Helyzetteremtés szerepváltással – Grünwald Flóra művészettörténész beszélget Bartha Sándor képzőművésszel
Bartha Sándor művészi pályája a 80-as évek végén, az újfestészet jegyében indult. A rendszerváltást követő időszakban nála is bekövetkezik a 90-es évek generációját jellemző tartalmi és mediális nyitás, melyben a kontextuális érzékenység a különböző műfajok – installáció, intervenció, performance és projektművészet – egyidejű alkalmazásával párosult.
Bartha Sándor részt vett a 90-es évek romániai művészetét meghatározó, a bukaresti Soros Kortárs Művészeti Központ által rendezett 01010101… (1994), Media Culpa (1995),Civitas Solis, Civitas Artis (1996) kiállításokon, a temesvári Művészeti MúzeumA Föld című kiállításán (1992), valamint az aradi Művészeti Múzeum Art Unlimited srl (1994), Inter(n) (1995), complexul muzeal (1996) kiállításain. Performance-okkal szerepelt a Szent Anna-tói Annart, illetve a temesváriKelet-európai Zóna fesztiválokon. A művész részt vett a 49. és 50. Velencei Biennále román pavilonjában megrendezett csoportos kiállításokon: Context Network (2001), alteridem.exe-2 (2003). 1999 óta Budapesten él. A 2000-es évek elejétől részt vesz magyar kortárs művészeti, illetve nemzetközi, tematikus kiállításokon (Ludwig Múzeum – 2001, Műcsarnok – 2001, 2003, Prágai Biennále – 2003, Württembergischer Kunstverein, Stuttgart – 2006), az utóbbi években egyéni kiállításai voltak a Ludwig Múzeum Projekt termében (2003), valamint a budapesti Liget Galériában (2002, 2010). Budapestre költözésével a romániai művészeti élettel való kapcsolatai nem szűntek meg: Bartha Sándor folyamatosan együttműködik az aradi Kinema Ikon csoport által szerkesztett Intermedia kiadvánnyal, részt vett a berlini Plan B Galériában rendezett, a 80-as, 90-es évek romániai művészetét bemutató, When History Comes Knocking (2010) kiállításon. A képzőművészettel párhuzamosan folytat elhivatott okatatói és tervező-grafikusi tevékenységet.
Grünwald Flóra: Első látásra úgy tűnik, hogy egyenes út vezet nálad a festészettől az installációig, majd vissza a festészetig. Közelebbről tekintve azonban sokkal inkább a két- és háromdimenziós látásmód együttélése rajzolódik ki. Nézzük például, a Gratulálok a sikerhez című installációt, melyben vetítés, használati tárgyak és play-mobil figurák alkotnak egy térbeli szituációt, mely lehetne akár egyik festményed makettje is. Máskor meg mintha egy festmény vetülne ki a térbe (Kibillenő tengerpart hadsereggel című asszemblázs). Hogyan viszonyulsz a festészethez és az installációhoz, a két- és a háromdimenziós látásmódhoz?
Bartha Sándor: Alkotói praxisomban már a kezdetektől különböző médiumok váltották egymást. A 90-es években ez nem volt ritka jelenség, hisz ne felejtsük el azt a szellemi és mediális nyitást, mely azt a korszakot jellemezte. Gondoljunk csak a Soros Kortárs Művészeti Központ projektjeire, de éppúgy felidézhetjük a temesvári, aradi, majd később a iaşi-i kortárs művészeti eseményeket, nem utolsó sorban a Szent Anna-tói performance-fesztiválokat. Ha egy alkotó pályakezdési korszakában egy ilyen mediális pluralizmusba csöppen bele, akkor egyrészt mindegyiket érdekfeszítőnek, izgalmasnak találja, ezért többnyire „kipróbálja” azokat, másrészt előbb-utóbb megtanul túllátni a konkrét médiumon és felfedezi magában azt a minőséget, mely az eszközöktől független. Természetesen semmi sem független az eszközöktől, hisz egy bizonyos médiumban megfogalmazott tartalom a médium specifikumától függően formálódik, alakul. Ezért amit belső minőségnek neveztem – nevezhetjük karakternek is –, nem egy állandó valami, de valahol a mélyben tartalmazza azokat a konstanciákat, amelyek csak rád jellemzőek, tehát művészi egyéniségedet meghatározzák. Konkretizálva és válaszolva a kérdésre azt gondolom, hogy ha a tartalomra koncentrálsz és hagyod, hogy utat törjön magának, akkor előbb-utóbb „eldönti ő maga”, hogy festmény legyen, vagy installáció, kétdimenziós vagy három. Természetesen, mindehhez még az is hozzájárul, hogy épp mivel vagy elfoglalva, melyek azok a kifejező eszközök, amelyeket konkrétan abban a kulturális-művészeti kontextusban célszerűnek, frissnek, találsz. Tehát nagyon röviden fogalmazva, egy befelé és egy kifelé tekintésről van szó és itt a „tekintés” kifejezést semmiképpen nem racionális értelemben használom.
