Amit szóban nem lehet elmondani
Az alábbiakban Jakobovits Miklóssal készült beszélgetésekből olvashatnak részleteket. Az első az erdélyi művészek helyzetére fókuszál, a második elsősorban mint a Barabás Miklós Céh elnökét faggatja a művészt, a harmadik személyes kérdések mellett közéleti témákat is feszeget.
1.
A mai életünkben van egy hihetetlen ziláltság, egy frusztráltság, ezért az emberek lelkében van egy vágy a múlt értékeit olyan formában felszínre hozni, amely a régi koroknak az erkölcsi stabilitását, a komolyságát, az emberi emelkedettségének a súlyát tudja jelenteni. Tehát volt egy olyan érzésem, hogy valami olyan stabilitást szeretnék én a képeimben a formákon, a színeken keresztül sugallni, ami egyfajta áradását, magnetikus erejét jelenti annak a nyugalomnak, amelyre a mai időkben az emberek vágynak. A múlt század 10-es, 20-as éveiben voltak a formabontók, voltak azok a művészek, akik abban a túl nagy polgári nyugalomban újat akarva, forradalmasítani akarták a formát és a mondanivalót is. Úgy érzem, a mi korunkban ezeket a formákat újra össze kéne rakni, nagy erkölcsi erővel és erőteljes képzőművészeti formával. Ehhez szükségem van a képzőművészeti műfajok kombinációjára. A szobrászatban lévő nagy plasztikai belső feszítő erőt igyekszem összeötvözni a színeknek a harmóniájával és a hangolásával. Úgy érzem, hogy ez a fajta összegezése és ez a fajta kombinációja a két műfajnak adhat egy olyan érdekes dolgot, ami nekem is és a közösségnek is egy új erőt jelent.
Azt olvastam egy helyütt, hogy aktuális művészi korszakában kiiktatott szinte mindent, ami hagyományos a képzőművészetben. Alapelemeire redukálta a formát, művészete egyre szűkszavúbbá vált. Mostani kompozícióit az egymásra épülő színes formák uralják. Ebből a megmozgatott felületből áll össze a látvány: gipsz, homok, textília vagy fém – mint építőelem – felhasználásával. Ez a technika valójában egy sor komponálási lehetőséget kínál. Számos alkotásán éppen ennek köszönhetően egyfajta játékosság is megfigyelhető, ugyanakkor megmarad a rend, a harmónia. A kezdeti kissé groteszk, majd sokalakos, szimbolikus kompozíciói után, ezt a mai képalkotási módszert valamiféle szintézisként kell felfogni?
Amikor a groteszk periódusom volt, akkor az egyfajta szatirikus jellemzése volt annak a társadalomnak, amiben akkor éltünk. Ez a szemlélet a képzőművészetben hasonló volt, mint amit mondjuk egy Páskándi Géza irodalmi munkáiban látunk, hogy az ember valahogy próbált kifejezni olyan dolgokat, amit az irodalomban a sorok között olvasva, a piktúrában pedig szimbolikusan kifejezve érthetünk meg. Tehát olyan groteszk helyzeteket és különösen olyan emberi álnok szerepléseket igyekeztem leleplezni, amiket nagyon sokan vállaltak hatalmi vágy vagy helyezkedés szempontjából. Látva egy sor nyugati képzőművészeti kiállítást, rádöbbentem arra, hogy ha én akarok is mondani valamit egy elvont, illetve egy groteszkebb szemlélettel, akkor azt az irodalomhoz hasonló elbeszélő jelleggel tudom a leginkább megtenni. Elsődleges vágyam az volt, hogy a mondanivaló mellett megjelenhessen azoknak az érzeteknek a sugárzása, amit a különböző anyagokkal és formákkal ki tudok fejezni. Ezért nagyon sokat foglalkoztam a különböző márvány- és gránitporokkal, fémeknek az applikálásával, a különböző oxidok és porfestékek felületekbe való beinkadrálásával, de vigyáztam arra, hogy mindez ne valami külső hatásvadászatnak a felszínes tetszelgése legyen, hanem sokkal inkább arra törekedtem, hogy egy bensőséges hangulat modern kifejezését, egy közvetlenebb atmoszféra kifejezését próbáljam az új eszközökkel megoldani.(…)
Mit jelent Önnek az anyaországban bemutatni alkotásait; a lehetőségen túl, mi a kölcsönös eszmei hozadéka egy ilyen eseménynek?
