Szeretném megtartani az örömkészségemet
Kőrössi P. József: Mai vendégünk Kolozsváron született, innen 1987-ben költöztek át Magyarországra, egészen pontosan Szombathelyre. Első kötete, a Madárlépte hó 1995-ben jelent meg, azóta több verseskönyvet írt, a legutóbbiak a Rögzített mozgás és az Elhagy című, ezekről többet fogunk beszélni. Alig van még olyan bátor ember, mint Szabó T. Anna, aki így ír arról, hogy mi történik egy asszonnyal egy bizonyos helyzetben. A Kerge ABC című verseskönyvet Varró Dániellel és Tóth Krisztinával írták közösen. Van még egy különlegesség az ő pályáján, méghozzá az, hogy elkezdte újra fordítani a Shakespeare szonetteket. Nagy tehetségre, bátorságra és önbizalomra vall, ha valaki Szabó Lőrinc után a Shakespeare szonetteket fordítja, ráadásul úgy, hogy a szakma legnagyobb elismerését vívja ki. Kérem fogadják szeretettel Szabó T. Anna költőt, műfordítót. Azért csak most, mert ő anya, van két fia, nagyon nehéz kicsi gyerekek mellett programot szervezni, különösen akkor, ha a férj egy keresett író, Dragomán György. Én rögtön ezzel is kezdeném. Ti gyerekkorotokban ismerkedtetek meg, ugye?
Szabó T. Anna: Furcsa, hogy rögtön ezzel kell kezdjem, egy nagyon bensőséges dologgal. De igazából mi vagyunk ebben a ludasok, mert mi kezdtünk el így együtt menni. Igaz, én a saját nevemen kezdtem el publikálni. Nagyon régóta ismerjük egymást, Gyuri volt 15 éves, én meg 16, amikor megismerkedtünk. Akkor együtt kezdtünk el írni, és mivel együtt kezdtünk el írni, meg egymást bíztatni az írásra, úgy gondoltuk később, hogy egymás mellett megyünk. Ez neki volt nehezebb az elején, most talán nekem, mert ha az ember prózát próbál írni, akkor nagyon nehéz egy másik prózaíróval, ha nem is versenyre kelni, de egyáltalán mellette maradni. Igazából most tanulok tőle.
K. P. J.: Egy ilyen páros életében azért van megadás, alázat, szeretet, erről még beszélünk. 87-ben települtetek át Magyarországra. Miért?
Sz. T. A.: Ebbe nekem sok beleszólásom nem volt. Megtört az életem amúgy is, mert a nagyapám, Szabó T. Attila nyelvész, meghalt abban az évben, márciusban. Egyrészt én nem tudtam, hogy őt ennyire szeretem, csodálom, mert nagyapám, és szeretem, de hogy ennyire, azt csak akkor éreztem, amikor meghalt. Nagyon megrendítő volt a halála, és megrendítő volt látni, mennyien vannak a temetésén. Az egy tüntetés volt, mert sírhelyet sem akartak adni neki. Én mentem elöl és éreztem, hogy valamit követek, amit úgyse fogok utolérni. Nagyon személyes, és nem a költészethez tartozik, hanem egy pályához tartozik: én egyre jobban hiszek a szimbólumokban, a sorsszerűségben. Sok ilyen van az ember életében, ami visszatekintve látszik inkább. Mielőtt nagyapám meghalt, az utolsó találkozásunk egy kiránduláson volt. Gyakran kirándultunk együtt hétvégenként, és úgy váltunk el, hogy én nagyon szerettem volna vele menni a csúcsra. Havas idő volt, február vége, de ő azt mondta, hogy nem minden csúcs olyan közeli, mint ahogy látszik, jegyezd meg, hogy a csúcsok távolabb vannak, azért nem jöhetsz velem, mert nagyon messze van. Ezt kaptam útravalóul. Senki nem tudta, hogy meg fog halni, nagyon hirtelen történt. Utólag visszatekintve, az, hogy ezt mondta nekem, nagyon szimbolikusnak tűnik. Én azóta is ezt csinálom, csak megyek fölfelé. Az életemben nem, az életemben úgy érzem, hogy a delelőn vagyok. Amikor az embernek kicsi gyerekei vannak, óhatatlanul ezt érzi, de a pályán az ember kergeti, húzza magát. Most is jövök ezzel a nagy hátizsákkal, mindenki mondja, hogy tegyem le. Nagyapám volt az, aki ha üres volt a zsákja, akkor köveket tett bele, hogy vigyen valami súlyt. Ez csak ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy