El kellett számolnom magam előtt

Demény Péter (□): Ez politikai ügy volt annak idején, amikor a kettős állampolgársággal kapcsolatos népszavazást meghirdették. Akkor én nagyon szomorú lettem, mert azt láttam, hogy nincsen megoldás. Ebben a dologban annyi érzelem mutatkozott – főleg a mi részünkről, határon túli magyarok részéről –, hogy velünk azért nem lehetett józanul beszélni, az úgynevezett anyamagyarokkal meg azért nem, mert számukra tisztán politikai ügy kerekedett belőle. Az „igen” vagy a „nem” gyakorlatilag azon múlt, hogy ki Fidesz-szavazó vagy ki MSZP-, illetve SZDSZ-szavazó. Én baloldali szabadgondolkodónak tartom magam, de azt láttam, hogy a baloldalról is rengeteg hülyeség áramlik. Olyanok, hogy a határon túliak mindent elesznek az anyaországiak elől, meg hogy az egészségbiztosítástól a nyugdíjig minden az övék lesz, és így tovább. Ez az egész gubanc nagyon felgyűjtötte bennem az indulatot. Az indulat, a feszültség a magánember számára nem jó, de egy költő számára szinte nem is tudok elképzelni jobb múzsát, mint ezeket a sebzettségeket. Erősen hatott rám Parti Nagy Lajos hosszú verse a hazáról, a Szívlapát, amelyikben a maga szempontjából írja le, hogy szép a haza meg jó a haza, hogy ő jól tájékozódik otthon, de azért mindent mégsem adna meg a hazáért. Ez a kettő meg Domonkos István immár „klasszikusnak” számító, 1971-ben, Svédországban írt Kormányeltörésben című verse is, tehát minden, ami lélekélmény meg olvasmányélmény volt bennem, egyszer csak kirobbant. Egyébként az volt az egyik legnagyobb sikerem. A Magvető Kiadó is megjelentette a Szép versek gyűjteményében, a Magyar Napló szerkesztette Az év versei című antológia is lehozta. Ez azt is jelenti, hogy mindkét oldal számára mondott valamit, mert hát a Magyar Napló inkább jobboldali, a Magvető pedig inkább baloldali irányultságú. A jobboldaliak talán úgy érezték, hogy megerősítem őket, a baloldaliaknak pedig lelkifurdalásuk, bűntudatuk lehetett. De hozzáteszem: a versben én mindkét oldalt elküldöm az… anyja piros csizmájába. Tehát egyik se kéne szeressen.

■ Számodra, mint íróember számára a saját közérzeted mellett, azon túl mennyire fontos kérdés az általános köz-érzet?

□ Azt szoktam mondani, hogy nem fontos, de nyilván, fontos. Olyan értelemben nem az, hogy én elég korán kiábrándultam a köz-ökből, bármilyen közt értsünk is alatta, ehhez életrajzi okok éppúgy hozzájárultak, mint alkatiak. Tehát nagyon nehezen tudom elviselni, hogyha egy szinte láthatatlan vagy homályos masszával együtt mi-ként emlegetnek valakik engem, ugyanakkor én sem tudok eltekinteni attól, hogy élek, hogy Erdélyben élek, hogy magyarként élek itt. Mindez bizonyos feszültségeket hordoz, bár ahogy én látom, az idő múlásával egyre kevesebbet. Tehát nem olyan jellegűeket például, amilyenekre a transzilvanizmus ideológiája épült, ugyanakkor meg, hogy nagy szavakat mondjak: ember vagyok én is, megnősültem, családom van, ilyen értelemben is beletartozom egy kategóriába. Persze, az ember gondolkozik és olvas. Az, hogy Romániában milyen a közérzet, és ezen belül Erdélyben milyen, az engem nagyon is befolyásol. De próbálok, hogy úgy mondjam, normális emberekhez igazodni.

