A költő lelke
A költő két napja nem evett. Késett a honoráriuma. Kikutatta a zsebeit, de csak néhány dohánymorzsát talált és a kabátja legalsó gombját, ami az este szakadt le.
Mi tagadás, szegény vagyok, állapította meg, de mielőtt elkeseredett volna, eszébe jutott a főszerkesztője megjegyzése, amit akkor mondott neki, amikor sürgette a versei kifizetését:
– Nem vagy te szegény, mert tehetséges vagy és gazdag a lelked, ami tele van szebbnél szebb gondolatokkal és gyönyörű jelzőkkel. Ne félj barátom, ilyen kincsek birtokában sose halsz éhen.
A költő lehunyta a szemét és elképzelt egy tál gőzölgő húslevest, fokhagymás disznópecsenyét, sült oldalast , kocsonyát, rántott velőt, szalonnát, kolbászt. A nyál összefutott a szájában.
Felvette a kabátját, amiről hiányzott az alsó gomb és elindult a húsüzletbe.
Elképzelte, ahogy majd belép a hentesboltba és így szól:
– Kérek egy kiló disznócombot.
– Ez a darab jó lesz? – kérdezi majd az eladó.
– Igen, az jó lesz. Mérje meg.
– 25 lej – közli a hentes
– Sajnálom, de nincs pénzem – így ő.
– Akkor mi a fenét tart fel engem – kiabálja mérgesen a fehérköpenyes.
– Mondja – kérdi ő elpirulva –, szereti maga az irodalmat? A verseket?
– Maga hülye? – szisszen fel az eladó.
– Nem, én költő vagyok – feleli szemlesütve.
– És mi közöm van nekem ehhez?
– Tudja, hentes úr, lehet, hogy nincs pénzem, de nagyon gazdag a lelkem. Minden vagyonom itt belül van – És a mellére mutat. – Fizethetem a hús árát jelzőkben? Nézze csak – és kigombolja a mellén a kabátját, benyúl és kivesz a lelkéből egy jelzőt. – Látja? – mutatja az eladónak. – Ez itt az egyik legszebb jelzőm, a szűzies. Ez legalább 15 lejt megér. Amennyibe egy kis darab szűzpecsenye kerül. Ez pedig itt az öröm fénye az éjszakában, nézze, hogy tündököl. Mint a frissen hullott hó, mint az a darab oldalszalonna ott a harmadik kampón. Legalább 10 lejt megér.
– Az áldóját, maga aztán tényleg költő a javából – neveti el magát majd a hentes. – Tudja mit? Én rámutatok egy-egy részére a disznónak, és amelyiket felismeri és mond rá egy jelzőt, abból levágok egy darabot és magának adom.
És máris kezdi hosszú késével mutogatni egyenként a húsokat. Ő, a költő pedig egyre lázasabban válaszolgat.
– Lágyan ívelt comb,
– Bársonyos fartő,
– Pihés nyakszirt,
– Hárfa-borda,
– Harmonikázó oldalas,
– Le-felsál,
– Rezgő-zengő toka,
– Észbontó lábszár,
– Zseniális agyvelő,
– Gyöngyházfényű köröm,
– Rózsaszirmú fülecske…
– Kaláris-kolbász,
– Cserfes nyelvecske…
És a hentes, állva a szavát, a sok-sok finomságból egy-egy darabot levág, beledobja egy nagy tasakba és átadja neki.
Áldja meg az Isten az ilyen irodalomkedvelő henteseket, dudorászta az úton a költő. Megérdemlik, hogy dicshimnuszt írjak róluk. És máris komponálni kezdte fejében a verssorokat, de annyira elmélázott a rímeken, hogy nem vette észre a tilosat jelző lámpát és a feléje száguldó autót sem…
A kórházi ágyon begipszelt lábbal, bekötözött fejjel jóízűen kanalazta ép kezével a tökfőzeléket, és elégedetten mosolygott. Később, amikor a főorvos hozzálépett, a költő kigombolta mellén a pizsamáját, benyúlt, és kivette lelkéből a legeslegszebb jelzőjét, a szívbéli köszönetet, és átnyújtotta a dokinak hálája jeléül.