biztos én is ezt csinálom. Egyrészt bizonytalanságból, itt a laptopom, benne az összes versem, írásom, hátha éppen kell. Másrészt ez a hátizsákvivés szimbolikus, a kisebbik fiam is, ha sétálunk, köveket vesz fel és hozza. Pedig nem hallott a nagyapa történetéről. Na de térjünk vissza a kérdésedre. Édesapám elég sokszor próbálta megírni, megfogalmazni, hogy ő mit gondolt és mitől félt. Amit én láttam akkor, az az iskolám gyors leépítése volt, 87 egy nagyon kemény év volt, azt mindenki tudja. Itt ezt nem kell megmagyaráznom, mindenhol máshol igen. Ha Magyarországon megyek valahova, akkor hosszasan kell mondanom, hogy mi miért volt. Én már akkor nagyon szerettem volna bölcsész lenni, magyar szakra menni. Akkor lehetett tudni, hogy az embert ki fogják helyezni valahova nagyon messze, kis falvakba, és hát nyilván ez is benne volt az édesapám döntésében. Azt fájdalommal és bizonyos szégyenkezéssel vallom be, hogy nekem ez jót tett, mert megkaptam azt az embert, akivel élek, akivel különben nem biztos, hogy találkoztunk volna. Kolozsvár és Vásárhely nincs olyan messze egymástól, a szüleink ismerték egymást, nagyapám tanította az ő édesanyját, tehát lehetett volna találkozás. De hogy az életünknek egy kamaszkori, bizonyos értelemben válságos időszakában találkoztunk, azt ennek köszönhetem, és azt is, hogy újraépíthettem magam. Sajnos a szüleim nem tudtak úgy figyelni már rám, mert nekik is újra kellett építeniük mindent, ezért én magamra tudtam figyelni. A nagyapám halálával azért valami eltört. Édesapám mindig azt szokta mondani, hogy ott vonultak el a koncertekre az emberek, és látta, hogy hogyan énekelnek, milyen hangulatban mennek az emberek. Neki szerintem ez máig is egy fájó pont, nekem az a fájó pont, hogy nem tudok eleget beszélni erről olyan intenzitással, ahogy ezt átéltem. De azt hiszem, hogy egy költő másképp lát, mert egy prózaíró, a férjem, az megírta, mindenre emlékszik. Én csak foltokra emlékszem, az emlékezetem nem egy prózaíró emlékezete.
K. P. J.: Miért Szombathelyre költöztetek? Minél távolabb?
Sz. T. A.: Nem hiszem. Ahol az ember kapott munkát, oda ment. Édesapámnak fontos volt, hogy olyan helyen tanítson, ahol megbecsülik. Az első időkben kollégiumban laktunk, diákszálláson, az érdekes volt. Próbáltam beilleszkedni. Amikor az összes cuccunk be volt egy raktárba zúdítva, az egész addigi életünk romjain elővettük a furulyát, és elkezdtünk furulyázni, amit persze nem tudtunk. De nem az a lényeg, hanem a vidámság. Én mindenre foltokban emlékszem, ez is egy ilyen. Nekem akkor az irodalom egyre fontosabb lett. Volt egy osztálytársam Szombathelyen, egy tehetséges lány, aki tudomásom szerint nem lett végül író, de nagyon sokat írt. Ő volt az ördög ügyvédje, mindig kérdezett, hogy minek akarsz te írni, hogy akarsz ebből megélni, közben meg ő is írt. Akkor volt Magyarországon a nagyon erős pénz-centrikusság. A családja igyekezett megadni neki mindent anyagilag, de lelkiekben nem tudtak helytállni már. Tulajdonképpen ő erősített meg engem, hogy de, azért is! Ha ő nem lett volna, akkor lehet, hogy nem vagyok ilyen elszánt. Emlékszem, hogy Nádas Péter meg Konrád György eljött egyszer-egyszer Szombathelyre, mi csak néztük, hallgattuk, és olyan messze voltak. Eljártunk Gyurival ezekre az irodalmi estekre, és olyan reménytelenül messze voltak. Persze ott Szombathelyen nagyon jó irodalmi élet volt, nem panaszkodhatom, csak kicsik voltunk.
K. P. J.: Volt is egy nagyon jó irodalmi lapjuk, az Életünk.
Sz. T. A.: Igen, és Fűzfa Balázs rögtön felfigyelt, segített, nem panaszkodom. Nagyon kicsik voltunk akkor, nagyon nagy ambícióval. Szerencsére tanulni akartunk.
