Ady és a nagy párizsi árvíz
Ezekben a napokban a Szajna áradása keseríti meg a párizsiak életét. Péter I. Zoltán egy több mint száz évvel ezelőtti áradásd idéz fel, melynek Ady Endre is szemtanúja volt a francia fővárosban.
Ady Endre 1909. december 13-án újabb párizsi utazásra szánja el magát. Immár ötödjére. Kapcsolata Lédával ekkor már állandó feszültségektől terhes, együttlétük nem hozza meg a békés összhangot, jellemző, hogy egy-egy összeveszés után Ady csak levelezik az asszonnyal a szállójából, miközben sokat éjszakázik, dorbézol a párizsi mulatókban. Naphosszat ágyban marad, nem akar Lédával találkozni, elutasítja az asszony közeledési kísérletét. Egyik levelében így ír: „Kedves Adél, olyan beteg s halálra szánt vagyok, hogy engem az ágyamból az Isten se zsarolhat ki. Ha van türelme egy lehető beszélgetésig, úgy kérem, őrizze meg e ritka érzelmét. Nagyon rossz leveleket kaptam egyébként is hazulról, nincs rózsás kedvem. Szeretettel csókolja kezeit Ady”
Bölöni György szerint „Ady Párizsba döntő elhatározással ment ki, de sorsdöntés helyett jöttek az új viharok. Léda, hogy férjétől elszakadjon, és Ady, hogy Lédát örökre magához kösse: nem képesek magukat elszánni. Léda, ha izgatta is a költő dicsősége, ugyancsak felvetette magában, vajon milyen lenne kényelmet kívánó asszonyélete ezekután? S vajon Ady részéről megvolt-e még mindig a készség a változás vállalására. Hálás-e még mindazért, amit Lédától kapott, aki poétává avatta? Szerető-e még? Tud-e áldozatot is hozni? És vajon hű-e s hű lehetne-e még? És mint férj? Hűség? Mialatt Ady legőszintébb és legmélyebb Léda-imádó verseit írja és Léda aranyszobrát mintázza lírájában, akkor is bevallja önmagáról:
Csókjaimat szedtem, vettem
Híven sohase szerettem.
Ha esküdtem s majd meghaltam:
Legjobb asszonyom megcsaltam.
Ha akartam, ha igértem,
Gonosz voltam tervben, vérben.
Ha öleltem, ha csókoltam,
Borús komédiás voltam.
Ady szexuális hűtlenségeit nem is nagyon titkolta Léda előtt. Néha Léda nyílt tudtával estek tivornyái. De Ady szemet vetett a házban és ház körül is a valamirevaló fehércselédekre. Efelett mégsem lehetett Lédának szemet hunynia. A viharokat és komplikációkat mégsem ezek hozták. A konfliktus abból nőtt, hogy most, amikor igazán élesen döntőre jutott közöttük a helyzet, el kellett volna dőlnie összetartozásuknak mindörökre. Ady jobban érezte férfi és költő lényének presztizsét, mint valaha. A diadalmas Ady volt. A hódító, a hírnév szárnyán szálló nagy poéta, a megejtő szép férfi, és most több szabadságot, több csapongást és kevesebb kényszert kívánt, mint idáig. […] Ady, mint vallotta, életének e szakaszában az általa megjósolt viharok százszorosát élte át. Léda az elválást sejtő, a hímveszejtő kétségbeesés kegyetlenségével tépi, marcangolja. A Léda-szerelemben Ady ilyen ideg-tornázó, őrült időket még nem élt át. „Itt, szivemre, éhes csőrrel, – Húsevővel, vérevővel, – Héjja csapatok lecsaptak – S már sikoltani sem tudok.” Ady tépett, levert, veszett.”
Párizsi nagy árvíze
A leesett hó és a nagy esőzések miatt az 1910-es esztendő első hónapjában nagy árvíz volt Párizsban. A Szajna 1910. január 28-án 862 centiméteren tetőzött Párizsban, ez rég nem látott hatalmas árvizet eredményezett. Az ezt megelőző nagy áradás 1876-ban volt 650 centiméterrel, ezt a szintet január 23-án érte el a folyó 1910-ben. Körülbelül 20.000 épület került víz alá a francia fővárosban, gyárakat, üzemeket árasztott el a víz, volt, ahol robbanás történt. Az épülő metróhálózat jó része is víz alá került. A külvárosokban rengeteg ház megsérült, a csatornarendszerek és a befedett patakok medrei is megteltek vízzel, kiöntött a csatornázatlan területeken lévő több tízezer emésztőgödör. A járványtól való félelem miatt a város szemetét közvetlenül a Szajnába öntötték, hogy mielőbb elhagyja a fővárost.
