El kell tudni viselni a sikert is
Szilágyi Aladár (■): Engedelmeddel hadd idézzelek. Azt írod valahol: „Az irodalomhoz nem kis pofa kell, úgy látszik, mégis van hozzá pofám.” Kérlek, ezt a szentenciát bontsd ki olvasóink számára…
Kukorelly Endre (□): Tizenöt éves korom körül gyakorlatilag állandóan olvastam. Televíziónk nem volt. Pedig milyen jó lett volna! Átjártam a Robin Hood című sorozatot nézni a Bartáékhoz a Rózsa utcába, nagyon irigyeltem őt, hogy van tévéjük, és csak sokára fogtam föl, hogy szoba-konyhás prolilakásban éltek, vécé a gangon, fürdőszoba egy falhoz támasztott fakád. Egyszer apukám hazahozta a Világirodalom Remekei sorozatból az aktuális kötetet, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, én pedig úgy a közepe táján – nem felejtem el – egyszer csak letettem magam elé, és elhatároztam, hogy ezzel akarok foglalkozni. Irodalommal. Nem sokat értettem belőle, de ellenállhatatlanul érdekesnek találtam. Fogalmam se volt, miként lássak hozzá, nem is volt senki, akivel meg tudtam volna beszélni. Írtam verseket, akár minden korombeli kamasz, szörnyen restelltem, még anyukám előtt is. Amit idéztél, arra vonatkozik, amikor először döntöttem úgy, hogy megpróbálok előállni vele. Nehezen feldolgozható trauma megmutatni az írásaid idegeneknek. Jogos az érzés, hogy Arany János és József Attila után verseket írni, ahhoz pofa kell.
■ Ráadásul írói debütálásod idején a Jelenlét című egyetemi lap szerkesztője, Kulin Ferenc „reménytelen esetként” emlegetett Téged…
□ Nem emlegetett, anyukámmal közölte. Én is reménytelennek tartottam magam, egyetértettem vele, egyébként jó barátom, jóindulattal mondta. Körülbelül öt évre abba is hagytam az irodalommal való foglalatosságot, úgy gondoltam, történész leszek. Nem is olvastam, afféle radikális irodalom-elvonókúrán estem át, megvetettem azokat, akik szépirodalmat olvasnak komoly történelmi munkák helyett. És igazából borzasztóan éreztem magam a bőrömben, bár nem tudtam, miért. Következetesen az irodalomtól való függőségem ellen dolgoztam, öt év kellett hozzá, hogy rájöjjek, mi a helyzet.
■ Valami kiváltotta ezt a fordulatot, vagy egy folyamat része volt?
□ Belső folyamat, lassú és emésztő, csak a hatását érzékeltem, egyszerűen nem éreztem magam jól. Nem vagyok boldog – hogy ilyen nagy szavakat használjak. Érdekel a történelem, de nem az én pályám. Egy pillanat alatt döntöttem el a bölcsészkar folyosóján – meg tudnám mutatni, hol –, hogy mégis irodalommal akarok foglalkozni. Független attól, hogy mások mennyire akceptálják, meg fog-e egyáltalán jelenni egy sorom. Elmúltam huszonnyolc, ilyen életkorban rendes költők már meghalnak. Ez nem volt pályakezdés, nem azt jelentette, hogy író leszek, akkor csak arra gondoltam, eljárok vagont kirakni meg havat lapátolni, és saját magamnak írogatok. Egyfajta minimál-program volt, de legnagyobb meglepetésemre, a verseimet lehozták, egyik pillanatról a másikra bejöttek a dolgok. Pedig nem tartoztam sehová, afféle outsider voltam. Tanulság – bárki számára, akinek túl sok a baja magával, úgy érzi, nem elég tehetséges –, hogy potenciálisan mindenkinek adott az esélye, ha komolyan gondolja, rendesen dolgozik és nem teljesen tökfej.