Az erdélyi képzőművészetet én általában azzal és úgy különböztetem meg az anyaországi képzőművészettől, hogy talán mintha több volna az erdélyi művészetben az emocionális elem, amely az ottani emberekben a múlt és a társadalmi légkör hatására kialakult. Ezt lehet pozitív dolognak tartani, de ugyanakkor az erdélyi művészetben észrevehető egyfajta vidékiességnek is az érzete, mert nekünk nem volt lehetőségünk, mint a magyarországi vagy a más országokban élő művészeknek, hogy már ezelőtt 20-30 évvel összemérjük magunkat a nagy európai képzőművészeti látásmóddal. Nekem a legnagyobb érdekesség s a legkülönösebb dolog az volt, amikor 2002-ben az Ernst Múzeumban rendezték a Felezőidő című kiállítást, hogy hogyan kapcsolódik be az erdélyi művészet a nagy európai művészeti áramlatokba. Tulajdonképpen az a lényeg, hogy azok az érzékeny művészek, akik erre ráéreztek, azok hogyan tudtak olyan jelzéseket adni erről a korról, vagy erről a vidékről, amit itt bemutattak Magyarországon. Tehát nekem az az érzésem, hogy az erdélyi művészek munkái és a magyarországi művészek munkái között olyan kapcsolat van, amelyet nem lehet egy lezárt ténynek venni, hanem úgy kell értékelnünk, mint egy állandó körforgást. Nyilvánvaló hatása lesz az erdélyi művészekre is azoknak a nagyszerű munkáknak, amik itt történnek Magyarországon, de szerintem bizonyos értelemben az erdélyi művészek is hatni tudnak a magyarországi művészekre, mondjuk a zártságukban kialakult lelki szüzesség, vagy elvonultság, vagy valami stabilitáson keresztül.
Mit kell megmutatni egy erdélyi művésznek nyugaton, egy olyan művésznek, akinek nincs rejtegetnivalója, és aki minőségben felveszi a versenyt bárkivel, és ezeknek a kiállításoknak mi volt a visszhangja akkoriban?
Ugyanaz volt a visszhangja, mint ami most is a vágyam. Nekem van egy olyan elméletem, hogy ez, amit mondtam az erdélyi művészetről, ez tulajdonképpen nagyrészt egész Közép-Európára érvényes. Ha az ember belegondol abba, hogy a 20-as években a nagy francia iskolában magyarok, románok, lengyelek, ukránok, tehát nem direkt franciák, voltak és ezek az emberek tele voltak emóciókkal és újat akartak, akkor arra a meggyőződésre jutunk, hogy a mai időkben és a mai felfokozott világban mi lehet egy művésznek a legnagyobb iránytűje, ha nem a jellem belső ereje. Én egy képet mikor nézek, akár elvont, akár realista, elsősorban mindig azt keresem, hogy milyen belső indítékkal készült, hogy az illető művész a belső hangjaira figyelt-e, a belső mondanivalója volt-e a fontos. Tehát érezni kell rajta a lelki kényszernek az erejét, mert csakis a lelki kényszernek az ereje adja meg a kép ütőerejét és szuggesztív erejét. Ha ez így működik és megmarad a művész szabadsága, akkor a többi már szerintem az erkölcsi magatartás után leszűrt vérmérsékleti dolog. Nyilvánvaló, hogy fog érződni az, hogy az egy erdélyi művésznek, vagy egy más országból jött művésznek a munkája – a színkezelés, a gesztusok révén –, mert összegződik az esszenciája annak a hangulatnak, annak az életérzésnek, lelki éghajlatnak, amit ki tud fejezni. (…)
A szűk szakmai réteget leszámítva, ma az erdélyi művészetről mindenkinek elsősorban Nagybánya jut eszébe, főleg a nyugati országokban, de még Magyarországon is. Utána aztán jöttek a posztnagybányaisok, a Székely iskola, de tudunk a temesváriakról, ismerjük az aradi, a váradi légkört stb. Sok fiatal művész, illetve művészi csoportosulás figyelhető meg (Minimum Party alkotótábor, Élesdi Művésztelep), akik tevékenyen kiveszik részüket az erdélyi kortárs művészet alakításában. Ön szerint mi a jövő nemzedékének a feladata, egyáltalán hogy áll össze manapság az erdélyi magyar képzőművészet?
