A világ meséje – Weiss István fotóköltészetéről
A Nagyváradról elszármazott, Frankfurtban élő Weiss István fotóművész alkotásaiból nyílt kiállítás június közepén a nagyváradi várban lévő Fotótörténeti Múzeumban. A Fabula mundi című tárlat képei első ízben Váradon lettek kiállítva.
A 117 színes fotográfiából álló anyag három részre osztható, ugyanis a következő három szépirodalmi mű ihlette az alkotásokat: Publius Ovidius Naso: Átváltozások (Metamorphoses); Dante Alighieri: Isteni színjáték; Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. A vizuális koncepció kidolgozásában sokat segített Jank Ildikó festőművész.
Mindenik kép olyan, akár egy-egy festmény. Üzenetekkel, szimbólumokkal, poézissel, misztikummal, vizuális filozófiával a lét értelméről, rejtelméről. Látnivaló és mondandó van bőségesen: Jóról és Rosszról, átlényegülésekről, emberarcú démonokról, az Idő maszkját viselő angyalokról, „céda vágyról”, zsebkendőnyi mennyországról, a pokol tornácáról, a megtisztulás kacskaringós ösvényéről. És mindez „az eltűnt idő nyomában”.
A neves fotóművész elsősorban a színházi és bábszínházi produkciókról, valamint különféle rock- és beatkoncertekről (például a Metropol Group együttesről) készített fényképeiről ismert Váradon. Legutóbb 2006 júliusában volt egyéni tárlata a Körös-parti városban, a Tibor Ernő Galériában. A Szigligeti Társulat egykori fotóművészének Ki látott engem? elnevezésű egyéni tárlatán azoknak az előadásoknak a képeit lehetett megtekinteni, melyeket Szabó József (Ódzsa), a teátrum egykori rendezője vitt színre, s amelyek pár évtizede nagy sikert arattak. Az akkori vernisszázson jelen volt a fotográfus is, akit úgy konferáltak fel, mint „a színház ama korszakának legavatottabb ismerőjét és krónikását”.
Ezúttal nem a színház, nem a zene ihlette meg, hanem három irodalmi mű, melyek különlegesen nagy hatással voltak reá. A fotóművész megfogalmazta a művészetekről kapcsolatos gondolatait, és eljuttatta a szervezőkhöz írását. Eszerint: „A fotóművészetről nincs külön véleményem, csak a művészetről mint egészről. Minden, ami az emberért van, az jó művészet, és minden, ami emberellenes, ami dicsőíti a torzat vagy cinikusan lenézi az embert, az rossz művészet. Természetesen minden stílusban, irányzatban szükséges egy magas szakmai tudás. Ez a tudás mindennek az előfeltétele. Csak ezután
lehet eldönteni, hogy milyen művészetről beszélünk. Manapság Európában nagyon értenek hozzá, hogy a tudás hiányát mint önálló, eredeti kifejezési formát prezentálják, és aki a legcsekélyebb formában kételkedni mer, boldog lehet, ha egy lekicsinylő mosollyal
megússza. Európa művészetileg – a jó művészetet gondolom – keletre költözött. Budapestre, Bukarestbe, Szentpétervárra… és Nagyváradra. A költő szavával: ’…köszönöm a városnak, hogy felnevelt…’ És köszönöm ezt a kiállítást. Egyetlen üzenetem van: ne engedjétek, hogy becsapjanak benneteket, csak azt csináljátok, amit a lelketek követel tőletek. Nagy kincs a tiszta lelkiismeret.”