Az árvíz tetőzése napján Itóka levélnaplójába a következőket jegyezte le: „…Nálunk eddig csak a földszintig van a víz, de ettől elromlott a vízvezeték, és most nincs ivóvizünk, azt a Place Dauphine-i kis kútról kell hozni. Tegnap ugyan szép idő volt, és kezdünk is már reménykedni a bajok megszünésében, de ma ismét szakadt az eső, és egyre dagadt a Szajna. A Place de l’Operérától, a Boulevard Capucines Nr. 27-ig mélyen lesülyedt a föld, összeomlástól félnek és elzárták az utat. A Quai des Augustine-on úszni lehet. A Rue du Bac-on is csak csónakkal járnak. A nagy áruházakban, színházakban nincs világosság. Sötét és búsképű Párizs. Olyan mintha ostrom alatt lenne, A Quai du Louvre-on nagyobb lett a beomlás. És a Szajna még egyre szélesedik. A hidak íveiből már alig látszik valami. Féltik a Notre Dame környékét is.”
És Ady? Ő csak a maga bajával törődött, egyetlen levelében sem említette a párizsi árvizet. Mindössze egy képeslapon tesz utalást a természeti katasztrófára, azt is annak elmúlta után postázta: Beretvás Hugónénak 1910. február 15-én írja: „Sok üdvözlet a már árvíztől megszabadult Párisból – kézcsókoló, igaz híve Ady E.”
De ne vádoljuk a költőt közömbösséggel, hiszen írt ő egy tudósítást erről a természeti katasztrófáról Párizs szörnyű napjaiból címmel, amely a Pesti Napló 1910. február 4-i számában jelent meg:
„Aki talán már kezdett kijózanodni ebből a nagy, dicső és aljas Párizsból, most megint halálosan beleszeretett. Ez az Urbs mégis, ez az igazi város, csakugyan Párizsban vizsgázik állandóan az emberiség, hogy mennyit tanult. Soha még szebb példáját az emberi heroizmusnak nem adta város, mint most az özönvíz-sújtotta Párizs. Hiszen régi dolog, s ez nem is erény: a francia nem akar sohse tudni arról, hogy van veszély, s nem ijed meg tőle, ha jön. De most szörnyű volt a veszély, egész Párizst fenyegette mindenestül, s ha csak a Louvre elpusztul, nagyobb világkatasztrófa történt, mint Trója pusztulása. És a modern Ninive népe odaállt az ár elé, ez a léha Párizs elhatározta, hogy leckét ad a komolyságból és emberi méltóságból a világnak. Ez a tragikai fenség, mikor az emberek odaállnak megvadult elemek elé, s azt mondják: nem félünk, fölvesszük a harcot.
Gyönyörű volt Párizs, aki most látta, sohse felejti el, s aki most látta, sohse fog rá haragudni. Nálunk, Budapesten egy tűzvész, afféle például, mely a parlamentben vagy a királyi palotában csapna föl egekig avagy egy hídomlás a Dunán, már megtébolyítana minden embert. Párizsban az emberek mozgásán, arcán nem láthatott senki semmi rendkívülit akkor se, amikor a legnagyobb volt a veszély. Akiket bárkákon kellett kimenteniök emeletekig elöntött házaikból, azok se jajgattak. Egy nagykereskedő ismerősöm, akinek raktárában egy nap alatt százezer franknyi áru pusztult el, bárkára ült, s ennivalót vitt ínséges alkalmazottjainak. Volt egy rendőrtiszt, aki négy napig dolgozott, aludni semmit se aludt, enni alig evett valamit, s erőszakkal kellett posztjáról pihenésre vinni. A Rue Royale-on egyszerre megnyílt a föld, s a járókelők nem azzal töltötték az időt, hogy szerencsés megmenekülésüknek örüljenek, hanem azonnal mentéshez fogtak. Érdemes embernek születni, annyi szép emberi gesztust látott az ember e néhány, szörnyű nap alatt.
