kobalt
Alexandrának
kobalt a nap mikor kipattan a testből s a zátony
felett ragyog
cserzett agyam melyre
idegen madarak szállnak az is kobalt
a megalkuvással és tehetetlenséggel szembeni ellenállás
mindig is kobalt volt
az éjszakai félelem amit el akartam
verni mint egy makacs állatot
kobalt
a kéz amivel egy folyton távolodó képernyőn írok
kobalt
hosszúkás szilárd izmaim mikor a szerelem
előtt boldog rémületben izzadnak
kobalt
a kialudt finom remegés is amit a vers
kelt bennem
kobalt
édesanyám kései bocsánata kobalt
a tó ragyogó felületére hullott falevél
amiben barátom azt hitte nyugalomra lel
kobalt
a szükségérzet is kobalt volt
és még mindig az
s azon költők vén tisztasága is
akik felejthetetlen
vigasztaló verseket
tákoltak
apró eges világok ezek és
mind csupa boldogság
ott az emlékezet reményt jelent
és a sebek előre meggyógyulnak
olyan világok ahol senki nem árul el senkit
és előérzetük
kobalt
s mikor újra a szerelemről fogok beszélni
ne higgy egyetlen szavamnak sem
aznap majd kobalt-szemem
feltár
neked
mindent.
(Mihók Tamás fordítása)