Barátsággyakorlatok
Fordító:
Kinde Annamária
Sok év elmúlt már azóta, a nyolcvanas évek óta, amikor fiatalok voltunk – és ez jó volt –, amikor totális kommunizmusban éltünk – ez pedig nem volt jó. Az akkori fiatalok életkorban ma már közelebb vannak a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Az írástudók, de a képzőművészek is – talán kisebb mértékben, vagy kisebb sajtónyilvánossággal –, csoportosultak és új nemzedékként léptek elő akkoriban, a nyolcvanasok nemzedékeként, amelyet farmeres vagy tornacipős generációnak is neveztek. Egyesek egyenesen a posztmodern generációjaként emlegették – és itt találkozik közelebbről az irodalom a képzőművészettel.
Hogy miért nem volt jó soruk az alkotóknak a kommunizmusban, az nagyon egyszerűen elmagyarázható: a szabadság korlátozása, vagyis a gondolkodás, a kifejezés, a stílus, valamennyi téma és szó szabadságának korlátozása miatt. A kollektivizmus, a formálisan is kötelező hazafiasság, a személyi kultusz, a dilettantizmus bátorítása a kommunista párt deklarált céljai közé tartoztak. Ebben a kontextusban, amikor még egy folyóiratba vagy egy kiadóhoz bekerülni is kivételesnek számított, önellentmondás az irodalmi körökben képződő írók csoportosulásainak kialakulása.
Ott voltak a nagy egyetemi központokban létrejött irodalmi körök, amelyeket egy-egy folyóirat is erősített, ott voltak azokban a városokban az irodalmi körök, ahol működött egy-egy folyóirat, de ott voltak más kisebb és nagyobb helységben is, megyeszékhelyektől a bányavárosokig vagy kollektivizált falvakig. A köröket bátorította a kommunista párt, akár a kórusok vagy népi tánccsoportok alakítását, hogy érvényesíthesse ideológiáját és persze ellenőrizze az alkotók alakulását.
Amint már említettem, a nagy egyetemi központokban is alakultak körök, a két világháború közötti időszakban működő hasonló csoportosulások – az Eugen Lovinescu nevével fémjelzett csoport, ahol a modern román irodalom nevelkedett, vagy egy még előbbi, tizenkilencedik századi minta, amely Titu Maiorescu és a Junimea nevéhez kötődik – mintájára. Ezeknek a mesterei tiszteletreméltó professzorok, főként kritikusok és irodalomtörténészek voltak. Ők nem a kommunista párt szolgálatában tevékenykedtek, ellenkezőleg: utat nyitottak a felzárkózáshoz mindannak irányába, ami Nyugat-Európában és Amerikában történt. Ilyen kör volt Kolozsvárt az Echinox, a hasonló nevű folyóirattal. Pontosabban: a kör kapta nevét a folyóirattól. Én magam is echinoxos vagyok, és a nagyváradi, illetve a nyolcvanas években Nagyváradon élő írók közül Mircea Copil, Al. Cistelecan, Virgil Podoabă, Ion Simuţ és Zudor János is azok voltak. A Familia folyóirat mellett létezett a Iosif Vulcan kör, sok taggal, ám hiányzott belőle a kritikus szellem, amely elválaszthatta volna az értékeket az elkerülhetetlen önjelölt törekvőktől. Ezt a küldetést vállalta fel Virgil Podoabă, aki Al. Cistelecannal együtt vitte a Familia folyóirat irodalomkritikai rovatát. A Iosif Vulcan kör így vált az alkotói versengés, a kritikus szellem, a főként Virgil Podoabă által fenntartott kultúra-éhség terepévé. Itt olvastak fel először és itt próbálgatták a kulturális párbeszédet a középiskolás Tiberiu Ciorba és Miron Beteg, itt olvasta fel verseit Sergiu Vaida, Ioan F. Pop, Lucian Scurtu, Al. Sfârlea, Gh. Vidican, Al. Seres, illetve prózáit Horia Al. Căbuţi, Florin Ardelean, Cătălin Şuşu, Petre Şandor, C. C. Platon. Olykor megjelentek a Familia szerkesztői: Radu Enescu, Vasile Spoială vagy Crăciun Bejan, utóbbi a könyvtárát is megnyitotta azok előtt, akiket megbízhatónak ítélt.
Egy másféle kör volt a Hadsereg Házában működő Horenii, ahol a kritikai szellem helyett a hazafiaskodó opportunizmus vitte a prímet.
Magyar részről ott volt az Ady kör, amelynek pezsgése még erőteljesebbnek tűnt nekem akkoriban. Emlékszem ma is jól csengő nevekre, amelyeknek viselői akkor egy teljes köri ülést szántak nekem: Fábián Imre, Fábián Sándor, Gittai István, Varga Gábor, Szűcs László, Kinde Annamária, Zudor János, Sall László és mások. A nagyváradi román és magyar nyelvű íróknak ezek a találkozásai nem a két etnikum közötti jó viszony bemutatását célzó formalitások voltak, hanem baráti gyakorlat. Velem például az történt, hogy tíz versemet fordította le tíz magyar író, és az összes változatot felolvasták. Kár, hogy ma nem vagyunk e kéziratok birtokában, de talán megtalálja majd őket valaki a Securitate irattárában. Az magától értetődő, hogy besúgók is voltak a köri tagok között, méghozzá a legaktívabb tagok közül: a köri üléseknek megszabott helyük volt, ám a beszélgetések feltétlenül tovább folytatódtak az Astoria vendéglőben.
Talán az irodalmi kör mint irodalmi műhely és a festők „műhelyei” voltak csupán a szabadon szerveződő csoportok a kommunista nyolcvanas években. Még ha nem születtek is mindegyikben tiltakozó kiáltványok, ezek a műhelyek a brutális beavatkozás határáig kiaknázták az alkotói szabadságot és a párbeszédet, tagjaik kölcsönösen csiszolták egymást – nagyra törő terveikkel és bohémságukkal a következő évtizedre kinevelődő elitet képviselték.