Lombhullásban – I.
De melyik Torda!?
Hány rétege van voltaképpen a Történelemnek? Milyen mélyre kell leásni az Időben ahhoz, hogy valamely emberi település legnemesebb, legigazibb értékeire rábukkanhassunk? Mennyire messzire kell visszamenni a kronológiák végtelen sorában, hogy felfedezzük (újra felfedezzük!) magunknak mindazokat a feledés homályában végérvényesen elveszni látszó történéseket és eredményeket, amelyek az évek-évtizedek-évszázadok folyamán mégiscsak szervesen beépültek mindennapjaink rezzenéseibe, ott lappanganak valahol mindannyiunk gondolatvilágában és bizony jó néhány alkalommal meghatározzák mind a mai napig valamely kisebb vagy nagyobb közösség magatartásformáit.
Minden bizonnyal nem én vagyok az egyetlen, aki ezt a kérdést feltette magának, valahányszor (de hányszor!) az elmúlt fél évszázad alatt a Feleki-tetőről aláereszkedve megpillantotta ezt a túlzsúfolt, füstös, piszkos, cementporos, a tranzitforgalomtól fulladozó iparvárost.
Minden bizonnyal jó néhányunkban megfogalmazódott az idők folyamán az az ösztönös bizakodás, az a reménykedő hit, hogy itt az Aranyos partján, ebben a pokoli forgalmú, gondozatlan központú, gazdátlan kinézetű agglomerációban kell léteznie valahol egy másik településnek, egy másik urbisnak, a saját szellemi értékeit ismerő és ápoló, az európai-viszonylatokban is mindmáig ragyogó történelmi példát szolgáltató másik városnak is.
Kolozsvár és Nagyvárad, Vajdahunyad és Temesvár, Beszterce és Brassó után ezt a falak mögött rejtőzködő, összehúzott drapériák mögé elbújó másik polist (újra)felfedezni gyűltünk most ide. Azt a több évszázados (vagy évezredes?) urbánus települést, amely nemcsak világhírű turisztikai látványosságairól – a Tordai-hasadékról (a hozzá kötődő Szent László-legendával!) vagy a tordai sóbányáról és a tordai szabadstrandról –, netán az itteni egyedi gasztronómiai ínyencségeiről – tordai pecsenye, tordai pogácsa, tordai palacsinta – nevezetes, hanem elsősorban az e tájon vagy az e falak között megesett egykori történelmi események miatt, kezdve a római kori Porolissum megalapításától, végezve az 1944. őszi hősies tordai csatáig. Diétai döntések és sókamarai határozatok hosszú sora, fejedelmi fogadások pompája és hetedhét országra szóló nagyvásárok zsibongása, véres gyilkosságok és tömegmészárlások borzanata… Közülük is messze kiemelkedőn ama bizonyos 1568-as erdélyi országgyűlés határozata, amely a világon legelőször hirdette ki a lelkiismeret szabadságát és a vallási türelmet: azt, hogy „senki az szuperintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa; ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől […], mert a hit Istennek ajándéka”…
Nem, kedves barátaim, mi nem az egykori dicső nagyipari fellegvár romjain keseregni jöttünk ide – bár egyszer talán fény derül majd arra is, miért is kellett tönkretenni és elkótyavetyélni az Erdélyi-medence gazdag altalajkincseinek feldolgozására hivatott, korántsem elavult technológiájú itteni vegyipart (elnézést szakmai elfogultságomért, de gondoljuk csak végig Torda és Fogaras, Nagybánya és Dicsőszentmárton, Zalatna és Kiskapus jelen állapotát!) –, nem is a sok évtizedes környezetszennyezés átkos hatását kívánjuk felmérni az itt élő emberek egészségi állapotán (bár az is megérne egy WHO-tanulmányt!), hanem szeretnénk felkutatni (és ha kell, újratudatosítani mind magunkban, mind a tágabb környezetünkben) mindazon személyiségek nevét, Dávid Ferenctől kezdve Jósika Miklósig, Bethlen Gábortól Köteles Sámuelig, Étienne Hajdútól Tőrös Gáborig, vagy éppenséggel Anavi Ádámtól Lászlóffy Aladárig, akiknek élete és tevékenysége ilyen vagy olyan módon ehhez a városhoz és ezekhez a falakhoz kapcsolódik; fel kívánjuk eleveníteni mindazokat a múltbéli eseményeket és történéseket, amelyek ezekhez a mindmáig itt található épületekhez kötődnek, s amelyeknek a jelenkorig tartó kisugárzása erőt adó jövőre-biztatás lehet mindannyiunk számára még a netán reánk fenekedő ordas esztendők idején is…
