Nem tudtunk volna hazudósak lenni
Szűcs László: Egy ötvenhatos íróval beszélgetek, legalábbis olyan értelemben, hogy 56 novemberében született. Volt-e ennek a forradalom idején születésnek a családban története, fontossága?
Bárdos Deák Ágnes: A hatvanas évek elejétől emlékszem a család hangulataira. Egy nagy család volt a pesti ága a famíliának, anyám hétgyerekes, proletársorba süllyedt családban nőtt fel, szüleit fiatalon elveszítette. Kislányként át kellett élnie, mi a rettegés, a kilakoltatás réme, aztán azt, hogy bombázáskor a nagyanyámmal mennek vidékre, az emberek a vonat tetején utaznak, feketéznek, viszik, amit cserélni lehet vidéken. Mesélte: amikor a szirénák megszólaltak, gurulni kellett lefelé a töltésen. Aztán azt is megélte az anyukám, hogy kommunista lett, tizenhat évesen szövőnőként dolgozott már egy gyárban, ott meglátták azok, akik szedték össze a munkás- és parasztgyerekeket népi kollégistának. Aztán elkezdett tanulni, jófejűek és ügyesek voltak, akiket összeszedtek. Apám is szegény, kilencgyermekes családban nőtt fel, Egerben kezdett tanulni. Tanító akart lenni, aztán felkerült a tanárképzőbe, anyámmal Pesten mint már kitaníttatott tanárok találkoztak. Anyám töri–magyar, apám földrajz–rajz szakos volt, egymásba szerettek. Onnan kezdve ifjú kommunistaként lelkes, hívő támogatói a szocializmusnak, a munkás-paraszt diktatúrának, amit akár fegyverrel is megvédtek volna. Hogy soha többé nyomor, szegénység ne legyen. Nem akarták, hogy visszajöjjön a régi rendszer.
Sz. L.: Hogy élték meg ötvanhatot?
B. D. Á.: Fájdalmas volt. Az egyik nagybátyám például elment végleg Svájcba. Ő, aki a börtönből köztörvényesként jött ki, úgy búcsúzott el a terhes anyámtól, meg az apámtól, hogy „ha visszajövünk, lógni fogtok”. Tudta róluk, hogy a forradalom nem tetszik nekik, mert úgy gondolják, visszajöhet valami, amit nem akarnak, habár ők is tudják, hogy nagyon nem mennek rendben a dolgok az országban. Az Üllői úton laktak a szüleim egy laktanyában. Mivel a tiszti főiskolán tanítottak, ott kaptak egy szoba-konyhás lakást. Szóval megjelent előttük a visszarendeződés réme, hiszen ők úgy szocializálódtak, hogy el voltak kötelezve a rendszer mellett, ami kiemelte őket a szegénységből. Anyámat november negyediként leküldik az óvóhelyre, én 27-én születtem.
Ahogy nőttem, növögettem, a nagy családi bulikon később unokatestvéreimmel láttuk nagyanyámat sírni a nagybátyánkért, aki elment. Amikor felnőtt lettem és a családi dolgokon túl is szembesültem, már a gimnáziumban, ötvenhattal, máshogy kezdett el működni az agyam, az egyik tanárom hatására is, aki részt vett a forradalomban.
Sz. L.: Budapesten születtem, itt is szeretnék meghalni vagy valahol a tengeren – olvasható egyik életrajzában. Miért éppen a tenger?
B. D. Á.: Akkor írhattam ezt, amikor életemben először láttam igazi tengert. 2005-ben volt, hogy a már felnőtt gyerekemmel eljuthattam Franciaországba. Igaz, a nyolcvanas években voltam Gdanskban, de az a tenger nem volt az igazi. Aztán egyszer voltam Görögországban is a tengernél. A tenger nekem az anyaöl. Visszafogad? A tenger tuti. Az sem volna rossz, ha az apám falujában temetnének el, Borsodban, Lénárddarócon. A Bárdosok 1640 körül ott nyerték el a kutyabőrt. Van egy ilyen kötődésünk is, harcoltunk a Habsburgért, a török ellen. Ott kéne meghalni. Klassz lenne.
Sz. L.: Egyik alapítója a Kontroll Csoport zenekarnak, amelyhez ma az underground jelző társul, bár gondolom, nem feltétlenül ezzel a céllal jöttek létre.