K. P. J.: Ti akkor leveleztetek Gyurival, egymásnak küldtétek az írásaitokat. Ez gyerekszerelemnek indult.
Sz. T. A.: Igen, ez így volt. Ők is Szombathelyre kerültek, az édesapja, mint szájsebész és fogorvos ott kapott munkát. Az édesanyja fakultáción tanított engem magyarból. Nagyon jó volt. Gyuri is nagyon erősen hozzájárult ahhoz, hogy írjak. Ő is az ördög ügyvédje volt, nem volt elragadtatva a korai verseimtől egyáltalán, nagyon gyerekes versek voltak.
K. P. J.: Ő ezt meg tudta ítélni?
Sz. T. A.: Nem. Engem ő lenyűgözött, mert mondta, hogy nem annyira szereti a verseket, de mikor valamit nem értettem, problémám volt Adyval, úgy elemezte nekem, olyan tűéles figyelemmel, logikával, beleéléssel, hogy akkor mégis csak gondoltam, hogy ért a versekhez. Azért mondom, hogy nem tudta megítélni, mert azt azért látta, hogy az én verseim nem voltak valami nagy versek. Van egy könyvem, abba gyűjtöttem, van benne egy, a kétszázadik, az is a címe, ezek szerint számoltam őket. Tizenkét éves koromban, amiket írtam, amit már versnek lehet nevezni, az mind a halálról meg az öregségről szólt. A késői Áprily meg Szabó Lőrinc hatása.
K. P. J.: Ha már Szabó Lőrinc neve előkerült: a felvezetőben elmondtam, hogy te évekkel ezelőtt elkezdted újra fordítani a Shakespeare verseket. Nagy bátorság kell hozzá. Akkor te azt mondtad nekem, hogy ha elkészül, akkor azt nekem adod, hogy adjam ki. Hallották, most is megerősítette.
Sz. T. A.: Igen, mindenképp. Én nem a verseket akarom lefordítani elsősorban. Én erre kaptam egy ösztöndíjat, és amire kaptam, azt tisztességgel el is végeztem, miközben ez az életemnek az egyik legnehezebb fordítói pillanata. A kisgyerekemnek énekelem a Tavaszi szél vizet árasztot, miközben egy borzasztó nehéz angol szonettet próbálok fordítani. Na most én zenét sem tudok hallgatni, sem fordítás, sem versírás közben, mert az olyan más. Azóta kiegyeztünk a gyerekekkel, hogyha én este átmegyek a saját szobámba dolgozni, akkor én dúdolok, így közben más dolgokat is tudok csinálni. Egyszerűen nem tudtam olyan intenzíven helytállni. Egyébként Szabó Lőrinc is így csinálta, hogy az első fordítását elkészítette, pontosabban a másodikat, és kellett hozzá jegyzetanyag. Az első kiadáshoz volt is, amit utólag írt meg. Én meg közben akartam megírni. Mindent elolvastam, de hát azóta megint hatalmas szakirodalma van a szonetteknek, amiket ugye nem olvastam. Nem mondom, hogy az embernek mindent tudnia kell, de ha elemezni akar és esszéket akar írni, akkor az elemzési módszereket ismerni kell, de egy idő után minden kutató beleőrül. Nem azt mondom, hogy teljesen őrült elméleteket gyártanak, de sokféleképpen lehet értelmezni. Én megírtam a disszertációmban tisztességgel a Szabó Lőrinc fordítás kapcsán, de nagyon nehéz, legalább három hónap olyan munka, ami csak erről szól és semmi másról.
K. P. J.: Mindig vita tárgya, hogy kihez íródtak ezek a szonettek, nőhöz vagy férfihoz, baráthoz. Lehet arra következtetni, hogy nem mindig ugyanaz a személy az, aki meg van szólítva?
Sz. T. A.: Szerintem ennek nagyon nagy része költői formagyakorlat, s szerintem is több személyhez szólnak. Meg akarta mutatni, hogy mire képes, milyen briliáns dolgokra. A korszaknak a szonetthagyománya az, hogy mind egy kaptafára készült és kell keresni valami újat, már nem nőhöz fogunk írni, hanem férfihoz. Ez egy ilyen mutatvány, hogy mást is tudunk. Nagyon sokat tanultam a fordításából meg az olvasásából is. Nagyon sajnálom, hogy nem írtam meg az akkori lelkesedésemben.