A mostani fiatalok: az élesdiek, temesváriak, aradiak, csíkszeredaiak, tehát ez az egészen új típusú szemlélet, úgy érzem, hogy egyszerre él a hagyományos művészettel együtt, és hoz új látásmódot az erdélyi művészetben, amelyet be lehet bárhol mutatni. Úgy érzem, hogy ezek a folyamatok, ha a határok nyitottak lesznek, a kelet–nyugat dialógusban nagyon erőteljesen fognak fejlődni, de továbbra is a művész ereje és erkölcsi magatartása lesz a fontos.2.
A Korunk egyik számában a Barabás Miklós Céh művészgenerációi közti szemléletbeli ellentétet is vizsgálja. Számomra úgy tűnt, az alvó képzőművész-világot próbálja fölrázni ezzel…
A Barabás Miklós Céhnek mintegy 100-110 tagja van, normális, hogy a különböző generációkhoz tartozó művészek között szemléletbeli ellentét van, ez pozitív számomra. Nyilvánvaló, hogy a 60-80 éves erdélyi képzőművészeknek más a szemléletük, mint az egészen fiataloké, a kinetika és a különböző installációk felé közeledőké. Az idősebb generáció közelebb érzi magához a reálisabb, a figuratívabb szemléletet, az erdélyi szellemhez oly módon elkötelezetten, hogy az erdélyiség, a hangulat bizonyos értelemben megfogható, irodalmilag körülírható legyen. Úgy érzik, a mondanivaló rendkívül fontos, és erőteljesen jelen kell lennie, hogy pontosan meg lehessen fogalmazni egy kép belső tartalmát. Az idősebbek tehát ahhoz ragaszkodnak, hogy kimondottan a helyi, az erdélyi jelleg töménysége legyen elsődleges, erőteljes a munkák szemléletében. A 20. század új forradalmaival rokon gondolkodású fiatalokra, főleg a ’60–’80-as évek új, az absztrakt és installáció szellemében felnövő alkotóira inkább jellemző egy nyitottabb szemlélet, a rugalmasabb kötődés Európához. (…) Ezek a művész belső alkatából adódó értékek, amelyeket saját magában mindenki úgy rendez el, ahogyan lelkiismerete diktálja, saját érzete szerint dobja felszínre a színeket, formákat. Itt következik be az az érdekes, újszerű és titokkal teli hangulat, mely érzékelteti: az a fajta absztrakt munka, installáció, amely nem fejezi ki az erdélyi sors, lét vagy különböző itteni érzések hangulatát, az elvont formákon és az absztrakción keresztül hogyan lehet mégis erdélyi hangulatú? Mert az elvont formákon belül is lehetséges az erdélyi hangulat keresése. Kicsit már elcsépelt Bartók példája, de ha az ő zenéjére és az általa használt motívumrendszerre gondolunk, ahogyan az erdélyi népek vagy a magyar és román nép zenéjét feldolgozta, láthatjuk: ő sohasem földhözragadt módon cselekedett, hanem összegezte, a modern zene szempontjából áthangolta ezeket az értékeket. Nagyon sok erdélyi képzőművész ebben az értelemben alkot, felhasználja az erdélyi belső értékeket, de már nem a realitás szintjén, hanem egy elvontabb formanyelven. Ha Párizsban vagy bárhol Európában rendeznek egy nagy erdélyi kiállítást, akkor vevődik észre, érződik nagyon, hogy a munka itt készült, de formailag mégis az európai irányzatokhoz kapcsolódik.
Mennyire egyeztethető össze e kétfajta szemléletmód az erdélyi magyar képzőművészeket összefogó Barabás Miklós Céhen belül?