■ Lezajlott ez a fényűzésnek számító önkéntes száműzetés, viszont utána utolérted magadat, hiszen mostanáig egy híján húsz köteted jelent meg…
□ Nem a könyvek száma a lényeg . Tény, most jó állapotban vagyok, nem panaszkodhatom. Jobb a helyzetem, mint amilyenre valaha számítottam.
■ Mennyire követed nyomon a műveid recepcióját, akár az olvasókra gondolva, a fordítóidra, akár a szakmára? Mennyire fontos ez számodra?
□ Teljesen normális hiú ember vagyok, pont, mint mindenki.
■ Igen, egyszer így emlegetted a hiúság fokozatait: „hiú, hiúbb, Kukorelly”…
□ Húúú, még ezt is tudod? Viccnek szántam, de komoly. Nagyjából így is van, épp elég hiúk vagyunk, van, aki tagadja, van, aki bevallja. Persze, abszolút érdekel, szórakoztat, meglep, földob és lelomboz, hogy mások mit mondanak, írnak rólam. A kritika az irodalomhoz tartozik. Nincs olyan, hogy szépirodalom, és külön tőle az irodalomtudomány vagy kritika: aki szövegeket ír, az író. Nem azon múlik, hogy egy másik könyvről szól, vagy a cserebogarak halhatatlanságáról: jó a szöveg vagy nem, szeretem olvasni, élvezem, vagy nem. Izgat, hogy olvassák-e a könyveimet, szívesen dedikálok, elmegyek beszélgetni, ha meghívnak, felolvasok stb., de – szoktam is mondani, és halál komolyan gondolom –, magamnak csinálom. Magam akarom szórakoztatni, én akarom magamat jól érezni, én nem akarok unatkozni, én akarok csodálkozni, elképedni azon, amit írok. Egyetlen esély arra, hogy esetleg más se unatkozzon, ha olvassa.
■ Gyakran okozol meglepetést magadnak?
□ Ez a dolog lényege, erre törekszem, mondhatni, bár igazából nem törekedni kell, hanem őszintén beszélni. Legalább írásban. Ha nem lepődöm meg azon, ami lesz, nem járok jó úton. Az a jó, ha magam csodálkozom a legjobban, hát ez meg hogy a fenébe került ide a gépbe? De akkor is írnék, ha fütyülnének rám, ha egyáltalán nem lenne úgynevezett recepcióm, csak nyilván sokkal rosszabbul érezném magam a bőrömben.
■ Egy alkalommal elárultad a műhelytitkaidat alkotás-lélektani szempontból. Állítod: úgy működik, hogy találsz egy magot, és ha az megvan, a többi úgymond megy magától tovább.
□ Valóban, nemcsak szoktam ilyesmit mondani, de így is gondolom. Nem vagyok afféle prekoncepciózus író. Olykor irigylem őket, szeretnék egyszer olyan könyvet írni, hogy eleve megvan az egésznek a nagyszerkezete, tudom előre a mondanivalóját, a szüzsét, ki kivel jön össze, ki kit öl meg vagy foglal el. Rendes, virtigli regényírók így csinálják. A rendes Jókaik, Mikszáthok, Móriczok.
■ És a nem rendeseknél hogy megy ez?
□ Nálam úgy működik, hogy amikor tudom, merre megyek, már nem akarok arra menni. Már unom, és akkor minek menjek tovább: csak azért írjam le, hogy te is megtudd? Én nem akarom neked elmondani, hogyan élj, hogy mi a tuti igazság. Az a jó, ha véletlenszerűen alakul, aleatorikusan, mint Tarkovszkij Stalker című filmjében. Ahogy ott átkelnek a Zónán, nem toronyirányt, nem is esetlegesen, hanem, mondjuk így, végzetszerűen. Kiszámíthatatlan, látszólagos véletlenszerűséggel, mégis totálisan, mintegy belülről meghatározottan. Maga az élet ilyen, nem tudod, hogy a következő percben kivel találkozol, hol fogsz aludni, mikor ered el az eső, nem gázol-e el egy autó, mikor gázol el a létezés, mikor halsz meg, mikor és hova pottyansz. Ha előre tudsz „mindent”, az unalmas. Az halál.