K. P. J.: Miért kell újrafordítani a műveket? Én megmondom őszintén, ennek a híve vagyok, hogy két-három generációnként újra kell fordítani a nagy műveket. Te miért kezdtél bele? Kihívás?
Sz. T. A.: Igen, hogyne, de tanulni szerettem volna egyrészt. Amikor az ember fordít, akkor nagyon sokat tanul. A fordításhoz is kell egyfajta ihlet, csak azt jobban be lehet kapcsolni. Van egy nagyon szép Vas István vers, ahol Kosztolányit idézi: minden nap oda kell ülni az asztalhoz, és meg kell próbálni verset írni. Ha nem tud verset írni, akkor fordítani kell. És ez igaz. A reneszánsz szonett az egy nagyon egyedi dolog, tehát onnan is átvettem dolgokat, de sokszor átvettem a saját korábbi fordításaimból is. Saját magamtól is loptam fordulatokat, félmondatokat. Nagyon játékos szöveg volt.
K. P. J.: Petri György Moliere-eket fordított újra, Parti Nagy szintén Moliere-drámákat, és újrafordította Réz Pál fordítása alapján Ion Luca Caragialénak a Farsang című drámáját. Meddig lehet elmenni? Parti Nagy egy borzasztó nagy nyelv-művész, ilyen mondatok szerepelnek a Farsangban: „torkán át mártom szívébe a fogsorom”. Nyilván Caragialénak semmi köze az ilyen mondatokhoz. Tehát meddig lehet elmenni?
Sz. T. A.: Különböző a színházi szöveg és a versszöveg. A versekkel is lehet játszani, hiszen a szonettek között is vannak lefordíthatatlanságok, de én most fordítottam Middleton és Rowley, tehát egy késő reneszánsz drámaíró páros munkáját, A kor törvénye a címe, ezt eleve rádiójátéknak fordítottam. Én nem játszom annyira, mint Parti Nagy, borzasztóan élvezem és mulatok rajta, de nem tudok és nem is akarok így játszani. A színészeknek nagyon jó véleményük volt a szöveg mondhatóságáról, lazaságáról. De semmi olyat nem tettem bele, ami olyan nagyon kortárs, illetve csak néhány mai utalást. De azt gondolom, hogy a színházban felhasznált szöveg többet megbír, ott lehet játszani. Ez nem egy olyan nagy mű. Egy-egy helyen beleírtam egy-két sort, ebbe a rendezők is beleszólnak természetesen, de ezeket a részeket a végső szövegből mindig kiveszem. Nagyon élveztem ezt a munkát.
K. P. J.: Érintettük Szabó Lőrincet Shakespeare kapcsán, de neked van egy Szabó Lőrinc darabod. Beszéljünk most erről is. Nyilvánvaló, hogy az egyik szerelmed Szabó Lőrinc, olyan nagy szeretettel beszélsz róla.
Sz. T. A.: Inkább mesteremnek nevezném. Rettentő sokat tanultam. Édesapám nagyon sokat mondott fejből, Szabó Lőrincet, nagyon szereti. Nagyon modern versbeszéd, a Tücsökzenéből én is rengeteget olvastam fel a fiaimnak. Van egy nagyon szép kiadás Würtz Ádám rajzaival, 72-ben vagy 73-ban jelent meg. Egy gyereknél sosem lehet tudni, hogy a verset szereti, azt, ahogy felolvasom, vagy a rajzot hozzá a könyvben. Később elkezdtem foglalkozni Szabó Lőrinccel, ezt a témát amúgy nem én találtam ki, Géher István költő, tanárom ajánlotta nekem. Lecsaptam rá, és nem engedtem el, azóta is ez egy nagyon fontos része az életemnek. Azért kezdtem el fordítani, mert untam a filológiát, ugyanakkor izgat is, azért akarok jegyzeteket írni. Egy többedszer is másodlagos szöveggel foglalkozni idegesített is egy kicsit, ezért érdekelt, hogy mit tudok elvenni, hozzátenni, játszani vele. Ezt a darabot akkor írtam, amikor már a dolgozatomat kellett volna megírnom. Gyuri kérdezte, miért nem írok egy drámát ebből, ha már ilyen jól ismerem a viszonyokat. Én meg mondtam: miért ne? Dolgozat még további két évig nem lett, mert a drámát írtam. Nem ért annyit. Nekem nagyon fontos volt ez a visszamenőleg látható sorsszerűség. Szabó Lőrincnek nagyon érdekes álomleírásai vannak a leveleiben, egyébként elég unalmasak a levelei, én végigolvastam őket, mert azt kerestem, hogy mikor beszél fordításról. De ugye akkor telefon helyett használták a levelezést, és így elég unalmas volt ebben a tekintetben. A korai leveleiben, amiket Korzáti Erzsébetnek írt, a szerelmes levelekben, gyönyörű álomleírásai vannak és sok más érdekes dolog. Ez érdekelt engem. Van egy nagyon szép álma, és ez vonatkozik minden költőre, leírja, hogy az álmodja, hogy megy egy házba, ami, ahogy lép ő, úgy épül fel. Ez az ő életműve, hogy minden lépéssel épül valami. Viszonylag fiatalon írta ezt, tehát már akkor tudta, hogy ő életművet épít. Na most ez nagyon nehéz. Ez a sok szonett mire volt jó? Arra, hogy a saját életművéhez hozzá tudjon tenni belőle. Önző a költő egyébként.
