A kis Caulfield megöregedett (Zabhegyezők)
Tudjuk, milyen nagy hatással volt saját korára J. D. Salinger Zabhegyező című műve. Tudjuk, hányan azonosultak Holden Caulfielddel, nem értve a világot, a világ pedig nem értve őket. Most már csak azt kéne tudni, változott-e valami a könyv 1951-es megírása óta a főszereplővel, vagy még inkább azzal a belső világgal, melyet ez a furcsa kamasz képvisel. A válasz talán ez: minden a régi, legfeljebb a kis Caulfield megöregedett. Hatvanegy év mégiscsak hatvanegy év.
Kolcsár József Zabhegyező című előadása – a közönséget elnézve – két réteget mozgatott meg: azokat, akik jó pár évvel ezelőtt, akkori tiniként olvasták az eredeti művet és most részt kívántak venni egy késő esti nosztalgián, illetve azokat, akik jelenleg is közel járnak Salinger főhősének életkorához és hallották: ez egy kultuszmű, kár lenne kihagyni a dramatizált formát. Valóban, kár kihagyni az előadást, ha nem másért, mert újra találkozhatunk az amerikai író szövegével.
Úgy tűnt, a 6. IFESZT az üres tér dicséretévé válik: a Bánk bán, a Peer Gynt és végül a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a kézdivásárhelyi Városi Színház koprodukciója.
Száraz avar közepén egy kuka. Olyan ez, mint a „papucs orrán pamutbojt” és legalább annyi játékosság is van benne, hiszen a színpad közepén álló, különböző fényképekkel és reklámokkal teleragasztott közönséges kuka az egyetlen olyan díszletelem, mellyel találkozunk az előadás során. Ez alakul át taxivá, ha el kell jutni valahova, kanapévá, ha le kell ülni egy tanár mellé vagy egy szállodai szoba ágyává, ha megérkezett a prosti, de ismerjük a szöveget, kár firtatni! Ebben az egyszerű térben kell Kolcsár Józsefnek visszaadni valamit Salinger világából. Nincs könnyű dolga, hiszen úgy kell belehelyezkednie egy kamasz fiú testébe, hogy láthatóan túl van már a mágikus tizennyolcason, illetve erőteljes orgánuma sem egy vívódó kamaszt idéz fel bennünk. Mindezekre ésszerű megoldásokat talált Kolcsár, aki egyben az előadás rendezője is: Holden Caulfield mondatai bár megmaradnak egyes szám első személyben, azok mintegy visszaemlékezésként hangzanak el. Az útját és a világban a helyét kereső (vagy éppen nem kereső) fiú felnőttként gondol vissza gyermekkorára, miközben múltjának néhány tárgyát és legkellemesebb társaságát, a kisebb-nagyobb whiskysüvegeket, a már említett kukából húzza elő. Az emlékezés szemét egy dolog, főleg ha soha nem értette igazán a környezetét – és fordítva.
Az előadásról, bátran elmondható, hogy Salinger műve előtti tisztelgés. Az erőteljes szövegközpontúság mindenképpen ezt sugallja és talán ennek köszönhető, hogy olykor elvesződik a színészi játék és átminősül hatásos, ám önmagában mégis csak egyszerű szövegmondássá. A színpadi történések alátámasztják, megmutatják a regényben is elhangzó gondolatokat, de sok esetben ennél többet nem tesznek hozzá, bár – szerencsére – nem is vesznek el belőle túl sokat. Tetten érhető néhány ötletes rendezői megoldás (a plüsskacsával folytatott játék vagy a szarvasvadászat sajátos bemutatása). Összességében azt mondhatjuk, hogy Kolcsár József előadása egy tisztességgel elvégzett munka. De nem több, és lehet, ez nem is baj. Sőt, sokszor már ezzel is meg lennénk elégedve, hiszen lehet komolyan, művészi módon és profin hozzányúlni egy szöveghez, és lehet zabot hegyezni is egy-egy szövegkönyv mellett. Tudjuk, melyiknek milyen vége lesz.