2012. október 17 | Kupán Árpád | Társadalom

A városépítő Rimler Károly V.

A gyökeres változások előjelei 1919 elején

A Tiszántúl január 1. számában arról számolt be, hogy a Budapesten tartózkodó, illetve ott élő román szociáldemokraták tiltakoztak a gyulafehérvári határok ellen. Munteanu kijelentette, hogy fegyverrel kell magakadályozni Erdélynek Romániába való bekebelezését.

A Nagyváradi Napló 1919. január 5. számában Nem szállják meg a románok Nagyváradot címmel az alábbiakat írta: „Dr. Apáthy István Kolozs vármegye főkormánybiztosa Berthelot francia és Neculce román tábornokokkal megegyezett, hogy a megszálló csapatok nem vonulnak tovább, feltéve, ha a szabad területeken nem bomlik föl a rend. A megszállt területeken magyar nemzetőrséggel karöltve tartják fenn a rendet.

1919. január 5-én dr. Ágoston Péter kormánybiztos intézkedett Nagyvárad város közigazgatási testületének összehívásáról, ahol Rimler Károly polgármester beszámolt a közigazgatási ügyekről.

A kormánybiztos bejelentette, hogy az alábbi magyar városok: Kolozsvár, Nagyvárad, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Beszterce, Máramarossziget, Székelykocsárd, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Nagyszeben, Brassó, Petrozsény, Lugos, Karánsebes, Versec, Pancsova, Nagybecskerek, Nagykikinda, Szatmár, Nagybánya, Dés francia védelem alatt állnak. A városok listáját a magyar fegyverszüneti bizottság adta át Vyx alezredesnek, aki továbbította az Antant keleti hadseregének főparancsnokához.

Megtárgyalták és elfogadták Birtha alezredes beadványát, mely szerint 160 tagú nemzetőrséget szerveznek. Jánossy Gyula tb. főkapitány kijelentette, hogy közérdek a nemzetőrség létrehozása. Január 8-án Reáliskola és internátus nyílt a hadapród iskola épületében.

Január 12-én adták hírül a nagyváradi lapok, hogy a Magyar Népköztársaság első elnökének Károlyi Mihályt választotta a Nemzeti Tanács.

A románok megszállják Nagyváradot írta a Nagyváradi Napló ezen a napon. „Neculce tábornok a román megszálló csapatok parancsnoka új rendeletet bocsájtott ki, hogy a magyar csapatoknak az Arad, Békés, Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti vonalat is ki kell üríteniük, s ezeket a területeket is megszállják a románok.”

Január 14-én riasztó hírként jelent meg a helyi újságokban, hogy a román seregek elindultak Kolozsvárról Nagyvárad felé. Másnap már azt közölték, hogy Bánffyhunyadot előző este megszállták. A pesti vonat csak Csucsáig közlekedik. Január 16-án közölték, hogy Kolozsváron a román hatóságok letartóztatták Apáthy főkormánybiztost és Nagy Károly református püspököt.

Január 18-án arról szóltak a hírek, hogy Gambetta tábornok Aradon bejelentette, hogy Aradot és Nagyváradot román csapatok fogják megszállni és újabb román hadosztályok érkeztek Romániából. Január 22-én beszámoltak a székely hadosztály sikeréről, hogy Kissebesnél megütközött a román seregekkel, s megállította előretörésüket. Ezen a napon jelentették be, hogy dr. Ágoston Péter belügyi államtitkár lett, s eltávozott Váradról. Január 23-án közölték, hogy a 21. székely gyalogezred bevonult Csucsára.

Január 23. A Nagyváradi Napló jelenti: Kratochvil a 21-es ezreddel visszafoglalta Csucsát és megerősítette esküjét, hogy Erdélyt megvédi.

1919. január 26-án közölték, hogy dr. Katz Béla lett Nagyvárad és Bihar megye főispánja, és dr. Berkovits René a főváros közegészségügyének főfelügyelőjévé nevezték ki.

Ezen a napon rövid, egymondatos hírben írta meg a Tiszántúl, hogy „Ady Endre a Liget szanatóriumban 40 éves korában meghalt. Az újkori magyar irodalom legkiválóbb tagja volt.” Január 28-án viszont részletesen beszámolt a költő halálának nagyváradi visszhangjáról Ady Endrének szobrot emel Nagyvárad című cikkében. A városi tanács ülésén Rimler Károly polgármester tartott megemlékező beszédet, melyben vázolta azokat a kötelékeket, amelyek a forradalom költőjét Nagyváradhoz fűzték. Rámutatott Ady Endre életének örök értékű kultúrmunkájára. Indítványozta, hogy a tanács a város közönsége nevében fejezze ki részvétét az elhunyt özvegyének és a Vörösmarty Akadémiának.

A tanács Ady Endre emlékének méltó megörökítésével a polgármestert bízta meg (tehát ő kellett volna megvalósítsa a szoborállítás feladatát, de erre már nem volt lehetősége). A Tiszántúl közölte A város távirata Ady Endre özvegyéhez címmel annak szövegét: „Nagyvárad város közönsége mély megrendüléssel fogadta Ady Endre elhunytának hírét. A vér és arany városa, mely oly korán magához ölelte a költőt és nemcsak hatalmas érvényesülési lehetőséget biztosított neki, de ihlettel, hangulattal, hatalmas impressziókkal segítette szárnybontogatását, majd szinte a szülői érzés büszke örömével kisérte őt világhírű útján, ma a lesújtó gyász közvetlenségével áll ravatala mellett. a gyászban a város minden érző lelke osztozik.

Részvétünket a város tanácsa nevében tolmácsolta

Lukács Ödön p. m. helyettes”

Természetesen a legnagyobb terjedelemben és a legmélyebb részvéttel Ady egykori lapja, a Nagyváradi Napló emlékezett a költőre. Az egész első oldal gyászkeretes cikkben idézte emlékét és Zsolt Béla szép nekrológban búcsúzott az egykori munka- és harcostárstól a progresszív eszméket hirdető nagy költőtől.

Városi tanácsból Néptanács

1919. február 1-jén közölték, hogy „Néptanács veszi át a törvényhatóság képviseletét”. Másnap arról írt a Tiszántúl, hogy Nagyvárad együttes tanácsa Rimler Károly polgármestersége alatt kéri, hogy a nagyváradi katonai járványkórházat engedjék át a városnak városi kórház céljára. Tehát maradt a polgármester. Egy február 11-i hírből kiderült, hogy Jánossy Gyula is megmaradt rendőr-főkapitányi tisztében.

Március 6-án arról írtak, hogy Nagyvárad megszállását megakadályozzák a franciák, Csucsánál igyekeztek megszüntetni a tüzelést. A február 16-i számban Nagyvárad város néptanácsa címen ismertették, hogy kikből áll a tanács: a Károlyi-pártból, a Radikális és a Szociáldemokrata pártból jelölt tagok között kereskedők, iparosok, értelmiségiek. A város tisztikarából Rimler Károly polgármester, Lukács Ödön főjegyző, dr. Thury László főügyész, Jánossy György rendőrfőkapitány, Komlóssy József gazdasági főtanácsos, Eleméry Ferenc katonaügyi, Juricskai Barna adóügyi főtanácsos.

Egy kevésbé ismert, de számunkra sorsdöntő határozat született az 1919. január 18-án Párizsban ünnepélyesen megnyitott békekonferencián, 1919. február 26-án a francia vezérkar javaslatára. A külügyminiszterek tanácsa határozatot hozott a magyar és román csapatok közötti semleges zóna létrehozásáról. A határozat szerint a román csapatok előnyomulnak Szatmárnémeti, Nagyvárad, Nagyszalonta, Arad vonaláig. A magyar csapatok visszavonulását március 23-án kell kezdeni és 10 nap alatt befejezni. A román zónában a magyar közigazgatás megszűnik, a semlegesben megmarad. A határozatot március 20-án közlik a magyar kormánnyal.

Az, hogy a két kormányt nem egyidőben értesítették, abból is kiderül, hogy a Nagyváradi Napló az 1919. március 18-i számában tette közzé a hírt, hogy Románia általános mozgósítást rendelt el Magyarország ellen. Ezzel szemben még március 6-án azt írta a lap, hogy Nagyvárad megszállását megakadályozzák a franciák, és Csucsánál igyekeznek megszüntetni a tüzelést.

Március 20-án az eredeti terveknek megfelelően az Antant katonai misszió vezetője Vyx ezredes átadta Károlyi Mihály köztársasági elnöknek De Lobit tábornok jegyzékét a már február 26-án jóváhagyott demarkációs vonalról, s közli, hogy a semleges zónát az Antant haderő szállja meg. A köztársasági elnök szóban közli a katonai misszió vezetőjével, hogy a jegyzékben foglalt követelések nem teljesíthetők. Másnap, március 21-én átadják a kormány elutasító válaszát a jegyzékre. A kormány lemond, és a hatalmat a kommunisták és szociáldemokraták veszik át, kikiáltják 1919. március 21-én a Magyarországi Tanácsköztársaságot.

Proletárdiktatúra Váradon

A proletárdiktatúrának is nevezett kommunista rendszer habár csak rövid időre, de Nagyváradon is megvalósult. Az egy hónapig tartó uralom alatt a város közigazgatásában nem történt gyökeres, lényeges változás. 1919. március 22-én a Néptanács rendes havi közgyűlésén a fővárosban tartózkodó dr. Katz Béla távollétében Rimler Károly polgármester elnökölt. Napirenden szerepelt a városi kórház felállítása a katonai járványkórházban, a villamosáram díjak emelése és a szegény hadiözvegyek és árvák számára népkonyha működtetése a hadapródiskolában.