És se kocsi, se villamos, se világítás, se elég élelem, és megmérgezett az ivóvíz. A Rue de la Paix ékszerészei elviszik boltjaikból rengeteg millió értékű ékszereiket, s a lapok különkiadásai ostromállapotot újságolnak. De azért semmi félelem, pedig az apacsok dolgoznak, hanem ha eddig az emberséges türelem nonpluszultrájával kezelte az apacsokat Párizs népe, most nem ezt cselekszi. Komolyan, mint egy törvényszék, agyonveri vagy fölakasztja azt a zsiványt, aki ilyen alkalmatlan időben zsiványkodik. Mindenütt az emberségnek olyan komoly, tiszteletre intő öntudata, ami majdnem ujjongásra késztetné az embert. Nem kell gyűjtőíveket szétszórni, harangozni: egyetlen napilap csak három nap alatt több, mint nyolcszázezer frankot gyűjtött össze a károsultak számára.
Másként pedig fölséges két vagy három estéje volt annak, aki kocsin vagy gyalog, rettenetes kínok árán bejárhatta az özönvíz-borította Párizs érdekesebb részeit. Velence, mely magát naggyá, szebbé álmodta, de mely nagyság és szépség, mint minden igazi nagyság és szépség, halállal van átlengve. És Párizsban mindig dalolnak, akkor is daloltak, amikor a Commune-t vérbefojtották s most is dalolnak. Ahol nagy a csődület, két-három trubadur dalba fog, s az ember hallja messze még, ma is még és talán mindig:
A chaque instant on entend
Les échos alarmants
D’un nouvel accident plus tragique,
Et tant que nous vivrons,
Nous nous rappellerons
Cett’ vision fantastique.
És mint a vízáradat, úgy születnek az alkalmi versek, nóták s közöttük nem egy kedves, finom és illatos. És az istentelen Párizs, mely olyan gyönyörű emberséggel fogadta és viselte a csapást, így énekel utcai énekeseivel az úristenhez:
Dieu de bonté, de clémence,
Pourquoi tant de souffrances?”
Árvíz után egy ideig még Párizsban
Ady Párizsban Lédától távol, magányosnak érezte magát, még tudósításokat is alig ír, azt is inkább csak a Pesti Napló-nak, emiatt talán a megszokottnál is inkább levelezés útján tartja a kapcsolatot az otthoniakkal.
Az Ady ötödik párizsi útját szorgalmazó Lajos öccséhez írott párizsi leveleiben többnyire betegségére és pénzügyi gondjaira, valamint Léda asszonnyal való megromló kapcsolatára panaszkodik.
Természetesen továbbra is küldi írásait a Nyugat számára, amely egyetlen biztos kereseti forrása volt ebben az időben. Március 27-én is három verset küld, melyek a lap 1910. április 1-jei számában jelentek meg. Közülük az Ady mostani lelkiállapotára jellemző, költészetének halál-motívumát példázó verse A meghívott Halál.
1910. május 7-én azt írja Ady a Nyugat szerkesztőségének, hogy három hét óta parázson ül, s nem tud hazautazni. Ennek oka adóssága, pénztelensége, de végül csak átutalhatták számára a laptól a járandóságát, mert május 17-én hazautazott Párizsból.
Az előző négy párizsi útjához képest eléggé szokatlan volt Adynak ez a mostani látogatása. Bölöni szerint Ady azzal az elhatározással jött Párizsba, hogy Lédát elszakítja a férjétől, hogy az asszonyt örökre magához kösse. Komoly elhatározás lett volna, ami egyáltalán nem volt jellemző Adyra, aki mindig mástól várta a döntést. Valószínű, hogy ez esetben is így történhetett, főleg miután Ady látta a Léda és férje közötti egyre mélyülő ellentéteket. Mindez nem az elszántságát erősítette, hanem inkább megrettent a lehetőségtől, és az első nagyobb veszekedésük után – amire talán ismét Léda vélt vagy valós féltékenysége adhatott okot – Ady gyorsan visszavonult, „betegen” gubbasztott a szállódájában, tartózkodva, sőt olykor udvariasan, de elutasítva a Lédával való közvetlen találkozást. Az aszony erre megsértődve visszahúzódott a csigaházába. Majd csak a Budapetre való érkezése másnapján írt Ady az asszonynak, hogy utána ismét folytatódjék közöttük a „se vele, se nélküle”, egészen a végleges szakításig.
