Nincsen megkésett kanonizáció
Kőrössi P. József: Vendégünk nagyon messziről jött, de egy hete már Budapesten van. 1935-ben született Budapesten, az 1950-es években autóbusz kalauz és egyetemi tanuló, 56 után elhagyja az országot, Franciaországba, majd Puerto Ricóba megy. Pestre Floridából jött. Családja egyébként Kassáról került Pestre, ahogyan ő írja, az apa orvos, az anya pedig úrilány. Kérlek, beszélj a családodról.
Ferdinandy György: Ez egy kicsit gyors volt, amikor én azt mondtam, hogy anyám úrilány volt, mondhattam volna szebben is. Ő úgy volt úrilány, hogy nagyapámnál volt titkárnő, nagyapám az Új Szent János Kórházban a fül-, orr-, gégeosztályon volt szakorvos, az ő ügyeit intézte a kislánya. Szeretett volna ő is orvos lenni, de a család végül nem egyezett bele, nem engedték el. Talán azért nem, mert 1920 körül egy fiatal lány nem nagyon ment el orvostanhallgatónak, akkoriban mindenféle kétes viccek jártak az orvostanhallgatók között, egy fiatal lány azt nem viselhette el. Végül nem lett anyámból orvos, de férjhez ment egy orvoshoz, otthon maradt és szült három gyereket. Utolérte őt az asszonyok sorsa. Így volt ő úrilány, küzdelmes évek voltak ezek neki.
K. P. J.: A gyermekkorod a Sas-hegyen telt. Az egyik egész domb a tietek volt.
F. Gy.: Eredetileg igen. A Sas-hegy az szőlőtermelő vidék volt, a sashegyi vörösbort sváb emberek termelték, aztán beütött a filoxéra, különböző betegségek 1870-80 körül. Ki kellett pusztítani az összes szőlőt, a szegény gazdák meg ott maradtak. Jöttek Pestről sétálni az urak minden hétvégén, az én dédapám vagy ükapám ott sétálgatott, látta, hogy milyen szép a domb, fillérekért meg lehetett vásárolni, és akkor megvásárolta egy Haltenberger Sándor nevű dédapám, aki a Műegyetemen volt tanár. Amikor lediplomázott, akkor Rejtőre magyarosított. Nekem ez nem tetszett hosszú ideig, de aztán megbarátkoztam vele. Tőle kaptuk meg a Sas-hegyet, akkor már parcelláztak, egyre kisebb telkek lettek.
K. P. J.: Amikor te Magyarországon vagy, akkor te most is ott laksz. Majd beszéljünk arról a házról, amiben laksz, mert az egy irodalmi háznak is mondható, hiszen amikor te ott tartózkodtál, esténként a feleséged főztjére megjelentek az írók. Ám előbb mesélj Gödöllőről, hogy kerültél oda és hány éves voltál?
F. Gy.: Tíztől tizenöt éves koromig voltam ott. Először csak én. Anyám ugye akkor három apró gyerekkel maradt, mert apámat a háború alatt egyszer úgy megverték, hogy béna maradt és harminc évig élt egy elfekvő kórházban. Ez volt az orvosi karrierje második fele, azért mondom ezt, mert tizenöt évig dühöngők között volt, és nagyon jól tudott bánni velük, megtanította sakkozni őket, versenyeket rendeztek. Ez a Róbert Károly körúti kórházban volt, ezt megírtam A bolondok királya című könyvben. Egyszer egy dühöngő ki is szökött és megnyerte az angyalföldi sakkbajnokságot. Gödöllő úgy lett, hogy anyám egyedül maradt és nem tudott mit kezdeni három pici gyerekkel, a háború után összedőlt a mi házunk is, meg a nagyapám háza is, és hát akkor engem először vidékre küldött, Baranyába és Somogyba a svábokhoz, aztán őket kitelepítették, ahogy az lenni szokott. Aztán Gödöllőre adott anyám a premontreiekhez, befogadtak bentlakónak, merthogy valamelyik ősöm alapított ott valami ösztöndíjat. Az öcsém is odakerült végül, de minket onnan, az az igazság, el akartak küldeni, mert nem voltunk jó gyerekek. Aztán anyám kitalálta, hogy Belgiumba küld az éhező pesti gyerekekkel, évről-évre küldözgetett minket szegényke. A vége mindig csak az lett, hogy visszakerültünk Pestre. Vannak olyan kivándorlók, akik végleg elmennek, és vannak, akik haza-haza térnek. Minden lépésem haza vezetett, mondja az egyik perui író.
