Nem szeretnék költőként viselkedni
Borbély Szilárd író, egyetemi tanár, Debrecen
Szilágyi Aladár (■): Egyik versedben azt írod, hogy „A költészet agresszivitását már / nem viselem el, és azt sem / akarom, hogy tetteim után / kutassanak.” Kifejtenéd olvasóink számára ezeket a kijelentéseidet?
Borbély Szilárd (□): Ez egy szerepvers, nem az én közvetlen véleményem… Nagyot fordult a költészettel a világ. Az, ami a 19–20. században még nagy érdeklődés tárgya volt, hogy Petőfi Sándor, Ady Endre mit gondol, mit csinál, és hogy Petőfi, Ady fontosnak érezte ezt mindenkivel közölni, ez most már eltűnt. Az afféle agresszió – elvárás –, amit a költészet gyakorolt a közösséggel szemben és fordítva, ez megváltozott. Az elvárás, mely szerint „úgy kéne viselkednem, mint egy költőnek”, engem zavart. Ebben az értelemben nem vagyok költő, ebben az értelemben nem szeretnék költő lenni… Azt éreztem a rendszerváltás után, hogy a mi dolgunk már terhére van annak a világnak, társadalomnak, amelyben élünk. A költészet, a művészet, mindez kellemetlenné vált, folyamatosan az áradt mindenhonnan, politikusoktól, közbeszédből, közhangulatból, hogy erre már igazából nincs szükség, ez az egész hagyomány, amit a költészet, az irodalom életben próbál tartani, halott dolog, nincs rá szükség, időszerűtlen. Tessenek csendben lenni, és meghúzni magukat!
■ Úgy vettem észre, hogy elég kritikusan viszonyulsz a magyar kultúrához is, hiszen értékelésed szerint „sokfélesége, gazdagsága ellenére eléggé egyoldalú”. Erről az értékítéletedről szólnál néhány szót?
□ Egy esszémben próbáltam kifejteni, hogy a kritika arról szól, hogy a magyar társadalom és a magyar kultúra, politika és közélet egy nagy-nagy sokk, Trianon után vak akart maradni és süket mindarra, amire választ kellett volna adnia. Az elmúlt nyolcvan évben a magyar társadalom nem adott válaszokat, magyarázatokat arra, hogy vajon ez egy isteni átok volt-e, valamifajta sorcsapás, avagy ebben van felelőssége a magyar kultúrának, a magyar társadalomnak, a magyar eliteknek. A felelősség végigvitelét és az ezen való gondolkodást a hivatalos magyar kurzus soha nem tette meg. Nem tette meg a Horthy-korszakban, tabutéma volt a Kádár-korban, és az utóbbi húsz évben különböző politikai gyanúsítgatások miatt ugyanúgy nem mert szembenézni azzal, hogy miután Trianont követően Magyarország homogén, egynyelvű országgá vált, az idegenséget miképpen tudja elviselni, hogyan tud szembenézni vele. S az a soknyelvű, soknemzetiségű Nagy-Magyarország, ami korábban volt, annak az eltűnéséért pedig csak a külső hatalmakat, az utódállamok politikáját, sunyiságát ostorozta, de hogy neki mi volna a felelőssége abban, hogy ez így történt, azt letagadta vagy tabusította.
■ Hadd szűkítsük most már a kört a te munkásságodra. Javaslom, beszéljünk az utóbbi könyveidről, hiszen azokat több minden, főleg egy alapmotívum fűzi össze. Annak idején nagy közérdeklődést keltett, amikor megjelent a Halotti pompa című versesköteted. Mielőtt tovább lépnénk, olvasóink tájékoztatása végett hadd mondjam el – bár nem szívesen teszem –, ahhoz, hogy ezek a kötetek megszülessenek, annak is sok köze van, hogy egy nagy családi tragédiát kellett átélned: a szüleid rablógyilkosság áldozatai lettek.
□ Az Úr 2000. évében, karácsony vigíliájának a hajnalán történt. Minderről a mai napig nem tudunk többet, nem tisztázódott, hogy kik, miért követték el. Tudjuk a halál beálltának időpontját, a nyomozás olyan volt, amilyen, dilettáns és súlyos hiányosságoktól terhelt. Innentől kezdve el volt előlünk zárva az a lehetőség, hogy megtudjuk, kik, miért tették. Értelmetlen halál volt…
■ Túl az első, iszonyú sokkon, ami ért, mikor jutottál olyan állapotba és olyan distanciára, hogy íróként is földolgozd magadban mindazt, ami történt, és amit átéltél?