K. P. J.: Mit értsünk azon, hogy Szabó Lőrinc életművet épít?
Sz. T. A.: Azt, hogy egy idő után tudatos. Illetve ő nagyon korán tudatos volt, meg akarta mutatni a világnak. Mikor Babitshoz Szabó Lőrinc odament – ezt leírja –, akkor azt mondta Babitsnak, hogy nagyobb akar lenni nála. Babits ezt nem igazán értette. Szabó Lőrinc egész életében vele versengett, de versengett Tóth Árpáddal is. Igazából a fájdalom, a szomorúság és az elismerés gesztusai mellett egy kis kéjes érzést is érzek gonosz módon, hogy ő írja meg a Tóth Árpád nekrológját, és mégiscsak ő tudja tovább építeni az életművét. Ezt nem csak gonosz feltételezésből mondom, hanem amikor Tóth Árpádról Szabó Lőrinc kritikát írt, akkor is érezhető benne egy hatalmas adag féltékenység és versenyszellem, ami nagyon hasznos a költőknél. Az a jó, ha egy költőnek egy másik kortárs költő a párja a pályán, mert akkor van kivel együtt futni.
K. P. J.: Szabó Lőrinc és Babits szakításához kinek volt köze? Szabó Lőrincnek, Babitsnak vagy Török Sophie-nak? Nem lehet az ő féltékenysége és az irigysége?
Sz. T. A.: Szabó Lőrinc ennek tudja be, de erről nem sok mindent tudunk és nem is igazán tartozik ránk. Ami ránk tartozik, az a hármójuk közti további, folyamatos feszültség. Fordította a szonetteket 21 évesen, és abban van egy szerelmi háromszög, ami az ideális barát, akihez plátói, de szerelemhez hasonló izzással kötődik, van egy fekete hölgy, aki közöttük kavar, és végül a barátnak szívélyesen átadja a fekete hölgyet. Miközben fordította a szonetteket, a naplóiból megtudjuk, hogy éppen hol tart, a Török Sophie naplóiból meg azt, hogy éppen hol tart a szerelem. Az egy nagyon izgalmas szöveg. Szabó Lőrinc nem hiszem, hogy tudatában volt ennek, vagy ha igen, akkor nagyon eltagadja, mert soha nem említi, hogy volt ilyen az életében. 43 éves korában, amikor újrafordítja a szonetteket, az előszavában hüledezik, hogy milyen rettenetes érzelmi állapotban lehetett a költő, mint hogyha nem ugyanez történt volna vele. Akkoriban ő ott lakott Babitsnál, érzelmileg ugyanazt az utat járta be. Fintora ez a sorsnak.
K. P. J.: Igen, Szabó Lőrinc Babitsnál lakik, közben eljegyezte már a Török Sophie-t. Engedélyre vártak, hogy megházasodhassanak, akkoriban még kellett ilyen a fiataloknak, és a várakozás közben Szabó Lőrinc egyszer csak átadja a nőt Babitsnak, aki addig, meg azután is bizonytalan és zavarodott a nőkkel való kapcsolatokban. Babits meg Török Sophie három hónapon belül össze is házasodnak, és miközben ezek történnek vele, éppen egy szonettet fordít, ami erről szól. Döbbenetes.
