Enciklopédikus palota az 55. Velencei Biennálén
Az 55. Velencei Biennále a gazdasági válság ellenére soha nem látott bőséggel ontja a látványt és Enciklopédikus palota (Il Palazzo enciclopedico) címmel a racionális tudás mellett a misztikumot, az elektronikus külső memóriák korában a pragmatikus világunkat ellensúlyozó „ezoterikus csodát”.
A biennále főkurátora, Massimiliano Gioni a címötletet egy olasz származású amerikaitól, Marino Auriti műkedvelő képzőművésztől vette, aki az 1950-es években 700 méter magas képzeletbeli múzeumát Encyclopedic Palace of the Worldnaknevezte el, s ebben szerette volna kiállítani az emberiség valamennyi szellemi teljesítményének vizuális archívumát. Auriti utópisztikus látomásának piramidális szerkezetű makettje – az Arsenale bejáratánál – különös metaforaként hirdeti a kurátor vizuális alternatíváit. Jelesen Massimiliano antropológiai nézőpontját, melyben a világképek egymás mellé kerülnek úgy, hogy a nemzetközi seregszemle neves sztárjai (Carl Andre, Walter De Maria, Robert Gober, Sarah Lucas, Paul McCarthy, Marisa Merz, Bruce Nauman, Richard Serra stb.) mellett hangadók lesznek a megszállott műkedvelők, az ismeretlenek és a nem művészek. Akik a romantikus topográfia szerint befelé, a földalatti kertekbe1 vagy a tudattalan mélyére, a tenger sötétjébe merülnek, amint Heinrich Heine írja: „lelkemnek mélységeiből is csodálatos virágképek bukkannak fel, illatoznak, ragyognak és eltűnnek megint (…)”2 , akár a tengerben rejtett vízinövények. E vitatott kortárs művészeti megközelítés értelmében nem véletlen, hogy a Giardini központi pavilonjában a nézőket elsőnek Carl Gustav Jungnak a Vörös könyvéhez készített színes illusztrációi fogadják; ezek az álomfejtő kísérletek nemrég kerültek elő a családi örökségből. A tér folytatásában pedig a szellemtudományokkal foglalkozó Rudolf Steiner teozófus táblarajzai – melyeket tanítványai mentettek meg az utókor számára – és a közelében ismeretlen szerzőktől származó tantrikus festmények kerültek a falra. Ezek után azon sem kell csodálkoznunk, hogy határok nélkül keverednek rég elhunyt elődök munkái: Enrico Baj szürrealista kollázsai, Hans Bellmer erotikus lélekboncolásai az eddig kevésbé exponált, olykor meglepően különleges vizualitású art brut szellemiségű alkotók műveivel (lásd a svájci származású Hans Scharer Madonna-festményeit). A freudi értelemben vett tudattalan másik színpada helyett a mai művészeknél a tudat kiterjed az eltévelyedett jelenségekre is, így azok akaratlagosak és szándékoltak lesznek.3 Lásd Rosemarie Trockel Fly Me to the Moon (Repíts a holdhoz) című, látomásos világot tükröző installációját a Cosmos sorozatból; ebben szerepet kapott két általam kevésbé ismert alkotó: Günter Weseler kinetikus művész üvegtárlóba helyezett, most nem mozgó szőrmetárgya és a másik tárlóban James Castle (1899–1977) műkedvelő kartonból kivágott archaikus madár assemblage-a. A „tudatos álomszerűség” másoknál is érezhető volt, mint például Eva Kotátkova 2011-es projektjében, aki az ausztriai Gugging Klinikán pszichiátriai betegek párhuzamos világát kutatta. Lényegében vizsgálatának tárgya az, hogy az iskolák, a börtönök, a pszichiátriai intézetek milyen lélektani hatással vannak a társadalmi viselkedés folyamataira. Mostani installációjában a kollázsaiban rejlő komplex, belső univerzumok kifejeződéseit fokozta úgy, hogy két élő személy portréját és kezét beépítette egy-egy fémketrecbe.