■ Annak idején, amikor megírtad a regényedet, a Visszaforgatást, hogyan építkeztél? Kérlek, oszd meg velünk néhány műhelytitkodat. Tudniillik nagyon sok szerzői reflexió is van benne, tipródás-töprengés. Volt egy egységes vagy elnagyolt koncepciód, amely alapján építkeztél, vagy teljesen menet közben alakult ki, állt össze a szöveged?

□ Koncepció olyan értelemben volt, hogy nagyon határozottan tudtam, az életemnek az első huszonhárom-huszonöt évével el kell számolnom magam előtt, mások előtt. Isten tudja, miként, de meg kell tennem. Odaültem a géphez egy adott pillanatban, és egy délután alatt megírtam körülbelül egy fejezetet – egyébként hat évig írtam ezt a könyvet. Az más kérdés, hogy nem minden délután dolgoztam, és hogy a regény struktúrája is sokat változott. Érdekes, hogy mi lesz a műből, amikor elengedi az író. Tájainkon még mindig nemigen szeretik azt, hogy „a szerző halála”, holott „van benne valami”. Abban az értelemben, hogy nagyrészt megéltem a Visszaforgatásban történteket, hogy a regényt mindenképpen én írtam, azt senki nem veheti el tőlem, de aztán az értelmezők olyan dolgokra bukkantak, amelyekről nekem fogalmam sem volt. Vagy igazuk van, vagy nincs. Például az egyik barátnőm azt mondta, hogy a regénynek a legsikerültebb része a családtörténeti szál, mert érződik, hogy én bosszút akartam állni a családomon, és hogy ez sikerült is az irodalom eszközeivel. Nem úgy indultam neki, azt hiszem, hogy bosszút fogok állni a családomon, inkább a vallomás ihletett, a vallomáskényszer gyötört. De nem tagadhatom, hogy ebben sok igazság van. Visszatérve a kérdésedre, így készült valahogy, hat éven át, sok húzással, sok toldással, főleg Balázs Imre József, aztán később Láng Zsolt és Visky András segítségével. Azóta is úgy érzem, akik olvassák, azokra hat. Azt jelenti, hogy valamit sikerült elkapnom.

■ Apropó, hatás… Egyik méltatód Thomas Bernhardot emlegette, a másik Füst Milánt. Te magad, miután elegendő distanciára jutottál a regényedtől, miként érzed, mit tudsz arról, hogy ki hatott rád, egyáltalán, hogyan hatott?

□ Ha jól emlékszem, Tompa Andrea emlegette Thomas Bernhardot, ez lepett meg talán a legjobban, ugyanis én csak egyetlen Bernhard-könyvet olvastam… De értem, megint csak értem, amit ő mond, mert aki olvasott Bernhard-szöveget, az látja, hogy az olyan ömlős, kegyetlen vagy milyen, szálkás vagy több annál. Ami Füst Milánt illeti, hát őt le se tudom tagadni. A feleségem történetét időről időre újraolvasom, a verseit is nagyon szeretem. A jelenség maga hat rám – bennem is sok az afféle teatralitás, amilyet Füst Milánnal kapcsolatban szoktak emlegetni azok, akik ismerték. Poszler Györgytől, az irodalomtörténésztől hallottam például, hogy Füst az egyetemen a ripacsériáig elmenően jól tanított. Megcsókolta a Hamlet-fordítást, vagy mit tudom én, mit csinált, ajtót mutatott annak, aki ki merte jelenteni, hogy ő szereti Thomas Mannt, és így tovább. Nem is hatást emlegetnék annyira, hanem mestereket. Számomra az egyik legfontosabb író Nádas Péter. Másképpen, a szövegeimben talán nehezebben tetten érhető módon, a Nyugat nagy nemzedéke is hatással volt rám. A tartásuk is, a sokműfajúságuk is. Mindent tudtak. Káprázatos és félelmetes, hogy mi mindenre volt képes például Kosztolányi: verset is tudott, prózát is tudott, azon belül novellát is tudott, regényt is tudott, esszét is tudott írni – hát elképesztő… És az erdélyiek közül, hogy el ne feledjem: Székely János mindenképpen!

