EPILÓGUS – költőtársam, Balázs Tibor, emlékére
Nem hallom a rohamkocsi jajszavát,
a napsütötte üvegen megcsúszik a fény,
most csend van és tél és hó és halál,
most a híd pillérei összetörtek,
most vannak, akik csak jönnek mennek,
de a hangok körtánca már nem érint meg,
szétszóródtak az összegyűjtött verssorok,
csak én botorkálok tovább, próbálom
feltárni, hol lépted át a csend-sivatagot.
Odafönt ad acta került egy korszak,
szemed befagyott, kiszökött belőled a sugár,
s nem maradt más csak az evidencia,
letört lepkeszárnyak, zuhanó, vak
madarak lebegnek a házak között.
A láthatatlan küszöbéről még visszaint
nekem a pillanat, s nyikorogva rád
csukódik az Éden-kerti lakat.
Kint kavarog a szélben a hó, csak a
templomtorony áll magában, csak a
harang szól ütemesen, hogy utat
törjön érted Isten udvarában.