S végezetül engedtessék meg nekem az a személyes vallomás, hogy valahányszor mostanában Torda nevével találkozom, mindig eszembe jutnak a szüleimtől reám testált levelesládikókból felkutatott saját családi gyökereim is! Ugyanis 1883-ban itt született az általam sokáig marosújvárinak tartott Varga Árpád nevű nagyapám, 1851-ben, illetve 1858-ban itt látta meg a napvilágot Varga Sándor dédnagyapám és Roth Lujza dédnagyanyám, s a 19. század vége óta valahol az itteni temetőben porladnak Varga Mihály és Johann Roth, illetve Kanyaró Anna és Babos Borbála ükszüleim is… Én ide tehát, Tordára, egy kicsit immár hazajövök…
(Elhangzott Tordán, 2014. október 17-én, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre évi konferenciájának megnyitása alkalmából.)
A Johannis-szindróma
Íme hát bekövetkezett az, amire nem igen számított ebben az országban senki sem! Fittyet hányva a mérvadó rangos közvélemény-kutató intézetek valamennyi előrejelzésének, szembefordulva a mindent uraló ortodox egyház alig leplezett idegenellenességével, megcáfolva a bármiféle akut xenofóbiára vonatkozó, amúgy korántsem alaptalan hazai feltételezéseket, november 16-án (Ödön napján!), e jobb sorsra érdemes ország szavazópolgárainak elsöprő többsége – köztük a szabad választás alkotmányban rögzített jogának a biztosítása érdekében fél napon át a külképviseletek előtt tolongó több mint 360 ezer külföldön szavazó román állampolgár – a nemzetközi közvélemény nem kis meglepetésére egy német nemzetiségű jelöltet, Nagyszeben negyedszer is újrázni tudó polgármesterét választotta meg Románia államfőjének. A Klaus Werner Iohannisra leadott csaknem hat és fél millió szavazat – utólag fény derült arra is, hogy a szebeni anyakönyvi hivatalban ki, mikor és miért módosította a majdani polgármester családnevében a J betűt I-re, illusztris példát szolgáltatván az ötvenes–hatvanas évek hazai adminisztrációjának sajátos „toleráns szellemiségéről” – egyértelműen bebizonyította ország-világ előtt, hogy immár ebben a Kárpátok koszorúzta országban is „betelt a pohár”. Hogy Románia lakosságának döntő többsége változást akar. Nem holmi politikai helycserét, szimpla gyeplős-váltást egy cél nélkülinek tűnő, eszeveszett továbbvágtatásban – hanem egyértelmű és radikális szemléletváltást!
Minden bizonnyal sokan és sokat fogják még osztani és szorozni a közel- és távoli jövőben ezt az eseményt, jól informált politológusok és nagy tudással felvértezett szociológusok fogják majd lelkiismeretesen górcső alá venni és részletesen elemezni mindazokat az indokokat és tényezőket, amelyek ehhez a nem várt eredményhez vezettek. (A hírcsatornák máris maximumra túráztatott vitaműsorainak minden színvonalt nélkülöző handabandázásáról nem is beszélve.) Szóba kerül majd az „ein Mann – ein Wort” germán etikája, a német alaposság, a „deutsches Pünktlichkeit”, az „Ordung ist Ordung!” mítosza, „a jól végzett munka országának” („ţara lucrului bine făcut”) mágikus ígérete – társítva mindez a Hohenzollern-família Románia modernizálásában betöltött szerepének az újrafelfedezésével, a mai Német Szövetségi Köztársaság gazdasági dinamizmusának a felemlegetésével és a német termékek garantált minőségének a csodálatával. Mint ahogy természetszerűen terítékre kerül majd ama bizonyos „hermannstadti csoda”, a már mindenki által leírt Nagyszeben feltámadásának ékes példázata, Klaus Johannis személyes szerepe az „Európa kulturális fővárosa 2007” titulus odaítélésében, és ugyanakkor ama mágikus 2007-es esztendő nagyszabású ünnepségsorozatainak a mindmáig tartó delejes kisugárzása is. Ezek mind-mind megkerülhetetlen összetevői lesznek majd bármiféle eljövendő elemzésnek.