K. P. J.: Te nem is hazajáró, hanem visszajáró, mert van olyan feleséged, akit már háromszor vettél el. A válóper után rögtön leültetek egy kocsmába, és aztán megint összeházasodtatok.
F. Gy.: Hát, nem vagyok normális, ezt szokták mondani a hátam mögött. Hűséges természetű vagyok, ő a francia feleségem, akit háromszor vettem el.
K. P. J.: Amikor idefele jövet Gödöllőn jártunk, Gyuriban megszólaltak az emlékek. Elmondott egy olyan történetet, amit szeretném, ha a közönség számára is felidézne.
F. Gy.: Ez úgy volt, hogy egyszer, 948-ban, amikor már a premontreieknél voltunk, és az anyám is Gödöllőn lakott már a húgunkkal, látjuk, hogy egy autóba szépen pakolják be a papokat, a mi tanárainkat és viszik el őket. Egy óra alatt kiürítették a gimnáziumot, mondták, hogy Máriabesnyőre viszik őket, ott volt hely. Mi akkor biciklivel vittük nekik oda az élelmet. Nagyon szerettük ezeket az atyákat, utána én a piaristákhoz kerültem, akiket viszont igencsak utáltam. Ott a máriabesnyői kegyhelyen mondták, hogy itt van fenn a dombon a Pap Miska kútja. Erdőben volt ráadásul, egy kis semmi forrás. Ott leültünk, le lehetett látni a völgybe, az országutat, a kisbagi csárdát is, de ezt csak akkor lehetett látni, amikor nem voltak nagy lombos fák. És akkor jöttem rá, hogy Pap Miska, a betyár, azért járt oda, mert onnan pont a csárdára látott, látta, hogy kik mennek be, kik jönnek ki, kinézte magának a kifosztani való embereket. A gödöllőiek fel voltak háborodva, hogy én ezt honnan szedem, mert a gödöllőiek nagyon tisztelik Pap Miskát.
K. P. J.: Miért lettél autóbuszkalauz 54–56-ban?
F. Gy.: Hogy miért, azt nem tudom, de azok olyan idők voltak, amikor nem volt érdemes megkérdezni, hogy az embert miért nem veszik fel egyetemre. Elvégeztem a középiskolát, keservesen leérettségiztem, télen havat hánytunk, nyáron építkezéseken dolgoztunk. Nehezen végeztem a négy gimnáziumot a piaristáknál, onnan engem eltanácsoltak az atyák, mert mindig forralt bort ittam hóhányás után, ezért mindig beírták nekem, hogy ittasan érkeztem az órákra. Anyám akkor jól leszidta őket. Eltanácsoltak, az utolsó évet már államiban végeztem. Elmentem buszkalauznak, mert akkor anyám is az volt. Ő német-francia levelező volt eredetileg a külügyminisztériumban, de azt átszervezték, amikor a két párt összeolvadt, a szociáldemokraták és a kommunisták. Akkor mindenkinek el kellett dönteni, hogy belép vagy kimarad. Anyám szocdem volt azelőtt és nem lépett be. Így került az Autóbuszüzembe. Protekcióval lettem kalauz.
K. P. J.: Végül mégiscsak egyetemre kerültél.
F. Gy.: Ilyen alkalmi diák voltam én csak, Füst Milán előadásaira jártam be. Oda járt egy rendőr egyenruhában, én meg buszosba. Milán bácsinak nagyon jó humora volt, és amikor olyat mondott, amit akkoriban nem kellett volna, akkor mindig mondta, hogy a puskás ember fogja be a fülét. Ilyen élményeim voltak. 56-ban vettek fel, aztán jött a forradalom, hat hétig voltam egyetemista az ELTE-n.