B. D. Á.: Nem hogy nem volt cél az undergoundság, egyáltalán nem így hívtuk magunkat. Persze, tudtunk arról, hogy létezik mondjuk New York-i underground. De igenis tiltottak voltunk időnként. Bizonytalanságban tartottak, hogy megengednek-e fellépni, kegyeskedik-e valaki jó fej lenni. Azért kerültünk oda, mert azt csináltuk, amit szerettünk. Elénekelni azokat a dalokat. Voltak együttesek, akiket csak tűrtek, másokat támogattak. Akinek lemeze jelent meg, azt támogatták, ezt nem tudom máshogyan mondani. A Kontroll Csoportnak nem lehetett lemeze, ami egy soron múlott: „A halál az állam szolgálatában állt.” Mi nem vontuk vissza ezt az egy sort, mert az nevetségessé tett volna. De terjesztették az emberek a kazettáinkat másolva, szamizdatban. Az nekünk elég volt. Nem volt nehéz visszautasítani a kérést.
Sz. L.: Nyilván nem úgy jött létre a zenekar, hogy csináljunk valamit, amit be fognak tiltani.
B. D. Á.: Csináltunk egy zenekart, olyan emberekkel találtuk magunkat egy közösségben, akik újdonságot tudtak nekünk mondani, művészek közé, gondolkodók közé. Egyre jobban kinyílt a történet, amelyről kiderült, hogy ellenzékben vagyunk. Ilyen egyszerű volt.
Sz. L.: Mi vezetett oda, hogy viszonylag hamar megszűnt a Kontroll Csoport?
B. D. Á.: Annak semmi köze nem volt hozzá, hogy nem lehetett lemezünk. Ahhoz volt köze, hogy nagyon sok öntörvényű ember volt a csapatban, s volt egy egoista is, az voltam én. Én mint egoista és öntörvényű, aki akkoriban még csak a szárnyaimat próbálgattam, keresve, hogy ki vagyok egyáltalán, s mi ez az egész. Akkor már vártam a gyermekem, lehetett tudni, hogy leáll a dolog, én akartam eldönteni, hogy működjön a Csoport. Szerintem Hajnóczy Csaba megunta az én zsarnokoskodásomat, Kistamás Laci ugyanígy. Mind a kettejüknek lett közben barátnőjük, jött a nagy szerelem, s azok mind külön zenekarok lettek ezekből a szerelmekből, a Kampec Dolores, a Balkan FuTourist, mi Péterrel (Müller Péter Sziámi – a szerk. megj.) ott maradtunk a kisbabánkkal. Akkor összeszedett egy zenekart, belevágtunk a Sziámi Sziámiba, s ez aztán tovább épült, bomlott. Ez egy evolúció volt. Az egóm is hozzájárult, az én lelki berendezkedésem sajnos olyan, hogy féltékeny típus vagyok, aki uralkodni akar. Lehet, Orbán Viktor is egy olyan fiú, aki úgy szocializálódott, hogy uralkodnia kell. Féltékeny voltam a szerelemben, a munkában is, a közösségben is. Az ilyen uralkodni akar, szálakat mozgatni, nehogy becsapják, hátba szúrják, otthagyja a pasija. A féltékeny személyiségű embernek meg kell próbálnia visszavonulni ezektől a helyzetektől, próbálni egyedül lenni és érlelni a személyiséget, egészen addig, míg képes nem lesz arra, hogy önzetlen legyen. Mert önzetlenség nélkül nincs jó politikus. Lehet, hogy kevés ilyen van, de amíg le nem esik a politikusnak, hogy nem az én becsvágyam, nem az én szorongásom a fontos, hanem valami más. Amikor túltör valami belőlünk, áttöri a közönyt a rosszabb sorban élőkkel szemben. Na, ilyen az én kis kocsmapolitikám.
Sz. L.: Féltékeny emberként lehet, hogy jobban meg is érti Orbán Viktort?
B. D. Á.: Sajnos pontosan értem őt, ő rokonlélek velem. Igenis, amikor a párkapcsolataimban hatalomra kerültem, elértem azt, amit én diktálok, hogy ne jöjjön a mi lakásunkba senki, s ugyanígy, ne jöjjön ide az Unió, mert félek, hogy akkor valaki jobb fej lesz nálam, jön egy csaj, aki nálam okosabb, aki nálam szebb. Biztos van olyan. És akkor az olyan személyiségű ember elkezd uralkodni, s dik-tá-tor-rá válik. Igen, Orbánban vannak jó képességek, jó szervező, én is az vagyok. Vannak koncepciói, talán nekem is lennének, ha odaengednek. De van önismeretem, neki pedig lehet, hogy nincs.
Sz. L.: Más-más okok miatt nem tetszett a rendszer a nyolcvanas években épp úgy, mint most. Ma nyilván más eszközök vannak az ellenérzés kifejezésére.