■ Esetedben ezek a dolgok minden téren érvényesek? Hiszen sok műfajú, műfajtalankodó író vagy, verset, prózát, prózaverset, esszét írsz. Mennyire érzed egységesnek az életművedet? Sokban különböznek nálad ezek a műnembeli megnyilvánulások?
□ Kevésbé különböznek, mint talán másoknál. Lehet, hogy nem így van, mindenképp próbálom saját magamat prezentálni, saját magamat írni, magamból írni kifelé, és ez biztos „egységesíti” a szövegeket. Nem tényszerűen, nem a „mi történt velem” szintjén: igyekszem úgy beszélni, amilyen vagyok, minél mélyebbről beszélni fölfelé. Szerintem stílusom sincs – legalábbis remélem, hogy nincs. Ha arra figyelsz, hogy amikor leírsz valamit, az téged tükröz-e, hogy fölismerhető-e a szövegben a saját lelki struktúrád, az kiiktatja a stílust – noha mások ezt nevezik a te stílusodnak. Akkor, egyfajta ráismerés-érzés nyomán, egyszer csak eléd áll az éned. Ha lehet ilyen nagyokat mondani… Ehhez képest harmadlagosak a műnemek. Vacakolgatok a mondatokkal, míg be nem állítom. Olyan ez, mint amikor a fotóapparátusodban addig forgatod a blendét, amíg ki nem élesedik a látvány. Lehet, hogy nem vagy nagyon szép azon a képen, nem vagy nagyon okos, de te vagy.
■ Sokaknak adott fonnivalót elemzőid közül az általad használt nyelvezet irodalom alatti/fölötti volta. Abszurd dolog szerintem, hogy az úgynevezett realista irodalom olyan szövegeket ad az emberek szájába, amik soha nem hangoznak el. Nem vagy Te, a fenegyerek, a magad módján „realistább”, mint ők, hiszen reális nyelvi elemeket állítsz a műveid szolgálatába?
□ Szoktam mondani viccesen, de komolyan gondolom, hogy abszolút realista, ahogy és amiket írok… De ez bonyolult: egyrészt a mindennapi szituációkból erednek, másrészt pedig olyan nyelvet használok, amely kőkemény konstrukció. Nem az úgynevezett hétköznapi, rontott nyelvet, ahogy sokan állították rólam. Az irodalmi nyelv művi. Imitáció, konstruálás. Valóban nem úgy beszélünk, ahogy a nagyrealista próza tudja, de úgy sem, ahogy én írom le. Ez mind költészet, nem a valóság. Mű, műanyag. Ha viszont összejön, éppoly elementáris a hatása, mint a természetesnek, a természetinek. Egy tökéletes zenei szerkezet vagy egy nagy festmény éppoly jellegű hatást vált ki belőlünk, mint a naplemente vagy az augusztusi csillagos égboltozat. És puszta konstrukciók. Ez a lényege a művészetnek, ezért fogyasztjuk. Az irodalom elsősorban irodalom, esztétikai termék, a zsigeri idegrendszerre hat, másodsorban is, legfeljebb ötödsorban érdekesek a politikai, történeti, szociológiai vonatkozásai. Szerintem. Mások persze ezeket keresik benne, de azt hiszem, tévednek. Aki így olvas, nem tud jól élni, mert nem engedi boldogítani, megtisztítani a lelkét.
■ Gondolom, írás közben eléggé odafigyelsz arra, hogy műved poétikája – akár prózában is – egységes legyen, hogy ne legyenek benne fölösleges, kilógó elemek.