De a titkok titka mégsem ezekben a részindokokban rejlik. Nem a Károly király mítosza, vagy a korántsem elhanyagolandó németországi háttértámogatás lehetősége a siker igazi titka. A nem várt győzelem valódi magyarázata ott rejlik Johannis 2000-es váratlan szebeni győzelmében: abban a hangulatban, ahogy akkor a 90%-ban románok lakta Nagyszeben szavazópolgárai, megundorodva a saját politikai pártjaik alpári egymásra acsarkodásától, az addigi városvezetők krónikus inkompetenciájától és a közpénzek gátlástalan szétrablásától, egyértelmű büntető szavazással az akkor még szinte teljesen ismeretlen szász fizikatanárt, a Német Demokrata Fórum amúgy semmi eséllyel nem rendelkező jelöltjét részesítették előnyben. Hangsúlyozom: büntetésből a román politikai elit helyi képviselőivel szemben. Hogy aztán a következő, 2004-es, 2008-as és 2012-es választásokon már nemcsak Klaus Werner Johannist válasszák meg újra, 70-80%-os elsöprő többséggel, Nagyszeben polgármesterévé, de az alig néhány ezres szebeni szászságot képviselő Német Demokrata Fórumnak immár harmadjára is többsége legyen a helybeli tanácsban. Mindez, ismétlem, egy 90%-ban románok lakta dél-erdélyi városban.
Ugyanez ismétlődött meg újra, tizennégy esztendő múltával, országos szinten. Megelégelve a mindent behálózó korrupciót és az átláthatatlan bürokráciát, a kormányzás ígérgető totojázását, a „helyi bárók” arrogáns kiskirálykodását – nem is beszélve a külföldi szavazókörzetek tudatosan elszabotált megszervezéséről már az első forduló során – a második menetben a román választópolgárok rég nem látott számban mentek el szavazni – és az urnákba dobott szavazólapjaikkal egyértelműen kiütötték az addig legyőzhetetlennek tartott Victor Pontát, a mindent uraló Szociáldemokrata Párt valamennyi közvélemény-kutatás által – de még a hazai román politikacsinálók döntő többségének, mi több, tulajdon érdekvédelmi szövetségünk jó néhány markáns megyei vezetőjének (!) a véleménye szerint is – biztos győztesnek kikiáltott jelöltjét. Aki ráadásul, idestova huszonnyolc hónapja már, Románia miniszterelnöke is.
Hogy milyen következményei lesznek majd ennek a csattanós proteszt-szavazásnak az ország életére, azt nyilván a jövő dönti el. Mennyire tudja majd ebben a meglehetősen bonyolult felépítésű fél-prezidenciális rendszerben a december végén a cotroceni-i palotába beköltöző, de végrehajtói hatáskörrel nem rendelkező új elnök érvényre juttatni a saját elképzeléseit – egymagában, a politikacsinálás bukaresti kulisszatitkainak ismerete nélkül, a „mogulok” által befolyásolt médiabirodalmak megannyi gáncsoskodásának, sőt, akár nyílt ellenszegülésének közepette. Mennyire tud megfelelni a társadalom széles rétegei részéről irányában megfogalmazott fokozott elvárásoknak. Mennyire tudja majd betölteni az államelnök utóbbi esztendőkben oly gyakran hiányolt mediátori szerepkörét. És nem utolsósorban: mennyire tud megmaradni nagyszebeni szásznak, a kisebbségi kérdés kihívását átélő és megértő, a többség és a kisebbség között közvetíteni tudó (és akaró) politikusnak – vagy pedig neofitaként, románabb lesz a románoknál.
