A népkisebbségi sors első tíz évében
Jakabffy Elemér
Az uralomváltozás után Lugoson, illetve egész Krassó-Szörény vármegyében már csak egy magyar nyelven írt hetilap jelent meg, a Krassó-Szörényi Lapok. Ennek kiadója is, elesvén mindazon kedvezményektől, amelyek a vármegye félhivatalosának megjelenítésével jártak, ennek beszüntetését határozta el. Ekkor jelentkezett Dr. Sulyok István barátom, aki a lapot átvette, ennek szerkesztését vállalta, kiadását a Husvéth és Hoffer cégre bízta. E cég két derék szocialista munkás tulajdonát képezte, egészen kicsiny nyomdával rendelkezett, amelyben a családtagok dolgoztak. A lap eleinte hetenként kétszer jelent meg, de Sulyoknak sikerült nagy utánajárással 700 előfizetőt biztosítani. Tőke hiányában azonban papírhoz is csak drágábban juthatott. – Sulyok hozzám fordult. Adjak 20 000 korona kamathitel kölcsönt, és meglátom, a lap hivatását, a magyar érdekek védelmét kifogástalanul tölti majd be. Sulyok 1919. május 1-jén a szocialisták tüntető felvonulásának élén, a vörös zászlót vitte. A 29 éves férfiúnak azonban megállapodott életfelfogása nem volt, ellenben kitűnő tollal és széleskörű ismeretekkel rendelkezett. Kívánságát teljesítettem azzal, hogy a megvásárlandó papír az én tulajdonomban marad, de a lap rendelkezésére áll mindaddig, amíg abban az első osztály- vagy felekezet elleni izgató cikk meg nem jelenik. Ha benne ilyent olvasok, a papirost eladom. Nemsokára a lap már hetenként háromszor jelent meg. Sulyok a hirdetések szorgalmas gyűjtésével kis jövedelemhez is jutott, amellyel kiegészíthette azt, amit felesége és ő magántanulók oktatásával szerzett.
Néhány hónap múltán, ismét kéréssel állt elő. Írjak a lapban. Még nem láttam elérkezettnek az időt, hogy újból a nyilvánosság elé lépjek. Nemcsak a világ eseményeiről, de még az erdélyi magyar közélet megmozdulásairól sem voltam tájékozott. Ha néha-néha magyar laphoz jutottam, ebben csak baloldali hangokat találtam, de Sulyok már nemzeti szellemben írt, és bátor hanggal ostorozta a viszonyokat. Ez késztetett, hogy kérését teljesítsem, de csak névtelenül, vagy álnéven megjelent cikkekkel. Minden vasárnapi számnak lett egy rovata: Múlt és jelen. Ebben párhuzamot vontam valami időszerű esemény és a történelemben leírt között, csipkedő, gúnyos modorban tárgyalva a közélet kinövéseit. Tárcák is jelentek meg tollamból Hagepian név alatt, ezeknek fejléce Régi Krassóiak alatt, évtizedek előtt történt mulatságos eseteket írtam le, melyeknek szereplői krassói urak vagy hölgyek voltak.
Néhány újabb hónap elteltével, harmadik kívánságával állt elő. Jöjjek vele Kolozsvárra, ahol megalakítják a magyarság egyetemes szervét, a Magyar Szövetséget. Ezt a kívánságát nem teljesítettem. Féltem, valami baloldali megmozdulás részesévé leszek. De felkértem Willer József barátomat, utazzék ő is oda, visszatérve pedig tájékoztassanak a történtekről. Nagy örömömre szolgált, hogy tőlük megtudtam: a megalakult Magyar Szövetség elnöke báró Jósika Samu, a magyar főrendiház utolsó elnöke lett. Most már úgy gondoltam: nincsen akadálya, hogy a közéletben újból helyet foglaljak. A Krassó-Szörényi Lapokban többször nevem alatt jelentek meg a vezércikkek, amelyek főleg a magyar telepeseket is veszélyeztető agrárreformmal, a lugosi Casino jogtalan elvételével és iskolaügyekkel foglalkoztak, mindenikben élesen bírálva a kormányzat tényeit. A lap szerkesztőségéhez érkezett cserepéldányokból csakhamar megállapíthattam, hogy írásaimat igen sok erdélyi vidéki lap veszi át, és így nevem közismertté válik a messze Székelyföldön is.
Mivel a gyermekek iskoláztatása megkívánta, 1921 őszén ismét Lugosra költöztünk. Az Averescu-kormány egy különös intézkedése lényegesen megkönnyítette számomra a Zaguzsénra való gyakori kiutazást, és így a gazdaság ellenőrzését. Ez a kormány ugyanis minden, még a legjelentéktelenebb vidéki lap szerkesztőségének is, olyan I. osztályú vasúti szabadjegyet adott, amellyel annak két tagja az egész országban ingyen utazhatott. Sulyok mellett én is használhattam a Krassó-Szörényi Lapok részére jutottat. – Ám volt ennek a kormánynak egy másik, olyan intézkedése, amely a megye magyarságának zömét, a begavölgyi telepeseket egész gazdasági létükben fenyegette: az agrárreform törvény előkészítése és ezzel kapcsolatban a kényszerbérbe vétel. Ezért Lugoson telepvédő irodát létesítettünk, és így rövidesen kapcsolatba jutottunk ezzel a szorongatott néppel. A telepesek ügye mellett egyre több munkát adott a római katolikus egyházközség vezetése. Issekutz Aurél távozása után erre engem kértek fel. A háború utolsó évében leszedték a templom harangjait, hogy belőlük ágyút öntsenek, elvitték az orgona sípjait, a repatriálások következtében a kántori állás üresedésbe jutott, a temető léckerítését a közellakók eltüzelték, és az egyházközség tagjai elszoktak az egyházi adó fizetésétől. Mind e mellett az egyháztanácsban a nemzetiségi kérdés is veszélyt támasztott. A németség kettészakadt. A német tagok nagy többsége kizárólag az egyházi érdekektől vezetve, a magyarsággal a kérdésekben, a közoktatásiakban, a méltányos megoldást kereste, voltak azonban, akik már a szászok befolyása alá jutottak, és mindenkit és minden intézményt „regermanizálni” törekedtek, amiben a kormányhatalom támogatását elnyerték. Mivel az egyházközség kb. 10 000 tagja közül mintegy 6000 volt a német, készségesen hozzájárultam ahhoz, hogy a jegyzőkönyv két nyelven, németül és magyarul vezettessék, magam az elnöklésben két nyelvet használtam, sőt ünnepélyes alkalmakkor (püspökfogadtatás stb.) beszédemet németül kezdtem, és magyarul folytattam. De a leghatározottabban tiltakoztam az ellen, hogy a meghagyott Mi Asszonyunkról nevezett Iskolanővérek vezetése alatt álló felekezeti iskolánkban a névelemzés alapján, minden német nevűt, ha németül egy szót sem tudott, a német tagozatba kényszerítsenek.