Műtelepítők
Kortárs, többségében váradi, illetve váradi gyökerű, de különböző korosztályokhoz tartozó képzőművészek egy csoportja állította ki egy közös alkotótáborban – bár feltehetően nem egy időben – készített, a közös élmény mentén eltérő technikákat és megközelítéseket felvonultató, ám heterogén jellege mellett párhuzamokat mutató, közös kiindulópontokat is képviselő munkáit a Zöldfa (ma V. Alecsandri) utcai – tájidegen – egykori Oradinum konfekciógyár legfelső, negyedik szintjén. Egy mintegy nyolcvan méter hosszú, tizenöt méter széles, téglalap alakú, középen hosszában oszlopokkal tagolt, világos térben.
Érdekes a kettősség: miközben az elhagyatott, becsődölt ipari létesítményben (melynek földszintjére egy bár telepedett) művészeti kiállítás látható, pár száz méternyire, a város egykori „nagy” galériájában, a Fő utcai Merkur-épület termében ma a könnyűipar produktumai, cipők várják a vásárlókat. (Legalább az a csúfság ma már nem éri a művészeket, hogy az egykori kiállítótér helyén üzemelő cipőbolt, mióta nevet váltott, már nem Leonardóként emlékeztet az egykori galériára.)
Ha az Oradinum legfelső szintjét vesszük szemügyre, nem lehet kétségünk afelől, hogy kortárs műalkotások bemutatására éppoly alkalmas, mint egykor zakók és nadrágok készítésére. A különbség: a konfekcióipar időközben valahová keletre költözött, a művészek pedig itt maradtak. A csarnok egyik hosszanti oldalán ablaksor fut végig, a koszos ablakokon át is kellő természetes fény ömlik be, az utca túloldalán a háztetőkre látunk. A szemközti fal egészen más hangulatot áraszt, csak egy keskeny ablaksor látható, emiatt a csarnoknak a másik oldala inkább árnyékos. Az is a kiállítóhely alkalmiságát jelzi, hogy mesterséges megvilágítás egyelőre nincs, a régi világítótesteket leszerelték, a tárlat csak nappal látogatható. Persze, azt se feledjük, hogy a felső szintig vagy nyolcvan lépcsőfok vezet, s ez aligha teszi vonzóvá a helyet. Arra pedig nem mernék fogadásokat kötni, hogy működik-e a lift.
A Reperaj nevet viselő tárlat (a szó román jelentése telepítés, míg az eredeti francia kifejezés, a repérage inkább felderítést jelent) nyilván nem kíván a helyszíntől függetlenedni, inkább profitál abból a kényszerből, hogy professzionális körülményeket nyújtó kiállítótér hiányában a művészek ebben az alternatív térben mutatják be munkáikat. Ez a kényszer mellett egyfajta divatjelenség is, gondolom, a kényszer azért meg is előzte a divatot. A lehetőséget másutt is felfedezték, illetve a társművészetek is alkalmazzák, példa erre a váradi magyar színtársulat is, mely az előző évadban az egykori várad-velencei malomban talált kiváló játszóteret egy klasszikus görög dráma megjelenítésére. Úgy is tekinthetünk minderre, mint a válság egyik érdekes kísérőjelenségére, hogy a funkció nélkül maradó ipari létesítmények gyakran ideális teret kínálnak a művészi programok megvalósításának. E kezdeményezések mögött a kényszeren túl alighanem az a szándék is rejlik, hogy a műélményt közelebb vigyék az emberekhez. (S tegyük hozzá, mindez nem menti fel a művészetellenes vagy jobb esetben művészetközömbös városvezetést ama felelősség alól, hogy nincs a városban méltó kiállítóhelyük a kortárs alkotóknak.)
Az egykori konfekciógyár a Reperaj esetében több mint egy belakható tér, a művészek e közös kiállításon fontos kapocsként használják alkotásaikhoz ezt a puritán, egykori ipari környezetet. A látogatót a rideg, szürke lépcsőházban a tárlat címével kiegészített harsány, vörös festéknyíl fogadja, majd kalauzol tovább szintről szintre. A jellegtelenségben valami sajátosnak az ígéretét érezni. A lépcsőfordulóban mementó: kopott szék az ipar korából, esetleg megpihenhet rajta valaki, ahogy egykor a fáradt munkásnők tették, netán a terv túlteljesítéséről szóló beszámolót körmölő művezető koptatta fényesre. A földszinten két ősöreg fotel nyújt rendhagyó látványt, magányosan pihennek egy sarokban, mai rendeltetésük ismeretlen, talán egykor, az átkosban szebb napokat láttak, fent az igazgatóságon reccsentek meg a megyétől érkező elvtársak feneke alatt. Ma már elkoszlottak, kidobásra készek.