□ Válságos állapotom a trauma lépcsőfokaival egy évig, másfél évig tartott. Tovább nehezítette az, hogy nem tudtuk, mind a mai napig nem tudjuk, kik tették, miért tették. A nyomozás, a rendőri eljárás is fenntartotta a félelmet. Félni lehetett attól is, ahogy a rendőrök működtek: miért érdekeltek abban, hogy a nyomokat eltüntessék, vagy hogy ne nyomozzanak. A fenyegetettség nagyon nehézzé tette az események feldolgozását. Mi később is féltünk, ez a dolog nem tűnt el az életünkből. De hát élni kellett vele együtt, és aztán talán másfél év után már tudtam normálisan, tisztábban gondolkodni és írni is.
■ A Halotti pompa két, másodszorra bővített kiadásban jelent meg. Versköteted ennek a tragikus eseménynek a költői feldolgozása, vagy tovább megy annál?
□ Lényegesen tovább megy, de igazából egy prózai írásom, az Egy gyilkosság mellékszálai szól erről. Valamiféle naplót vezettem, nagyon kritikus időszak volt, s szerettem volna ellenőrizni magamat. Közben zajlott a nyomozás, érkeztek az információk, mindig följegyeztem, amit megtudtam, a reakciókat, s közben önmagamat is ellenőriztem. A Halotti pompa igazából a megrendülés földolgozása szeretett volna lenni, és az is volt. Sokféle érzelem öszszetorlódott bennem akkor. Mindaz, amit addig gondoltam a világról, a bennem kialakult kép arról, hogy ki vagyok, mi a helyem a világban, hogyan működik a világ körülöttem – mindez megingott bennem. És újra meg kellett erősítenem, hogy ki vagyok én, mi a helyem a világban, mit kell gondolnom Istenről, halálról, feltámadásról, erkölcsről, filozófiáról. Nagyívű volt ennek a vállalása, és nagyon sok mindent érintett. Az Egy gyilkosság mellékszálai esszékötet. Ezek az esszék és beszélgetések képezik a személyes részeit a történetnek, a személyes és a személytelen összekapcsolását.
■ A harmadik, újabb köteted, az Árnyképrajzoló jobbára prózaválogatás. Ebben más, netán átértelmezett formában jelenik meg ez a motívum?
□ A hosszabb, a teljesebb és részletezőbb változat, az Egy gyilkosság mellékszálai a Vigília-kötetemben jelent meg, ugyanennek az írásnak egy szikárabb, csupaszítottabb változata az Árnyképrajzolóban található. Ebben már a személyes és esendő részek távolabb kerültek. Valójában a kötet létrejöttét az indokolta, hogy szerettem volna ettől a személyes történettől és az ezzel való foglalkozástól elszakadni. A történtek nagyon-nagyon megviselték a családunkat, a házasságunkat, a magánéletünket. Mindez azzal is összefügg, hogy a rablógyilkosság következtében csak az édesanyám halt meg azonnal, az édesapám nehéz műtéttel túlélte, de nem tudott élni tovább. Védett depresszióban töltött még öt évet. Amikor ő meghalt, 2006-ban, akkor szerettem volna lezárni életemnek ezt a részét. Hiszen vannak gyerekeink, tovább kell élni, ennek most már legyen vége, felejtsük el, tegyük kívülre. Ez a könyv, az Árnyképrajzoló gyakorlati gesztusként ennek a nagyon erős és szimbolikus lezárása lett volna. De a Halotti pompa nagyon sok olyan dolgot érintett, azok a versek hirtelen megajándékoztak engem olyan dolgokkal, amik nem értek véget azzal, hogy a kötet anyaga lezáródott. Jelzi, hogy nem sikerült lezárni 2004-ben, hiszen még bővült egy ciklussal 2006-ban. Igazából még akkor sem sikerült lezárni, mert valami azokból a kérdésekből, amelyek felszínre kerültek ezzel a terebélyes tragédiával, tovább éltek. A prózák megpróbáltak ezekkel a továbbélő kérdésekkel valamit kezdeni. Az Árnyképrajzoló, az utóbbi könyvem címadója, egy allegorikus novella. Áttételesen tovább folytatta ezt a kérdést: igen, igen, megölnek egy embert, igen, igen, van halál, de mire való az ember élete? Hogyan merülnek föl az alapkérdések, amelyek mindig visszatérnek életről vagy halálról, akkor, amikor az ember szembenéz bizonyos dolgokkal, amelyek megváltoztatják az élet, a halál, a személyes lét jelentését.
■ Tanítasz a Debreceni Egyetemen, ez a kenyérkereső szakmád. Utánanéztem az interneten, rengeteg irodalomtörténeti és más tudományos publikációd is van. Hogy telik ki mindez belőled?