Nagyváradon valójában csak az addig is meglévő közigazgatási adminisztratív intézmények elnevezését forradalmasították, de a személyzet és a működési szabályzat nem változott. Létrejöttek a munkás és katonatanácsok, a falvakon a munkástanácsok, azzal a feltétellel, hogy 12 holdnál kevesebb földje lehetett a falvakban a tanácstagoknak. Létrehoztak egy direktóriumnak nevezett szervet, amely a város és a megye irányítását végezte. A direktórium hivatalos lapja a Nagyváradi Vörös Újság volt, melynek korabeli példányait nem sikerült felkutatnunk sem a nagyváradi, sem a budapesti könyvtárakban. Az ismert és legolvasottabb nagyváradi lapok, a Nagyváradi Napló, Nagyvárad, Szabadság, Tiszántúl példányai is csak hiányosan maradtak fenn ebből az egy hónapból – a Tiszántúl április 13-tól április 24-ig meg sem jelent.

Létrehozták a forradalmi törvényszéket, melynek élére a legkegyetlenebb kommunistákat állították, élükön dr. Végh Dezső ügyvéddel és Patócs János szabóval. Megindították a vörös hadsereg szervezését, önkéntességi alapon, jelentős anyagi előnyök felajánlásával. A nagyszámú leszerelt és jövedelem, ellátás nélküli katonákból egyre többen vállalták besorolásukat és március 27-én megalakult a nagyváradi vörös batalion.

Valóságos ostromállapotnak is beillő szigorú intézkedéseket hoztak, amelyeket még március 25-én jelentettek be egy nagy népgyűlésen, amelyet az egykori kispiactéren (Szent László tér, ma Piaţa Unirii) tartottak. A népgyűlés idejére minden tevékenységet felfüggesztettek a városban, és utcánként mozgósították a lakosságot a részvételre az önkéntes agitátorok. Az itt bejelentett intézkedések közül csak néhányat említünk:

– minden rangot, tisztet, megkülönböztetést eltörölnek;

– minden ékszert, aranyat, ezüstöt, fegyvert, muníciót 48 óra alatt le kell adni a rendőrségen;

– a magán telefonkészülékeket elkobozzák;

– a vállalatok, intézmények, kereskedők tűzifa és szén tartalékát felleltározzák, forgalmazását engedélyhez kötik;

– szeszesitalok fogyasztása összejöveteleken, rendezvényeken, magánlakásokban tilos és az ostromállapotra vonatkozó törvény szerint büntetik;

– újabb intézkedésig a bíróságok függesszék fel a pereket. Kivételt képeznek a munka és lakásügyi perek, amelyeket gyorsított eljárással kell megoldani;

– valamennyi napilap a közigazgatási tanács határozatait (első oldalán) a címlapján köteles közölnie.

Március 25-én a direktórium feloszlatta a Román Nemzeti Tanácsot, elkobozta teljes irattárát és kisajátította székházát és helyébe az ún. Román Kommunista Tanácsot telepítette.

Március 27-én kisajátították Félix- és Püspökfürdőt, úgymond a proletáriátus használatába adják. Ugyancsak kisajátították a római katolikus püspökség parkjait, amelyeket ún. munkás parkokká szándékoznak átalakítani.

Április 9-én a vörös hadseregben paranccsá lett, az utolsó éves gimnáziumi tanulókat és a hasonló korú fiatalokat besorozták. 1919. április 12-én az egyre növekvő káosz és agresszivitás megfékezésére, a katonaszökevények és az egyre agresszívebbé váló mindenféle nincstelenek, munkanélküliek megfékezésére létrehozták a vörös őrséget, amely a városi rendőrségtől függetlenül tevékenykedett, s legfőbb feladata az ellenforradalmi tevékenység, szervezkedés megakadályozása volt.

Vége a vörösök uralmának

1919. április 18-ról 19-re virradó éjszakán, mikor nyilvánvalóvá vált a kommunista direktórium összeomlása, Jánossy Gyula rendőrkapitány és Halász százados vezetésével ún. fehér ellenforradalmat valósítottak meg, amelyben támogatást kaptak dr. Katz Bélától is, aki elvetette Oroszlán (Lőwi) Pál tervét, aki a hadügyi népbiztos politikai megbízottjaként kész lett volna végveszélybe sodorni Nagyváradot a kommunista hatalom megtartása érdekében.

Jánossy kapitány dr. Katz Bélát is megnyerte tervei támogatásához, s még azon éjszakán, pontosabban hajnali 3 órakor jelentette Katz kormánybiztosnak, hogy átvette a város fölötti parancsnokságot. Április 19-én reggel Halász kapitány vezetésével a „fehér” katonai csoport elfoglalta a megyeházát, kiszabadította a börtönből az „ellenforradalmárokat” és a túszként fogva tartott román vezetőket, élükön Roman Ciorogariuval és dr. Iustin Ardeleanuval. Ez alatt Jánossy kapitány 300 rendőrével és a rendelkezésére álló civil gárdával visszafoglalta a vörösöktől a városházát, és a közigazgatás vezetését visszaadta Rimler Károly kezébe.

1919. április 19-én délben eltűnt a vörös zászló a városházáról, s újból a nemzetiszínű zászló lobogott homlokzatán. Közben Halász százados az általa szervezett tiszti gárdával harcba kezdett a felfegyverkezett vörösökkel, akiknek nagy része már csak kényszerűségből szolgált, elege volt a kommunista komiszárok fanatizmusából, így hamarosan feladták az ellenállást. Halász mintegy 1500 fegyvert és 3 géppuskát zsákmányolt, s gyakorlatilag felszámolta a vörösök katonai erejét Nagyváradon.

A „fehérek” törzskara Weiszlovics Gyula szállodájába, a főutcai Park szállóba rendezkedett be, onnan irányították a hatalom visszaszerzésére irányuló tevékenységüket. Ezen az estén arról érkezett hír, hogy Budapestről egy egész vonatszerelvény indult Nagyvárad felé jelentős erőt képviselő vörös katonákkal Landler Jenő belügyi népbiztossal az élen. A váradi ellenforradalmárok többirányú intézkedést tettek, hogy megakadályozzák a „felmentő” vörös katonák behatolásának megakadályozására: Biharkeresztes és Bors között a vasútvonalat négy helyen aláaknázták, hogy szükség esetén felrobbanthassák. A nagyállomáson gépfegyverállomásokat állítottak fel, Biharpüspökiben pedig négy ágyúval várták az esetleges ott feltűnő vörösöket.

Mivel a helyzet rendkívül kiélezetté vált, s veszélybe került nemcsak az addig elért eredmény, a vörösök hatalmának felszámolása, de az egész város és békés civil lakossága, az ellenforradalom vezetői az akkor már Mezőtelegden állomásozó 6 román Divízió parancsnoksághoz fordultak, kérve, hogy a román seregek vonuljanak be Nagyváradra. Közben a városi polgárőrség egységei egész éjjel járőröztek a város kivilágított utcáin. A román hadsereg csak hétfőre tervezte a városba a bevonulást, de amikor tudomást szereztek a változásokról, azonnal hozzákezdtek annak előkészítéséhet.

Megtörtént a húsvéti hatalomváltás

A város történelmében meghatározó szerepet betöltő események leghitelesebb krónikája a korabeli nagyváradi lapok hasábjain olvasható. Természetesen nem rögtön, másnap számoltak be, hanem néhány napos késéssel, de mindenképpen az átélés hitelességével. Így például a Nagyvárad és a Szabadság április 24-i, a Nagyváradi Napló április 25-i számában írt először az impériumváltást megelőző eseményekről és a román hadsereg bevonulásáról.

A Tiszántúl 1919. április 13-tól április 24-ig nem jelent meg, április 25-én megjelent – aztán teljesen megszűnt.

A Nagyvárad 1919. április 24-i számában 6 oldalon így írta le A proletár diktatúrától a hadsereg bevonulásáig címmel a szombati (április 19-i) történéseket: „Szombat délután a felfegyverzett polgárőrség szakaszokban menetelt az utcákon. A Munkástanács végrehajtó bizottsága összeült és megfogalmazta a hatalmat átadó iratokat. Fél 4 órakor átkérették a polgármestert a főispáni hivatalba, ahol Katz Béla rövid beszédben ismertette a Tanács határozatát és megköszönte Rimler Károly polgármesternek, hogy a békességet mindig igyekezett előmozdítani és meggyőződtek arról, hogy mindig és mindenben a város érdekeit viselte szívén.

A polgármester válasza: »A legfontosabbnak tekintem a város nyugalmát és a polgárság közbiztonságát. Köszönöm önnek azokat az intézkedéseket, amelyekkel sikerült a város nyugalmát megőriznünk. Én nem politizálok, én csak azt nézem, hogy ennek a városnak, amelyet 35 éve szolgálok, egyetlen polgárát se érje baj, és hogy a bevonuló román csapatoknak se legyen oka, hogy megtorlásoktól féljenek.«

Az okiratok átvétele után a Nagyvárad tudósítójának kíséretében a polgármester visszament a városházára. Annyit mondott csupán, hogy a rettenetesnek látszó helyzet hatása alatt áll, s csak arra kérte Katz Bélát, menjen személyesen a vörös gárda elé, és próbálja felvilágosítani és visszatéríteni, nehogy ellenállással próbálkozzanak, s ezzel a várost ágyútűznek tegye ki.

