Függetlenek és egymásrautaltak
Theodor Cristian Popescu rendező tartott felvezetőt Függetlenség és egymásrautaltság a színházi rendszerben címmel. A beszélgetés első felében sor került a rendező Surplus de oameni au surplus de idei című történeti jellegű könyvének bemutatására is, amelyet Radu Macrinici drámaíró méltatott. Ezután Popescu vette át a szót, és saját rendezői munkásságáról beszélt 1997-től kezdődően napjainkig. 1997-ben megalapította a Compania 777-et Bukarestben, melyre a város színházai (pl. Odeon, Nottara, Bulandra) felfigyeltek és koprodukciókat hoztak létre. Montanaban és Montreálban tanult a kétezres évek elején, majd saját nevét viselő társulatot alapított. Könyve valójában doktori dolgozatát foglalja magába, amelyben elsőként rendszerezi 1989 utáni romániai színházi törekvéseket történeti, szociális és politikai szempontból. Fontos hogy ebben a műben, a kommunizmus utáni független színházi törekvéseket és mozgalmakat a színházelmélet felől közelíti meg: mit jelent kilépni „az épületből”, a város megszokott tereiből és más helyzetekben megtalálni a szerepet? Eugenio Barba nyomdokait követve a rendező szerint a színház újjászüléséhez bátorság, áldozathozatal, érzékenység, humor szükséges.
Könyvében a rendező teljes mértékben a kortárs szerzők műveire koncentrál, mert ők képesek újfajta teatralitást teremteni a hagyományos színházi nyelvhez képest. Gondol itt Mihai Măniuţiura, Alexandru Dabijara és a többi jelentős román rendezőre, színházi gondolkodóra. A színház élő organizmus, mondja, viszont még mindig beteg. Ezt a betegséget kell a kortárs színházi mozgalomnak felfednie, „vérrel és energiával” helyrehoznia. Meglepődtem a rendező optimizmusán, a könyvéből felolvasott utópisztikus gondolatokon.
Ezt a felszólalást egészítette ki a kolozsvári Váróterem projekt színésze, Imecs Levente és a társulat dramaturgja, Bertóti Johanna azzal, hogy lehet reménykedni a független társulatok életre keltésében, vagy a meglévők életben tartásában. Hiszen az ő csapatuk három éve működik, első évben zéró jövedelemmel, második évben kevés nyereséggel, idén pedig már nem panaszkodnak. A Mit csináltál három évig? című előadásukat folyamatosan telt házzal játsszák. Megfogalmazódott a kérdés Popescuban, hogy vajon mi fog történni egy olyan független társulattal, amelynek rendszeres sikere akár az intézményesülés lehetőségét is megteremti. Mert van már erre példánk, a Figura Stúdiószínház. Viszont van egy másik véglete ennek a független életnek: mi történik akkor, ha egy előadás országra szóló sikert hoz? Megmarad a társulat ugyanannál a formanyelvnél, és stílusban stagnálni kezd, vagy új színházi nyelv után kutat?
A Várótermesek erre csak annyit válaszoltak, hogy ők abban az alkotóművészetben hisznek, melyet önmagukból tudnak kiépíteni, személyes tapasztalataik alapján, úgy, hogy a néző is felismerje önmagát bennük. Éppen ezért néha a célközönség is leszűkül: jelen előadásuk esetében egyetemistákra, fiatalokra. Tehát nem azt a fajta érzékenységet képviselik, amelyet például Gianina Cărbunariunál megismertünk.
Egy hallgató részéről feltevődött az a kérdés, vajon fenn tudnak-e maradni ezek a független társulatok úgy, hogy nem az ezeréves színházi és drámairodalmi hagyományra tekintenek vissza, hanem ők maguk, fiatal dramaturgok segítségével produkálnak önmagukban is jelentős szövegeket? Ez talán attól függ, válaszolta Popescu, mennyire kritikusak a magyar függetlenek önmagukkal szemben.