□ Jó, amit mondasz, valóban strukturális kérdés az egész. Egy szöveg – akár a zene szövete, egy autó, egy futballmeccs, nők testének a vonala vagy anyukám húslevese – szerkezet, ahol az elemeknek optimálisan kell együttműködniük. Minél jobban, annál jobb a leves. Én, aki szintén egy ilyen szerkezet-szervezet vagyok, akkor tudom mindezt élvezni, a húslevestől a versig, ha a befogadóképességem rendesen ki van alakítva. A különféle szerkezetek-szervezetek kompatibilitása, egymásba csúszása az élet.
■ Gyakran műfajtalankodsz, de más a próza, és más a vers. Úgy érzem, nálad a vers valamiféle fokozottabb szervezettségben mutatkozik. Ebben nem elsősorban a formai elemeknek van fontosságuk, bár időnként szoktál, urambocsá, ritmust, rímet használni, dalszerűen is játszani. Ez a fajta lírai szervezettség, mely antilíra is, előbb-utóbb kibukik…
□ Alapkérdés, amely mindenkit foglalkoztat, aki átesett egyfajta irodalmi tanulási folyamaton. A probléma szerintem, hogy a mi szocializációnk történeti. Úgy tudjuk, hogy a nagy művészek nagyjából a 19. században éltek, ennek a századnak a poétikáit vagyunk képesek nehézségek nélkül, élvezve olvasni. Ha ma valamit formabontónak érzünk, ezekhez a poétikákhoz mértük. Nekem is Arany és Mikszáth a kedvencem, olvasóként őket élvezem a legjobban, ám ma ezek a poétikák autentikusan nem mozgathatók. Az iskolában hozzászokunk ahhoz, hogy a regény Jókai, Tolsztoj vagy Balzac, az opera Erkel vagy Verdi, a szimfónia Beethoven vagy Brahms, a festmény Munkácsy, és így tovább. Ami időben előbb van, furcsaság, ami errefelé, az „avantgárd”. Érthetetlen, amolyan „nekem ez magas”. Ehhez képest, a betanítotthoz képest tűnik „antilírának”, ahogy ma sokan írnak. Én úgy dolgozom, ahogy belülről jön, és mindazt, amit a régi mesterek szuperül csináltak, folytathatatlannak vélem.
■ Bár úgymond önkésleltetéssel jutottál be az irodalomba, az irodalmi közéletbe, mégis sok helyen forgolódsz, sokféle képződménynek vagy az aktív tagja, sok szerkesztőségben megfordultál. Kalandjaid közül melyekre emlékezel vissza a legszívesebben?
□ Majdnem harmincéves koromig outsider voltam, amikor belekerültem az irodalomba, azt nagyon izgalmasnak találtam. Annak számára, aki már 17-18 éves korába bekerül, talán kevésbé érdekes. Izgatott, hogyan működik az „irodalmi élet”: nem is a kávéházi, bár az is érdekes, hanem a mechanizmusa. Hivatásközösség, ugyanúgy vannak belső törvényszerűségei, mint az orvos- vagy a futballista-társadalomnak. Egy falunak, vagy a hajléktalanoknak. Nagyon tagolt, érdekegybeesésekkel és ellentétekkel, mindenféle jellemmel és képességgel bíró „népséggel”. Hajdan az volt a program, hogy az írók menjenek „le” a gyárba, faluba, ki az életbe. Tanulságos, miként működnek a közösségek: szerkezetileg igencsak hasonlítanak egymásra, csak egész közelről látod a különbségeket. Az írók közössége nem annyira kicsi, mint például a zongoristáké – ott mindenki egymás orrába ér –, az orvostársadalom túl átfoghatatlan. Az írótársadalom közepesen nagy, vagy ezerötszáz ember publikál, szinte áttekinthető, ezerötszázból ezernégyszázról fél órát tudnék mesélni. Jót és rosszat, pletykát, hülyeségeket, okosságokat. Ezeknek semmi közük az irodalomhoz. Az élethez igen. A Szépírók Társaságának hat évig elnöke voltam, több szerkesztőségben dolgoztam. A Jelenlét, a bölcsészkar irodalmi folyóirata volt a kezdet, a nyolcvanas évek legelején, egy-egy lapszámot négy cenzúrán kellett átnyalni. Később szerveztük A ’84-es kijáratot, mely az első kezdeményezés volt a Mozgó Világ 1983-as betiltása után. Sokáig nem engedték kinyomtatni.