Délután fél 5 órakor levették a városháza ormáról a vörös zászlót. Ugyanakkor, nem tudni kinek a parancsára letörölték a városházáról a jelvényt és a feliratokat. A városi tanács megnyugtató, rendre intő proklamációt bocsájtott ki a város közönségéhez és Jánossy főkapitányt nevezte ki a város parancsnokának, aki teljes szesztilalmat és esti 8 órától kijárási tilalmat rendelt el. A polgárőrség a város körül a bejövő utaknál foglalt állást és a város utcáin cirkált.

Este hat órakor Katz Béla és társai négy autón elindultak a vörös gárda csapataihoz. Vasárnap reggel telefonértesítés jött, hogy Katz Béla hosszas tárgyalással győzte meg a vörös vezéreket vállalkozásuk kivihetetlenségéről, így azok is visszatértek Budapestre.”

Az erdélyi hadsereg Nagyváradon

Ezzel a címmel idézte fel a Nagyvárad című lap 1919. április 24-i számában az emlékezetes húsvétvasárnap eseményeit.

„Az első lovas járőr délelőtt 11 óra tájt, két tiszt vezetésével átlovagolt a városon a Kolozsvári úton, a Bémer téren és végig a Rákóczi úton.

A városi tanács Rimler Károly polgármester vezetése alatt a Kolozsvári út végén lévő vízművek bejáratánál helyezkedett el, hogy bevárja a román csapatok vezérlő parancsnokát. Déli fél tizenkét órakor a fényes napsütésben a mezőkön távol feltűntek a rajvonalban felvonuló csapatok járőrei és puskalövésnyire a várostól megálltak.

Dr. Ardelean Jusztin, dr. Egry Gergely és Juricskay Barna tanácsosok autón elindultak Mezőszakadát felé. Útközben találkoztak Moşoiu tábornok, az erdélyi csapatok parancsnokának automobiljával. Kíséretében voltak Holbán tábornok, Serban Miklós és Mihályi Tivadar. (…) A vízműhöz érve Rimler Károly polgármester, Lukács Ödön főjegyző, helyettes polgármester és dr. Thury László fogadta a tábornokot. (…) A polgármester beszéde így hangzott: »Tábornok Úr! Nagyvárad város tanácsa és polgársága képviseletében jelentünk meg, hogy fogadjuk Tábornok Urat és az ön által vezetett hadsereget.

E város polgársága mindenkor testvéri egyetértésben és békében élt e város falai között, és békében akar élni a jövőben is. Éppen ezért azt a reményt táplálja, hogy a megszálló csapatok részéről is jóindulatú bánásmódban lesz része. Városunk semminemű ellenállást nem tanúsít, benne csak a rendfenntartók vannak fegyverrel ellátva, éppen ezért tisztelettel kérem a Tábornok Urat, hogy e város békés polgárságát, mely nehéz öt hónapon át teljes rendet tudott fenntartani, jóindulatú oltalmába venni szíveskedjék.«

A tábornok nem engedte meg, hogy a magyarul elmondott beszédet Bíró József rendőrfogalmazó tolmács franciára fordítsa, mert amint megjegyezte »bár beszélni nem tud magyarul, de ért annyit, hogy teljesen megértse a polgármester mondanivalóját«. Majd így folytatta román nyelven: »Az ententé megbízásából rendet teremteni jövünk. Az egyenlőség, testvériség, szabadság jelszavával jöttem, a közönségnek rendbontástól nem kell tartania és pártatlansággal, igazsággal fogok eljárni mindenütt, minden dologban. A rend fenntartására nagy súlyt helyezek, az anarchista elemekkel a legszigorúbban fogunk elbánni és a rendet a legszigorúbban fenntartani. Aki a rend ellen vét, az legyen elkészülve a szigorú büntetésre.«

Rimler Károly, aki első beszéde végén elérzékenyedett, most igyekezett megnyugtatni a tábornokot és a következőket mondta: »Kérem tábornok urat, méltóztassék figyelembe venni, hogy hat hónap óta folyton politikai változásokon ment keresztül a város közönsége, de – és ezt különösen figyelmébe szeretném ajánlani a tábornok úrnak, a város közönsége igyekezett mindenkor a rend fenntartása érdekében alkalmazkodni a viszonyokhoz, és soha semmi rendzavarás nem történt.«

»Mindenről a legpontosabban vagyok tájékoztatva, felelte Moşoiu tábornok – tudom, hogy milyen magatartást tanúsított a közönség minden időben, és örvendek, hogy senkinek nem történt bántódása. Ezután bátran jöhet hozzám akárki, ha rajta valami sérelem leend, és én igazságosan fogom orvosolni. Szívélyesen fogadok bárkit, bármiféle kéréssel és türelemmel fogok mindenkit meghallgatni.«

A vezérlő tábornok szavait dr. Mihályi Tivadar tolmácsolta magyar nyelven.”

Amint a korabeli újságok megírták, a román hadsereg csak húsvét hétfőjére tervezte bevonulását Váradra. Halász kapitány intézkedésére öt teherautó indult a román gyalogság beszállítására, amelyek többször fordultak újabb és újabb szállítmányokkal. A tábornok vasárnap délután 3 órakor a városháza lépcsőjén állva fogadta az előtte díszlépésben felvonuló román csapategységet, s ezután vette át hivatalosan a város kormányzását. A megszálló csapat zöme csak délután hat órakor érkezett meg a nagyállomásra. Ekkor Moşoiu tábornok, aki egyébként a görög katolikus püspöki palotába szállt meg, Holban tábornokot kinevezte Nagyvárad katonai parancsnokává.

Húsvét hétfőjén az ortodox Holdas templomban hálaadó ünnepi misét tartottak, melynek keretében Holban tábornok bejelentette „Nagyvárad a mai naptól kezdve Nagyromániához tartozik.” A történelem – pontosabban az adott történelmi helyzet – igazolta az akkor sokaknak hihetetlennek tűnő kijelentést. Jó egy év múlva, 1920. június 4-én a trianoni döntés szentesítette Holban tábornok szavait.

Az új hatalom berendezkedése

április 25-én, pénteken újra megjelenő Tiszántúl Mi lesz? című vezércikkéből meglehetősen pesszimista hangulat áradt, s inkább az olvasók megnyugtatására fejezte ki abbeli reményét, hogy valóban „rend, nyugalom és béke” következik. Közli Holbán tábornoknak a 6. román divízió parancsnokának hivatalos közleményét „Rendelet a román hadsereg biztonságáról és a közrend fenntartásáról” címmel. Az igazi Tiszántúl az olvasókhoz című cikkben beszámolt arról, hogyan történt a lap ideiglenes beszüntetése. „A bolsevikok egyszerűen kirakták a munkatársakat a szerkesztőségből, Balassa elvtárs egy órát adott a kihurcolkodásra. Ezután itt készült a vörösök Munkásújság című kommunista propagandalapja, amelynek szerkesztősége 1919. április 20-a hajnalán egy óra alatt eltűnt.”

Az újraindult Tiszántúl keresztényszocialista napilapként határozta meg önmagát.

Április 26-án közölték az újságok, hogy Lázár Aurél, az egykori váradi ügyvéd és országgyűlési képviselő a magyar parlamentben, jelenleg a Nagyszebeni Kormányzótanács igazságügyi minisztere, hosszabb ideig Nagyváradon fog tartózkodni.

Április 29-én már Nagyvárad román impérium alatt címmel számoltak be a magyar nyelvű napilapok arról, hogy dr. Pop Coriolan főispán Lázár Aurél miniszter megbízásából átvette a román hatalmat. Az új főispán kijelentette, hogy a román hadsereg nem hódítani, hanem felszabadítani jött, és a jog, a történelem alapján Nagyváradot és Bihar megyét a román királysághoz csatolja. A tanács tagjai letették az esküt a román államra, és a tisztviselők is hasonló nyilatkozatot írjanak alá szabad akaratukból.

A Tiszántúl a harmadik oldalon Rimler Károly nyugalomba vonul címmel ezt írta: „16 évnél hosszabb ideje vezeti Nagyvárad közigazgatását, s buzgó működésével hálás elismerést, általános tiszteletet és szeretetet biztosított személye iránt. Aki ismerte Nagyváradot, el kell hogy ismerje, hogy a város másfél-évtizedes fejlődése Rimler Károly nevével szoros kapcsolatban van, mert e fejlődésben nagy része van az ő városunk iránti szeretetének, fáradhatatlan tevékenységének. 1882-ben lépett a város szolgálatába, s vezette a katonai ügyosztályt, később Dőry József főispán rendőrfőkapitánnyá nevezte ki, s ezen állásban működött sok ideig. 1900-ban főjegyzővé választják. 1902 márciusában a város polgármesteri székébe ültette a törvényhatósági bizalom. Azóta az általános tisztújításokon két ízben választották újra polgármesterré.

Már korábban szándékozott nyugalomba vonulni, de az utóbbi, zavaros politikai viszonyok között nem akarta állását letenni, mert nem akarta kitenni a várost újabb zavaroknak. Távozásáról Nagyvárad egész közönsége bizonyára csak a legnagyobb sajnálattal értesül.”

1919. április 30-án a magyar lapok címlapján (is) nagy betűkkel kiírt Hirdetmény jelent meg az alábbi szöveggel:

„I. Királyunk I. Ferdinánd őfelsége által szentesített A gyulafehérvári gyűlés határozatai alapján a román csapatok elfoglalták és meghódították Nagyvárad törvényhatósági jogú várost és Bihar megyét, ami által azok Románia királyságához csatlakoznak. Életbe lépvén a román uralom, a nagyszebeni Román Kormányzótanács dr. Ciordas János urat Bihar megye és Nagyvárad prefektusává nevezte ki.