K. P. J.: Mit láttál te a forradalom alatt?
F. Gy.: A diákok sokat ugráltak és mindig tőlem kérdezték, hogy mit szól hozzá a munkásosztály? Én mindig azt mondtam, szarik rátok, már bocsánat. Körülbelül ez volt a viszony. Nem tudtam elviselni, hogy a diákok ennyire hittek a forradalomban, a munkahelyen csak azt hallottam, hogy ebből baj lesz. Azután fölfegyverkeztem én is. Töltényt nem adtak hozzá. Egyszer ott voltunk Víg Bandi barátommal, megkértek minket, hogy kísérjünk négy orosz hadifoglyot. Ahogy kísérjük őket a Margit hídon, mondom Bandinak, hogy mi lenne, ha ezek tudnák, hogy nincs töltény a fegyvereinkben. Csakhogy ezek olyan kiskatonák voltak, akik évek óta Magyarországon szolgáltak, odafordultak hozzánk, na kösz, mondták, s elrohantak.
K. P. J.: Ekkor már foglalkoztatott az írás?
F. Gy.: Igen, engem mindig. Közlések nem voltak, de próbálkozások igen. Verseket írtam. A mi korosztályunk egy évtizeden át verseket írt.
K. P. J.: Miért gondoltad, hogy el kell hagynod az országot?
F. Gy.: A fiatalabbak kedvéért mondom, hogy körülbelül november 7-én véget ért a forradalom és ment tovább az élet. Meg voltunk szállva. Én dolgoztam is, december 5-ig, az egyetemre is vissza akartam menni. December 6-án letartóztatták a budapesti munkástanácsot. Akkor odajött hozzám Bozsóka elvtárs és azt mondta, „Gyurikám, nem akar maga körülnézni a kapitalista nyugaton? Jobb lenne az most magának.” Én ezt figyelmeztetésnek vettem. Anyám legépelt egy listát a barátnőiről, akik mind nyugaton éltek, lehozta nekem és mondta, látogassam meg őket, és majd visszajövök. Még aznap éjjel elmentem. Lelkesen indultam 22 kislány nevével a zsebemben, de közben rájöttem, hogy ezek mind elmúltak már 50 évesek. Húsz évesen erre nem gondol az ember. Fölszálltam egy vonatra, be az alagútba Dombóvárig, ott fölvett egy orosz teherautó, nekik azt mondtuk Bánó Iván barátommal, hogy Kaposvárra megyünk esküvőre, elvittek oda. Akkor már nem volt olyan könnyű átmenni a határon, de éjjel egy parasztember átvitt minket Ausztriába. Egy menekülttáborba voltunk, mindenre gyanakodtunk, nem akartuk, hogy összeírjanak. Fölkerültünk Bécsbe, rendesek voltak az osztrákok, nem is tudom elmondta, hogy mennyire. Nem fogadtak el pénzt az emberek semmiért.
K. P. J.: Ott mi történt? Nem kellett megjelölni külföldön élő rokont, hogy fogadjanak be?
F. Gy.: Nem, mi sorban álltunk a követségek előtt, mindenki kinézett magának egy országot, ott fölvették az adatokat és megmondták, mennyi idő múlva van arra remény, hogy kivigyék az embert. Én Franciaországba mentem azonnal, mert ösztöndíjat ajánlottak azoknak, akik már egyetemisták voltak itthon. Ehhez két olyan tanú kellett, akik becsületszóra állították, hogy láttak az egyetemen. 1600-an voltunk diákok, két napig utaztunk. Strasbourgban megállt a vonat, ez január 13-án volt, nagyon hideg. A pályaudvaron látjuk, hogy nercbundás fiatal hölgyek nagy kondérokban levest kavargatnak, mondták, hogy meleg levessel várják a menekülteket. Strasbourg városa nyolcvan diáknak adott ösztöndíjat, ott maradtam.
K. P. J.: című könyvedben dokumentáltad ezeket a dolgokat, ez 2006-ban jelent meg. Felkerested azokat a személyeket, akik még éltek. Beszéljünk most erről.
