Ady Élesden. A Dankó-koncert
Ady nagy rajongója volt Dankó Pista zenéjének, egyik kedvenc nótája volt a Most van a nap lemenőben című Dankó-szerzemény. 1900-ban Dankó Váradon vendégszerepelt zenekarával, esténként hatalmas sikerrel lépett fel a Fekete Sas palota hangversenytermében. Ady számtalan rajongó cikkében promotálta a híres zenészt, sőt versben is tisztelgett előtte. 1900 augusztusában Dankó búcsúzik Nagyváradtól, nagyszabású koncerttel.
Azon a búcsúkoncerten jelen van egy élesdi dzsentri földbirtokos asszony: Juricskay Jolán és húszéves asszonylánya. Ők hívják meg Dankót Élesdre, s így kerül sor a koncertre, 1900. szeptember 25-én, kedden este 20 órakor, amelyen Ady is részt vett. Aznap este az élesdi Erzsébet szálló nagyvendéglőjében legalább 160 ember szorongott. Ott volt Bérczy Imre főszolgabíró, Verner Kálmán szolgabíró, dr. Sámson Márton járási főorvos, dr. Ungár Vilmos járási főállatorvos, ott vannak a környék gazdag magyar nemes famíliái: a Juricskayak, Poynárok, Szúnyoghok, Richter Károlyék. Szép számmal képviseltetik magukat a helyi zsidó nagykereskedők, sőt a román ortodox urak – köztük egy magas rangú pópa – is. Élesd kegyurai: gr. Bethlen Aladár és neje, Batthyány Vilma nincsenek jelen ugyan, de jóindulatuk jeléül bort és mézet küldenek a társulatnak. A lépes méz a gégényi uradalom méhészetéből került ki, s külön felcímkézve a súlyos tüdőbeteg Dankónak szánta a jólelkű Vilma grófné.
A koncert sokáig volt szóbeszéd tárgya Élesden. A fenti részleteket dédanyám mesélte leányának, Vilma nagyanyámnak, aki a grófné keresztlánya is volt. Innen kapta a Vilma nevet. Dédanyám a grófné megbecsült fehérnemű-varrónője volt hosszú évekig, az ilyen keresztszülőség megszokott kegyúri gesztus volt akkoriban a hűséges alkalmazottak irányában.
Lezajlott a koncert, hatalmas sikerrel, a közönség együtt énekelte a híres Dankó-nótákat: Eltörött a hegedűm, Szőke kislány, Még azt mondják stb.
Aztán következett az igazi mulatság: a trakta. Az ételsorok neve nem maradt fenn, csak a hors d’oeuvre – élesdiül: hordő – azaz előétel, amelyet a nagyvendéglő a mindenkori úri közönségnek kötelezően feltálalt. Tehát a „hordő”: szalonkocsonya, kaszinótojás és borsos dübbencs (jellegzetes bihari kenyérféle: sós-borsos házicipócska) volt. A dübbencs kívánta a bort, s aki megszomjazott, az válogathatott a helyi, nagyszerű nedűkből. Az élesdiek erős, asztali borokat készítettek akkoriban. Dávid Mihály, apai dédapám, a község egyik legjobb borosgazdája is rendszeresen szállított a nagyvendéglőnek bort. Valószínűleg erről a traktáról sem hiányozhatott két híres bora, a bácsó (juhfark) és az alanttermő zamatos fehér. A fanyar, vörös bákor (bakator) pedig a Poynár pincészetből került ki.
Ady és váradi barátai – talán Dési Géza, Biró Lajos, Szűts Dezső volt ott – egész éjjel mulattak a banketten, majd másnap a költő a Szabadságban riportban számolt be a lelkes ünneplésről: „Élesden még tudnak lelkesedni, aztán igen helyes, jó bor van ám ott!”
A fiatal Ady akkor még nagyszerűen bírja a megpróbáltatásokat. Élesdre lovas kocsival jött, azt az egész mulatság alatt váratta a szálló előtt, hajnalig. Váradtól Élesd fogaton legalább négy óra, még vonaton is egy fertályóra. Ady tehát négy órát kocsizott Dankó kedvéért, s már másnap reggel frissiben leírta élményeit az újságban, ahol segédszerkesztőként dolgozott. A Dankó-estről még sokáig beszéltek Élesden. Annál is inkább, mert ez volt Dankó egyik utolsó koncertje. Elhatalmasodott tüdőbaján nem segíthetett sem a meráni szanatórium, sem Vilma grófné lépes méze. Nem sok idő múlva, nagy részvét mellett temették el Szegeden. Ez a koncert vízválasztó volt Ady szakmai életében is. A Dankó Pistához írott versére figyelt fel Fehér Dezső, s így szerződtette át a költőt, pár hónap múlva, a Nagyváradi Naplóhoz.