Sz. T. A.: Van egy gyönyörű esszéje Babitsnak, nagyon érdekes és provokatív, és nem mindenben igaz, Petőfi és Arany a címe. Azt mondja, hogy Petőfi volt a nyárspolgár a zseni álarcában, és Arany a zseni a nyárspolgár álarcában. Nagyon találó, izgalmas vitára ingerlő. Én ugyanezt mondanám, hogy Babits mégiscsak kevésbé volt nyárspolgár, mint Szabó Lőrinc nagyon sok megnyilvánulásában, különösen az önzésre gondolok. Babits kicsit szabadabb szellem volt. Lehet rajta vitatkozni.
K. P. J.: Akkor menjünk ezen a vonalon tovább. Írópárok. Nekem elmondta Anna, és ne haragudj, hogy ezt most kiadom, de mondd el inkább te, hogy milyen sok áldozattal, szeretettel és barátsággal, és még mi mindennel jár az, hogy ha két alkotó ember egy fedél alatt él.
Sz. T. A.: Ez nem áldozat, ez öröm. Amikor Gyuri az első könyvét írta, teljesen titokban, esténként kijött és én fölolvastam neki nagyon vastag regényeket, hogy tudjon elaludni. De ez nem áldozat. Meg kellett nyugodjon. Mostanában filmeket nézünk, de a felolvasás sokkal jobb, nagyon jó egymásnak felolvasni. Verseket is jó, mióta gyerekeink vannak, más dolgokat olvasunk fel, bár a gyerekeknek bármit fel lehet olvasni, kezdik már értékelni. Závada Pálnak van egy fantasztikus könyve, a szlovák népmesék, azt nagyon szeretik a gyerekek. Parti Nagyot még nem mertem megkockáztatni nekik. De ez nem áldozat.
K. P. J.: Én az áldozatot a szó legjobb értelmében mondtam. Ott van Kosztolányiné Harmos Ilona, egy tehetséges nő, de amikor összeházasodnak, ő íróként teljesen visszavonul. Amikor Kosztolányi meghal, akkor jön elő megint belőle az író. Én az áldozatot nem úgy értem, hogy valami tragédia, hogy valaki feláldozza magát, hanem hogy felismeri, hogy most az kell neki, hogy én adjak, aztán majd ő ad nekem.
Sz. T. A.: Ez így működik. Nálunk mindig ez van. Ugye, egy regényt sokkal több ideig tart megírni, ami hátrány is meg előny is. Gyuri azt szokta mondani, hogy borzasztóan irigyel engem, hogy életem legnagyobb verseit megírhatom két óra alatt, ő meg szenved rajta öt évet. Ilyen szempontból nekem is nagy előnyöm van, ugyanakkor nyomasztó tud lenni, a prózaírók nagyon szorgalmasan dolgoznak, rettentő elszántan. Nekünk a munka mindig közös cél volt. Én prózát most nem fogok írni. Nem tartom magam prózaírónak, írtam eddig is, meg fogok is, de ahhoz egy teljesen másfajta elszántság kell. Majd meglátjuk.
K. P. J.: Nem akarok vájkálni a magánéletetekben, de olyan példaértékű a ti párosotok.
Sz. T. A.: Látnád, mikor ordítunk!
K. P. J.: Azért is mertem előhozakodni ezzel, mert amikor készültem, hogy veled fogok beszélgetni, találtam sok beszélgetést veled családi lapokban, ahol erről kifejezetten szeretettel beszélsz.
Sz. T. A.: Összeadódik. Az embert kérdezik, az válaszol, aztán egyszer csak azt látja, hogy csak erről beszélünk, magánéletről.
K. P. J.: Rögzített mozgás című könyved a szülésről és az anyaságról szól. Erről a témáról költő még ilyen nyíltsággal, keménységgel nem írt. Ehhez nagyon nagy erő kell.
Sz. T. A.: Erről azért érdemes beszélni, mert én nagyon szemérmes voltam, és vagyok is sokszor, de azért az egy nőnek nagyon furcsa érzés, hogy a szülés nem egy privát élmény, minden nő ezt éli át, nagyon is közös dolog. Megrendítő, hogy a nők ott szoptatnak, és bejönnek a férfi ablakmosók. Én ezen már túltettem maga, de akkor az embernek átértékelődnek a polgári szeméremről alkotott fogalmai. Az osztály című versben ez is benne van. Ugyanakkor ezek a versek eléggé eltávolodtak tőlem, ezek bizonyos lélekállapotot tükröznek. Arról, hogy írtak-e ilyen verset, hogyne írtak volna! Most valószínű fogok készíteni egy olyan antológiát, amiben számomra fontos vagy érdekes versek vannak nőktől. Én nem szeretek különbséget tenni. A magyar irodalom nagyon nagy részét a publikus vagy elismert részét férfiak írták, viszont ott van rengeteg olyan vers, amit nem ismernek. Varga Katalin, akinek négy vagy öt gyereke van, az összes kötete megvan nekem. Van egy olyan verse, amiben az van beírva, hogy anya milyen haragos, hogy a csecsemője nem hagyja aludni, hogy ez egy kínzás. Azért ebben van idegőrlés. Ez egy nagyon őszinte vers, és az a vége, hogy vagy megszököm, vagy megfojtom. Na, ez nem az az édes, bájos Varga Katalin, aki a Mosó Masa mosodáját írta, akit ismerünk. Persze, szereti a gyerekeket, de ez nagyon sokrétű dolog. Balla Zsófiának is nagyon szép anyaversei vannak.