G. F.: Korai, absztrakt és figuratív elemeket vegyítő rajzaidban már jelen volt egyfajta helyzetteremtés: különböző alakzatok kerültek egymással kapcsolatba egy előre meg nem írt, csak éppen felvázolt forgatókönyv elemeiként. Ugyanez történik az installációkban és a festmények egy részében. Egykor félszemű alakok, majd play-mobil hősök, aztán Ku-Klux-Klan álarcosok a szereplők. Hogyan gazdálkodsz a művek szimbolikájával? Milyen szerepet tőlt be nálad az ikonográfia?
B. S.: Tulajdonképpen mindig is szituációkat teremtettem. A korai periódusomban, amikor többnyire rajzokat és festményeket készítettem, az a képi feszültség érdekelt, amely a kusza vonalfigurák egymáshoz való viszonyulásából keletkezett. A 90-es években ezeket a feszültségeket az installáció médiuma a saját nyelvezetére „fordította”. Az előző korszak rajzolt figuráinak a szerepét valós emberi figurák váltották fel, akik nem voltak mások, mint az alkotás befogadói. Ezeket én csapda-installációknak neveztem, abból az egyszerű tényből kifolyólag, hogy a befogadás folyamata implicit magában hordozta a befogadó manipulációját. Ezekre az elvekre épült pl. aSarcophagus installációsorozatom, ahol a néző fizikai jelenléte indította be azt a mechanizmust, amely a befogadás egy bizonyos fázisában felfedve önmagát szembesítette a nézőt manipulációjának tényével.
A 2000-es évektől kezdődő, play-mobilokból építkező mini-installációs sorozatom egy külön kategóriát képez az installációs korszakomon belül. Ezek az installációk, mivel, hogy „szereplői” játékfigurák voltak, kis helyen elfértek, összecsomagolhatóak, permutálhatóak voltak. Ezekkel a figurákkal kelet-európaiságunk különböző szerepeit játszattam el. Ilyenek voltak pld. a ránk ragasztott klisék lebontása, identitáskeresésünkből eredő frusztrációink leküzdése vagy a hétköznapjainkra nehezedő politikum kifigurázása. Végül, jelenlegi korszakomban, ahol az installációk mellett újból megjelentek a festmények, annak a társadalmi feszültségnek a képi megfogalmazása érdekel, amely hétköznapjainkat direkt vagy indirekt módon meghatározza. Itt elsősorban a különböző szélsőséges ideológiák által generált nyílt erőszaknak vagy az ebből következő társadalmi félelemnek, szorongásnak valós vagy elképzelt, képi szituációit teremtem meg.
G. F.: A megfigyelés megfigyelése, az az egy többszörös függöny mögötti szituáció gyakran jelenik meg munkáidban. Máskor üres mezőben rajzolódik ki a lényegére lecsupaszított cselekmény. Munkáid magukba foglalják a nézőt, de nem „szívják” be, megtartanak egy bizonyos távolságot. Ez megfelel az általában ironikus hangvételű, időnként politikai vagy társadalmi témákat felvető megfogalmazásmóddal. Milyen álláspontra helyezkedsz és milyen szerepet szánsz a nézőnek?
B. S.: Ha a legutóbbi alkotásaimat összehasonlítom a 90-es évek installációival, az utóbbiakban a befogadónak valóban egy látszólag kívülálló szerep jut. A „látszólag” kifejezést hangsúlyoznám, mert itt is tulajdonképpen az ő részvételére törekszem. Legyen szó festményről vagy installációról, azokat a megfogalmazásokat keresem, amelyek kortárs világunkra nézve emblematikusak, relevánsak, állandóan arra késztetve a nézőt, hogy valamilyen állásfoglalást fogalmazzon meg magában. Ezek a megfogalmazások ugyanakkor sohasem direktek – hisz nem egy kimondott politikai-társadalmi művészetről van szó –, inkább utalásszerűek, egy olyan szellemi területre vezetik a befogadót, ahol a látványt esetleg egy általánosabb kontextusban is értelmezheti.
G. F.: Ha csak az utóbbi évtizedeket nézzük, igen kevés az a periódus, melyről mondhatni, hogy kedvezett a művészetnek. Itt első sorban az alkotás feltételeinek megteremtésére gondolok. A művészt vagy megtalálja a piac, vagy más módszerekkel kell előteremtenie megélhetését. Mindkét esetben kiszolgáltatott, természetesen az arányok változóak és ebből adódóan mindenki másképp éli meg a maga szabadság-fokozatát. Te hogy állsz ezzel?
B. S.: A piac nem talált meg. Ilyen értelemben alkotói szabadságom nem szenvedett. Képzőművészeti tevékenységem mellett tervezőgrafikusi, illetve tanári tevékenységet is folytatok, amelyeket ugyanolyan fontosnak tartok, mint az előzőt. Tevékenységem ezen területeit igazából nem is tudom szétválasztani, egymásra hatva egészítik ki egymást, néha párhuzamosan futnak egymás mellett, időnként átfedve egymást, máskor kissé elkülönűlnek egymástól, de a kapcsolat közöttük sohasem szakad meg.