■ Emlegeted ezeket a sok műfajú írókat, de te se panaszkodhatsz, hiszen elég sokfelé kalandoztál már, az előbb felsorolt műfajokat te magad is több-kevesebb gyakorisággal műveled. Hogy van ez: az alkalom szüli az alkotót, avagy éppen valami foglalkoztat, és akkor nekilátsz valamilyen műfajba foglalni azt?

□ Ez változó. Például publicista úgy lettem – bár azelőtt is műveltem publicisztikát –, mondom, valójában úgy lettem publicista, hogy 1999-ben a Krónikához kerültem. Ott újságot kellett írni. Aki dolgozott már újságnál – és hát mindketten dolgoztunk napilapnál –, az tudja, hogy a határidő, a lapzárta okozta feszültség, amellett hogy olykor őrületbe kerget, azért jó múzsa is. És én tudtam élni ezzel a múzsával, ami engem is meglepett, mert azelőtt a Kriterionnál dolgoztam, és jóval menedékesebb dolog egy kiadóban üldögélni, kitenni a vesszőket, az ékezeteket, szöszölni a mondatokkal. Fel tudtam venni a napilap ritmusát, és így lettem, mondjuk, publicista. De mindig izgatott, hogyan lehet sok műfajban megszólalni. Például most a gyerekverskötetem a legújabb. Ez is alkalomszerű dolog, ha úgy tetszik. Úgy látszik, kétféle gyerekíró van, az egyik, akinek vannak gyermekei, a másik meg, akinek nincsenek. Weöres Sándornak például nem voltak gyerekei, de „el lehet olvasni” a verseit… Nekem szükségem volt ehhez arra, hogy megszülessen a kislányom, és hogy elkezdjen ilyen versbe foglalható dolgokat mondani.

■ Sokágú tevékenységed fontos vonulata a kritika, az, ahogy az irodalom dolgaival foglalkozol. Annak idején irodalomtörténeti perspektívából nézve a dolgokat, sorra vetted az erdélyi magyar prózát, illetve az erdélyi magyar költészetet. Megállapítottad, hogy az utóbbinak inkább van valamiféle kontinuitása a „magyarországi irodalom” vonatkozásában, az előbbinek kevésbé…

□ Korábban a Nyugatot és Székely Jánost emlegettem. Sokműfajúságukban az is benne volt, hogy eszszéket írtak. Sok mindenről, mítoszról, nyelvről meg egyebekről, tehát az irodalomról is. Arról, hogy mit jelent írni, mit jelent az úgynevezett valóságot papírra vetni, és ott egy másik valóságot létrehozni. Emiatt izgattak engem az irodalom dolgai mindig. Ugyan sok műfajú vagyok, de még nem haltam meg, tehát nem derült ki, hogy mi marad meg belőlem. Ami engem illet, még előttem az élet… De visszatérve a kérdésre, időnként létrejönnek olyan baráti műhelyek, amelyek szinte semmilyen vagy nagyon kevés pénzből fontos dolgokat teremtenek. Számomra ilyen műhely volt az azóta sajnos elhunyt Géczi János kiadója, a Kalota. János felkérte Balázs Imrét, hogy a költészetből állítson össze egy válogatást, engem, hogy a prózából. És akkor tudatosodott bennem, hogy csúszásban vagyunk az „anyamagyar” irodalomhoz képest. Most csak a legkézenfekvőbb példát mondom: Esterházy Péter mikor írta a Termelési-regényt? Ahhoz képest mikor jött el az az idő Erdélyben, amikor egy jellegében hasonló könyvet meg lehetett írni? Amikor már kísérletezni lehetett? Mindig volt csúszás vagy fáziskésés a két irodalom között, ami bizonyos értelemben természetes, bizonyos értelemben nem. Ha politikailag nézzük a dolgot, azt hiszem, sokkal jobban járt volna az erdélyi magyarság, ha korábban meg lehetett volna írni a „mi Termelési-regényünket”, Váradon vagy Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen, de persze nem lehetett a körülmények miatt. Az ember keresi a helyét a világban, ezzel együtt azt is keresi, hogy akikhez ragaszkodik, azoknak mi a helyük. Mi a Székely János helye? De hogyha a Székely János helyét meg akarod találni, akkor a Bajor Andorét is meg kell keresned, a Sütő Andrásét is, a Kós Károlyét is, a Kosztolányiét, a Nádasét és így tovább. Minden mindennel összefügg.