Az enciklopédia témakörből természetesen nem hiányozhatnak a multimédiás, interdiszciplináris vagy performatív munkák sem, díjazták Camille Henrot francia művészt a Nagy fáradtság (Grosse Fatigue) című kiváló videójáért, melyet archívumokban tett alapos kutatása előzött meg. A mesterséges memóriára támaszkodva szimultán képekkel fokozta a bioszféra sérülékenységéről felhalmozott fényképeket, sajátos zenei és filmritmust követve. Aurélien Froment videójának szereplője pedig egy mnemonista. A Teatro Olimpico Vicenza művésze egy másik palotára emlékeztet, a hajdani Szimonidész-féle Ars memoriae / Emlékezetpalotára vagy a 15. századi Giulio Camillo Emlékezetszínházára. Az Arsenaléban örömmel találkoztam újra a sokáig Temesváron alkotó Stefan Bertalan volt Sigma-tag 1980-ban készített tanulmányrajzaival. Ezekben 130 napig vizuálisan dokumentálta, azaz rajzolva követte egy napraforgó növekedését, fejlődését. A nemzetközi mezőnyben számtalan vizuális meglepetés mellett még két színvonalas román művész munkáit lehet látni: Geta Brătescu 1980-ban varrógéppel kivitelezett rajzalkotásait és a meglepően jó, fiatal szalontai Andra Ursuta gyerekkori falusi környezetének kicsinyített makettjeit.
A Giardiniban a nemzeti pavilonok sokkal tágabban értelmezték a központi tematikát, többségük helyspecifikus installációval jelentkezett. A nemzetek művészei a kulturális emlékezetből változatos motívumrendszert emeltek be, voltak mítoszok, művészettörténeti idézetek, könyvtárgyak, mandalák stb.; mások az aktualitásból hoztak globális témaköröket.
A sorrendet a mediterrán mítoszból inspirálódó oroszok kiállításával kezdem: Vagyim Zaharov progresszív művész a Danaé művészettörténeti toposzra, vizuális idézetre építette át az orosz pavilont. A mítosz elemeit felhasználva a mának üzen úgy, hogy közben kritika tárgyává teszi a „patriarkális uralom” minden mai bűnét, melyeket a falra ír: urak, elérkezett az idő, hogy megvallják a durvaság, a kéjvágy, a nárcizmus, a hazugság, a banalitás, a kapzsiság, a cinizmus, a spekuláció, a pazarlás, a rablás, a csalás, az irigység, a falánkságból fakadó bűneiket. Tételesen Zaharov Danaé aranypénzt szór a csak a nő nézőket fogadó barlang terébe, s azok egy marokkal felvehetnek belőle és az előtérben elhelyezett vederbe visszadobva örökös körforgásban tarthatják a kiapadhatatlan termékenyítő látványt. A férfi pedig „nyeregben ülve” búrmogyorót eszik, szemetel, egy másik gentleman a következő teremben a pénzzel teli vedret húzza fel, táplálva az „ég felé” mozgó futószalagot. Eközben a fenti emeleti térből térdepelve szemlélhetjük a barlangban levő hölgyek esernyőire hulló: Bizalom, Egység, Szabadság, Szeretet (Trust Uniti Freedom Love) aranypénzre írt csodát.
A britek English Magic varázslatát Jeremy Deller összetett narratívájával valósították meg, a szigetlakók történelmi, politikai múltját valóságos és fiktív elemekkel keverve. A pavilon falaira minden ajtó tengelyében egy-egy falfestményt festett. A bejárattal szemben például egy honos, óriás sast, karmaiban vörös gépkocsival, mintha a faj a pusztítása miatt bosszút állna a civilizáción. A jobb oldali teremben gigantikus tablót találunk William Morris 19. századi iparművészről, amint kiemeli a velencei lagúnából Roman Abramovics orosz mágnás4 óriásjachtját. A hátsó termek egyikében egy összepréselt autónak a hasábjára szivacsülést helyezett Deller, s onnan egy kiváló zenekar zenéjére remekül vágott mozit nézhet a látogató. A videó összegzi a befogott madarak röptétől a roncstelepen levő présgépeket etető darukon át a felfújható szabadidős Stonehenge-ig, Anglia jelenét, és a lassított felvételek ellentétével minket is a jövőbe repít.