A céhen belüli művészek hatvan százaléka 50–70 év körüli alkotó. Így az erdélyi tematikát, a tájakat és motívumokat reálisabban feldolgozó szemlélet erőteljesebb. Ennek megvan a maga értéke, és egy Nyugaton megrendezett erdélyi kiállítás szempontjából pozitívan is hat. Ugyanakkor a nyugati és már a magyarországi képzőművészeti szemlélet is elvárja a nyitást. Mennyire voltak olyan alkotók, akik a 20-30 éve kibontakozó és az erdélyi művészetbe is bekerülő új törekvéseket használva, a helyi értékeket bizonyos értelemben túlhaladva fricskát dobtak a politikai rendszerek, a polgári puhaság irányában? Melyek voltak azok a jelzések, amelyek a szocialista országokban érvényes általános szemléletnek ellentmondtak? Nagyon pozitívan hatott ennek áttekintésében a Budapesten szervezett eddigi legnagyobb erdélyi kiállítás, amelyet az Ernst Múzeumban Keserű Katalin, a Műcsarnok volt igazgatónője rendezett. Mintegy 110 alkotó 200 munkáját állították ki az 1967–1977 periódusból. Ez azért is lényeges, mivel fel akarták mérni, hogy abban az eldugottságban, amiben az erdélyi művészek éltek – tudjuk jól, hogy kevesebbet utazhattak, mint a magyarországiak vagy akár a lengyelek –, hogyan próbáltak kitörni a provincializmus hangulatából, de hogyan alkottak olyat, amin érződik mégis az erdélyi kötődés. (…) Következik a 1980–90-es évek erdélyi képzőművészetét felölelő időszak. A továbbiakban ez nemcsak azt jelentené, hogy bemutatjuk az erdélyi magyar képzőművészet legértékesebb darabjait, hanem olyan pozitív jelzéseket kaptunk, hogy az új Nemzeti Színház mellett épülő Modern Magyar Képzőművészeti Múzeumban egy kisebb részleget kapna az erdélyi képzőművészet is. Óriási dolog volna, mert Magyarországon belül is kialakulna egy olyan művészeti és múzeumi rendszer, amiben mind a magyarországiak, mind a külföldiek elmélyülten tudnák tanulmányozni az erdélyi művészetet és a benne rejlő különbségeket. Ez azt jelentené, hogy körülbelül a nagybányaiak utáni korszaktól, tehát az 1920-as évektől felmérné kb. nyolcvan év történéseit. Minden korszakból egy-egy munkát állítanánk ki. (…) A kérdés nyitva marad, nagyon sok irányban próbáljuk megmozgatni a dolgot, úgyhogy remélem, ki fog alakulni a múzeum. Ebbe az irányba mutat, tulajdonképpen ágyat teremthetne ennek a gondolkodásnak az, amiről már egy-két éve szó van: el kellene és el is tudnánk indítani Erdélyben egy komoly magyar képzőművészeti folyóiratot. Egyelőre nem tudják eldönteni, hogy kolozsvári vagy marosvásárhelyi centrummal alakuljon meg. Nem azért, mert Kolozsváron születtem, de ilyen téren nagyon Kolozsvár-centrikus vagyok, hiszen ott történtek a nagy képzőművészeti újítások, és ott jöttek létre azok a főiskolák, amelyek döntően befolyásolták az erdélyi képzőművészetet az 1920-as évektől errefelé. (…)
Hogyan illeszkedik be a román képzőművészeti életbe a Barabás Miklós Céh?