Mint ahogy az is a jövő zenéje, miként lesz képes a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó, ugyanakkor a végletekig korrumpálódott román politikai elit magát megújítani. Miképpen tudja feldolgozni magában ennek a választásnak a valódi üzenetét: nevezetesen azt, hogy kies hazánknak új politikai vezetőrétegre van szüksége.
Igen, mindezt minden bizonnyal az eljövendő dönti majd el.
Addig is maradjunk az ilyenkor illendő erdélyi jókívánsággal: Grüss Gott, sehr geehrter Herr Präsident! Wir wünschen Ihnen viel Glück und viel Erfolg in der Zukunft!
(Nagyvárad, 2014. november 18.)
Emlékezzünk!
Huszonöt esztendővel ezelőtt, egy sok száz halálos áldozatot, sok ezer sebesültet követelő véres Karácsony meghozta számunkra, e jobb sorsra érdemes ország eladdig kilátástalanságban tengődő, végletekig elkeseredett polgárai számára, életünk talán legszebb, legcsodálatosabb ajándékát: a már álmunkban sem remélt, legmeghittebb beszélgetéseink során sem emlegetett SZABADSÁGOT. Az akkori temesvári lelkész, Tőkés László ablaka előtti, december 15-i tiltakozó szolidaritásból kiinduló, előbb csak Temesvárra, később az egész országra kiterjedő népfelkelés elemi erővel söpörte el Kelet-Közép-Európa talán legsötétebb, legembertelenebb önkényuralmi rendszerét, Nicolae Ceauşescu hosszú ideig megdönthetetlennek tartott nemzetikommunista diktatúráját és adta vissza az itt élők számára, egy emberibb lét megélhetésének a reményével együtt, ennek az országnak az európai népek közösségéhez való visszatalálásának a lehetőségét is.
Ugyanakkor a ’89. decemberi események történelmi lehetőséget kínáltak egy végletekig megalázott, saját intézményeitől módszeresen megfosztott, már-már a maga önfelszámolódásába is beletörődő nemzeti közösség, a romániai magyarság számára a talpra állásra és az önösszeszedésre. Ezt felismerve Nagyváradon is, Erdély többi nagyvárosához hasonlóan, már december 23-án, a Körösvidéki Múzeum kerítésénél, a középkori Várad oda kidobált kövein, egy alig tíztagú baráti kör kezdeményezte az akkor még általunk ösztönösen Magyar Demokrata Nemzeti Tanácsnak nevezett szövetség váradi szervezetének a létrehozását, hogy aztán két napra rá, december 25-én, a Jakobovits házaspár műtermében, mintegy hetven váradi értelmiségi jelenlétében, megéljük a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Nagyváradi Szervezetének a megalakulását, majd pár nap múlva, miközben megyeszerte jöttek létre a helyi szervezetek, az időközben visszaszerzett Pártkabinet (a mai Református Püspöki Palota) kistermében már az RMDSZ Bihar megyei Szervezetének az ideiglenes tisztségviselőit is nevesítettük. Ez bizony valóban „a Cselekvés Ideje” volt! Azokat a perceket nem lehet elfelejteni.
Negyedszázad teltével, az egykori kezdeményezők és alapítók, kegyelettel fejet hajtva az időközben közülünk végleg eltávozott néhai harcostársaink emléke előtt, változatlan hittel emlékezünk vissza az akkori mámoros hangulatú napokra, a tenni akarás, az egymás mellé sorakozás feledhetetlen perceire, s meggyőződésünk, hogy az utánunk jövő „mindig újak” is ugyanolyan önzetlenül és áldozatkészen, mindenfajta társadalmi, vallási és világnézeti különbségeken felülemelkedve szolgálják majd a bihari magyarság közképviseletét és érdekvédelmét, mint ahogy mi tettük azt 25 évvel ezelőtt.
