A Tótékhoz kevés egy villanás (Tóték)
Fájt nekem ez az előadás. Nagyon vártam, mert az Aradi Kamaraszínház – számomra legalábbis – mindig meglepetéssel szolgált. Akár monodrámát játszott – a Rudolf Hess tízparancsolatát -, akár immár klasszikussá vált adaptációt – a Kvartettet –, akár színpadjainkra kívánkozó és többnyire oda nem kerülő szerző, Matei Vişnec művét – a Lovak az ablakbant –, akár a Cselédeket, nyomot hagyott a nézőben. Most a meglepetés esetemben, sajnos, elmaradt. Többet vártam az ő Tótékjuktól. De azzal is megelégedtem volna, ha legalább annyit nyújtanak, amennyit Örkény megírt ebben a darabban. Ha meglátnak benne minimum annyit, amennyi a közönséges halandó számára is meglátható a Tótékról szóló kisregényben és a drámában. Amitől klasszikus ez a mű, jóllehet a szerzője mindössze száz éve, hogy megszületett. Persze jobban örvendtem volna annak, ha az Aradi Kamaraszínház – híréhez és hagyományaihoz méltóan – most is a nehezebb utat választja. Nem áll be a kórusba a Tótékat fújni, hanem a színházaink által – itt a hazaiakra gondolok – némán hagyott Örkény-darabok közül mutat be egyet, például a Pisti a vérzivatarbant, amelyet az irodalomkritika nem ok nélkül a százéves szerző legjelentősebb művének tart: „a leginkább örkényi darab”-nak. De szívesen láttam volna a nálunk teljesen elhallgatott, sohasem játszott Vérrokonokat – ami ugyanolyan kelet-európai, magyar és nem magyar, emberi sorsdráma, mint a Pisti. vagy a Tóték, közösségeinket jellemző, magatartásdráma. Persze ehhez nagyobb nekifutás, több bátorság kell – az említett darabok ezért maradnak örökké homályban nálunk. Tudomásom szerint az aradiakban megvan a nagy vállalkozáshoz szükséges bátorság! – ezért mentek most lépre. Mert a rendező – Balog József – a Tóték színrevitele esetén nagy újításokat ígért. Például azt, hogy nem lesz dobozolás, nem lesz budi, nem borítják be kartonnal a színpadot; a születő előadásban új dimenziót kap Gyuri atyus, a lüke postás, közben pedig eltűnik néhány szereplő, ami ugyancsak jól jön kis társulat esetén.
Valóban zseniális húzás volt az, hogy az Őrnagyot ládában csempészik haza a frontról, láda mélyén érkezik Tótékhoz, pihenőszabadságra. Szívesen láttunk volna a továbbiakban is ilyen erejű húzásokat Balog Józseftől. Sajnos, amit ezen túl csinált, megfejelése, az abszurd felé vitele a darabnak – aminek Örkény, ha élne, nem nagyon örülne. Gondoljunk csak arra, hogy Örkény az abszurdhoz való viszonyát – kimondottan! – így jellemezte: „A sakk nyelvén szólva, az én szememben az abszurd helyzet nem matt… hiszek az emberi cselekvésben még akkor is, ha az adott körülmények között roppant megnehezült a helyes és a helytelen választás közötti döntés.” Tehát Örkény darabja még az abszurd előtti világban – a groteszk szférájában van. A hiteles színrevitelnek ezt kell reprodukálnia, ha tetszik, ha nem. Különben idegen dolgokat visz bele a műbe, meghamisítja azt – ami, hiába köntörfalazunk, ez esetben is megtörtént. Visszájára fordult a jó szándék. Mert feltételezem, hogy Balog József a felfedezés mámorában fogott falsot. Ehelyett az lett volna a dolga, hogy megmutassa azt a világot, amelyben egy falusi postás félelmetes hatalmi pozícióba kerülhet – életeket, sorsokat manipulálhat, de nem bohócként, hanem kisszerű zsarnokként, vagy kiszolgáltatott helyzetben kompenzáló szerencsétlenként – ami nem vicc. Az Őrnagy alakítójáról pedig a lelkendező kritika ezt írja: „Harsányi Attila zseniálisan nyomta az őrnagy hülyeségeit”. Hát itt valamivel többről volt szó: Harsányi Attila ténylegesen megelevenített egy embert, akit a katonaság, a frontszolgálat, a totalitarizmus világa teljesen tönkretett, s aki minden lehetséges szálba belekapaszkodik ahhoz, hogy valahogy magához térjen, életben maradjon, súlyos lelki sebéből valahogy kigyógyuljon. És ez korántsem hülyeség. Harsányi Attila Őrnagy-alakítása korábbi nagy alakításaihoz, például a Rudolf Hesshez mérhető – mélységében, és megoldásaiban is. Ez utóbbiakért kevésbé lelkesedem, mert ezeket mintha már láttam volna Harsányitól.
Egészében véve az aradi előadás figyelmeztetésként fogható fel: itt az ideje, hogy a Tótéknak új, mai köntöst találjanak a színpadon. De nem azáltal, hogy megfejelik, hanem azáltal, hogy mélyebbre hatolnak a műben és alapvetően új színpadi felfogást alakítanak ki róla. Ami, miként a ládával kapcsolatos villanásra utaltunk, meglehetett volna most is. Csakhogy ahhoz ennél több kell: nem egy villanás, hanem a mű által ihletett megoldások rendszere.