A román képzőművészeti élet és maga a szakszövetség eleinte ellenségesen nézte a Barabás Miklós Céhet második, 1993-as alapítása után. Kancsura Istvánnak, az előttem lévő elnöknek nagyon sokat kellett harcolnia, hogy a hivatalos bejegyzést a törvényszéken el lehessen érni. Furcsán vették, hogy miért kell külön képzőművészeti szövetségünk legyen. Aztán a Román Képzőművészeti Szövetség látta, hogy nem ellenséges szervezkedés folyik, és olyannyira normális lett a viszony, hogy miután a céh megalakult, úgy tudom, Kós András és Erdős Tibor Iliescu elnök kezéből vett át állami kitüntetést, Károlyi Zöld Gyöngyi és Csata Hermina pedig megkapták a Román Képzőművészeti Szövetség textildíját. Nem mondom, hogy egymás nyakába borulnak az emberek, de normális a légkör, és amikor 2001-ben a kolozsvári színházban Tőkés Lászlóval megrendeztük a nagy árverést a temesvári református templom javára, akkor a Kolozsvári Képzőművészeti Szövetség elnöke, egy Zbarcea nevezetű román művész kiállt nagyon szépen az ügy mellett, és a román kollégák is felajánlottak munkákat a református egyház javára, ugyanezt tették Temesváron is. Van itt egy érdekes dolog, amit sokszor szoktak hangsúlyozni, hogy tulajdonképpen nem is annyira etnikai, hanem inkább szemléletbeli folyamatról és különbségről van szó, hasonlóan ahhoz, mint ami van a román irodalomban, színművészetben, talán a zenében is. A magyar képzőművészet gyökerei a német, a müncheni iskola hatására alakultak ki, általában a magyar festők nagy része német, bajor főiskolákon tanult. Ez a fajta szemlélet arra ösztönözte a magyar piktúrát, hogy nagyon töményen és sokatmondóan foglalkozzék a kép mondanivalójával, tehát nagyon erős volt a történelmi szemlélet, a kép belső kohéziója, amit a művészek ki akartak fejezni. Ezért lett olyan nagyon fejlett a magyar történelmi festészet, születtek egy kicsit az irodalommal is közeli képek, melyeknek belső tartalmuk van. A román piktúra már a múlt század elejétől, közepétől közel érezte magát a francia festészethez, a francia impresszionista iskolához. Ez nem azt jelenti, hogy ellentétes a két szemlélet, hanem hogy más. A román festészetnek olyan értékei alakultak ki, mint a szín, a játékosság, a könnyedség, azok a fajta formák, amelyek – mondjuk – érdekességekként megvannak a francia piktúrában is. Ez a különbség pozitívan is hatott mindkét nép festészetére, mert a magyarok is élvezték a román festészet színes koloritját, az impresszionista román festők is élvezték a magyar piktúrában a képek tartalmát. Valami olyat kezdek érezni, mintha a régi ellentétes hatás pozitívan érne be, mintha pozitívan hatna egyik etnikum művészete a másikéra. (…)Az 1993-ban újraalakult céhnek mennyire sikerült az 1920-as megalakulásakor kitűzött, Kós Károly-féle irányt követnie?
Ez volt a legnehezebb, mert már hetven év telt el az első megalakulás óta. Kós Károlyék annak idején azért hozták létre a Barabás Miklós Céhet, mert közvetlen a trianoni igazságtalan békepaktum után szinte sorsszerűen létrejött egy kemény és kétségbeesett mozgalom: hogyan lehetne az erdélyi értékeket megtartani, nem elmenni, hanem úgy öszszefogni, hogy az további értékeket tudjon teremteni? Ez nagyszerű volt, s valóban, ezen az úton menve, a ’20-as évek voltak azok, amelyek az erdélyi magyar piktúrának ilyen értelemben a fénykorát jelentették. Akkor még fiatal volt Mohi Sándor, Nagy Imre, Nagy Albert… a későbbi ismert nagy erdélyi művészek. Másrészt, amikor Erdélyben kialakult ez a fajta sorsszerű összefogás a Barabás Miklós Céhen belül, ugyanakkor indultak meg Párizsban a nagy művészeti forradalmak a ’20–30-as években, amelyek újszerűségükkel jelentősen befolyásolták az európai művészetet. A nyugatról jövő hatást nem kerülhették ki azok a művészek sem, akik azt mondták: a sors, az Erdélyben maradás legyen a lényege művészetüknek. Hatott rájuk az a formai újítás, fejlődés és avantgárd szellem, ami Nyugatról megindult. Ez ilyen értelemben folytatódott tovább. Sajnos, megszakadt közvetlenül a háború utáni években, 1944-45 körül, amikor jött a szocialista realizmus, ennek a művészetre gyakorolt hatása, tudjuk, mennyire negatív volt mindegyik országban. Az ún. proletkult a munkásokat ábrázoló, művészileg teljesen a pártot és kormányt kiszolgáló művészet, amely az erdélyi magyar és román művészetet, ám valamennyi országét 20-30 évre visszavetette művészi szemléletében. Annak a néhány embernek a művészi hozzáállása, aki nem volt hajlandó sem a pártot, sem a diktátorokat kiszolgálni, tudott ezekben az években valami újat hozni. Ahogy a határok kezdtek nyílni, és hangsúlyozódott a szemléletváltás – Magyarországon a hetvenes években például már könnyebben utazhattak nyugatra a művészek –, valamennyire csak jött felénk is egy oxigénesebb levegő, amit a művészek beolvasztottak alkotásaikba. Hogy ez a szemlélet mennyire maradt hű a Kós Károly-féléhez? Azt mondhatjuk, hogy a hetven év alatt és tovább az a fajta hűség, amit a Kós Károly-féle vonal irányadónak meghatározott, létezik, de bizonyos színt kapott. Igyekeznek a művészek kifejezni az itteni lét gondolatát, de nyilvánvalóan kacérkodnak a nyugati szemlélet értékeivel is. Szerintem ez a normális, enélkül vagy túlságosan liberális, nyitott, vagy egészen vidéki, idevaló hangulatot jelentene, amit nehezen lehet bemutatni egy nagy európai városban.