K. P. J.: Amikor megszűnik az intimitása ennek az aktusnak, akkor milyen szörnyű dolgok tudnak történni, miközben az anya teljesen ki van szolgáltatva a környezetének.
Sz. T. A.: Neked ez most, mint férfinak volt érdekes, vagy maga a vers tetszik?
K. P. J.: Is-is.
Sz. T. A.: Mert ugye itt benne van az a faktor is, hogy akkor most én is belesek azon az ajtón, ahol egyébként nem járhatok. Bár ma már máshogy van, én is a férjemmel voltam a szülőszobában, érdekes és katartikus élmény volt. A fiatal apukák úgy sírnak, ahogy a nők. Nagyon örvendetes. Ebben nem válnak el a nemek olyan nagyon. Nem kéne diadallal mártíriumokat lobogtatnunk. Könnyebb a szenvedésről írni. Amikor az első fiam született, az nagyon nehéz volt, a második már könnyebb, és a másodikról, a könnyebbről már nem tudtam írni. A Nyugatban például nagyon jó apaversek is megjelentek, ezt párhuzamosan kell szemlélni, nem elkülönítve. Érzelmileg nagyon kiszolgáltatott az ember. Nekem nagyon megrendítő volt az, hogy valakinek én lettem az istene, ez nem csak öröm, hanem félelem is, én is egy ember vagyok. Az asszonyszerep engem nagyon foglalkoztat. A Mária-kultuszt is akkor értettem meg, amikor megszületett az első gyermekem. A férfi nőt akar, a nő gyereket. Ez ilyen egyszerű, ugyanolyan önzés.
K. P. J.: Azt mondtad valahol, hogy a gyermekeid mindent megváltoztattak, de azt is mondtad, hogy nem élheted az ő életüket.
Sz. T. A.: Igen, ez így van. Egyszer volt egy eset, Valentin-nap, nem tartjuk, csak mondom. Valahogy mindkét gyereknek rossz napja volt, az egyiket bántották az óvodában, a másikat az iskolában. Általában mindkettő jókedvűen jön haza, de most mind a kettő sírt. Azon a problémán én nem tudtam segíteni, ez az, hogy nem élhetem az életüket. Eléggé kétségbeestem, én tudok vigasztalni, de kettőt egyszerre nehéz. A világ igazságtalan, én amit tudok, azt kiegyenlítek nekik. Az oviban az a büntetés a rossz gyereknek, hogy néznie kell, ahogy a többi csokitortát eszik, de ő nem kap, mert beszélgetett. Őrület. Nem baj, akkor majd én veszek neki. Ennyi hatalmam van a sors megváltoztatásán.
