Apám, Fábián Sándor
Fábián Judit költő írása édesapjáról, a 2018. június 17-én elhunyt költőről, Fábián Sándorról.
Nagyon fázom, remegek június idusán. Éppen úgy, mint apám azon a június 1-jei szokatlanul forró napon, amikor végleg elhagyta otthonát.
Félve, vacogva botorkálnak elő emlékeim, ismerik gyengeségem, hisztim. Kiborulásomtól tartva jó pár hétig agykérgem legmélyén bujkálnának. Ám nem tehetik.
Reggel a tömbházamtól nem messze lévő műút teherautóinak zajára ébredek. A zsongás, mint tudat-aktiváló gomb, tizedmásodpercek alatt a valóságba rendel, kegyetlenül zakatolja: „papa nincs már, papa nincs…”
Testem erőtlenül hallgatja, az emlékek pedig, mint strand-medencébe először lépő kisgyerekek, egyenként lopakodnak csukott szemhéjam elé. Megállíthatatlanul.
Felkelek, főzök egy nesszt, nincs türelmem habosra kavarni. Hol van az a kellemesen kesernyés-édes habréteg, amit kamasz koromban kanalaztam le a kávémról?
Papa kavarta krémesre, türelmesen. Rituálénak számított a családi kávéivás, legalább két órát lustálkodtunk minden hétvégén, „Radzsit”, a barna teckel-keverékünket a szobába engedve, aki előző este jól belakott a papa-főzte „bio-kajából”.
Kopott szőnyegem nézem, mintázatából furcsa tárgyak, alakok születnek, szememmel új színeket adok nekik.
Akárcsak a felhők formáinak, amiket ceruzák híján retinámmal színezek. Épp úgy, mint amikor papával üres papírlapra firkáltunk behunyt szemmel, s utána mindenki kifestette, amit látni vélt. Valós lények, tárgyak elme-kontúrban. Igazi remekművek keletkeztek!
Nem figyelem a felhőket s a szőnyeget tovább. Szemtelenül hívják elő a múltat.
És a polc? Ott a römi… és a póker-kártya. Papa anno pókerezett, de a „gatyáját is elvesztette” egyszer, így abbahagyta a játékot. Lányát azonban megtanította rá. Anyukám megrökönyödve vette észre, ahogy aprópénzben kezdünk játszani, anyai szigorral nyomban gyufaszálra cseréltette le a játék tétjét.
„Azért szereted annyira apádat, mert vele lehet léháskodni…” – mondta sokszor komoly, szabályokhoz minden szinten ragaszkodó édesanyám.
De a römibe már ő is beszállt, papa kaján nevetéssel bosszantott bennünket, mert „kurva szerencséje” volt, és általában megvert minket. Olyankor következett hisztim, amit papa még gunyorosabb nevetéssel fokozott, s többnyire a römi-tábla (általam való) csapkodása lett a végkifejlet.
Tompán fordítom el tekintetem a polc irányából is. Kimerült vagyok. Szeretném megölelni. Talán életemben kétszer, háromszor sikerült. Nem tartott igényt rá, ő nem „piszi-puszival”, és szavakkal szeretett. „Genetikai állományomból való vagy… persze, hogy szeretlek.” – mondta sokszor, mikor kérdőre vontam, miért is nem mutatja ki szemmel láthatóan apai szeretetét.
31. születésnapomon a következő verssel lepett meg:
Van, ki agyagba…
Judit lányom 31. születésnapjára
Simi-simogatás,
szeretet-mutatás
színjátszás szinten
sincs génjeimben.
Úgy szeretlek, hogy nem is látszik.
A kirakatba nálam más cikk
kerül: takart halom
aggodalom.
Persze, hogy észre sem vevődik,
Jutkám, Annám, ha elétek vetődik,
annyit mondtok: – Ez aztán semmi-kincs!
Hideg agyag, még színe sincs.
Ám aggodalmam sarából cserép
égethető, nem töri jég –
külcsín-mentes, de nagyidőkben ép.
Van, ki agyagba rejti a szívét.
Kinézek az ablakon. Óriási a szél. Szeméttel, hulladékkal, papírral zsonglőrködik.