A kínaiak idén is demonstratív munkákkal jelentkeztek, olykor a nézőket is bevonó interaktív, máskor gazdag videotechnikai látvánnyal kápráztatták el a látogatót. A Trasfiguration című tárlatból a több szerző közül kiemelném Wang Qingsong, a tömegeket megmozgató fotós munkáit és Miao Xiaochun videóit, akinek a számítógéppel készített animációjára már 2011-ben felfigyeltem. Víziójára akkor is jellemző volt a monumentális művészettörténeti parafrázis (egy filmen belül Théodore Géricault-, Caspar David Friedrich-, Hieronymus Bosch-idézetekkel), eszközét most is folytatta, filmvízióját Michelangelo Buonarroti (Pieta, Utolsó ítélet) és Tiziano (Marsyas megnyúzása) alkotásainak feldolgozásaival, vizuális párbeszédekkel egészítette ki.
Románia a két évvel ezelőtti botrányos performance-ához képest idén sokak szerint kedvezőbben alakította ki megnyilvánulási terét, az üres pavilonban találékonyan szinte a semmiből oldotta meg a részvételét. Az 55. biennáléra két performance-művész: Alexandra Pirici és Manuel Pelmuş ötlete alapján színészek játékával idézik fel a Velencei Biennále történetéből vett anyagtalan retrospektív élményt. Szubjektív válogatásban valamelyikük elmondja az idézett mű adatait és egy-két percig állóképszerűen közösen megjelenítik azt, majd jöhet a következő műidézet, pörgetve naponta 10–18 óra között szinte hat hónapig.
A kulturális emlékezet írott formája, a könyv, szintén kedvelt motívuma volt több ország alkotójának. Így a brazil Odires Mlászho Pataki Tibor egymásba csúsztatott Sorskönyveihez hasonlóan könyvtárgy assemblage-okat készített, a digitális és az analóg könyvek kétféle percepcióját vizsgálva. A dél-afrikai Wim Botha enciklopédiakötetekből mintázott szobrokat. A muszlim családból származó, sokoldalú indonéziai alkotó, Titarubi pedig fojtott égetéssel szenesített padokon installálta a hatalmas gerincű kinyitott könyveit, melyek a szellemi és az anyagi világra egyaránt reflektálnak.
A keleti világképek közül a legérdekesebbnek szintén az indonéz kiállításon látott égetett agyag sztúpákból összerakott mandalát, Albert Yonathan Setyawan munkáját említem, aki Buddha szellemét, bölcsességét, az élőlényekhez fűződő szeretetet és – a megvilágosodáson kívül – a boldog békét jelképezi.
Az aktualitásra hangolódók közül a magyar pavilonban Asztalos Zsolt Magyarországon szinte naponta talált világháborús robbanószerkezeteket mutat be, Kilőtték, de nem robbant fel című videoinstallációjában. A sötét teremben raklapokra helyezett képernyőkön a bombák háttérzajaként, különböző helyszínekről hoz zajmintát, mint konyhai mosogatás, tévénézés közben állomások keresése, utcai tüntetők vagy szórakozóhelyek zaja, melyek akár a szunnyadó lőszerek, bármikor konfliktushelyzetet teremthetnek. A kérdés csupán az, melyre választ a szerző sem adhat, hogy a véletlennek, gyártási hibának vagy valami másnak köszönhetik-e életüket a megtalált robbanószerkezetek fölött lakók, akik sokszor hetven éve élnek együtt ezekkel a szörnyekkel vagy inkább isteni kegyelmet gyakorló emlékművekkel.
Chile művésze, Alfredo Jaar szimbolikusan velencei vízzel öntötte el a Giardini kertet. Nagy méretű installációja egy fémmedencéből áll, melyben a nemzetek pavilonjainak mozgó makettjét hozta létre. A víz alól időnként a park kiemelkedik, majd újra elsüllyed. A művész a nemzeti pavilonok létének megkérdőjelezésén túl nem kívánt jövőképet, ökológiai olvasatú anticipációs funkciót is közöl.