Hogyan fejlődött a céh újraalakulása után?
Kancsura István érdeme, hogy elismerték a céhet, nagyon szép tevékenység az övé. Nagyméretű Szolnai Sándor-kiállítást rendezett, aki, Kós mellett, a Barabás Miklós Céh egyik alapító tagja volt, ezért kellett egy nagy Szolnai-kiállítást rendezni a kolozsvári múzeumban, hogy lássák, milyen törekvéseik vannak, milyen irányban indították el a képzőművészetet. Ugyancsak 1994-ben ők rendezték meg az első nagy Barabás Miklós-kiállítást, ahol a ma is dolgozó képzőművészek már kiállítottak két-három munkát. Akkor alakult ki egy szemlélet, amely tovább vitte ezt a vonalat. Amit általában az elmúlt 13 évben negatívumnak lehet nevezni az erdélyi magyar kultúrában: az egész kulturális élet egyfajta fesztivitást, ünnepi hangulatot, megnyilvánulást vállalt fel. Ez, sajnos, a képzőművészetre is negatívan hatott, mert szerettük volna, hogy nagyobb és stabil bázisra, székházra, komoly alapra épüljenek fel azok az értékek, amelyekbe, mint egy struktúrába, bele lehetne illeszteni az egész képzőművészeti életet. Miért lényeges ez? Az ittlévő fiatalok közül sokan, ha érzik, hogy van egy stabil központ, ahol kiállíthatnak, ahol értékelik őket, nem mennének el külföldre, hanem volna egy olyan körforgás, amelyben az itteni művészek és a fiatalság otthon érezné magát. Sajnos, ez nem történt meg, és nagyon sok kicsi kiállítás, szoboravatás és szinte amatőr szintű képzőművészeti megnyilvánulás van, ami idegen annak a fiatal képzőművésznek, aki érzi, hogy értékei újító, kezdeményező irányba mutatnak, mégsem tud úgy megnyilvánulni, ahogyan adottságai engednék. Letöri az alkotókedvét. Ne csodálkozzunk, ha ezek az emberek más országokban kezdenek dolgozni. Amikor benne voltam az Illyés Közalapítvány kuratóriumában, az egész struktúráját próbáltuk – én nagyon keményen – úgy átformálni, hogy ne az ökör- és virslisütések legyenek lényegesek, hanem azok a felépítési struktúrák, amikre támaszkodni lehet, és utána valóban meríthetnek belőle az emberek. (…)
Fiatal magyar képzőművészek tekintetében hogyan állunk Erdélyben, milyen erre a Barabás Miklós Céh rálátása?