F.Gy.: Nyolcvanan voltunk fiúk, s volt négy magyar lány, őket nagyon szerettük, tiszteltük, mind nekik udvaroltunk. A tanáraink biciklin jártak ki hozzánk a kastélyba, abban a hidegben. Mi azt gondoltunk, majd sportkocsit veszünk magunknak, hát nem hogy mi, de még a tanáraink sem. Megtanítottak franciául, amennyire lehetett, nem tudtuk, mit tanuljunk, mit csináljunk, de több mint húszan mentek fogorvosnak, mert egyszer azt mondták, ebből hiány van. Én ott is bölcsészkedtem, ez volt 57-ben, majd 12 év múlva doktoráltam le, de közben Dél-Amerikában is voltam tanár, mindent kipróbáltam.
K. P. J.: Te Remenyik Zsigmond latin-amerikai éveiből, munkáiból doktoráltál. Miből is áll ez?
F. Gy.: Én addigra megnősültem, elváltam, három gyerek, francia feleség. Az utolsó váláskor a feleségemre ráförmedt a bíró és megkérdezte, miért jött hozzám háromszor is. Erre a feleségem, jól nevelt polgárlány, azt mondta, hogy azért, mert mind a háromszor gyereket vártunk. Ennyi franciaság után én már akkor nem szerettem a franciákat annyira. Akkor gondolkodtam, hogy mi legyen a doktori témám. Akkor Puerto Ricóban voltam már egyetemi tanár és így adódott Remenyik. Ő hét évet töltött Chilében és Peruban, 1920-ban hagyta ott az atyai birtokot Heves megyében. Kiment Bécsbe, ahol avantgárd szegénylegény lett, majd hajóval Argentínába és onnan Chilébe, ott elég sokáig élt, két könyve is megjelent és mindenféle kiáltványok. Ehhez kell egy adag bizalom, manapság ez már nem létezik. Én megtaláltam ezeket, ő benne volt ott a kemény magban. Onnan átment Peruba és utazó ügynök lett, én is az voltam Franciaországban. Elvett feleségül egy perui indiánlányt, akitől lett egy kislánya. A felesége és a kislánya meghaltak, lehozta őket a hegyekből, ezt nem bírták, mindenféle tüdőbetegséget kaptak, de meghaltak. Remenyiknek ez egy nagyon nagy csapás lehetett, mert hét év után hazajött. Ez jó téma doktorira. Ő aztán 63-ban halt meg itthon. Róla írtam a doktori értekezésem a strasbourgi egyetemen. Kicsit elhűltek, mert ez egy német-francia egyetem és ide jövök én egy magyar író spanyol életművével. Becsületükre mondva elfogadták és fölkészítettek embereket erre, hogy segítsenek. Ez egy rendes társaság volt.
K. P. J.: Nagyon korán megjelent könyved franciául.
F. Gy.: Igen, az első három feleségem – aki ugyanaz a nő – javítgatta a kézirataimat, így aztán tudtam közölni újságokban 57-ben, 58-ban írtam a forradalomról. Sokat kellett nekik erről írni, mert azt hitték, ez egy fasiszta megmozdulás volt a szocialista Szovjetunió ellen. A franciák baloldaliak voltak, ezt adták be nekik. Nekem cikksorozatom jelent meg a forradalom humoráról. Akkor még volt humor ebben a keleti világban! Aztán mindenféle egyebet is. Könyv úgy jelent meg, hogy én röplabdáztam, Szabó Lőrinc Lócija, aki óriás lett, volt az én edzőm. Vele röplabdáztam, és amikor Strasbourgba kerültem, elhatároztam, hogy megint röplabdázni fogok. A vasutas csapatba kerültem, ott nagyon jó barátaim lettek. Ezek a fiúk látták, hogy én írok, és kérték, hogy állítsam össze. Odaadtam nekik 11 novellát, és egyszer csak jön a nyomdász barátom, aki szintén benne volt a csapatba, jön egy szép kötettel, megcsinálták a könyvemet 1960-ban, 250 példányban. Egy nap alatt eladtam őket. Akkor volt az egyetemen a madagaszkári pedagógusok kongresszusa, a könyvnek pedig az volt a címe, hogy Sziget a víz alatt. Egy pesti autóbuszkalauzról szólt, ezt ők nem tudták, azt hitték Madagaszkárról van szó. Pillanatok alatt felvásárolták, másnap már a második adagot nyomták.