A vernisszázson Tóth István, az Euro Foto Art Egyesület és a Tavirózsa Fotóklub elnöke beszélt Weiss István életútjáról, munkásságáról. Visszaemlékezett arra, hogy jó negyven éve ismerte meg Weiss Istvánt. „Az Astoriában különleges fotóművészeti tárlata volt Weissnek és Erbsz Tibornak (utóbbi el is jött a régi fotós cimbora, pályatárs msotani kiállítására is – szerk. megj.). Gond volt akkoriban még a megfelelő filmek beszerzése is, és nagy dolognak számított akkortájt egy kártyalap nagyságú kép felnagyítása. Nos, Weiss Pista és Erbsz Tibi képei meghaladták az egy métert. Pistának az alkotásai művészi mérföldkövet jelentettek a fotográfiában. Weiss István mélytartalmú és -érzelmű fotókat készített. Mindenik képe egy-egy novella, történet. Sokat tanultam tőle művészi felfogásról, látásmódról, kivitelezésről. Nem mellesleg egyik alapítója volt a Tavirózsa Fotóklubnak. Itt, a Fotótörténeti Múzeumban megtalálható az első jegyzőkönyv, rajta látható az ő aláírása is. Annak idején az analóg technikával is nagyszerűen tudott bánni. Most pedig megmutatja, hogy a digitális fotózásban rejlő megannyi lehetőséget is remekül használja. Átérzi, mi mindent adhat az új technika. Pénzhiány miatt nem tudtuk egészen nagyra, monumentálisra nagyíttatni a képeket, pedig érdemes lett volna, hiszen sok-sok tónus, aprócska részlet, figura stb található mindenik képen. Együtt örülhetünk most ennek a kiállításnak. Csodálatos ajándék ez a városnak.”
Ramona Novicov műkritikus hangsúlyozta: Weiss István új szellemiséget hozott a váradi vizuális művészetbe. Az alkotásokat méltatva szólt arról is, hogy mi mindenről mesélnek ezek a motívumok, ábrázolások: az elveszített Édenkertről és az idilli idők utáni vágyakozásról, nosztalgiáról, az idő fogságában való vergődésről és a prousti mélabús emlékidézésről az ízek, zamatok által, az emberi élet egyik tragikumáról, miszerint nem lehet visszatérni időben és térben. Megkapóan mesél minderről a fotográfus és segítője, a festőművész.
Weiss István pedig ekként írt A világ meséjéről: „Mi köti össze Ovidius Metamorfózisát, Dante Isteni színjátékát és Proust Az eltűnt idők nyomában regényét? Karlheintz Stierle irodalomtörténész szerint az elbeszélés, a mesélés során mindhárom mű el akart jutni a lehetőségek határához. Mindhárom mű egyetemes világfelfogású, és szinte túlszárnyalják egymást. Nietzsche szerint e három irodalmi alkotást ’a világ meséjének’ lehet nevezni. Ellentétben más művekkel, ezek az alkotások nem elégszenek meg a részletekkel, hanem a felülmúlhatatlanság igényével íródtak. Mindhárom írásmű szinte meg akarja állítani az időt és felépíti az idő katedrálisát. Ez az irodalmi előzmény. Úgy gondoltam, érdekes volna, habár nagyon nagy kihívás, megpróbálni teljesen ösztönösen képekké formálni az írott szöveget, vagyis megalkotni a művek képi parafrázisát, átértelmezését. Ez nem illusztráció, mert nem aláhúzok képileg vagy kiemelek, hanem a gondolatok alakulnak át képekké. Ez is egyfajta metamorfózis, tehát zárult a kör, a három mű és középen a képi megfogalmazás. Senki ne kérjen tőlem számon semmit, a kegyelem állapotába kerültem, életem folyamán nagyon ritkán, a lelkem és a tudatalattim működött, és én hagytam sodorni magam az emberi géniusz végtelen folyamatától. Megáldott a sors és az élet egy olyan segítőtárssal Jank Ildikó személyében, aki a legelképesztőbb kívánságaiamt is képzőművészeti formába öntötte, inkább varázsolta. És a kislánya, az akkor kilencéves Goldie lett a Dante-parafrázis Beatricéje. Köztudott, hogy Dante nagy szerelmét, Beatricét kilencévesen ismerte meg, és összesen kétszer találkozott vele. Előfordulhat, hogy Beatrice érdeme, hogy létrejött az Isteni Mű, a modern olasz nyelv alapja. A képek tehát meglettek, és én nem tehetek róla. Talán még annyit: soha ilyen gyors nem voltam, és soha nem volt ilyen könnyű a lelkem. A Fabula mundi létrejötténél csak egy eszköz voltam, én voltam az ecset, de nem a kéz. Az valaki más keze volt. Köszönöm neki.”