Nehéz kérdés. A legújabb alkotók, az egészen fiatalok, a 28-30 évesek – akik videoművészettel, installációkkal foglalkoznak – műfaji hozzáállása bizonyos értelemben kollektív munka. Ezek a művészek a különböző városokban, az ott élő román művészekkel együtt dolgoznak, így Marosvásárhelyen és Kolozsváron is. Nem is képzelhető el ez másképpen, mert olyan jellegű technikai felszerelésekre van szükség, ami ezt megkívánja. Ők egy kicsit naivnak tartják azt az elgondolást, hogy etnikai alapon létezzen képzőművészeti szövetség. Ezt is lehet abszolút rugalmasan kezelni, hiszen nagyon sok irányban dolgoznak emberek. Nagyon pozitívnak érzem, hogy főleg a Székelyföldön erőteljesen fejlődött a szobrászat. A műfajok között eddig legjobban ez, pontosabban a kisplasztika fejlődött. Nagyon szép bronzöntvények készültek, különböző szobrászati eljárásokat használnak olyannyira, hogy például külön műhelyek alakultak, ahol a viaszveszejtéses bronzöntést művelik a fiatalok. A különböző művészeti centrumokban, Temesváron, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen nagyon sok fiatal van, aki képzőművészeti főiskolán tanul, vagy már egyetemet végzett képzőművész. Szerintem nagy az utánpótlás, egyedüli probléma, és itt visszatérek a struktúrához, hogy jó lenne, ha valamilyen alapból tudnánk segíteni a fiatalokat festékek, vásznak beszerzésében, külföldi utazásokkal, olyasmivel, ami alkotói munkájukat segíti és további nyitást jelent az európai gondolkodás- és látásmód felé.
Sikerül-e rendszeres támogatást szerezni az értékmentésre?
Értékmentéssel főleg azok a képzőművészek foglalkoznak, akik múzeumban dolgoznak, mint én is tettem kb. 25 évig, vagy restaurálást is végeznek, és vannak olyan képzőművészek, akik templomokban, padlásokon észreveszik a porosodó értékeket, és hathatósan foglalkoznak ezek megmentésével. Ilyen például a freskórészlet rendbetétele Szalárdon (az 1300-as években katolikus templom volt az épület), nagy pozitívum, hogy a Királyhágómelléki Református Püspökség erre pénzt áldozott. Példamutató gesztus ez, amire hivatkozni lehet bármikor, ha még találnak ilyen freskótöredéket. Ilyen pozitívum a barokk képtár, amit Tempfli József püspök úrral rendeztünk be a Bazilikában. A budapesti kulturális minisztériumtól nemrég jött egy alapítványi felhívás, különösen az egyházaknak címezve, amely támogatná a különböző restaurálásokat, nagy műemlékek rendbetételét, remélem, ez a folyamat élő és folyamatos lesz. A váradi Bazilikában van egy gyönyörű nagy oltárkép, aminek a restaurálása rendkívül bonyolult. Ahogyan bemegyünk, rögtön jobboldalt van egy Jelic nevű szerb festő Levétel a keresztről című képe, nagyon rossz állapotban. Szó van arról, hogy Szentkirályi Miklóssal egészen új módszerekkel rendbe hozzuk ezt a képet, amely talán egyik legszebb oltárkép a székesegyházból, ám a Bazilika felújításakor veszélyes lett volna hozzányúlni.
A Barabás Miklós Céh társszervezőként volt jelen a Fadrusz-ünnepségeken. Ebben az időszakban volt kiállításunk a Bánffy-palotában. Amikor a Mátyás-szobor nagy veszélybe került, és el is akarták mozdítani helyéről, írtam egy felhívást Európa nagy szobrászaihoz, kérve őket, álljanak a szobor megmaradása mellé. Aláhúztam, hogy ez a szobor – mondjuk – a Donatellóé és más nyugati szobrok mellett Európa első tíz jelentős lovas szobra között van. (…)3.
Tagjává választott a Magyar Művészeti Akadémia, pár hete pedig Munkácsy-díjas lettél. Sikeres periódust élsz meg, avagy aratod az előző évtizedek munkájának termését?
Van egy olyan érzésem, hogy az utóbbi öt-hat évben kezdenek jobban odafigyelni az erdélyi képzőművészetre. Két nagy vonulata van e művészetnek. Az egyik az a tájképfestő, vidéki hangulatokat visszaadó művészet, amit elsősorban a székelyföldi művészek által látunk képviselve. A másik oldal az új, kísérletező, különböző installációkkal próbálkozó fiatalok művészi törekvése. Mind a kettő lehet nagyszerű. Talán azért kaptam én a díjat, mert a két vonulat közepén vagyok, aki saját belső hangjaimra figyelek, s e titkos belső hangok felé közelítem a nézőt. Ezek által adódik lehetőségem megkeresni olyan mondanivalót, mely feltétlenül az ember sajátja, amit ő saját magából akar kifejezni.
Díjazásod híre Magyarországon ért. Sokat utazó művész vagy?