II. A közszolgálatban hivatalos nyelv a román. Minden polgárnak joga van anyanyelvét használni úgy írásban, mint élőszóban valamennyi hatóság előtt.”

1919. május 1-jén a Tiszántúl Maniu Gyula miniszterelnök Nagyváradon. A városi és megyei tisztviselők tisztelgése, Lukács Ödön lesz a polgármester? című cikkéből idézünk:

„(…) Rimler Károly polgármester a városi tanács nevében üdvözölte a román miniszterelnököt és kérte, hogy a városi tanácsot támogassa a kormány a sokat szenvedett város regenerálásának munkájában, hogy kellően szolgálhassák a lakosság érdekeit. (…) A küldöttségek távozása után dr. Maniu magához kérette Lukács Ödön főjegyzőt, polgármester helyettest és hosszasan referáltatta Nagyvárad élelmezési viszonyairól. Beavatott helyről szerzett információink szerint Rimler Károly nyugalomba vonulása esetén Lukács Ödönt fogja kinevezni polgármesternek a Nagyszebeni Kormányzótanács.”

A nyugdíjazás előtt álló polgármesternek még jutott egy igen megtisztelő és nem kevésbé fontos feladat. 1919. május 20-án adták hírül a helyi lapok, hogy Ferdinánd román király őfelsége és Mária Királyné 1919. május 23-án Nagyváradra érkezik rövid látogatásra.

Május 22-én megjelent a helyi magyar lapokban Rimler Károly polgármester felhívása a város közönségéhez, hogy részesítsék méltó fogadtatásban a magas rangú vendégeket, lobogózzák fel házaikat román nemzeti zászlóval, s ugyanezt kérte minden közintézménytől, üzemtől, banktól, egyházi és oktatási intézetektől.

Az 1920. május 25-i lapok részletes beszámolókat közöltek a királyi pár látogatásáról, de először fordult elő az a később teljesen megszokottá vált dolog, hogy nagy üres, cenzúrázott foltok tarkították a magyar újságokat. Az viszont mindegyikben olvasható volt, hogy Rimler Károly szép ezüst tálcán kenyeret és sót nyújtott át a királyi párnak.

A lapok megírták, hogy a pályaudvaron díszkaput állítottak fel, ahol a város egész előkelősége fejezte ki hódolatát. A Fő utcát, ahol a magas rangú vendégek díszes hintójukon végigvonultak, ünneplő tömeg gyűlt össze, virágokkal díszítették és mindenütt lobogott a román nemzeti zászló. A Szent László téren díszes tribünt állítottak fel, ahol a város és a megye előkelősége ünnepelte a felséges vendégeket, s repülőgépről virágokat szórtak a tömegre. A Holdas templomban hálaadó istentisztelet volt, amely után a Nagypiacon csapatszemlére a Szent László téren pedig hódoló felvonulásra került sor. Mindez a legnagyobb rendben zajlott. A díszebéden és a fogadásokon kihallgatások is voltak a királyi párnál, ahol természetesen több lényeges, a várost és a megyét közvetlen érintő kérdés került szóba, igen lelkes hangulatban, de ezekről már az újságok nem írhattak, mert teljesen zárt körben zajlottak.

Rimler Károly visszavonulása

1919. május 31-én rövid közlemény jelent meg a váradi magyar lapokban Rimler Károly szabadságon címmel. Ennél több történt, mert az is kiderült, hogy benyújtotta Pop Coriolan prefektushoz nyugdíjaztatása iránti kérvényét. „A 62 éves polgármester szervezetét megviselte az utóbbi félév számos súlyos eseménye. Dr. Mayer László tiszti főorvos azt javasolta, hogy nyugdíjazásáig legalább néhány heti szabadságot vegyen igénybe. A főorvos által kiállított bizonyítványban négyheti szabadság szerepel. Június 1-jétől a prefektus jóváhagyta a betegszabadságot és úgy döntött, hogy távolléte alatt Lukács Ödön helyettesíti.”

Június 4-én a Tiszántúl már Rimler Károly nyugdíjban címen így méltatta a távozó polgármestert: „Távozása nagy veszteség a városra, amelyet ügybuzgalommal, hűséggel és puritán becsületességgel szolgált egy emberöltőn át, s oly körültekintő tapintattal vezetett másfél évtized nehéz viszonyai között a fejlődés útján előre. És hogy ma Nagyvárad az ország egyik kiváló kultúrközpontja, ebben Rimler Károlynak tagadhatatlanul nagy része van.” A továbbiakban a lap megírta, hogy előző nap Nagyvárad város tanácsa rendkívüli ülést tartott Lukács Ödön elnökletével, aki bejelentette a tagoknak, hogy dr. Pop Coriolan prefektus Rimler Károly nyugdíjazási kérvényét elfogadta, s így a jelenleg szabadságon lévő polgármester már nem is tér vissza a város élére. Közölte továbbá, hogy a prefektus őt bízta meg ideiglenesen a város vezetésével.

Ezután meleg hangon emlékezett meg Rimler Károly érdemeiről. Mivel ez idő szerint nincs a városnak törvényhatósága, hol búcsút vegyen a polgármestertől, a városi tanács előtt teszi ezt. Rimler Károly puritán becsületességét, odaadó szolgálatait, amellyel mindig a város javára törekedett nem feledheti el a tanács, s kifejezést adott annak a reményének, hogy példaként szolgál mindazoknak, akik őt fogják követni a város élén.

A következő nap, június 5-én a Tiszántúl vasárnapi száma a teljes második oldalt e témának szentelte, A városi tanács búcsúja Rimler Károly polgármestertől címmel. Ebből idézünk: „Nagyvárad város tanácsa Rimler Károly érdemeit jegyzőkönyvbe foglalta [sajnos ez nincs meg az Állami Levéltár Bihari, Nagyváradi jelenlegi gyűjteményében]. Távozása felett mély sajnálatát fejezi ki, s elhatározta, hogy átiratban vesz búcsút évtizedes vezetőjétől. A tanácsi határozathoz képest most készült el a tanács meleg, közvetlen hangú, következő búcsúirata, melyet tegnap küldtek el számára.

»Nagyságos Polgármester Úr!

Nagyvárad város tanácsa és tisztviselő kara a legmélyebb sajnálattal értesült arról, hogy Nagyvárad prefektusa a Polgármester Úrnak nyugdíj iránti beadott kérelmét elfogadta és azt a nagyszebeni Kormányzótanács is jóváhagyásával teljesítette, a Polgármester Urat folyó év június 1-jétől kezdődőleg nyugállományba helyezte. A városi tanács és a város tisztikara ezen alkalommal, midőn a Polgármester Úr a város éléről távozik, szükségesnek tartja, hogy addig is, míg Nagyvárad törvényhatósága által Polgármester Úr érdemei kellő módon és kellő helyen lesznek méltatva, már most kifejezésre juttassa azon szeretetét és megbecsülését, amit Polgármester Úrnak személyéhez való tántoríthatatlan ragaszkodásunk támaszt, s amellyel Polgármester Úrral szemben viseltetünk.

Azon érdemek, amelyeket Polgármester Úr 37 éves működése alatt Nagyvárad város közéletében, a városi adminisztráció megszervezésében, a város kultúráló életének és anyagi jólétének fejlesztésében és fokozásában szerzett, emlékezetesek maradnak Nagyvárad történetében.

Polgármester Urat úgy a város tisztviselőkara, mint a város közönsége úgy ismerte, mint a lelkiismeretes kötelességteljesítés, becsületesség és az önzetlen munkálkodás emberét. Azon szeretet, mellyel Polgármester Úr a város minden polgárát és tisztviselőjét szívébe foglalta, azon jóindulat, mellyel Polgármester Úr a város minden polgárának ügyét, a legkisebbtől a legnagyobbig felkarolta, azon megértés, amellyel a közügyeket mindig szolgálta, azon lelkesedés, melyet mindig tanúsított, midőn a város ügyeiért síkra kellett szállnia, olyan érzelmek, amelyek a város közönségének lelkébe kitörölhetetlenül belevésődtek.

A városi tanács és a város tisztviselőkara, midőn Polgármester Úr a város és a közügyek éléről távozik, szeretetéről és ragaszkodásáról a Polgármester Urat biztosítja.

Midőn tehát a városi tanács megbízásából a városi tanácsnak a fentiekben összefoglalt határozatát ezen alkalommal Polgármester Úrnak van szerencsém tolmácsolni, egyben kérem Polgármester Urat úgy a tanács, mint az egész tisztviselői kar nevében, hogy szeretetünk és ragaszkodásunk találjon visszhangot Polgármester Úr szívében.

Nagyvárad, 1919. jun. hó 5-én                                              Lukács Ödön

polgármester helyettes«”

A Tiszántúl 1919. június 19-én tette közzé a nyugdíjba vonult polgármester válaszát Rimler Károly búcsúlevele címmel, azzal a felvezetéssel, hogy: „A tanács levelére válaszolva a következő meleghangú levélben búcsúzik Rimler Károly a városi tanácstól:

»Tekintetes Városi Tanács!

Szívemnek annyira jóleső búcsúiratáért fogadja a városi tanács legőszintébb szívből jövő forró köszönetemet. Midőn, mint 24 éves ifjú léptem át a városháza küszöbét, mint 60 évet meghaladott férfi hagyom el azt a helyet, ahol életem legszebb éveit igyekeztem forrón szeretett városom javára Istentől nyert tehetségem és tudásom szerint felhasználni.