□ Nem mondhatnám, hogy grafomán vagyok, de munkamániás mindenképpen. Én egy depressziós alkat vagyok, túlélő depressziós, azt szoktam mondani. Gyerekkorom óta voltak az életemben súlyos depressziós szakaszok. A depresszió kezelésének egyik fontos módszere a munka. Ha túl sokat dolgozik az ember, az se vezet jóra, nehezen található meg a határ. Családi okok miatt nekem nagyon fontos, hogy próbáljam megérteni, mi az, ami engem izgat, mi az, ami körülvesz. A körülvevő világ tesz beteggé engem, tehát a körülvevő világot kell megértenem. Amivel kutatóként, oktatóként foglalkozom, az ezer szállal kötődik mindahhoz, amit szépíróként végzek. Ugyanazok a kérdések és témák foglalkoztatnak itt is, ott is, mindig ugyanarról gondolkodom.
■ Mivel Erdélyben-Partiumban vagyunk, tekintsünk kicsit ide is. Többek között sajtó alá rendezted Bolyai Farkas drámáit. Ez egyféle kultúrtörténeti kuriózum, vagy több annál?
□ Nagyon izgalmas a Bolyai-életmű. Bolyai Farkas nem volt a mai fogalmaink szerint író, tudós ember volt, polihisztor, akkoriban ez még teljesen természetes volt. Foglalkoztatott az életműve, foglalkoztat is, de ezek ilyen feladatok, egyetemi munkák, amiket egyébként szívesen csinálok. Ami a Partiumhoz való kötődésemet illeti, utólag tudtam meg, hogy az én gyermekkorom ugyanazon a húsz kilométer sugarú körön belül zajlott, ahol Visky András, Láng Zsolt, Kovács András Ferenc is élt. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Túrricséről át is jártunk, mivel a határ közelében laktunk. Nagyon érdekes volt ez a regionális tértudat, hogy számunkra, a nagyszüleink számára „a város” Szatmár volt, vagy Nagybánya, vagy Máramarossziget. Ez a térségi tudat azon a vidéken működött, bár ezek a városok el voltak tőlünk zárva a határral. Számunkra Debrecen egy távoli, idegen világ volt, majdnem olyan, mint Budapest. Az ismerős világ a partiumi részen volt. A falusi világnak az effajta térségi tudattal járó képe megmaradt bennem.
■ Nagyváradon vagyunk, ki más köthetné jobban össze Debrecent Váraddal, mint Csokonai Vitéz Mihály. Tudjuk, Csokonainak sok köze volt Váradhoz, hiszen egyrészt itt jelent meg számos munkája, többek között még életében a Dorottya, majd elhunyta után a Lilla-dalok és az Ódák, barátai is éltek itt, másrészt köztudott a sorsát döntő módon, végül is tragikusan befolyásoló kapcsolata pártfogójával, Rhédey Lajos gróffal. A Gyilkosság Nagyváradon, Csokonai és Rhédey gróf afférja című tanulmányodban te térképezted fel alaposan ennek a viszonynak a fejleményeit…
□ Igen, ez egy nagyon izgalmas történet, nagyon szeretem. Életrajzot írok Csokonairól, ennek nagyon fontos része ez a váradi történet. A korabeli Debrecen a reformátusok fellegvára volt. Csokonai is kálvinista hitben nevelkedett, de többször eljátszott a gondolattal, hogy… katolizál. Ezzel meg is vadította református környezetét, időnként földobta a témát, föl akarta őket bosszantani, hogy „na, én akkor elmegyek Pestre Batthyány bíboroshoz, vagy Váradra, és katolizálok, és akkor adnak nekem hivatalt, lesz nekem mecénásom”, etcetera, etcetera. Debrecen mindig gyanakvással tekintett a jobbára pápista Nagyváradra. Csokonait utolsó éveiben nagyon elkezdte vonzani ez a város. Több kiadónál kopogtatott, hol tudnák kiadni az ő munkáit, hol tud hozzájuk pénzre szert tenni, s hogy végül Nagyvárad mellett döntött, annak egyik fontos oka éppen Rhédey személye volt. Jelentős reményeket fűzött hozzá mint mecénáshoz, és nem alaptalanul. De végül is a történet balul sült el. Rédey felesége, Kácsándy Terézia halálának körülményei és végtisztessége egy nagyon érdekes, a mai napig megfejthetetlen történet. Az általam közzétett változat kicsit regényesíti, oknyomozó riportként kezeli a történetet, amiben van valami titok: miért is veszett össze Csokonai Rhédeyvel, mi volt az