Váradi villonáda
Divina, dolce – mondanám,
s tenném hozzá, hogy: Várad,
de nem teszem, nem tehetem,
Pannonius, bocsánat.
Téged oltárához emelt,
s reneszánsz tápon tartott,
tőlem elvont egy bűnkehelyt,
el jogart, széplányt, s lantot.
Nyolcvankilencben elzavart,
Pestig zavart e város,
s kit szédített a Pece-part,
Párisban tért magához.
Porhinteném dicséretit,
s ő is dojnázna rólam.
Várad… hisz én kuliztam itt.
Státusszimbólum voltam:
Cementes-zsák, kit könnyedén
hordott vállán egy bozgor,
édes teherből lettem én
hontalan pesti doktor.
Cementes-zsák, kivel filosz
dobálózik, hogy hátha
a stigma-írók beveszik
egy esettanulmányba.
Talicska, malter, vasbeton
hordta össze az Énem,
s megkötöttem a flaszteron
szocreál édenében.
Pecuniát is csörgetett
nekem e díszes státus,
épp annyit, hogy köpönyeget
váltsak, ha jő Medárdus.
Másra herdáltam e vagyont,
játsztam törzsi élőzsdén:
hajnali háromtól már ott
álltam a tejsor élén!
Három-négy liter is csurrant-
cseppent nekem e léből,
és baksisért, a pult alatt
dupla adag: kenyérből.
Divina, dolce – szólani
ilyet nekem nem illik,
hiszen abban, hogy „elzavart”,
túl sok a „tudniillik”:
Tehetségtelen voltam én
suvickolni az állványt,
amelyre ráfeszítették
a Kárpáti Szivárványt.
Divina, dolce – így esett,
dobjuk sutba a pátoszt,
valljam be hűtlenségemet:
én löktem el e várost.
S hogy van-e lelkiismeret-
furdalás ezért bennem:
igen, van, de csak az az egy:
Előbb kellett vón tennem!
Cementes-zsákkal hátamon,
számban zablával, végül
olybá levék én, mint aki
kiszáll egy Dalí-képbűl.
Húsz év után azt mondanám
mégis, hogy kössünk békét,
hisz az egy másik Várad volt,
s én éltem túl – szegénykét.
Divina, dolce – mondanám,
de nem csak „kishalált” ad:
kétezer-kilenc májusán
elkaparta Anyámat.