(A cselekvés ideje, avagy micsoda tíz esztendő! 1989–1999 című memoárkötetem 2014. december 22-i nagyváradi bemutatója alkalmával megfogalmazott Felhívás szövege. Aláírták: Dérer Ferenc, Hajdu Géza, Jakabffy László, Jakobovits Márta, Kiss-Törék Ildikó, Meleg Vilmos, Stanik István, Szilágyi Zsolt és jómagam.)
„Szánd meg, Isten, a magyart”
(tűnődések a magyar kultúra napján)
Töredelmesen be kell vallanom, amikor jó tizenöt évvel ezelőtt tudomásomra jutott, hogy a Berettyóújfaluval (még csak nem is Debrecennel!) megkötött együttműködés eredményeként ezután Nagyváradon is minden év január 22-én megünnepelik majd A magyar kultúra napját, meglehetősen fenntartással fogadtam a hírt. Micsoda? Hát le lehet egyetlen kalendáriumi rubrikára korlátozni valamely közösségnek a szellem gyarapítására, a lélek ápolására és gazdagítására irányuló figyelmét? – tettem fel magamnak akkor retorikusan a kérdést. Be lehet skatulyázni az év 365 napjából egy dátumra „a szellemsugarak tiszta forrásai” közt, az emberi képzelet mérhetetlen kincsestáraiban, vagy akár a nagyvilág szövevényes történéseinek labirintusában tájékozódni képes kiművelt emberfők kialakításának és sokasításának legelemibb kollektív kötelességét?… Hiszen a kultúra iránti igény minden magára valamit is adó nemzetnek olyan létszükséglete kell legyen, mint a földi halandónak a mindennapi táplálék… Sarkosan úgy is fogalmazhatnék, hogy kultúra nélkül nem lehet élni. Vagy ha lehet, az már nem élet, az már csak puszta vegetálás. Az a nép pedig, amelyik csak egyszer fedezi fel magának egy esztendő során a saját műveltségének a fontosságát, csupán egy alkalommal fordítja figyelmét önnön szellemi életének felvirágoztatása és gyarapítása felé – az a nép bizony leírja magát a világ nemzeteinek történelmi versenyfutásában, s végérvényesen a hátul kullogók, a futottak még kategóriájába soroltatja be önmagát.
Igen, ilyesfajta eretnek gondolatokkal mocorgott bennem a kisördög annak idején, amikor legelőször A magyar kultúra napjának kiemelt váradi megünnepléséről hallottam.
Azóta eltelt tizenöt esztendő. Nem kis idő, ami alatt bizony „a tél dere már megüté fejemet”, és egykori szép fekete szakállam is jócskán megőszült. S ha alapjaiban a szellemi értékek közkinccsé válásáról szóló fentebb közzétett véleményem mit sem változott, mégis a január 22-i ünnepségek megítélése terén furcsa metamorfózison mentem keresztül. Az évek során ugyanis egyre inkább az a vélemény fogalmazódott meg bennem, hogy azok, akik annak idején január 22-ét mint „a magyar kultúra napját” nevesítették, korántsem kizárólag a műveltség széles körű elsajátításának, divatos szóval fogalmazva, a kultúra fogyasztásának a „felette szükséges voltára”, az átlagember mindennapos művelődésének az imperatívuszára gondoltak. Nem kizárólag „a szellem csinosodására”, hanem sokkal inkább az alkotás szentségének, a valami újat, szépet, jobbat, egyénit teremtő emberi gyötrelem misztériumának a fókuszba állítására. Annak az egyedi pillanatnak a megragadására, amikor – maradjunk csak Kölcsey példájánál – száznyolcvanvalahány évvel ezelőtt, innen légvonalban alig száz kilométernyire, szatmárcsekei magányában, mécsesek vagy gyertyák lángjainál, a reformkor e nagy költő egyénisége, a 130. zsoltár dallamára egy „nemzeti imádságot” fogalmazott meg, s parafrazálva a kálvinista szívünknek oly kedves ároni áldás legelső mondatát – „Mindezeknek utána, Istennek népe, az Úr áldjon meg és őrizzen meg téged / …” – azzal a kéréssel fordult a Mindenség Urához, az Élet Fejedelméhez, hogy „áldja meg a magyart!”