A költészet sokat segít, olyan, mint az éneklés, a tánc, az imádkozás, nekem a levegővételhez hasonlít. Sok időt lefoglal. Az Elhagy című versemet akkor írtam, amikor a gyerekem még nagyon kicsi volt, első gyerek, két éves, ez egy korszak a gyerekeknél, szeparációs szorongás. Tudományosan le lehet írni, hát köszönöm szépen. Mindannyian kapaszkodunk, és ez benne van a versben, nyelvi játékokkal együtt. A szülésről szóló versemet kilenc hónapig írtam úgy, hogy egy betűt sem írtam le. Gondoltam, ha Szabó Lőrinc le tudta írni a szívtrombózisát, akkor én is le tudom írni objektíven a szülést, bevittem a jegyzetfüzetem. Persze, nem írtam semmit, csak a műfordítással tudtam haladni, míg el nem jött a pillanat. A vers minél elemibb, annál jobb, de nagyon ritkán lehet megközelíteni, mint ahogy az életünkben sem minden pillanat elemi. Áprilynál nagyon látszik, hogy egy séta, egy madárhang milyen örömöt tud okozni, ezek a pici pillanatok. A születésben nagyon sok az öröm, meg tudjuk írni, mert a fájdalom már elmúlt. Kilenc hónap után tudtam csak megírni ezt az élményt, fölébredtem egy nap és akkorra rakta össze az agyam. Most megjelent egy könyv, Születik vagy csinálják a címe, egy tankönyvkiadó adta ki, ott egy konferencia-anyag van arról, hogyan születik a vers. És nagyon sokan mondják azt, hogy félig-meddig álmukban. Nekem van egy versem, amiben valaki megőrül és leharapja a nyelvét, tényleg szörnyűség, és az történt, hogy éreztem, hogy nem tudom megírni, a címe a versnek az, hogy Kés. Elaludtam, és arra ébredtem, hogy tele van a szám vérrel, mert elharaptam a nyelvem. Felkeltem és ott helyben megírtam. Megíródott a vers valameddig, aztán ilyen brutális módon adta tudtomra, hogy meg kell írni. Érdekes tapasztalat volt.
K. P. J.: Az utóbbi időben nagy divat lett, hogy az írók álnéven kezdenek írni, van aki ezt úgy csinálja, hogy elmondja, felfedi magát. Esterházy Péter kezdte ezt el, amikor Csokonai Lili néven publikált, mármint az életünkben. Eredetileg Weöres Sándor kezdte. Mi erről a véleményed? Te is játszol ezzel.
Sz. T. A.: Igen, ez játék, nálam legalábbis. Van, akinél rejtőzködés magánéleti okokból, szeméremből, nem tudom. Most is van egy ilyen novellistánk. Az egyik költő barátom blogot vezet álnéven, nem akarja, hogy őt azonosítsák. Én csak játszottam, férfiköltőt teremtettem. Amikor elkezdtem szerelmes verset írni, csupa férfi példám volt. Hajnal Annának vannak nagyon érdekes megközelítései erről. Az ember nem egy irányba megy, hanem sok irányba. Volt egy költőnőm, akit megformáltam, nagyon járatos volt a divatban, ami engem nagyon érdekel, csak nem foglalkoztam már vele. Nekem fiaim vannak, köpnek az öltözködésre, a Batman-jelmez jöhet, egyébként nem érdekes nekik. Ezek ilyen kódolt dolgok. Sokan írtak erről, sokféle az élet, sokirányú.
K. P. J.: Lelepleződtél?
Sz. T. A.: Még nem, még játszani szeretnék. Van egy fiú, aki küldött nekem egy kötetet női néven, hogy írjak róla, írtam, és azt írtam, hogy akár férfi is lehetne, és az illető tényleg férfi, és erre büszke vagyok. Ő sem akart beskatulyázódni. Engem nagy előszeretettel az anya szerepbe skatulyáznak bele, holott erről csak az utóbbi időben írtam. Nem könnyű erről írni. Ez vagyok, persze, de nem csak ez.
K. P. J.: Egyik nagy „szerelmed” Nemes Nagy Ágnes.
Sz. T. A.: Ő mint szerepmodell is nagyon fontos, Kafka Margit után ő volt az első, akit elismertek, elfogadtak. Úttörőnek is érzi magát ebben. Állandóan fejlődő intellektus, ez vonz benne. Három hónapot voltam egyszer cserediákként Amerikába, nem vihettem a könyvét magammal, ezért megtanultam az egészet, mielőtt elmentem. Nagyon fülbemászó a dallama, nem nehéz megtanulni. Őt nem lehet követni, olyan keményre faragta magát.
K. P. J.: Epigonjává lehet válni, de követni nem lehet.
Sz. T. A.: Elszántságában lehet követni, hogy mindennek ellenére mégis ír. Az istenképe nagyon érdekes, erről írt egy szép verset. Nem letérdelek, hanem föltérdelek, írja egyszer Nemes Nagy Ágnes, és én ebben szeretném őt követni. Ez egy kicsit beckettes.
K. P. J.: „Meg akarok maradni annak, akihez mindig visszatérhetek.” Egyszer ezt nyilatkoztad, mit jelent ez?
Sz. T. A.: Az önazonosságot szeretném megtartani, játék ide vagy oda, az önazonosság nagyon fontos. Az örömkészség megtartása nagyon fontos, ezt szeretném megtartani, bármi történjen. Ez az egy, amit kívánok magamnak és másoknak is.