B. D. Á.: A kulcsa ennek ott van, hogy nem mi lettünk rendszerellenesek a nyolcvanas években sem, hanem amikor olyan kompromisszumokra kényszerülsz, akár az öncenzúráig menően, akkor átalakul a személyiséged. Én rosszul éreztem volna magam, ha együtt kellett volna működni a korabeli hatalom struktúráival. Én nem tudtam eltűrni, hogy nekem valaki megmondjon valamit, ha nem olyan volt, amit magam is megtettem volna. Nem tudtunk volna mások lenni, nem tudtunk volna hazudósak lenni. Lehet, nem is voltunk bátrak. Én biztos, hogy nem. De így volt a legjobb, fel tudtam kelni reggel s vígan elmenni a Kontroll Csoport próbájára. S nem érdekelt, hogy rendőrök állnak majd körbe, s biztos voltam abban is, hogy nem én vagyok rossz helyen, hanem a rendőr. Most sem nehezebb ennél. De a polgárok közti szinte háborús haragvás az rossz érzés most Budapesten.
Sz. L.: A magyarországi demokratikus ellenzék igen színes képet mutat, sok párt, sok civil szervezet, diákmozgalmak.
B. D. Á.: Én nem voltam tudatos politizáló. Egészen addig szavazni sem mentem, amíg nem láttam Orbánról, hogy miket csinál. Jobban kellett volna az értelmiséginek figyelnie, azoknak, akik a hatalomra jobban tudnak, okosan tudnak hatni a hatalomra. Én a civilek mellé álltam teljes mértékben. A civilek feladata, hogy a pártok egyezkedése ellenére, folyamatosan jelezzék, hogy mi nem oké. Amikor a civilek megjelentek az utcán, akkor Orbán már nem tudott mit csinálni. Csak a civilek tudják kényszeríteni, hogy változtassanak meg mondjuk egy rendeletet. Lehet, hogy a parlamenten belül is elérnek valamit a pártok, de a civilek szerepe most sokkal fontosabb.
Sz. L.: Mi az oka annak, hogy nincs önálló kötete?
B. D. Á.: Mérhetetlen lustaságom az oka, s mérhetetlen önbizalomhiányom, ami egyébként a féltékeny személyiség egyik tragédiája. Közben folyamatosan ott van bennem az is, hogy mindent elmondtak már. Aztán olykor hirtelen fellángolok. A hajléktalanokat támogató folyóiratba rendszeresen írok. Két nőantológiában is írtam. Közöltem az Ex-Symposionban. Szeretnék nagyon pontosan fogalmazni valami nagyon érdekesről, valami nagyon érdekes nyelven. Aztán kiderül, hogy minden hasonlít valamire, s akkor elmegy a kedvem. De az ambícióm megvan, hogy lerakjam az élettörténetem, az elmúlt húsz évemet is, egy ilyen pszeudo-virtuális cyber-Csipkerózsika történetet. Hogy valaki felébred 2003-ban, s azt látja, mindenki felnőtt körülötte, s a régi haverok ott vannak a nagypolitikában, a gazdaságban, miniszteri székekben. Politikai krimi, amiben gyilkosság nem történik. Vagy nagyon lazának kéne lenni, s inkább fikciót írni, hogy ne kelljen azon parázzak, hogy az anyám rám szól sírva, hogy nem is úgy történt, mint ahogy az egyik novellában írtam a Beszélőben. Ha nem írom meg, soha nem tudok továbblépni a saját történetemen. Én leragadtam a saját életidőmnél.
Sz. L.: Az első mondata megvan már ennek a könyvnek?
B. D. Á.: Az első mondattal úgy volt, hogy a könyvben elneveztem magam Énoknak. Énok a forradalom gyermeke volt, egy vesztes forradalomé. Prenatális eredetű bűntudata onnan táplálkozik, hogy az őt még meg sem szült anyukája és a többi nő rábeszéli a férjeiket, hogy adják meg magukat. Ezáltal miattam megbukott a forradalom. Na, így kezdődik a történet. Aztán, amikor Énok abbahagyja az ivást és fölébred, akkor gyógyítani akarja magát, képesnek lenni arra, hogy megbirkózzon a valósággal. Az emlékeit próbálja összeszedni, de mivel mindig ivott, nem emlékszik senkire. Össze akarja rakni a sztoriját, s egyszer csak jön egy csávó, akibe beleszeret az interneten keresztül. És nem tudni, igazi emlékeket küld vagy nem, de a jókat kezdi el, hogy nem volt egy állat, egy részeges disznó. A lényeg, hogy egymásba szeretnek és boldogan élnek. Boldogan akarok élni egyszer, míg meg nem halok.