Ezt a gyötrődő fohászkodást, ezt a mélységesen mély költői kitárulkozást, a mindenkori alkotó ember kínkeserves vajúdását és mindenségkeresését, a lélek gazdagításának egyedi pillanatát ünnepeljük ma. A nemzet legkiválóbb gondolkodóinak azon erőfeszítését, amely révén – akár az irodalom, akár a zeneművészet, akár a képzőművészet területén – a körülöttünk lévő világ valamivel szebbé, jobbá, emberibbé változik… Azt a kegyelmi hangulatot, amely számunkra a Szeptember végén-t, A vén cigányt, A walesi bárdokat, Az Ős Kajánt, A Dunánál-t, a Testamentumot, a Hetedik eclogát, az Egy mondat a zsarnokságról-t, netán Az aranyembert, A fekete várost, az Erdély-trilógiát – vagy hogy szűkebb pátriánkat se hanyagoljam el –, az Ahogy lehetet, a Psalmus Hungaricust, az Ábel-trilógiát, A sárga házat, a Fától fáig-ot, a Bartók Amerikában-t, a Csillag a máglyán-t – folytassam még?) papírra vetette, a Bánk bánt, a Magyar rapszódiákat, az Allegro barbarót vagy a Háry Jánost zenekarra hangszerelte, s az Ecce homót, a Majálist, a Taorminát vagy a nagybányai iskola festményeit pedig vászonra kent színekbe álmodta.
Igen, január 22-ét ünnepelve a maga mulandósága ellen küzdő homo sapiens eme alkotó tevékenységét, az örökké mást, örökké újat kereső halandó ember ezen teremtőképességét kell(ene) méltó közmegbecsülés tárgyává tennünk végre-valahára – itt, ebben az oly sokat megélt, jobb sorsra érdemes Duna-medencében!
Az valóban mindenkihez szóló, méltó (és időszerű) figyelemfelkeltés volna.
(Nagyvárad, 2015. január 22-én)
Búcsú Kötő Józseftől
Ismét elment egy kiváló ember közülünk! Egy szürke eminenciás, akire mindenkor és mindenhol számítani lehetett. Ismét szegényebbek lettünk egy hűséges baráttal és egy megbízható harcostárssal. Egy nagy tudású polihisztorral, akinek színház- és művelődéstörténeti tanulmányait sokáig emlegetni fogja az utókor. Egy rendkívüli tehetséggel megáldott szervező egyéniséggel, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a hazai magyar kulturális élet talpra állításában, az önálló magyar oktatási rendszer kialakításában, s nem utolsósorban a legendás Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) újraindításában és működtetésében.
Akik valaha is találkoztak vele – márpedig az idők folyamán sokan találkozhattak –, mindig egy nyíltszívű, meleg tekintetű, szerény mosolyú, minden kérdésre válaszolni próbáló ember emlékét vihették magukkal. Ilyen volt, amikor a hetvenes-nyolcvanas években, a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkáraként az előcsarnokban ácsorogva figyelte a Harag György rendezte Sütő-előadások tomboló közönségsikerét; ilyen volt a nyolcvanas évek végén, amikor ugyanezen teátrum igazgatójaként a színpadon kialakított nézőtér hátsó sorában szorongva drukkolta végig A buszmegálló megmozdíthatatlannak tetsző vasfüggönyének váratlan felemelkedését (Tompa Gábor sokkhatású jövendő-jóslatát); ilyen volt ’90 januárjában, a színház stúdiótermének bejáratánál, amikor az alakulófélben lévő RMDSZ első országos seregszemléjére érkező küldötteket köszöntötte. És ilyen volt alig két év múlva is, amikor az RMDSZ Kolozs megyei elnökeként a Szent Mihály-templomban szorongó több ezres tömeget a Gheorghe Funar által elköltöztetésre ítélt Mátyás-szobor védelmében a csendőrsorfallal szemben az utcára vezette; ilyen volt az EMKE főtitkáraként (majd később, 1998–2008 között, annak elnökeként) a Református Teológia dísztermében tartott közművelődési tanácskozásokon és közgyűléseken; ilyen volt az RMDSZ országos társadalom-szervezési titkáraként, majd közművelődési (később