■ Egyik esszédben a József Attila – Szilágyi Domokos – Kovács András Ferenc vonulat bizonyos kontinuitását térképezed fel…

□ Ott is az történt, hogy verseket elemeztem, kerestem KAF-nak a helyét, hogy az előbb használt kifejezésre visszatérjek. És úgy láttam, hogy KAF-nak a költészete azért olyan érdekes, mert egyrészt egyfajta súlyosság, másrészt nagyon jó és nagy adag játékosság van benne. Ez például Szilágyi Domokosnál is így van, József Attilánál ugyan másképp, de tudjuk, hogy Szilágyi Domokosnak ő volt az egyik mestere, ez tetten érhető a költészetében, és nyilván, KAF se mondaná azt, hogy számára nem fontos József Attila. Persze, Kovács András Ferenc még tizenkét vagy huszonnégy vagy akárhány költőt fel tud idézni, és bele tud bújni a bőrükbe. Úgy gondoltam, ez egy érdekes vonulat lehet. Bár rossz emlékű dolgok, ahogy a „magyar irodalom fősodrába” a Petőfi – Ady – József Attila triász került, nem jók ezek a beskatulyázások. De olyan játékként, ami talán felmutat valamit, van értelme. KAF egyébként a mai napig emlegeti ezt a tanulmányomat, nem tudom eldönteni, hogy milyen oldalról lődözi…

■ Tanítottál és tanítsz is az egyetemen?

□ Igen, ameddig csak lehet, tanítani fogok, világirodalmat szeminarizálok, Megpróbálom az utat megkeresni a diákokhoz. Ez is érdekes feszültséget kínál, mert az ő műveltségük már egészen más, mint a miénk, ők egészen mást értenek műveltségen, mint mi. A múltkor a Pacsirtáról beszéltem, s amíg csak azt mondtam, hogy Nyugat, Kosztolányi, Pacsirta, regény meg Freud, addig unatkoztak. A tanárt is kétségbeesésbe sodorhatja az unalom… Egyszer csak valamilyen oknál fogva a Quimby együttes egyik számát idéztem, ez egy menő magyarországi együttes, nekik valamelyik számuk jutott az eszembe valamiről, és akkor hirtelen megmozdultak, felélénkültek. És attól a pillanattól kezdve már a Pacsirtára is figyeltek. Engem ezért izgat a tanítás: hogy amögött, ami nagyon más, mint az én műveltségem, hogyan találom meg azokat a csomópontokat, amelyeknek a révén mégiscsak tudok mondani nekik valamit olyan dolgokról, amiket fontosnak érzek. Azt hiszem, jó tanár vagyok, mert ilyen laza próbálok lenni, nem szürke és merev. Mindig szabadon beszélek, lehet, hogy unatkoznak, de remélem, csakis maguk miatt, mert passzívak. Én sose vagyok passzív…

■ Az imént, amikor a többműfajúságról beszélgettünk, elfelejtettem megkérdezni, de megteszem most: ugye, drámaírással is foglalkozol?

□ Ezzel nem is tudom, hogy állok… Engem érdekel a műfaj, de azt tapasztalom, hogy a színházi emberek – tisztelet a kivételnek – krónikus nagyvonalúságban szenvednek. Nekem szükségem volna arra, hogy valaki megmondja: mi a dráma? Egy ravasz műfaj, mert a színpadon él, de én nem ismerem a színpadot. Valaki vagy Csehovnak születik, vagy nem. De hát Csehov se úgy pattant ki készen az édesanyja fejéből, neki is volt egy útja. Az Ivanov vagy a Platonov gyengébb dráma, mint a Három nővér vagy a Ványa bácsi. Ezen az úton, úgy érzem, nagyon kevesen segítenek. Balázs Imrét vagy Láng Zsoltot emlegetem folyton, ha nekik átküldök egy szöveget, akkor írnak egy levelet, hogy hát ezt meg ezt azért nézd át, vagy hogy ebben több van… A Visszaforgatást azért dolgoztam át, mert Láng Zsolt azt írta, hogy több rejlik a mondataimban. És akkor elkezdtem gondolkozni: ez vajon mit jelent, és ezzel eltelt hat év. De valamilyen irányt mutatott. A színházi emberek, azok, hát…