Hogy az elébem tűzött feladatokat miképpen sikerült megoldanom, azt nem én vagyok hívatva elbírálni. A Tanácsnak hozzám intézett, érdemeimet messze túlhaladó dicsérő szavai mindenesetre azt látszanak igazolni, hogy a Tanácsban megértő szívekre találtam, s egyszersmind azt is, hogy mindazon dicséret és kitüntetés, melyet reám, érdemtelenre méltóztattak pazarolni, az oroszlánrész a nemes Tanácsot illeti meg, mely engemet a legnehezebb körülmények és időkben oly buzgón támogatott.

E szívélyes szavakra én csak az egyszerű, de szívből jövő szavakkal tudok felelni. Kérem Önöket, egyenként és összesen, vezessék ezt a várost továbbra is azzal a szeretettel és odaadással, melyet e város polgárai a város minden tisztviselőjétől megérdemlik. Vezesse a tanács működését a legteljesebb egyetértés, jutalmazza működésüket az Úr Isten minden áldása, s engemet tartsanak meg baráti szíves jóindulatukban.

Nagyvárad, 1919 évi jun. 15-én

Rimler Károly«”

Ezzel a két szép és megható levélváltással tulajdonképpen lezárult Nagyvárad újkori történetének legtermékenyebb, legtöbb megvalósítást, fejlődést hozó korszaka. Sajnálatos e történet lezárásakor nem mondható el, hogy minden jó, ha a vége jó. Ellenkezőleg történt, legalábbis Szent László városa, a magyar Nagyvárad esetében. Hiszen előbb jött a világháború, amely első szakaszában a sok emberi és anyagi áldozat ellenére is a győzelembe, a haza megmentésébe vetett hitet erősítette, sőt a háborús konjunktúra még gazdasági fellendülést is hozott. A háború utolsó szakaszában nemcsak a háborúellenes hangulat erősödött meg, de a nemzetellenes internacionalizmust, világbékét, teljes egyenlőséget és tökéletes elnyomásmentes társadalmat ígérő, megtévesztő szirénhangok is. Ez vezetett el magyar földön az internacionalistának nevezett kommunista terroruralomhoz, az ország szétzüllesztéséhez és a nagyobb, erősebb nemzettudattal rendelkező népcsoportok megerősödéséhez, végül országunk feldarabolásához, megcsonkításához.

Így lett többek között a legmagyarabb városnak tudott és ismert Nagyváradból egyik napról a másikra, még a háború lezárása előtt Oradea Mare. 1919 júniusában Lukács Ödön még polgármester-helyettesként búcsúztatta főnökét, Rimler Károlyt, s nem telt egy hónap, már ő is lemondott, mert a kormányzótanács (Consiliul dirigent) július 31-én a városi tisztviselőket és az igazságszolgáltatásban dolgozó jogászokat, ügyvédeket arra kötelezték, hogy tegyék le az esküt a román királyságra

A Nagyváradi Napló 1919. július 31-én Ma van a városi tisztviselők eskütétele című cikkében az alábbiakat közölte: „Dr. Popoviciu Miklós, Nagyvárad város prefektusa, felhatalmazást kapott a nagyszebeni kormányzótanácstól, hogy Nagyvárad város tisztviselői karától a hivatali esküt vegye ki. A városi tanács tagjai tudvalevőleg még májusban letették az esküt dr. Lazar Aurél igazságügyi miniszter kezébe, aki akkor, mint a nagyszebeni kormányzótanács teljhatalmú delegáltja tartózkodott Nagyváradon. Dr. Lazar Aurél a tisztviselőkhöz beszédet intézett, amelyben felhívta őket, hogy amikor kívánják tőlük, a polgármester kezébe letegyék az esküt.

A tisztviselők azóta nem kívánták az eskületételét, míg végre tegnap Popoviciu prefektus, illetve Komlóssy József, az újonnan kinevezett polgármester felhívást köröztetett, amely szerint a városi tisztviselőknek ma délelőtt 9 órára eskütétel céljából meg kell jelenniük a városháza dísztermében. Dr. Csetle Jánosnak, a hadigondozó iroda igazgatójának, dr. Pálz Sándor főlevéltárosnak, dr. Cseresnyés Béla árvaszéki ülnöknek, Szentléleky Kálmán aljegyzőnek és dr. Kovács Oszkár tb. fogalmazónak megjelenése nem kívánatos.

A mai eskütétel után lényeges személyi változások várhatók a város tisztviselői karában. Komlóssy Józsefnek polgármesterré történő kinevezése is természetesen személyi változásokat von maga után.

Balog Árpád, a városi faüzem igazgatója már előzően benyújtotta lemondását.

Július 31-től a Kormányzó Tanács Komlóssy Józsefet nevezte ki polgármesternek, aki mint már megírtuk letette az esküt.”

A Nagyváradi Napló 1919. július 31. számában a Hírek rovatban így búcsúztatta Rimler Károly méltó utódját és nemes barátját, hűséges munkatársát. „Nem túlzunk, amikor azt mondjuk, hogy ez a név ma, de már régtől fogva Nagyváradon fogalom volt. Lukács Ödön neve úgy tűnik fel e sokat szenvedett város közönsége előtt, mint a bibliai felhő, amely a sivatagban tévelygő útmutatója, megmentője volt. Már két-hátrom nappal több, mint öt éve, hogy egy rettenetes, véres időszak labirintusában bolyongunk, és öt hosszú esztendő borzalmas szenvedései ülnek lelkünkön. Súlyos, válságos napokat éltünk át ez alatt. Amikor az őszi forradalom egy pillanatra meglobogtatta a lelkeket és azt hittük jóvátehetjük a múltnak sok-sok hibáját, akkor is – amint most megállapíthatjuk – gyásznapra keltünk, hamar könnybe fúlt az örömkacaj. Később meg – most a tavasszal – egyszerre csak villámcsapásként ért bennünket [egy sort törölt a cenzúra] a kommunisták tobzódása, akik a magyar átkot még megsokszorozták felettünk. Nagyvárad is kivette a részét a súlyos időkből. A város közönsége talán nem is sejti, hogy milly nehéz krízis előtt állott többször. És amikor már csaknem elvesztették fejüket azok, akiknek higgadtságára, komoly megfontoltságára a város közönségének mindenkor szüksége van, csak egy ember volt, aki sziklaszilárdan állott a vihar közepette, csak egy ember volt, aki egy pillanatra sem vesztette el lélekjelenlétét, hanem épp úgy, mint bármily viharos időben a bátor szívű hajós, pusztán lelkiismerete, szíve és esze sugallatát követve meg nem lankadó karokkal vezette a város kormányát. Ez az ember Lukács Ödön volt.

És most Lukács Ödön huszonegy-esztendei közszolgálat után, különösen pedig az utóbbi ötesztendei emberfeletti munkája után szabadságra megy. Aki ismeri Lukács Ödönnek az utóbbi öt esztendő alatt kifejtett munkásságát, aki tudja azt, hogy Lukács Ödön hivatalának ablakai még éjjel tíz órakor is világosak voltak, és míg mások vagy otthonukban pihentek, vagy kávéházakban, színházban szórakoztak, addig ő ott ült az asztala mellett és dolgozott, dolgozott, aki nem tudja azt – és vajon ki ne tudná ebben a városban? – hogy Lukács Ödön teljesen odaadta magát Nagyvárad városának, és ezért a városért egyedül többet tett, mint sokan, nagyon sokan együttvéve, nem csodálkoznak azon, hogy szervezete kimerült. Szabadságra, pihenésre van szüksége.

Lukács Ödön 1898-ban, tehát 21 évvel ezelőtt lépett a város szolgálatába, mint joggyakornok. Az európai képzettségű és kivételes tehetségű fiatalember 1902-ben már tanácsos lett. 1903-ban, mint pénzügyi tanácsos, a pozsonyi polgármesteri értekezleten adózási és pénzügyi javaslatait elfogadják. 1908-ban részt vett a polgármesterek országos nagygyűlésén és 1909-ben pedig a városok országos kongresszusán, amelynek – dacára, hogy csak polgármesterek vehettek részt azon – pénzügyi előadója volt. Több munkája országos hírűvé tette nevét, amely különösen a háború alatt szinte legendás lett. Mint a közélelmezés i ügyosztály vezetője elévülhetetlen érdemeket szerzett a százezer lakosú város ellátása körül. Újólag kell hangsúlyozni, hogy Lukács Ödön széles látókörének, tisztánlátásának és megfontoltságának köszönhető, hogy Nagyváradot sikerült megóvni olyan nehéz helyzetektől, aminőket a többi vidéki városok nem tudtak elkerülni. Lukács Ödön tevékenységét az egész országban figyelemmel kísérték és az, amiként ő a közélelmezési ügyosztályt vezette példaképpen állott, nemcsak a vidéki városok vezetősége, hanem Budapest székesfőváros vezetősége előtt is.

Helyszűke miatt lehetetlen Lukács Ödön sok-sok érdemét felsorolnunk, ezúttal csak annyit, hogy amikor távozni fog a város éléről, egy százezer lakosú város minden lakója a legnagyobb fájdalommal látja távozását. Lukács Ödön személye teljesen összeforrt ezzel a várossal, mely távozása alkalmával hálája zászlaját hajtja meg előtte…”

Ha az új hatalom nem ismerte el kiváló felkészültségét és érdemekben gazdag sokévi munkáját, s csak egyszerűen elfogadta lemondását, ezzel az írással a Nagyváradi Napló tudatosította olvasóiban, hogy milyen nagy vesztesége közönségünknek egy ilyen személyiség visszavonulása.

