Szín-vallások tér-képeken
Egy Jakobovits-kiállítás Kolozsváron élmény. Élmény volt 2007-ben, amikor a mintegy száz munkát felvonultató kiállítást a kortárs művészet felhőtlen diadalaként értékelte a szaksajtó és a közönség, s a tárlat varázsát akkor még a művész jelenléte is fokozta, és élmény most is. A 2015. április 8-án a kolozsvári Művészeti Múzeumban, rendkívüli érdeklődés mellett megnyílt tárlaton azonban a Munkácsy-díjas nagyváradi festő- és grafikusművészt már csupán munkái képviselhették. 2012 decemberében ugyanis végleg kihullott kezéből az ecset. Az emlékkiállítás anyagát képező, életének utolsó éveiben készült alkotásokat a művész, felkérésre, a jereváni kortárs művészeti múzeumban készült bemutatni. Súlyos betegsége, majd végleges eltávozása miatt azonban erre már nem kerülhetett sor. Ezek a munkák járják most a világot vándorkiállítás formájában a művész özvegye, Jakobovits Márta Ferenczy Noémi-díjas keramikus jóvoltából.
Így kerültek ez év áprilisában, az örmény genocídium 100. évfordulója alkalmából szervezett megemlékezések súlypontos rendezvényeként a kolozsvári Művészeti Múzeumba is. És így váltak az idei kolozsvári tavasz kimagasló és felejthetetlen művészeti eseményévé.
A bádogképek – ahogyan a művész nevezte élete alkonyán készült munkáit – mintegy igazolni látszanak az anyagba beleszerelmesedett s azt már szinte fetisizáló alkotó művészi elképzeléseit, gondolatait. Gondolatokat, amelyeket mélyből fakadó érzelmi-emocionális források tápláltak. Talán innen az a párhuzam is, amely a múlt reminiszcenciái, az elmúlás s annak tárgyi vonzatai, valamint romló egészségi állapota közt vonható.
Bár Jakobovits Miklós mindig is vonzódott a múlt tárgyi emlékei, a letűnt korok relikviái iránt. Az idejüket múlt, már senkinek sem kellő, eldobott használati tárgyakban megérezte az új életre keltés, a művészi feldolgozás, az absztrahálás révén megnyíló általánosítás korlátlan lehetőségét. A bádog, a rozsdamarta hulladékanyag is így támad fel, nemesül meg kezei közt, emelkedik művészi magaslatokba, kap már szinte szakrális jelleget, jelentőséget. A művészi elvonatkoztatás és szelektálás megannyi szakaszán átjutott, majdhogynem önmagában létező és önmagát gerjesztő anyag s az általa keltett vizuális élmény lényegi jegyeiben megerősödve kerül ki az alkotási folyamatból. A művész sajátos analizáló készséggel hatol a dolgok mélyére, fedezi fel a legrejtettebb összefüggéseket is, s fogalmazza azokat színekbe, formákba, fényekbe. Mégpedig úgy, hogy belőlük hol drámai feszültségekkel telített, hol pedig sejtelmesen lírai festői vallomások születnek: szín-vallások a festő vágyairól, elképzeléseiről. A sajátosan visszafogott, a barnák, szürkék, okkerek skálarendszerében mozgó színvilág művészi elmélyülést s egyfajta mindent befogadó, mindent átölelő nagyvonalúságot sejtet. De ugyanakkor a feslett világon felülemelkedő, metafizikus irányultságot is.
A művész érzékeny szeizmográfként fogja föl és közvetíti a maga sajátos művészi eszközeivel környezete emberi viszonyulásait, a fényeket és árnyakat, az olykor harmóniából diszharmóniává széthulló, esetenként pedig diszharmóniából harmóniává nemesülő érzelemcsomagot. Belső hangjaira koncentrálva érzékeli és továbbítja a feléje irányuló jelzéseket, önti művészi formába, tárgyiasítja emlékképeit, regisztrálja az emberiség évezredes történelmének mélyéből felbukkanó jeleket, jut el már szinte időkön és tereken túli mélységekig, az absztraktot meghaladó metafizikus megközelítésig.
Az anyag belső lehetőségeit kutatja, a formák, színek, fények és a textúra kölcsönhatását, gyakorta térbe is kitüremlő, reliefszerű, egyedi tér-képein, melyeknek anyaga és technikája a fém, gipsz, homok, cementpor stb. vegyítésétől a kerámiában ismeretes rakuzás alkalmazásáig terjed. Érdes, izgatottan felszabdalt-repedezett és bársonyosan sima, ezüstös vagy arannyal dúsított felületek váltakoznak vásznain, egyfajta spontán következetességgel alkalmazott, jakobovitsi aszimmetrikus szimmetriarendszer törvényeinek megfelelően. Az egymásba hajló, egymást megtámasztó-kiegészítő formák egybehangolt játéka sajátos muzikalitásba olvadó, tökéletes harmóniát kölcsönöz a munkáknak. Az egyéni tapasztalaton alapuló, hosszas munkával kikísérletezett, vegyes technikával készült alkotások különlegesen kiképzett, érdes felületeikkel, réteges anyagszerűségükkel mintha a gondolkodás, a többrendbeli elvonatkoztatás szakaszait lennének hivatottak illusztrálni. Ugyanakkor egy érzékeny lelkületű, állandó forrongásban lévő festő emocionális állapotát, érzelmi hullámverését is. A szabálytalan felületeken megcsillanó fény könnyeden vibráló játéka vagy éppenséggel a súlyos árnyak mélybe vesző sötétje különleges hangsúlyt nyer a múlt reminiszcenciáinak vagy a jelen egy-egy jellemző darabkájának festői átlényegítésekor.
A művész utolsó alkotási periódusának légies szürkébe fogalmazott, a végletekig leegyszerűsített, valósággal jelzésszerű, leheletkönnyed, grafikába hajló alkotásai pedig mintha már egy másik dimenziót céloznának meg: a távozásba beletörődni ugyan nem akaró, de mégis távozni készülő művész végső sóhajai, jövőbe mutató üzenetei ezek.