K. P. J.: Csakhogy te ezzel a könyvvel, díjat is nyertél.
F. Gy.: Igen, ezt a kis könyvecskét elküldtem Párizsba, és akkor kaptam egy díjat. Megérkezik ide egy kelet-európai menekült, két év múlva franciául könyvet írt, ez is benne volt. A Del Duca-díjat kaptam meg, ez ma is létező kitüntetés, ösztöndíjszerű.
K. P. J.: Megkaptad 1964-ben a Saint Exupéry-díjat is. Azt mire?
F. Gy.: Az már azért volt, mert erre az első díjra jelentkezett egy nagy kiadó, aláírtunk egy hat kötetre szóló szerződést és akkor azoknál dolgoztam, aztán kaptam a másik díjat, irodalmi díj, ezzel már nem járt pénz.
K. P. J.: Franciaországot akkor ellepték a magyar emigránsok, írói kolónia alakult ki. Te ebbe hogy tartoztál bele?
F. Gy.: Nem tartoztam bele. Nagyon sokan jöttek ki, ez igaz, Cs. Szabó Lászlónak volt egy novellája, ami úgy kezdődött, hogy vigyázat, negyvenezer író nyugatnak tart. A legtöbben nem akartak nyelvet váltani, magyar írók akartak lenni, nem váltottak nyelvet. A párizsi Magyar Műhely társasága, akikkel jó barátságban voltam, azokból mind magyar író akart lenni, franciául egyikőjük sem írt. Engem le is néztek egy kicsit, hogy eladtam magam, mert franciául írtam.
K. P. J.: Feleséged van, díjakat kapsz, mégis elhagyod Európát. Miért?
F. Gy.: A francia család nehezen fogadott be, de aztán nagyon büszkék lesznek rám, megszeretnek. Az volt a baj, hogy nagyon nehezen lehetett az írásból megélni. Könyvterjesztő lettem, dolgoztam, amíg írtam meg nem dolgoztam. Ez így elég bizonytalan életmód volt. Ez így nem volt jó a feleségemnek sem. Az egyetemen egyszer kifüggesztették, hogy trópusi egyetemen diplomás európai tanerőt keresnek. A feleségem levette a lapot, jelentkeztünk. Spanyolul kellett jelentkezni. Strassbourgban volt egy kocsma, ahol a kocsmáros szerint már húsz éve ül a sarokban egy részeg spanyol. Bementünk, ott ült Ramon, a cetlin volt a hirdetés, megkértem, írjon levelet. Visszamentem, nagyon szépen megírta, föl is vettek. Nekem régebben volt már egy rokonom azon az egyetemen. A meghívást megkaptam ’64 januárjában, mindent eladtunk, bepakoltuk a családot és lementünk Spanyolországba, hogy tanuljuk a nyelvet. Aztán visszamentünk Franciaországba és onnan hajóval mentünk Dél-Amerika felé, akkor még nem volt repülőjárat. Kilenc nap alatt értünk oda, ez most nyolc óra.
K. P. J.: Ott mit tanítottál?
F. Gy.: Ott úgy volt, hogy két évig maradok, mert két évre adnak vízumot. Nyugati civilizációt tanítottam. Minden, ami Észak- és Dél-Amerikától keletre esik, azt ők nyugati civilizációnak neveznek. Egyiptom, görögök, rómaiak, egészen a második világháborúig. Ez kötelező volt, mert nem volt általános műveltségük. Ez feltétele volt a diplomának, ez egy nagyon jó dolog volt. Két év után kaptam egy ösztöndíjat, hogy fejezzem be a doktorátust, és aztán visszamentünk Puerto Ricoba. Mindig azt mondtuk, hogy csak egy évre, két évre, és most összeszámoltam, 37 és fél évig tanítottam ott.
K. P. J.: Ott téged sok magyar író meglátogatott a ’90-es években.
F. Gy.: Igen, van egy ilyen betegségem: mindig azt gondoltam, hogy hasznos kell legyek. Elkezdtük az itthoni írótársaimat meghívni, lefordítottuk őket franciára, spanyolra. Most 30 év óta ugyanaz a feleségem, ez már egy komolyabb házasság, vele fordítunk most is spanyolra. Ő kubai származású.