A finnek képviseletében két résztvevő, Antti Laitinen (Alvar Aalto terem) és Terike Haapoja Eltűnő fák (Falling Trees) közös címmel a természet sérülékenységét, a „táj anatómiáját boncolják”. Az északi népek számára fenntartott pavilonban Haapoja elgondolkodtató installációja a természet ember általi kiaknázásának határaira hívja fel a figyelmet; a munkát a természetben működő entrópia ihlette. Összetett alkotásról van szó, az elsötétített teremben élő fák elé, kerek felületekre, egy-egy nemrég elhullott ló, borjú, madár infravörös kamerával rögzített képét vetíti. A pavilon kijáratánál pedig egy koporsóra emlékeztető áttetsző tárlóba száraz, lebomló faleveleket töltött, és a szén dioxid-termelésnek megfelelően 30 másodpercenként automatikusan nyitó és záró kilégzés-belégzés szelepet helyezett el. A technológia és a művészet eszközeinek segítségével vizsgálja az ökoszisztéma számára elengedhetetlen szén-dioxid- és oxigén-kibocsátás egyensúlyának alapvető kérdését.
Az Egyesült Államok pavilonjába, a főbejáratot kiiktatva, a bal oldali ajtón, kisebb sor után léphetünk csak be; félhomályban apró lámpák hihetetlenül részletgazdag épített tereket világítanak meg. Szembetaláljuk magunkat tárgyakból körbe vagy spirálba komponált „organizmusokkal”, melyekbe Sarah Sze Bostonban született művész életet lehelt hol egy inga mozgásával, hol a tálban levő víz hullámzásával, hol a ventilátorok által megmozgatott papírok lebegése által. A katalógusból megtudhatjuk, hogy Sze Triple Point (Hármas pont) című installációja a termodinamika három anyagminőségére, a szilárd, a cseppfolyós és a légnemű halmazállapotra utal, s célja az univerzum tökéletes egyensúlyának modellezése, melyre az Inga, a Csillagvizsgáló (Planetárium), aSkála címszavak köré tömörítve, egy-egy teremben felállított bonyolult laboratóriumnak tűnő építménnyel mutat. A kijáratnál tapasztalni, hogy a benti és a kinti építmények között nincs átmeneti határ. A megkezdett egyensúlyjátékot a Giardini előtti bódékon is folytatta, a tetőn látott szimulakrumot, agyagból mintázott kőformára mohás, felületi textúrát kasírozott.
A német és a francia kurátorok döntése értelmében a két ország művészei ezúttal helyszínt cseréltek, ráadásul a németek négy meghívott művésszel dolgoztak: Ai Weiwei (Kína), Romuald Karmakar (Németország), Santu Mofokeng (Dél-Afrika) és Dayanita Singh (India) közreműködésével. Egy ideje Ai Weiwei nem hagyhatja el Kínát, ezért Bang című installációját a tervei alapján, de nélküle kivitelezték. Munkájának megvalósítására 886 darab hagyományos kínai háromlábú fazsámolyt használtak „gyökértörzs struktúraszerű” függesztésben. Az antiknak számító zsámolyok a kínai családi fészkek metaforái, ezek a társadalmi közösségek utópikus kapcsolataira utalnak.
Az idén először szereplő Angola képviselőjének, Edson Chagasnak az alkotásával zárom a sort. Ő vehette át a legjobb nemzeti pavilon Aranyoroszlán díját. Luanda, enciklopédikus város című installációját az Akadémia hídtól nem messze levő Palazzo Ciniben, az ottani gyűjtemény környezetében (Piero della Francesca, Filippo Lippi, Jacopo Pontormo) rendezte meg. Chagas a fővárosának elhagyott tárgyait falak előtt kapta lencsevégre, 23 darab ready made-t fotózott le, majd 68 x 48 centiméteres ívekre nyomtatta, s ezeket a posztereket a kiállítótérben a látogatóknak felajánlva raklapokra helyezte. Színben a fény-árnyék kontraszt hatásos volt, a poszterek egyaránt hangolódtak a reneszánsz festményekhez és a művészetek városához, Velencéhez.