A nádtestű, tökéletes mérnöki pontossággal megszerkesztett papírsárkányt látom magam előtt, amit papa készített. Nádszálra a Körös partján tett szert, a többi „alkatrész” a ház körül került elő. Gyermekszemmel hatalmas titoknak számított, hogyan fog majd életre kelni. Nem hiába lett – számomra legalábbis – tökéletes a műve.
Gondolatban is sokat foglalkoztatta a papírsárkány, több versében is fel-felbukkanó játékszer.
„Mennykóstoló nádszálaim,
színes papírsárkányaim
mind elporladtatok.
Ó-nyarak, régi őszök: álmaim
emlékeztetnek rátok s itt-amott
a fecskeszárny-nyomok.
Mandi fiam, Jutka lányom
tartották madzag-kantáron
az egész széles kék eget.
Mert Isten szele szépen ráterelte
a papírsárkányt egy-egy égszeletre
s gyermeklelket is röptetett.”
(Lélek-röptetés)
A nyolcvanas évek egyik szeles őszi napján eregettük először sárkányunkat. A Körös-parton úszott egyre feljebb a tömbházak magasságát is megszégyenítve. Annyira felmerészkedett, hogy apró fekete muslicának látszott.
Papa át akarta adni nekem a zsineget, amin röptettük. „Még te is felemelkedsz a levegőbe a huszonöt kilóddal, kereshetlek, a világűrben talállak meg, inkább tartom én!” – nevetett.
Nagyszerű kézügyessége volt, amit sajnos nem örököltem. Egész jó grafikákat készített szüleiről, testvéreiről. Féltestvérem szobájának falait pedig saját rajzaival díszítette. A rengeteg könyvünknek egyszerű deszkákból tákolt jó erős könyvespolcot. Ha pedig valamit nem tudott a ház körül megjavítani, dróttal keresett megoldást. Összetákolva is tartottak a dolgok, anyukám ilyenkor idegesen vette tudomásul a kivitelezést „drótostótnak” titulálva papát.
A papírsárkány a levegőben úszott ősszel, mi meg nyaranta a Sebes-Körös Szováta utcai részén. Nem tudtam úszni, de nem féltem a víztől. Úszógumival és mellettem papával biztonságban érezhettem magam.
Egyszer Fáklyát olvasott a parton, miközben jómagam bátran haladtam, csigalassúsággal bár, a folyó közepéig. Hirtelen sistergő zajra lettem figyelmes, úszóeszközöm szép lassan ereszteni kezdett. Papa figyelmesen olvasta a Fáklyát a parton. Hiába is kiabáltam volna, úgysem hallja meg.
Kézzel-lábbal próbáltam minél hamarabb partközelbe jutni. Még mindig csak a Körös közepén lehettem. Észrevett… végre… kétségbeesetten ordítottam, hogy ereszt az úszógumim. Nem hallotta, kérdőn széttárta karjait, hogy mi baj.
Végre hallótávolságba kerültünk. „Á, azt hittem baj van!” – mondta nyugodt hangon. „Kiérsz, semmi gond, alig lehet ezen lék!” Segített partra evickélni. Nyugalmát látva elkapott a nevetés. Az úszógumi csak megpuhult, de tényleg nem eresztett le.
Jó volt a későbbiek folyamán is lék-buborékokkal lélegeztetni, erősíteni lényem, ózondús levegőm volt lét-poluációban. Bármi gondom lévén, lelki vagy testi, mindig biztonságot jelentett, ha Ő mondott véleményt.
Amikor udvarolni kezdett valaki, rögtön megmutattam neki az illető fotóját. Arckifejezését fürkésztem, miközben a fényképet tanulmányozta. Körülbelül hetven százalékban eltalálta, milyen jellemű a férfiú: züllött, alkoholista, „nőies típus”, vagy esetleg mafla. Ha mégsem jött be neki, fejéhez vághattam, hogy miatta maradtam „vénlány”.
Önuralmát nem örököltem, ezért sem mentem orvosira. Már bányaorvosi sztorijaitól a hideg verejték öntött el. Higgadtan mesélte, hogyan kezelte a különféle rémséges helyzeteket. Tudtam, megfontoltan, pánik nélkül végezte kötelességét.