K. P. J.: Floridába hogy kerültetek?
F. Gy.: Én rákos lettem, s az orvosom azt mondta, hogy mindent ki kell dobni belőlem, hogy vissza ne jöjjön. Szépen megcsinált mindent, de utána mindenfélét be is kellett szerelni, csöveket, szelepeket. A feleségem Floridában talált állást, mint tanárnő, Miamiban. Floridába mentünk, ott volt egy orvos, megoperált, másfél év után normális ember lettem megint. Sokat beszélgettem ottani indiánokkal, mert ugye ők az őslakosok, ha tetszik, ha nem. Elzavarták őket, de visszaszökdöstek. Azok utódai, hatszázan most is ott élnek. Az amerikaiak visszaadták a mocsarukat, pénzt is kaptak. Egy kaszinót építettek a pénzből, mi ahhoz közel lakunk. Aki be tudta bizonyítani, hogy mikkoszuki indián, vagy valamelyik őse az, kapott 60 ezer dollárt. Nekem sajnos ez nem sikerült.
K. P. J.: Magyarországra mikor engedtek be?
F. Gy.: Tizenegy évig szó se volt róla, aztán azt mondták, hogy kapok egy egyhetes turista vízumot. Ez elég megalázó, mikor az embernek a saját hazájáról van szó. Így kerültem haza először 68-ban, megismerkedtem egy nagy magyar íróval, Gerelyes Endrével. Egy fiatal kommunista író volt. Ordítva magyarázta nekem, hogy ez egy piszok társaság, éjjel sétáltunk a téren, mondta, hogy őt el fogják tenni láb alól. És hát én eljöttem, ő meg Baján kiesett a vonatból. Ez azt jelentette, hogy túl sokat beszélt és túl hangosan.
K. P. J.: Aztán te mikor közöltél Magyarországon?
F. Gy.: Az első könyvem 1988. február 18-án jelent meg Magyarországon. A megkésett kanonizáció nem létezik, ahogy azt Szilágyi Zsófi megírta, harminc év késést nem tudok behozni.
K. P. J.: Kimondtad azt, amire rá akartam térni. Ez borzasztó nagy hátrány, hogy az anyanyelvi közegben nem tudtál visszaigazolást kapni.
F. Gy.: Ezt itthon éreztem meg, akkor láttam igazán, hogy milyen kétségbeesett próbálkozások voltak itthon. Tudták, hogy ki ellen kellett lázadni a ’60-as években, csak éppen nem lehetett, ezért formai bravúrokat találtak ki. És akkor ott volt az én rengeteg avantgárd könyvem, de hát azokat harminc év késéssel már nem lehetett behozni, az avantgárd akkor már nem volt sehol. Az már nevetséges lett volna. Nincsen megkésett kanonizáció.
K. P. J.: Nem kerültél te távolabb az irodalmi élettől így, hogy nem Európában éltél?
F. Gy.: Nem. Ez a távolság csak fizikailag volt borzasztó nagy. Mi ezt úgy oldottuk meg, hogy a Szabad Európa Rádió által – amit utáltunk, mert a forradalom alatt harcra biztattak, s bízva az ígérgetésekben sokan meghaltak – teremtettem kapcsolatot Magyarországgal. Minden héten küldtek egy vagy két könyvet magyar íróktól. Én recenziót írtam róluk, az lement a Müncheni rádióban. Ott beolvasták, amiket írtam. Ez így ment évtizeden át, több mint 400 kötetet kaptam akkoriban. Kritizálni nem nagyon mertem.
K. P. J.: Az a típusú író vagy, aki mindenből történetet tud csinálni, ami körülötte történik. Itt a könyved, ami tegnap jött ki a nyomdából. Kisregényeket írtál, de valahogy minden füzérekből áll össze. Beszélj kérlek erről, a Kérdések Istenkéhez című könyvedről, ez is ilyen. Én ennek csak a fülszövegét olvastam, csak most lett készen.