■ Jómagam is olvastam a regényedről szóló egyik kritikában, hogy ebben a témában „több van”, mint amennyit megírtál. Többet, nagyobbat lehetett volna kifutni, mint azt a százkilencvenkét oldalt. Te hogy érzed ezt?

□ Ezt is értem, és talán igaza is van az illetőnek. Az ilyen jellegű könyveknek mindig az a problémájuk, hogy hol hagyja abba az ember? Vagy az történik, ami Prousttal, hogy szinte nem tudja abbahagyni, vagy pedig az, ami a Visszaforgatással is lett, hogy egyszer csak meg kellett állnom valamiképpen. Írói vagy strukturális szempontból a befejezés volt a legnehezebb. Ezért értem meg a fanyalgó kritikákat, mert ezek szerint jelentkezett valami, amit nem tudtam jól megoldani.

■ Utólag nem zavar, hogy elindítottad a regényt, írói szándékaid az első mondatokból kitűnnek, és a legvégén szinte visszavontad mindazt, amit előtte írtál?

□ Ez így van, de remélem, hogy a szövegnek van egy feszült íve, hogy azért kellett visszavonnom, amit benne elmondtam. Mindig nehéz dolgok ezek. Ciorannál olvastam, hogy Ionesco panaszkodik: az ő darabjai már nem érdekelnek senkit, Cioran erre azt válaszolja, hogy egy írói életmű minősége nem egyetlen este dől el… Előbb még meg kell halni, vagy mit tudom én, mit kell csinálni ahhoz, hogy huszonöt év múlva az utókor ítélkezzék. Ha arra gondolsz például, ami a mi életünkben megtörtént: micsoda könyv és micsoda siker volt a Zokogó majom, amikor megjelent. Eltelt egy csomó idő, és most biztos, hogy nem ott áll, mint amikor napvilágot látott. Viszont a Kő hull apadó kútba ugyanott van az olvasók tudatában. Ezek nagyon kiszámíthatatlan, alattomos és nem tudom, milyen dolgok.

■ Viszonylagosak…

□ Igen, viszonylagos dolgok, és kegyetlenek abban az értelemben, hogy Bálint Tibornak biztosan másként alakult volna az élete, hogyha 1995-ben ugyanazt a szeretetet érzi a Zokogó majom miatt felé áramolni, mint amit a könyv megjelenése után érzett.

■ Azért mégiscsak rákérdek befejezésül: Demény Péternek hogyan telik egy átlagos napja, amikor senki nem zavarja, amikor sehova nem kell utaznia?

□ Felébredek a lányokkal, a feleségem is nyolcra jár, mint a kislányom. Van egy vadászkutyánk, a kislányom megsétáltatja, és fél nyolckor elmennek otthonról. Akkor én játszom egy kicsit a kutyánkkal, utána leülök a gép elé. Kávéval kezdem a napot, pipával folytatom, és ott ülök déli egyig. Először levelezem, aztán pedig, mondjuk, a doktorátusomat írom, vagy fordítok, mert abban nagyon benne vagyok, vagy szerkesztek, hogyha a Látóba érkeztek írások. Hazajön a kislányom, ebédelünk, aztán még egyszer megnézem a leveleimet, és kikapcsolom a gépet. Azután már csak úgy élek, mint más, rendes ember, olvasok persze, rengeteget olvasok, este meg mindenféle „hullisztikus” tévésorozatot nézek. Illetve – ez megint hozzátartozik az életemhez –, hogyha nem Váradon vagy valahol máshol tartózkodom, akkor péntekenként focizni szoktam…