Gyermekkoromban sok vendég jött hozzánk. Váradi és nem váradi írók, költők. Általában éjjeli bogarak. Kidolgoztam egy stratégiát, hogyan éreztessem velük, hogy tíz óra után távozni illik. Párnámmal, paplanommal végigvonultam a vendégszobán, néma tüntetés a zajos „pártok” ellen, szüleimnek szóltam, segítsenek ágyazni. Papa sok sör mellett eldumálgatott a vendégekkel, de védelmébe vett és lassan-lassan megszabadult az éjszakai látogatóktól.
A magányos sörözgetéseket jobban szerette. És persze a „kocsmahangulatot” is. Gyermekként nem értettem, hogy mi is a kocsma varázsa. Lennie kell, ha ő mondja. Furcsa, elvarázsolt kastélynak tűnt a pesti vidámparkból, füsthomályban, ok nélkül vihorászó emberekkel.
Akármerre mentem vele kiskoromban, mindig betévedtünk egy pub-ba, ahogy ma nevezik. Ivott egy sört, jómagam pedig egy limonádét. A felszolgáló hölgyek nagyon kedvesek voltak, úgy tűnt, papa mindenütt törzsvendég. Az üdítő fincsi lévén nem mindig meséltem el anyukámnak, hova is tettünk kitérőt. Észrevette ő úgyis papa vörös arcán a plusz „tankolást”.
Szalontára, szülővároskájába, a nyolcvanas években szinte kéthetente járt édesanyjához és húgához. Sokszor mentem vele. Az állomás mellett is „hangulatos” kocsma állt. Megszerettem a helyet. Friss limonádét ittam mindig. Minden egyes látogatás először oda vezetett. „Persze, hogy kapsz frissítőt, csak anyádnak ne szólj, hogy beültünk valahova…” – mondta szarkasztikusan. Miután már Romániában is kapható lett bárhol a sör, kilencvenkilenc százalékban azt rendelt. Egyfajta önvédelem: az enyhe alkoholtartalmú, üdítő ital ne károsítsa kórosan máját.
„A komló
a komló
sohasem bomló
sörnyugalom
teában undok
ám ha árpa-szesszel fogyasztod
léghabrugós
álmodtatós”
Ki tudna ezek után egy jó sörnek ellenállni?
Ahogy az állandó átható konyhai szagtól megcsömörlik lassan-lassan a háziasszony, úgy utáltam meg gyermek-, illetve kamaszkoromban a kortárs verseket, az irodalmat úgy egészében. Napi szinten abba ütköztem a nappaliban, telefonbeszélgetések révén, vagy az ebédlőben a macskáktól lepisilt kéziratokat látván.
Papa volt a Kelet-Nyugat versrovat-szerkesztője. Sok olyan levél érkezett a Kelet-Nyugat rovatán belül, amiket papa nem válaszolt meg. Esetleg macskáink véleményezték őket „élő” pecséttel, melyik mennyit ér. Akkoriban nem volt net, valószínűleg sok leendő tehetség kallódott el a postai válaszút labirintusa miatt.
Huszonévesen hirtelen váratlan vers-ötletek kezdtek forogni fejemben. Igyekeztem formába önteni őket, mai szemmel nézve csapnivaló stilisztikával. Papa spontán reakciója: „kékharisnya akarsz lenni? Isten ments!”
Eszembe juttatta sokat emlegetett „dicséretét” Hervay Gizella költőnőnek: aki igazán jó verseket ír nő létére, abban alapvetően dominálnak a férfi-hormonok. Megnyugodtam, hogy bennem ezek szerint nem fognak dominálni.
Soha nem tartottam magam igazi költőnek és nem is fogom. Facebook-butulást helyettesítő játék az irodalom a huszonegyedik században. Megmutattam neki írásaim. A legélesebb kritikus volt, akit valaha is ismertem. Tetszettek neki gondolataim, de éreztette velem, még sokat kell tanulnom. Haragudtam rá, mert nyers volt, de rengeteget tanultam tőle, mi is a Vers fogalma.
Megmutatta megsárgult füzetét. Hogyan sajátította el Ő a verstant. Egyszerűbben, mint én a középiskolában. „Nem számít, közölnek-e tőled valahol vagy sem. Az anyanyelvet ápolod, őrzöd minden írásoddal. Mint kertész a virágot, úgy tartja életben minden egyes irodalmi mű az anyanyelvet. írj! Ne légy lusta. Havi egy írással soha nem válsz irodalmárrá.” – ismételte, látva, hogy elég ritkán ülök le írni.