F. Gy.: Ezt a nagyregény hajszolást, ami most már évtizedek óta folyik, a kiadók kezdték. A nagy amerikai meg német, francia kiadók kezdték, azért van, mert ezt könnyebb eladni, ennek nagyobb sikere lehet, mint húsz novellának. Nálunk itthon is nagy novellisták voltak, de nagyregényt kevesen írtak. Ez egy mánia. A műfajokat forszírozni nagyon rossz dolog, annak nem fognak sikerülni a dolgai. Én találtam magamnak példaképet otthon. Amikor kimentem, akkor itthon Déry Tibor rövidprózája volt a csúcs. Aztán ott volt Mándy Iván, őt mindig nagyon szerettem, ő is rövidprózát írt. Akik aztán nagyregényt írtak, azt mindig gyanakvással olvasom. Az nem nagyregény, csak épp nincs felosztva fejezetekre. A rövidprózának csattanója van, feszültsége van, ott muszáj elmondani egy történetet, nem lehet össze-vissza beszélni. A végén kell legyen valami levezetés, robbanás. Szerintem ebben több fantázia van, a franciák a metróban is ilyeneket olvasnak.
K. P. J.: Eljön az az idő, amikor az ember rendet akar tenni a dolgaiban. Ezt tőled idéztem, és ezt nagyon át tudom érezni. Az én koromban is érzem azt, hogy ha így marad minden, akkor baj van. Ne más rakjon rendet, ezt kell érteni?
F. Gy.: Igen. Mások nem tudnak rendet tenni. Én 12 kötetet írtam franciául, írtam spanyolul is valamennyit, megjelentek négy országban negyven folyóiratban írásaim. Ki fogja ezt összeszedni?
K. P. J.: Te egy három nyelvű, négy nyelven publikáló író vagy.
F. Gy.: Igen, még mikkoszuki nyelven is szeretnék írni. Egy indiánt is elkezdtem tanítani magyarul. Nagyon jól összebarátkoztunk, ő turistáknak mutogat mindenfélét, mosómedvéket a motorcsónakjáról. Amikor megyek hozzájuk, akkor már messziről kiabál, hogy „mozsómedve”.
K. P. J.: Mi van ebben a könyvben?
F. Gy.: Harminchárom novellaszerű írás. Megpróbáltam összeszedni azokat az embereket, akiket életem során megismertem és megszerettem. Egy-egy történetet írtam róluk. A szempont nem az volt, hogy most meg kell írjam ezeket az embereket, hanem az, hogy érdekes és izgalmas életeket akartam összeszedni. Azt szeretettem volna, hogy mind a 33 írás érdekes legyen.
K. P. J.: Írod, hogy a szeretetlenség a legnagyobb baj a világon. Te ezt hogy élted meg?
F. Gy.: Anyám nem tudta kimutatni a szeretetét, így kezdődött. Apám mindig tanított minket a szeretetre, melegszívű ember volt. Meggyőzött, hogy anyánkat nagyon kell szeretni, mert ő szeret minket a legjobban a világon, akkor is, ha nem tudja kimutatni. Nagy dolog volt ez, mert őt magára hagytuk ott a kórházban, anyám nem foglalkozott többet vele. A címe, a Kérdések Istenkéhez, egy mexikói dalból ered, Kérdésecskék Istenhez annak a címe. Ezt a dalt egy magyar fiú, akinek az anyja magyar, az apja görög, meg valahogy zsidó is, meg cigány is volt, egy párizsi pincében énekelte. Gyuri énekelte ezt a dalt spanyolul, és ez arról szólt, hogy egy szegény legény kérdezgeti az Istent, hogy ez miért kellett így legyen. Én is fölteszem a kérdéseket, hiszen az ember az élete végén rájön, hogy semmit sem tud megválaszolni, de kérdéseket már tud feltenni.
K. P. J.: Mostanában elkezdtél helyeket, embereket felkeresni. Miért?
F. Gy.: Sokan azt hiszik, hogy az a sok ember, akiket életünk során megismerünk, azok nyomtalanul tűnnek el. De nem, megvannak, csak utánuk kell járni. Azt a sváb családot, akiknél tíz éves koromban laktam, megtaláltam Frankfurt mellett egy faluban. Magyar nyelvű irodalmi esteket szerveznek ott, magyar lapot adnak ki. Vigyázni kell ezekkel az ide-oda telepítéssel, mert akiknek a gyökereit kiszakítjuk, nem gyógyulnak meg soha.