elhidegülésük oka, miért sértődött meg Csokonai, és a továbbiakban miért mellőzte őt Rhédey. Az összes dokumentum figyelembevételével sem lehet ésszerű magyarázatot találni. Felmerült a Kazinczy Ferenc által terjesztett pletyka – Kazinczy nagyon utálta Rhédeyt, mert elvette azt a lányt, akit ő nagyon szeretett, meg egyébként is Kazinczy egy kicsi, vékony ember volt és szegény, Rhédey pedig délceg, kicsattanó egészségű férfi és nagyon gazdag –, a pletyka, mely szerint Rhédey egy szolgálójának a segítségével – akivel összeszűrte a levet – mérgezte meg a feleségét. Állítólag amikor Terézia április hatodikán meghalt, berohant Boris, a szolgálólány, és a halott úrnőt elkezdte gyalázni, ráncigálta a haját, becsmérelte őt. Elképzelhetjük ezt a jelenetet, hogyha van alapja a pletykának: meghal egy nagytekintélyű asszony, és akkor megjelenik a szolgáló, hisztérikus jelenetet rendez – a levegőben van a botrány. Adott egy nagyon ideges környezet, ahol minden gyanús, mindenki furcsán viselkedik. Aki netán megpróbál a dolgoknak utána járni, az elvágja maga alatt a fát. Lehet, hogy ez az a titok, ami elhidegítette egymástól Rhédeyt meg Csokonait. Adott volt a puskaporos levegő, amiben a költő nem tudott viselkedni, és gyanakvóvá tette a grófot.
■ Csokonai végül is megírta a megrendelt temetési poémát…
□ Természetesen. Csokonai feljegyzi egy naplószerűen fogalmazott, Rhédeynek el nem küldött levelében, hogy ez meg ez történt, de ebből sem derül ki, hogy miért sértődött meg a költő, és miért a mecénás. Miért nem kapta meg Csokonai a pénzét, hiszen megírta a búcsúztatót, gyönyörűen dolgozott vele. Csokonai számára ez az alkalom, ez a hatalmas temetés egy nagy pillanat volt. Rhédey Szatmár megye főispánja volt, és éppen itt, Biharban akart a következő években főispán lenni. Az egész partiumi nemesség, a kiterjedt rokonság, a tisztikar idecsődült Váradra. Ez egy nagy közönségtalálkozó volt Csokonai számára, ahol olvasókat, mecénásokat toborozhatott, egyáltalán nagyobb hírnévre tehetett szert. Élete legfontosabb szereplése volt ez az alkalom, ahol elmondhatta a poémáját, ami egy nagy vers volt, nagy ambícióval készült. Hogy mi történt a színfalak mögött előtte és utána, nem tudjuk.
■ Szegény-szegény költő, a szó szoros értelmében ráfázott az egészre a temetésen…
□ Ha végigolvassuk e napok történetét, kiderül, a „temetői megfázás” csupán a Csokonai-kultusz legendásított közhelye. De hát ez nem így történt, hiszen az olaszi református templomban zajlott le maga az esemény, a beszédek nem a szabad ég alatt hangzottak el, hanem bent a templomban. Csokonai valójában nem itt fázott meg, hanem amíg Debrecenből egy szabadparaszt szekerén átdöcögött Nagyváradra. Mivel nem kapott előleget, nem tudott postakocsira ülni, amely biztonságos és gyors közlekedési eszköz lett volna, ezért be kellett érnie egy dülöngélő szekérrel. Szinte egy egész napig tartott, míg Debrecenből elvánszorgott Nagyváradig. Ott, a kocsin már elázott és megfázott a gyenge tüdejű költő. Amikor megérkezett, az első dolga az volt, hogy elment a fürdőbe, hogy egy kicsit összeszedje magát. Ebben a korban a bort tekintették a legegyszerűbb gyógyszernek és fájdalomcsillapítónak. Az ihletnek is jó eszköze volt. Rengeteget ivott ezekben a napokban Csokonai, hogy a rossz testi állapotát feljavítsa, és hogy munkaképessé tegye magát, hiszen nagyon gyorsan nagyon sokat kellett dolgoznia. A szekéren való megfázás, a sok bor fogyasztása, a megfeszített munka, a közszerepléssel járó feszültség együtt vezetett el oda, hogy sokáig tartó idegláz kezdte gyötörni a temetés után. A nagy stressz és a vele járó testi-szellemi elgyengülés okozta a szervezete leépülését és korai halálát.
A beszélgetést Szilágyi Aladár készítette. Az Erdélyi Riport 2010. március 13-i számában megjelent interjú alapján.