Nyugdíjaztatása után depressziós lett. „Kell a pozitív stressz” – mondta mindig. Véleménye szerint addig van egyensúlyban valaki, amíg dolgozik.
– De hiszen nem vagy beteg, kimoccanunk! – próbáltam depresszióját elűzni. Hiába. Alig tudtam kirángatni valahová évente egyszer.
Legutóbb Molnár Zsolt, általam és általa is nagy tehetségnek tartott költő könyvbemutatójára sikerült magammal vinnem. Meghökkentő gesztusnak voltam szemtanúja. Papa szeretett volna egy dedikált példányt. Zsolt sajnos nem tudta kézjegyével ellátni a kötetet. Ekkor papa a teremben lévő díszfenyőhöz lépett. Egyik ágát hirtelen mozdulattal letörte. „Ne, mit csinálsz?” – szóltam rá. Nem értettem, mi a szándéka.
Szó nélkül odament a kis gallyal a költőhöz. Megpusziltatta vele, majd a Zsolttól kapott kötet első oldalára helyezte a fenyőgallyat. „Köszönöm a dedikált példányt!” – mondta ifjú pályatársának.
Az utóbbi hónapokban gyermeki dicsekvéssel mesélte ismerőseinek, hogy ő biza már elmúlt kilencszázhatvan hónapos! Kimondani is sok szerinte. A falinaptár minden egyes hónapja fölé, születésnapi dátumát bekarikázva, odaírta aktuális korát – hónapok szerint. A 972-est már csak én tudtam bejegyezni.
A 2000-es években a konyha sarokülőkéjén írta éjjelente versekkel tarkított naplóit. A naplókba soha nem nézhettem bele. Nem is lett volna etikus, de nem is engedte. Utolsó kötetének elkészítése előtt sokszor eljött hozzám füzetével és bediktálta frissebb verseit, legyenek majd leendő kötetében.
Megdöbbentem, mennyire foglalkoztatta az elmúlásnak való kiszolgáltatottság. Szinte mindegyikben kötéltánc a hit és a racionalitás porondja felett. Elismerte a Teremtőt, mint óriási „számítógépet”, ám a feltámadást orvosi racionalitása nem tudta elfogadni. Példa erre Magánhorror című verse.
Lelkem reászól kényúr-tudatomra:
„Meddig zársz önmagadba?
Ráció-lánc, nem hagysz röpülni,
szív-szintről lendülni magasba.
Feszülő ráció,
sejtsor csak, szakadó,
a meszesedő, a lágyuló agyban…
Eljövendő helyed alant van,
lent, lent a hantban.”
Sokszor mondta: „Hiszek a Teremtőben, de senki ne próbáljon arról meggyőzni, hogy az agyműködés leállta után van még valami. Csak por és hamu. Ne butáskodjatok, orvos voltam!”
Esténként, már nyugdíjasan, papi dicséretre méltó precizitással jegyzetelt a Bibliából. Végigolvasta becsülettel. Kései verseihez használt bibliai mottókat.
Ma találtam meg néhány gőztől megkínzott kartondarabot a konyha ülőkéjén. Miniszterív hiányában sokszor egy-egy lejárt naptárlap kartonjára írta gondolatait. Egyiken a következő áll:
„A kétkedés nem bűn, uraim!
Isten sem hitt a sivatagban vándorlóknak,
Isten is kételkedett,
nem hatalmában:
a teremtettekben.
Mert nyűgölődtek.
Mannát szórt és forrást fakasztott,
s a zúgolódás fennmaradt.
Kétkedés után kiábrándulás.
Ad még nekünk Isten mannát?
Van ereje visszateremteni.
Hát kezdjünk új Ádám s Évával.”
Zárójelben jegyzem meg édesanyám megdöbbentő észrevételét a kórházi ágyon kómában fekvő férje minden egyes rezzenését követve. Amikor azt említette előtte többek közt, hogy már nem sok idő és eljön Jézus, aki érte is meghalt, a semmire már nem reagáló papa szeme pár másodpercre bágyadtan felnyílt.
Anyukám nem szépít. Utálja a szappanoperákat. Biztosan tudom, így történt. Azt is tudom, papa „agyag-szívéből” Isten engedi majd, hogy színes, egyedi érzelem-kerámiákat készítsen.
Hisz végeredményben hitte a Teremtőt.
Meglátta a sáros, agyagos földben az Eget.