Sebhelyek – versek
maradt még
mint szem ráncán a fény: kisiklott életem
– ekkora csöndet csak egy pincemély terem
árnyék lépett közénk és fuldokló szavak
átnéztél rajtam a hallgatás ránk szakadt
kezdődhet a holnap és kezdődhet bármi
nem tudok s akarok a kedvedben járni
maradt még bennünk úgyis elég sebhely
legalább a múltat vidd magaddal s tedd el
ami elveszett azt nem kell már keresni
maradok holttérben egy kifosztott senki
borgőzös emlékek táplálják a káoszt
hozzáálmodlak egy másik éjszakához
pusztulóban
incselkedik a májfoltos arcú ősz
s mint kihűlt pirítóson a vajat
szétkeni a reggeli harmatot
csak a vékony sávban kikopott fű
emlékeztet még az útra
a sövénykerítés mögött tetszhalott kert
s ahol a tanya állt most romok:
ami használható volt széthordták rég
a tetőcserepet gerendát léceket
csüggedten lógatja törött szárnyát az ablak
a kemence is horpadt háttal
támaszkodik a megroggyant falnak
s ott hever kitakarva meztelenül
mint küret után egy véres női test
sebhelyek
először magamnak sem
vallottalak be – csak megtörténtél
szemhéjként csukódtál rám
kabátom alatt dideregtél
– azt hittem örökre rám bízod magad
s hogy benned végre én is helyemen vagyok
de megártottam neked
bécsi kávét ittunk egy benzinkútnál
mikor közölted szárazon
hogy kilakoltattál magadból végleg…
a szemetet nem viszem ki már napok óta
csak kutatom vakon az elvarratlan szálakat
levetett szokásainkat
nemrég még együtt fésültük át
a lakást egy-egy ott felejtett hallgatásért
vagy csak a szökést gyakoroltuk
és a bűnt… látszatainkat cipeltük:
lehalkított szerelmünket
mindennap tervezem
hogy majd kimegyek eléd az állomásra
de folyton felhős az ég
maradok hát az idő innenső oldalán
– füstszagú kocsmákban
tömött kabátok közt keresek hiteles
embert hogy egy kisfröccsért
eladjam neki az életem