Nem lehetett véletlen, hogy az újság szerkesztői ugyanebben a rovatban az alábbi rövid hírt is közzétették: „Asztalos lett a városi főügyész” címmel: Óváry Elemér dr., Kolozsvár volt főügyésze beállott Hevessy József Fadrus utcai asztalosműhelyébe. Óváry Elemér dr. jogásznak is elsőrangú volt, s bizonyos, hogy remekmivesse lesz az asztalosságnak is. Inas társai között egyébként hárman is vannak a Hevessy műhelyben, akik a diplomát szögre akasztották, és a gyalut választották kenyérkereső szakmának. (Még így is több szolgálatot tettek, tehettek az új Romániában magyar közösségnek, mint azok, akik a meghátrálást, a menekülést választották és hetekig, hónapokig voltak vagonlakók, mert a háborúban, forradalmakban szétvert, feldúlt Budapest, sőt a csonka Magyarország csak nehezen tudta megoldani a menekültkérdést.

A berendezkedő új hatalom egyre-másra hozta intézkedéseit a város elrománosítására. A város által fenntartott ún. községi iskolákat román tannyelvűvé tették. A világháború kitörése után beköltözött személyeknek el kellett hagyni a várost. Sok magyar család nem akart beilleszkedni az új államrendbe, megindult a menekültáradat egész Erdélyből, így Nagyváradról is – vonattal, autókkal, szekerekkel igyekeztek kikerülni a románok által megszállt területekről. Viszont megindult a románság és az új tisztviselők bevándorlása is, akiket a hatósági lakásrekvirálás útján helyeztek el a városban.

1919. szeptember 5-én Boierescu térparancsnok közrendelettel tiltotta meg a magyar nemzeti színeknek használatát, büntetéssel fenyegetve az ellenszegülőket. (Szabadság, 1919. szept. 5.) 1919. október 1-jétől lépett életbe az a rendelet, hogy a cégek, intézmények, üzletek, irodák nevét románul kell kiírni. (Nagyváradi Napló, 1919. szeptember 18.) Komlóssy József látva a magyarellenes intézkedéseket, betegségére hivatkozva nyugdíjazását kérte, egészségügyi okokra hivatkozva. Kérését nem hagyták jóvá. (Nagyváradi Napló, 1919. szeptember 30.)

A román állam kezébe került városi rendőrség kapitányát, Gerő Ármint, aki annak idején biztosította a román hadsereg békés bevonulását Nagyváradra 1919. november 14-én nyugdíjazták és az új rendőrparancsnok Ştefan Mărcuş lett. (Nagyváradi Napló, 1919. november 14.).

1919 őszén (október–november) megtartott helyhatósági választásokat nem lehet sem demokratikusnak, sem hitelesnek minősíteni. A helybeli lakosság jelentős része fel sem került a választói névjegyzékbe, sokan a passzivitásukkal tiltakoztak a kialakult helyzet ellen, a jelölteket a város nem, vagy csak alig ismerő új potentátok nevezték meg. Így aztán az új közigazgatási testület összetétele nem tükrözte a váradiak akaratát.

1919. november 24-én Gheorghe Mărdărescu tábornok nagyváradi látogatása során új katonai térparancsnokot nevezett ki Râmniceanu ezredes személyében, aki regáti lévén egyáltalán nem ismerte az erdélyi, partiumi viszonyokat, s fő feladatának tekintette a város elrománosítását. Elrendelte, hogy valamennyi hivatalos felírást elsősorban, és minden üzlet felírását azonnal román nyelvűre kell cserélni. A román felírás alatt fele akkora betűkkel a magyar is megmaradhat. Azonnal megváltoztatandók az utcák elnevezései és feliratai a magyarból románra. Minden hatóság, prefektura, polgármesteri hivatal, törvényszék, rendőrség, iskola stb. azonnal tűzzön ki épületére román nemzeti színű zászlót, sőt a lakosság egészét arra kötelezte, hogy legyen román nemzeti lobogója, amelyeket a román nemzeti ünnepek alkalmával ki kell tűzni házaikra.

Mindezen változások mellett, szinte érthetetlen módon Komlóssy József megmaradt polgármesteri székében, csak mikor valóban súlyosan megbetegedett, 1920. február 8-án mentették fel hivatalából és Coriolan Bucicot nevezték ki helyette, de csak 1920. május 31-én iktatták be hivatalosan, s ezzel végleg lezárult a román hatalom berendezkedése Nagyváradon, amit a trianoni békediktatúra 1920. június 4-én szentesített.

Epilógus

Rimler Károly betegsége és halála

Nagyvárad egykori nagyhírű és nagy tehetségű, igaz lokálpatriótájának az utolsó éveiről a leghitelesebben a Nagyváradi Napló számolt be 1922. július 13-án, halála másnapján közölt gyászkeretes nekrológban. Ebből idézzük a legszebb méltatásokat és a szomorú esemény hiteles leírását.

„Künn, az utolsó évtizedekben hatalmasan fejlődött Nagyvárad Rhédey-kertjének egyik csendes házában utolsót dobbant tegnap az a nemes szív, mely minden érzésével össze volt forrva e város felvirágzásával, polgárainak boldogulásával.

Rimler Károly, Nagyvárad nyugalmazott polgármestere meghalt.

Ez a megdöbbentő, fájdalmas hír villámlott át a városon keresztül. És mintha ennek a ma lázasan élő váradi emberrajnak családját érte volna a tragikus gyászeset, egyszerre elnémult a nagyvárosi emberzaj. Gyászba borultak az arcok, felcsillantak a szemekben a könnyek. Mintha e város minden polgára maga halottját siratta volna Rimler Károly elvesztésével. (…)

Az építés, az alkotás nagyszerű két évtizede volt az, amíg Rimler Károly állott a város élén és reggeltől estig végzett fáradhatatlan munkájával ösztökélő példát adott a város minden polgárának arra, hogy mint kell dolgozni e város naggyá, hatalmassá fejlesztéséért. És két évtized után az ország minden részéből csodájára, példája követésére jártak a városok vezetői. És beírta nevét és emlékezetét Rimler Károly kitörölhetetlenül Nagyvárad történetének legfényesebb lapjaira.

Aztán jött a virágzás, az alkotás gyönyörű munkája után a háború pusztító, hervasztó vihara. És a legrettentőbb vihar fergetegében is szilárdan, kemény akarattal állott e város hányt-vetett hajójának élén, mint biztos kezű kormányos. Mentett, ami a vérzivataros orkánban menthető volt. És, hogy e viharban sem hanyatlott sem süllyedt ez a nagy jövőre hívatott város, az is Rimler Károly őrállásának buzdító, vigasztaló tettre serkentő munkájának volt eredménye.

Azután úgy fordult az idők forgataga, hogy le kellett tennie a vezéri, a kormányosi tisztet Rimler Károlynak. Elment szegényen, aki gazdaggá tette ezt a várost. A rajongó, a hálás szeretetnek az a kincstára, melyet élete során Nagyvárad polgárainak lelkében halmozott össze, ott fog pompázni a szomorú, fájdalmas gyászmenetben, mely e város halottjaként kíséri utolsó útjára Rimler Károlyt. (…)

Rimler Károly az impérium átvétele után azonnal nyugdíjaztatta magát. A háborús esztendők kimerítették, felőrölték erős fizikumát. Pihenni akart. Visszavonult Rulikowszky-úti villájába, ahol feleségével a legboldogabb csöndben élt. Ez idő alatt bontakozott ki benne a lelke mélyén szunnyadó vallásosság. – (édesapja néhai Rimler Károly a nagyváradi ág. ev. egyházmegye esperese volt) – és aktív részt vett az evangélikus egyház életében. Őt választották meg presbiternek. Az egyházi teendőkön kívül kitartó buzgalommal dolgozott »Nagyvárad fejlődésének története« című munkáján, melyből néhány részletet a Nagyváradi Napló már le is közölt.

Azonban ez a visszavonultság nem tarthatott sokáig. Olyan ember, mint Rimler Károly, aki évtizedeken át irányította ennek a városnak lüktető, gyorsan fejlődő életét – nem nélkülözhetett sokáig az új rezsim sem. Rájöttek arra, hogy feltétlenül szükség van a volt polgármester komoly, bő tapasztalatoktól eredő tanácsaira, és éppen a város fejlesztésének érdekében előbb-utóbb szükségessé vált Rimler Károly személye. Ő azonban szerényen kitért a nyilvános szereplés elől, néha ugyan eljárt a városházára, de soha sem hivatalosan, hanem mint magánember szolgált néhány okos, ésszerű útbaigazítással. Hosszas kapacitálás után végre sikerült rávenni, hogy elfogadja a városi villamosmű igazgatóságában felajánlott helyet. A város vezetősége ebben az esetben igen előrelátó volt. A villamosmű új korszak előtt állott, akkor kellett dönteni a Bisztra-művek felépítésének kérdésében.

Ebben a kérdésben pedig Rimler Károly higgadt véleménye kellett. És Rimler Károly, mint mindenben, most is a legnagyobb lelkiismeretességgel vette kezébe az ügyet. Állandóan tanulmányozta az aktákat, a tervezetet és folyton megbeszéléseket folytatott lakásán. Néhány nappal ezelőtt – amikor már gyöngélkedett – levelet írt Bucico Coriolan polgármesternek és kérte, hogy a villamosmű igazgatóságának ülését halasszák el, mert beteg, de okvetlenül részt akar venni az ülésen.