Vioara Bara, Dorothea Fleiss, Dorel Găină, Adrian Judea, Mira Marincaş, Constantin Stan Neacşu, Oana Ramona Pop, Szabó Luiza és Vasile Tolan közös tárlata a Belényesi-medencében található falun, a Drágcséke (Drăgeşti) községhez tartozó Tasádfőn (Tăşad) szerzett élményanyagot dolgozza fel, a közös alkotótábor(ok)ban készült műveket láthatjuk, melyek a kurátor Bara szerint spontán módon álltak össze közös anyaggá, a közös kommunikálási vágy hatására. A tasádfői műhelyben, illetve a falusi környezetben közösen szerzett élményeiket, megfogalmazódó érzéseiket, gondolataikat, ötleteiket kívánták megosztani, felfedeztetni a nagyközönséggel. Megmutatni annak a helynek a reflexióit, ahol elmondásuk szerint mindannyian szabadabbnak érezték magukat, a dombok s hegyek közt, a magasban, a világ zajától távoli helyen, ahonnan aztán a közös élményanyagot, közösen megfogalmazott üzeneteiket elhozzák a belváros közepén álló elhagyatott gyár legfelső szintjére, a nyüzsgő város fölötti csarnok csendjébe.
Szerepük és jelentőségük van a kiállított munkákat összekötő különböző üzeneteknek e kiállításon: oszlopokon, falakon, tárgyakon s magukon a műveken is különböző szövegek jelennek meg, többnyire németül, illetve románul. A Föld az élet forrása. Az ember az élet – fogalmaz az egyik oszlopbölcsesség. Míg egy másik szerint „az eredet a Föld maga”. Vagy: „a művészet az agy, a lélek”.
Vioara Bara nagyméretű festményein a szín- és formatobzódás mellett ugyancsak megjelennek szövegek is, mintegy cím funkcióval, illetve az alakok megnevezésével, talán kissé túlbeszélten is. Ilyen az Angyalok és démonok elnevezésű festmény, amely a sorozat többi darabjához hasonlóan erős szexuális hatású, szemek, mellek, szárnyak expresszív egyvelege tárul elénk, teátrálisan, brutálisan erős színhasználattal.
Az összkép alapján az a benyomásom, mintha e tárlat, miközben anyaga egyszerre reflektálna a jelenre, hangulatiságában, technikájában mintha visszaköszönnének a hetvenes, de inkább a nyolcvanas évek útkeresései, formavilága.
Az ember, a különféle alakok, emberszerű lények jelenléte szinte valamennyi Reperaj-alkotónál megfigyelhető, legyenek azok erotikus expressziók megjelenítői, arctalan fejek körvonalai, különös állati koponya, fotósorozat konkrét szereplői, netán szalmabálákból összerakott furcsa pár. Valaki mindenhonnan néz. A festmények, grafikák mellett talált tárgyak, kövek, ablakkeretek, madzagok, tükör egészítik ki díszletelemként a látottakat, kissé talán túlságosan is didaktikus, művien véletlenszerű elrendezettségben. Ezek is olyan kiegészítők, amelyeket mintha már sokszor láttunk volna.
Erős darabja az anyagnak egy tasádfői (?) performanszról készült fekete-fehér képsorozat, melynek darabjait agyagos föld által keretezve láthatjuk. Távolról olyan hatást kelt, mint egy földön heverő régi filmszalag, amely vasúti pályára is emlékeztet, töltéssel. A fotókon három meztelen alak, két nő és egy férfi mozdulatsora látható a falu széli sártengerben. Érdekes, hogy a meztelenség, a testiség ez esetben kevésbé utal a szexualitásra.
Emlékezetesek még a bejárat közelében zsinegeken lógó, a térbe eresztett fa tárgyak, melyek közül némelyik festett, ezáltal ugyancsak fejekre, alakokra emlékeztetnek. Mellettük meglehetősen enigmatikus installáció: hullámos műanyag hengerekben elhelyezett festett papírhengerek, valamiféle üzenethordozó funkcióval.
Eleven kettősséget produkált a műveken látható emberalakok, az emberre magára s az életre utaló feliratok és a vernisszázson megjelenő, a térben mozgó nézők, fel-alá járkáló, beszélgető, szemlélődő, fotózó érdeklődők összhatása. Látvány, hang, mozdulat. Az anyag, a művészi szándék, a telepítés így vált, ha nem is befejezetté, de teljessé, kiegészítetté.