oktatási) ügyvezető elnökhelyetteseként az erdélyi magyarság érdekvédelmi szövetségének megannyi felsereglésén, küldöttgyűlésén vagy épp kongresszusán… Miközben két alkalommal is lekerült, 2-2 esztendőre, Bukarestbe, az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkáraként, ahol – hogy Kelemen Hunor szövetségi elnök január 20-i méltatásából idézzek – „a hazai pedagógusi pálya lehetőségei és nehézségei is behatóan foglalkoztatták”, mi több, a tudatosan eldöntött 2007-es visszavonulása után – „az ember akkor menjen el nyugdíjba, amíg csúcson van, és nem akkor, amikor elküldik”, magyarázta akkor hamiskás mosollyal döntését nekünk, értetlenkedő kérdezősködőknek –, az új román választási rendszer furcsa fintoraként, egy esélytelennek tartott „húzó-helyről”, mindenki legnagyobb meglepetésére, 2008-ban a 4-es számú külföldi választókerület RMDSZ-es képviselőjévé választották. (Hogy meg volt rémülve, amikor öt perccel a hír közreadása után, a Bukarestbe „száműzött” váradiak épp esedékes negyedévi összejöveteléről telefonon felhívtam és a sorsa elől menekülni próbáló Jónás-próféta cethal példázatával ijesztgettem!)
Vérbeli közéleti ember volt. „Ahol iskoláról, kultúráról, tudományról volt szó, ott állt a szervezők között, érvelt, felszólalt,… próbált látni és láttatni a lényeget” – írta róla Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese január 21-én közreadott búcsúztatójában „Nagyon kevesen vannak olyanok, akik pátosszal, szónoki lendülettel, színesen érvelve is velősen, tartalmasan tudnak megszólalni. Kötő József tudott, így beszélt, így írt…” Igen, valóban így élt élete utolsó éveiben is. Így szerepelt legutoljára a Kiss Stúdió 20 éves fennállásának az ünnepségén a tavaly tavasszal itt Váradon, a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban, s e kvalitásaival jeleskedett tavaly június végi utolsó személyes találkozásunk alkalmával, a Kolozsvár Társaság székhelyén, a Confessionis kötetem ottani bemutatóján…
Bizony nehéz lesz megszokni a nemzet eme hűséges napszámosának a hiányát! Bizony, csak most tudatosodik bennünk igazán az, hogy „közösségünk életében pótolhatatlan űrt hagy távozásával – citálom újra Kelemen Hunort –, hiszen általa az erdélyi magyarság páratlan társadalmi érzékenységgel, elkötelezettséggel megáldott, szakmájához alázattal, igényességgel és szeretettel közeledő embert veszített el…”
Január 24-i búcsúztatóján a kegyeletüket leróni szándékozó jó barátok és ismerősök százai szorongtak a Kolozsvári Állami Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett ravatala körül. (Már aki be tudta magát szuszakolni az ugyancsak szűknek bizonyuló bejárati ajtókon.) Az erdélyi magyar értelmiség színe-java eljött még egyszer találkozni Kötő Jóskával, ezzel a kiváló szellemű vezéregyéniséggel, akinek a testét néhány óra múlva a Házsongárdi temetőben örök nyugalomra helyezték. A testét csupán, mert életének példája, munkásságának eredménye – miként azt a legelőször mikrofonhoz lépő méltatója, Markó Béla, a maga rendkívül szuggesztív búcsúbeszédében többször is hangsúlyozta – örökké köztünk marad. Az immár végérvényesen az erdélyi magyarság elévülhetetlen köztulajdona.
Igen, ez a közéleti elkötelezettség, népének ez az önzetlen szolgálata – miként azt a többi búcsúztató: Dávid Gyula, Visky András, Németh Zsolt és Szilágyi Mátyás is megfogalmazta –, ez Kötő József igazi hagyatéka. Ezt kell nekünk, ideig-óráig még itt maradottaknak, tovább gyarapítanunk és átadnunk az utánunk jövőknek.
Nyugodjon békében! Emléke legyen áldott!
(Nagyvárad, 2015. január 25-én)