Mintegy három héttel ezelőtt asztmatikus bántalmak lepték meg. Szívgörcsökről panaszkodott és kénytelen volt a lakásán maradni, ahol felesége odaadó gonddal ápolta. A betegség azonban nem látszott veszélyesnek és Rimler Károly úgy számított, hogy amint egy kicsit jobban lesz, azonnal Biharfüredre megy, hogy teljes gyógyulást találjon. Meg is bízta régi barátját, Szmazsenka Ernőt, a villamosmű volt igazgatóját, hogy szerezzen neki Biharfüreden lakást. Felesége iránti gyöngédségből akart Füredre menni, akinek erre a fürdőre volt szüksége.

Tegnap egészen jól érezte magát. Délelőtt hosszan tárgyalt Grósz Izidorral a gázműgyár igazgatójával, akinek a Bisztra-művekről úgy nyilatkozott, hogy mindenben nagyszerűnek találja, csak a város érdekeit kellene jobban biztosítani és megvédeni. Délben jóízűen megebédelt, és mint rendesen, lefeküdt. A másik szobában felesége sziesztázott. Három óra tájban erős hörgés hallatszott Rimler Károly szobájából. A felesége azonnal átsietett, de ekkor már a katasztrófa bekövetkezett. Nagyvárad város volt polgármestere az utolsókat hörögte, aztán meghalt.

A népszerű, mindenki előtt tiszteletben álló ember halálhíre gyorsan futott szét a városban. A haláleset után néhány percre megjelent a gyászháznál Maternyi Imre evangélikus esperes, a rokonság és jóbarátok és ismerősök közül azok, akik értesültek a polgármester haláláról. (…)

Az elhunyt Rimler Károly temetése pénteken lesz. A városi tanács ma délelőtt rendkívüli ülést tart, melyen elhatározzák, hogy a volt polgármestert a város halottjának tekinti és a város költségére temetteti el. (…)

A Nagyváradi Napló másnapi számában közölte a jó barát és hűséges munkatárs Kőszeghy József írását Emlékezések Rimler Károlyról, ebből idézünk az alábbiakban:

„(…) Rimler Károlyt a modern haladás barátai állították vezetőhelyre. Bár Rimlerben a régi kuriális táblabíró szellemnek nagyon sok vonása élt, azok, akik őt támogatták mégsem csalódtak az egyéniségében.

A régi Nagyvárad tanácsából már csak magam vagyok itt az akkori fiatalok közül. Mindég emlékezni fogok Rimler Károly polgármester figyelmeztetéseire, hogy a közönség akaratával szemben semmit sem erőszakoljak. Sajnos, a gyakorlati életben ezt a szabályt nem tudtuk mindig betartani. Sok nézeteltérésem volt a megboldogult polgármesterrel amiatt, hogy én a tempót mindig lassúnak találtam, ő viszont aki tipikusan törvényhatósági ember volt, csak az ügyek teljes megérlelése után volt hajlandó döntésre vinni.

A múlt időkhöz mindig nagy szeretettel ragaszkodott. Amíg olyan ügyeket, amelyek teljesen újak voltak a város közéletében azonnal és mohon fölkarolt, addig a régi megszokott helyzetet nagyon nehezen bolygatta. (…)

Rimler polgármesternek azonban minden képessége megvolt arra, hogy vezessen. Azt, ami jó, idejében felismerte, s munkatársait nemcsak dolgozni hagyta, hanem őket támogatta is és munkájukban segítségükre volt! Egészen bizonyos, hogy amai modern Nagyvárad minden alapvető műszaki intézményét alaposan megismerte, s bár velünk, fiatalabb munkatársaival szemben bizonyos mértékig rezerváltnak mutatkozott, mindnyájan tudtuk azt róla, hogy a hátunk megett minden számottevő munkatársáról a legnagyobb jóakarattal és elismeréssel nyilatkozott. (…)

A virilizmusnak Rimler Károly nagy híve volt. A virilizmust különben Rimler nem a tágabb méretű szociális magyarázatával fogadta el, hanem speciális nagyváradi értelemben támogatta, azt mondván, hogy Nagyváradon éppen a virilisták voltak az ő legnagyobb támaszai és ebben szintén neki volt igaza. Mert a váradi virilizmus nem volt összehasonlítható a régi magyar városok csizmás törvényhatóságaival, amelyek a fejlődést csökönyösen akadályozták.

Egyike volt a legkiválóbb szónoki rutinnal rendelkező polgármestereknek. Sokszor meglepve tapasztaltuk a közgyűléseken, hogy egy-két felvilágosító szó után bátran nekivágott a legerősebb tárgyismereteket követelő témáknak is. Beszédeiben mindig megpengette az érzelmi húrokat, s ez volt az oka, hogy a törvényhatósági bizottság nagyon sokszor meghajolt az ő érvei előtt, még akkor is, amikor tárgyi tekintetben a polgármester állításairól nem tudta meggyőzni őket.

Tetőtől talpig jó ember volt Rimler Károly; nem csoda, hogy a szíve vitte a sírba. Jól emlékszem, hogy amikor öreg Mezey Miskának a holtteste felett kondoleáltunk, könnyeitől elfúló hangon egy szót sem tudott kimondani, az ő régi barátja és fegyvertársa hozzátartozóinak vigasztalására. (…)

Mindeme kitűnő tulajdonságai őt tényleg a vezetésre jelölték ki. Szerencsés időkben élt, amikor a fejlődés nagy stílusban és erős ütembe vitte fölfelé a régi kis várost, bár politikai természetű állásából a történelem forgataga őt félre állította, mindenkinek elismerése kíséri utolsó útjára, mert tagadhatatlan, hogy 20 esztendő vezető munkájának hatalmasan lobogó energiája száll a sírba Rimler Károllyal, s az is tagadhatatlan, hogy az összes energiáját a város fejlődésének szentelte és eközben a saját sorsával nagyon keveset ért rá törődni. (…)

Mi régi tisztviselő társai és bizonyára az egész város közönsége, mindnyájan akik ismertük őt szeretettel búcsúzunk Rimler Károlytól, aki halálával a régi, fejlődő Nagyvárad élettörténetének egyik leghatalmasabb fejezete végére írta fel az utolsó pontot.”

Ugyanabban a számában a Nagyváradi Napló címoldalon jelentette meg A városi tanács gyásza című közleményt az alábbi tartalommal: „A városi tanács tegnap délelőtt rendkívüli ülést tartott, melynek egyetlen tárgya Rimler Károly elhunyta volt. Dr. Bucico Coriolan polgármester jelentette a tanácsnak a volt polgármester halálát és méltatta a város szolgálatában eltöltött 20 évi munkásságát, mely Nagyváradot a mostani nívóra emelte. Ezután indítványozta, hogy a tanács jegyzőkönyvben örökítse meg Rimler Károly emlékét, küldjön részvéttáviratot a gyászoló családnak, de külön is kondoleáljon a temetésen, mely ma délelőtt fél 10 órakor lesz a lutheránus templomból, testületileg képviseltesse magát, helyezzen koszorút ravatalára és adjon ki külön gyászjelentést. Az indítványt a tanács egyhangúlag elfogadta. Ugyancsak elhatározta a tanács azt is, hogy a temetés útvonalán a villamosközlekedés szüneteljen, a villanylámpák égjenek és az üzletek redőnyeit lehúzatják, hogy a város őszinte és mély gyásza minél impozánsabb formában nyilatkozzék meg.”

A temetés megható eseményét, a város végső búcsúját a szeretett és nagyrabecsült egykori polgármesterétől mindhárom, akkor még létező magyar napilap részletes beszámolókban ismertette, de a legrészletesebben, legnagyobb átérzéssel és tisztelő kegyelettel a Nagyváradi Napló számolt be a történtekről és az elhangzott búcsúbeszédekről.

A gyászszertartás

„Délelőtt féltíz órakor Rimler Károly koporsóját a Körös utcai evangélikus templomban ravatalozták fel. A feketébe vont koporsót a rokonok, ismerősök, barátok, tisztelők koszorúi díszítették. Legelöl volt a városi tanács koszorúja a következő felírással: »Nagyvárad volt polgármesterének – a városi tanács«.

A templom zsúfolásig megtelt a mély és igaz részvétet érző közönséggel. A templom udvarán, sőt az egész utcát is ellepte a nép, az előkelőségtől a köznépig, nemzetiségi és felekezeti különbség nélkül, mint ahogy ő sem ismert életében társadalmi osztályokat, felekezetet, nemzetiséget, egyformán dolgozott a városért, annak minden lakójáért.

Tíz órakor felcsendült a templomi énekkar, Meterny Imre lelkész mondott mély gondolatokban gazdag halotti prédikációt. Ebből idézünk néhány fontosabb, jelentősebb gondolatot.

„Akárhogyan vizsgálom az itt lezáródott életet, életének könyvét bármerről forgatom: megérdemelte volna emberi számításom szerint azt a bibliai pátriárkaságot, hogy hosszú időkön át legyen intő, példaadó jele polgárnak és keresztyénnek egyaránt.

Midőn a polgárt említem, a nagy római birodalom polgára tűnik lelki szemeim elé, annak a birodalomnak, amelynek fundamentuma a hozzáérhetetlen tiszta erkölcs, a hazaszeretet, áldozatkészség, igazságszeretet és a tudásszomj volt. Az ilyen erények teszik a polgárt népe előtt valódi mintaképpé. Mi teszi azt a mégis csak gyarló embert példaképpé előttünk? A küzdelem és a lelkiharc!