■ Afféle szamizdat volt?
□ Élő folyóirat-számokat szerkesztettünk, felolvastunk a Fiatal Művészek Klubjában, a Kassák-klubban, a Vigadóban. Legérdekesebb volt számomra az Újhold: 1986 elején egy szép nap fölhívott Nemes Nagy Ágnes, és fölkért, hogy szerkesszek bele az újrainduló, féléves antológiaként megjelenő Újholdba. Beleszólt a telefonba egy agyoncigarettázott női hang, majdnem seggre ültem ijedtemben. Kéthetente följártunk a lakására, sokat adnék azért, ha a Mennyországban meglennének azok a beszélgetések. Bár ők, igazi urbánusok, nemigen szerették a népieseket, de az Újholdban Csoóriék, Domokosék is bőven közöltek. Ágnes hihetetlenül kedves, okos és erős volt, idős, még mindig szép nő volt, nem volt gyereke, felettünk anyáskodott. Később részt vettem a Magyar Napló indításában, a már említett Kulin Ferenc volt az első főszerkesztőm, és a Magyar Narancsot szerkesztettem négy évig. A Magyar Lettre Internationale beindításában is részt vettem, most is benne vagyok a kuratóriumban.
■ Van legalább két nagyregényed.
□ A TündérVölgy című, és most jelent meg az Ezer és 3 avagy A nőkben rejlő szív. A Rom. A komonizmus történetét sokan regénynek tartják, de inkább vegyes műfajú, esszé, szépirodalom, történetírás, még versek is vannak benne, és arról szól, hogy miként éltem meg a kommunizmust. Sokat utaztam a hetvenes–nyolcvanas években, a Szovjetunióban hét alkalommal, Erdélyben 1976 óta minden évben minimum egyszer, de Romániában is sokfelé. Nyugaton, meg az akkori szocialista országokban. Ezeket, és alapvetően az itthoni tapasztalataimat írtam meg a Romban.
■ És a legújabb regényed?
□ Egyelőre háromszáz oldalas, de életem végéig akarom folytatni. Ha megélem az életem végét. Férfi-nő relációkról szól, és az a bagatell ambíciója, hogy ezt a problémát végképp megoldja…
■ Szó esett az írók közösségéről, de annak keretében létezik egy exkluzívabb csoport: a futballozó írók válogatottja.
□ Amikor 1991-ben nálad jártunk Váradon, még nem volt igazi válogatott. Előbb a Mozgó Világ, majd az Élet és Irodalom szerzőiből toborzódott. Esterházy például nagyon jó játékos volt, vagy Zalán Tibor, akkor még együtt fociztak, akik ma pártpolitikai okokból nemigen állnak szóba egymással. Siralmas. No, de ez van. Én gyerekkoromban a Fradiban játszottam, és eddig még nem bírtam abbahagyni a focit. Egyszer Franciaországban egy irodalmi találkozón a szervező megkérdezte, nem akarok-e kosárlabdázni, akkor ajánlottam neki, hogy hívja meg az akkor még nem létező magyar írócsapatot. Így jöttünk össze. Legutóbb, a svájci–osztrák rendezésben bonyolított futball EB alatt Bécsben megtartották az írók Európa-bajnokságát, amit megnyertünk. A foci alapvető, férfias dolgokra tanít. Például arra, hogyan kell elviselni a sikert és a kudarcot. Íróknak különösen fontos ez.
A beszélgetést Szilágyi Aladár készítette. Az interjú megjelent az Erdélyi Riport 2009/23. számában.