Túlélőkészlet az esztétikához
Mindenekelőtt gratulálok Horváth Gizellának az esztétikához való túlélőkészletéhez, mely hasznos útmutatót, egyfajta rendszert ad a magamfajta esztétikát gyakorló munkásnak éppúgy, mint bármiféle műkedvelőnek, a művekhez közelítő labirintusban.
Pilinszky János az egyik tévéinterjúban azt mondta, hogy az író mindig a semmiből indul, mintha most látná először ezt a poharat. A költői gondolkodás tehát Pilinszky számára olyan, mint a vadászat, nagyon passzív és ugyanakkor nagyon aktív. A vad megjelenése a legkoncentráltabb pillanat, amikor a legaktívabb állapotában a semmiig jut a koncentrálásban az író. A megfigyelés érdekesebb, mint a végcél gyors megfogalmazása, ezt az állapotot Pilinszky a semmit tudásra való törekvésnek nevezi, bízik az áttekinthetetlenben, ami egyfajta animális hit.
Képzőművészeti példámat a fentinél ellentmondásosabb egyéniségtől, Joseph Beuystól vettem, aki egyrészt a modern tudományok pragmatista módszerét, másrészt az ezzel ellentétes spirituális módszert használja szociális plasztikájában / társadalmi szobrászatában. 1982-ben a művészet fogalmát kiteljesítő műalkotásában, a 20. század utolsó mágusaként, 7000 bazaltoszlopot és 7000 tölgyet ültet Kassel levegőjének frissítésére. Ennek a művészeti gesztusnak az értelmezésében Rudolf Steiner gondolatai segíthetnek, aki hatott Beuysra is „A lényeg az eleven egészben egymást át- meg átszőve működő képzőtörvények nagyszerű gondolati felépítésében van” – írja Steiner. Ez nyilvánvalóan érvényes az emberi gondolatokból formálódó valóságra is annyiban, hogy csakis az egészből magyarázhatók a részletek. Társadalmi életünket mindenképpen formáljuk, tudattalanul és akaratlanul is – ahogyan azt a hatalom kiszolgálóiként tesszük. De a tudatos, szabad elhatározások és tettek lehetősége is megvalósítható, amint azt Beuys példája mutatja.
Joseph Beuys gondolatai motoszkáltak az agyamban, amikor Horváth Gizella Túlélőkészlet az esztétikához című könyvének fejezeteit olvastam. Jelesen az, hogy mennyire kapok a készletéből a mai esztétikai túléléshez szükséges támpontokat. Tudjuk, hogy a művészetfilozófusnál a Pilinszkyéhez képest fordított a megismerés folyamata, ha arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi a művészet. Számos fogalom kereszteződését kell vizsgálnia, „ahogyan minden egyes család sok család kereszteződéséből áll”, hasonlóan a családfa meghatározásához, a család számtalan leágazását és kereszteződését szükséges vizsgálni (Wittgenstein–Tatarkiewicz). Nos, ez a Túlélőkészlet is az esztétikai fogalmak kulcselméleteit rendszerezi oly módon, hogy a beszéd eszközei mindenki számára elérhetőek, az esztétikai ítélet megfogalmazásában segítségükre legyenek. Az eddigi művészetfilozófiai olvasmányaimhoz képest ez a könyv nem a történetiségre strukturálódott, hanem tömör tartalmi esszenciákra van felosztva úgy, hogy az esztétikai kalandban járatlan műélvezők is lássák és kedveljék meg az esztétikai minőséget. Fedezzék fel az esztétikai értékkategóriákat, valamint a művészetet megkülönböztető jegyek közül többféle elmélettel ismerkedhessenek meg (például az ábrázolás, a kifejezés elmélete, a formalizmus, a művészet kontextuális elmélete, a művészet játékelmélete). Nyomon követheti az olvasó „a szerző előtörténetét” a megjelenésétől „a szerző haláláig”, a mai kortárs művészeti példákig (Norma Jeane, Elaine Sturtevant), melyek meghozták korunk eklektikus hullámvölgyeit, határeseteit. Ilyen határesettel találkozunk a Túlélőkészlet ízlésről szóló fejezetében is, hiszen a rossz ízlés, azaz a giccs bevonulása a magas kultúrába az egyik sarkalatos pontja a nyolcvanas évek esztétikájának. Az ízlés fogalmát Marcel Duchamp hamar letudta, az ízlést egyszerűen a megszokással azonosította, ellenben az amerikai szimulacionizmus a most ünnepelt könyvében, Jeff Koons személyével, „az ízlésnélküliség senkiföldjén” (Almási) a giccsnek is a magas művészetbe bevezetett ideológiát talált. Horváth Gizella további előremutató határeseteket hoz, például Roman Ondák vagy Urs Fischer Velencében bemutatott munkáit, melyek befogadásához már elengedhetetlennek tűnik az efféle készlet.
Természetesen rábukkantam a Beuyshoz vezető értelmezési stratégiára is az intencionalizmus szerinti szerzői szándékban. Nem „oktalan cselekvés” (Platón) az övé, a művészet számára „szabályt ad” (Kant), „nem homályosuló világszemmel”(Schopenhauer) cselekedett, alkotott. Központi lételeme a kreativitás, melyet azzal a kijelentésével, hogy „mindenki művész”, társadalmi méretekben kiterjesztett a világra. És az értéket a szabadság fokának a függvényében látta, akárcsak Horváth Gizella, aki fontosnak tartotta nem csak szakembereknek kiadni az esztétikához való túlélőkészletet. A szellemes címből adódóan érzem a pragmatizmust is. Használni fogom, köszönöm.