A harc, a küzdelem, mégpedig becsületes küzdelem, a becsületes eszközökkel megvívott harc tette őt is elsővé közöttünk, tette eredményessé és emlékezetessé életét. Mindaz, amit e városban szépet, nagyot, közjóra hasznosat látsz és találsz az ő nevéhez fűződik elvitathatatlanul. Nem ő egymaga vívta ki azokat nekünk, de felismerve a közszükséget, e város naggyá tételének előfeltételeit, hűséges munkatársak közepette az irányító, vezető, előrelátó gondossággal harcoló szerep mégis csak az övé volt, s ő örült legjobban midőn egy-egy nagy alkotás sikere nem az ő babérait, hanem a polgárság jólétét, a város naggyá tételét mozdította elő. S midőn jött az Isten kifürkészhetetlen akaratából a változás, az ezeréves határok megbontása: akkor is ő állott oda, s bár könnyel szemében, ama büszke tudatban adta át kormánypálcáját, amit János apostol mondott egykoron: ha szívünk nem vádol minket, bizodalmunk van Istenben.

S magányában is egy jó első polgárhoz illően gondolata, gondja ott szálldosott az alkotások között, melyek nevét beírták kitörölhetetlenül a város történetébe, sőt még betegágyában is az ő idejében fölvetődött, s most megvalósulás felé hajló nagyvárosi mű foglalkoztatta, hogy igazán a halál vette ki kezéből annak íveit.

Aki így szerette városát nem haszonért, hanem a közjaváért: az megérdemelte hogy a polgárok, kikért küzdött, harcolt évtizedeken át szeressék, tiszteljék őt, és körülvegyék ravatalát, mint hajdan a római fórumon egy ilyen polgárét körülvették. Mert nem a vagyon, nem arany, ezüst egy hű polgár jutalma: hanem nyugodt lelkiismerete mellett polgártársainak szeretete. A vagyon elvész, a lopók ellopják: de ez még az Isteni végítélés székénél is számbavétetik. Nem halványítja el még a halál sem, sőt mint a prizma megsokszorozza, örökfénnyel veszi azt körül.

E közjóra irányuló polgár erénye mellett, volt még egy szép erénye szívének: evangéliumi hite, vallásos lelkülete. (…) Ha ilyen vallásos lelkületet, melyet a közéleti harc nem ölt ki, keresünk és becsülünk: e ravatalra tekints, mert azon egy hű és álnokság nélküli, egy bírót szerető, megbecsülő keresztyén testvérünk pihen. A szülei házból vitte azt ki magával az életbe és őrizte meg sok csalódások között. (…)

Ó Uram Isten! Mi jutalmat adsz Te egy ilyen életért, mert tudjuk, hogy mindnyájunknak meg kell jelenni szent fiad ítélő széke előtt, hogy ki-ki elvegye jutalmát azért, mit testben cselekedett? Mi jutalmat? Nem mi szabjuk azt meg, nem mi kérjük azt ki, Te igazságos vagy, s az ő gyarlóságai mellett a mi Urunk Jézus halálának érdeme is serpenyőbe esik, mely bizonyára isteni igazságod mérlegét javára nyomja le.

Mi csak hálát adunk neked, hogy közénk vezetted őt, hogy nem hívtad el napjai közepén, hogy polgári, vallási erényei magasan kiemelték őt közülünk, s ki utolsóvá lett a sok nagy elődök között, legyen első a Te isteni jobbodon, erényei s a Krisztus érdemeiért. Ámen.”

A gyászmenet

Materny Imre prédikációja után kihozták a koporsót a templomból és megindult a gyászmenet. Elől Morár György inspektor vezetése mellett lovasrendőrök, mögöttük a volt törvényhatósági bizottság tagjai vitték vállukon a koporsót. Utánuk jött egy szakasz rendőr, majd a koszorúkat vivő gyászkocsi és a család kocsijai, követte az egész város népétől.

Az általános gyász demonstrálása céljából az összes harangok kongtak, a villanyok égtek, az összes üzlet be volt zárva. A volt törvényhatósági bizottság tagjai egész a Szent László tér és a Mezei Mihály utca (Kert utca) sarkáig vitték vállukon a koporsót, ott tették fel a gyászkocsira, és lassan megindult tovább a menet a Rulikowszky temető felé.

A temetőben

A temető bejáratánál megálltak a kocsik, leemelték a koporsót és újra a volt törvényhatósági bizottság tagjai vitték a családi sírhoz. Letették koporsóját a frissen ásott sírhoz, anyja és apja sírja mellé ahol atyjának következő feliratú sírköve állt:

„Itt nyugszik Rimler Károly, a nagy

váradi ág. ev. egyháznak 37 éven át

volt lelkipásztora. Apostola volt a val-

lásának, rendületlen hű fia hazájá-

nak, fáradhatatlan munkása minden

              nemes eszmének.

Egyházának, polgártársainak kegye-

lete, bánatos özvegye és gyermekei-

nek emlékezete virraszt áldó porai

                         fölött.

                   1824–1900”

A temetői szertartást Materny Imre imája vezette be. Ezután dr. Bucico Coriolan polgármester, a városi tanács képviseletében vett búcsút az elhunyt polgármestertől. Román nyelven a következő rövid beszédet mondta: – „A városi tanács és az egész város közönsége nevében helyezem el a csodálat, az elismerés és a kegyelet koszorúját nagy halottunk koporsójára. Akit utolsó útjára kísértünk, egész életét és közéleti tevékenységét a város közintézményei létesítésének, fölvirágoztatásának, s fejlesztésének szentelte. Noha a mai városi tanácsnak nem volt alkalma az elhunyttal a város közigazgatási ügyeiben együtt működni, ismerjük és értékeljük közéleti működését. Nagy halottunk ténykedéseiben mindenkor nemes és nagylelkű érzelmektől volt áthatva. Polgármesteri működése osztatlan megbecsülést, tiszteletet teremtett. Személye a megtestesült becsületesség, önzetlenség fogalmává vált. Nagyarányú képességeit mindenki elismerte. Magatartása a mai kormányzat szemében is kifogástalan volt, markáns egyénisége mindig megbecsültetett. Mély meghatottsággal jöttünk össze elhunyt barátunk frissen ásott sírja köré és fájdalmas érzésekkel veszünk részt a gyászos végtisztességen. Amidőn a városi tanács és a város közönsége nevében utolsó istenhozzádot mondunk elhunyt barátunknak, kérjük az isteni gondviselést, adjon lelkének örök megnyugvást. Elhunyt barátunk! Elmentél oda, ahonnan nincs visszatérés többé. Kedves emléked szeretettel, kegyelettel fogjuk megőrizni szomorodott szívünkben. Aludj békében! Legyen könnyű neked a hant, s emléked örökké tartó.”

A világháború sok szenvedése és hatalmas anyagi, emberi áldozathozatalának hiábavalóságára ráébredő nagyváradiakat, akik még javában szenvedték a trianoni traumát mélyen megrázta szeretett és nagyrabecsült polgármesterük halála.

Ezt a nagy megrendülést a Nagyvárad című lap cikkírója fogalmazta meg talán a legfrappánsabban, s azért is idézzük, mert van benne egy mondat, amely a mai olvasót is rá kell, rá kellene ébressze, hogy van egy még ma is érvényes adóssága a városnak Rimler Károllyal szemben.

„A ragyogó júliusi nap fényt vert a komor ércen, s a hatalmas koporsó méltóságteljesen haladt a sűrű hullámzásba. A harangok mintha a halottnak egyszerre akarnák elbeszélni a halál után kezdődő élet titkát, sűrű csengésekben feleselgettek, kongottak, dupláztak rá egymás hangjaira. Az emberek levették kalapjaikat, az utcán haladók megálltak, s a zsivajos üzletek szédülten húzták le pár percre kirakataikat a pompázó halál misztikuma előtt. A munkások kezében megállott a szerszám, a szó egy pillanatra a torkokon akadt, s a villanylángok szerte úgy pislákoltak fel a menet után, mint a kíváncsi jobbágy, aki ura ünnepélyén kivonul.

Rimler Károlyt temették, Nagyvárad volt [cenzúra törlés] polgármesterét, akit a nép bizalma emelt a város legelső helyére, a nép megbecsülése tartott meg díszes pozíciójában s a nép részvétes szeretete kísért el utolsó útjára. Nagyvárad új és régi társadalma találkozott a korszakot teremtő koporsónál, a gyászmenet hosszú hullámsoraiban elfeledt régi arcokat vetett fel újra a polgármesteri érckoporsó szívekre nehezedő súlya. Rimler Károly nem halt meg Nagyváradnak, sírköve, amelyet a város elévülhetetlen tisztelete adóz majd számára határkő is lesz egyszersmind, kilátó, amely előre mutat, de ahonnan az emlékekben visszafelé is tekinthet a távolba meredő ember.”

* Ez a sírkő kereken 90 éve nem készült el, sőt mi több, az a veszély is fennáll, hogy a sírhely, ahová édesapja után őt is elhantolták és az édesapja sírkövére az Ő nevét is „ideiglenesen” felírták, olyan kezekbe kerül, akik nem is tudják, de nem is akarják, hogy bárki is tudja, ki volt a két Rimler Károly, s mi tettek ők ezért a városért. Ha már nem számíthatunk arra, hogy valamikor is lesz egy olyan városvezetés, amely kiegyenlíti ezt az adósságot, s méltó síremléket állít a korszerű kultúrváros, Nagyvárad megteremtőjének, legalább ezt a még meglévő közös sírhelyet mentse meg, s adja vissza annak, aki erre a legméltóbb örökös, a nagyváradi evangélikus egyháznak.