Minden évben tíz erdélyi művész van jelen a világhírű kecskeméti kerámiastúdióban. Szeretek oda menni, persze nem azért, hogy keramikus legyek, hiszen ahogy írással is foglalkozom, a kerámiát is dilettantizmusnak tartom, ahogy én hozzányúlok, ám új kalandot kínál, a piktúrámnak új lehetőségeket, új struktúrákat ad. Olyan szempontból utazó művész vagyok, hogy szeretek különböző európai országokban nagy múzeumokat, fontos kiállításokat megnézni, amelyek megmozgatóan, felemelően hatnak rám.
Írsz, tanítsz, restaurálsz, szervezőmunkát folytatsz, izgat a kerámia is. Menynyire tudatos ez a polihisztorság, mennyire fejeződik ki benne felfedezői vágyad?
Azt mondanám, rendkívüli módon szenzoriális vagyok. Egyik sem tökéletes kereséseim formái közül, inkább a különböző megérzések, a médiumszerű látásmódok hangsúlyozása érződik bennem. Azokat a lelki kényszereket keresem magamban, melyek megérintenek: egy nagyszerű irodalmi munka, egy kerámia által, de úgy is, hogy ülök a műteremben, saját munkáim hatásának engedve.
Mennyire volt tudatos döntés eredménye a te esetedben az itthon maradás?
Először 1981-ben voltam kint Nyugaton, Hollandiában nyílt kiállításom. Az ottani galéria tulajdonosa javasolta, hogy jelentkezzek a meghirdetett udvari festői állásra. Nekem ez eszembe sem jutott. Egyrészt édesapán nagyon beteg volt, másrészt itthoni emberi kapcsolataim sokkal mélyebbek voltak, mint azok a sikerlehetőségek, amit a Nyugat jelentett volna. Egyébként több esetben láttam pozitív példákat azok részéről, akik elmentek. Kecskeméten van Magyarország egyik legjobb művészeti középiskolája. Ezt többségében erdélyi művészek vezetik, akik egy teljesen új, friss, erdélyi légkört vittek az ottani művészi légkörbe. Ahogy az én munkásságom híd a figuratív és az elvont munkák között, az ő aktivitásuk is híd a székelyföldi, erdélyi és az avantgárd magyarországi, nyugati művészetek között. Hasonló irányba tart az a kezdeményezés, amit Ujvárossy László a Partiumi Keresztény Egyetemen elindított. Én sohasem vágytam arra, hogy végleg elmenjek Erdélyből. De vágytam arra, hogy azokat a remekműveket, melyeket közel érzem magamhoz, eredetiben lássam. Magamhoz a legközelebb a spanyol, különösen a katalán művészetet érzem. Sikerült is eljutnom Madridba, hogy e nagyon kemény, súlyos, sokatmondó piktúra értékeit megszemlélhessem. Mi az, ami vonz? Elsősorban a színek hihetetlen mélysége, mondhatnám azt is: muzikalitása. Ezt azért érzem lényegesnek, mert a Trianon utáni erdélyi művészetben a döntő a mondanivaló volt. Valamilyen formában el kellett mondani az itthon maradás miértjeit. Ennek Kós Károly volt az egyik szellemi atyja. Ez a fajta vonal afelé viszi a művészetet, hogy itt próbáljanak valami nagyszerű dolgot csinálni. Ám miközben Párizsban, Nyugaton lefutottak az óriási képzőművészeti forradalmak, a mondanivalónak ez a fajta konkretizálása idejétmúlttá vált. Akkor kezdtünk néhányan arra törekedni, hogy a műfajon belül a színen, a formán, a kifejezőerőn, az optikai szenzáción keresztül fejezzünk ki olyan értékeket, amiket szóban nem lehet elmondani. Én például sok esetben, amikor komolyzenét hallgatva dolgozom, úgy érzem, a színek játéka közelebb áll a zenei hangok játékához, mint az elbeszélő jelleg bizonyos formáihoz. Ez nem azt jelenti, hogy irodalomellenes lennék, hanem azt, hogy a műfaj erejét akarom visszaadni. Kós András, a Céh tiszteletbeli elnöke azt mondta: „Miklós, az kellene, hogy a kiállításmegnyitó visszakapja eredeti értelmét, ne legyen se versmondás, se táncolás, se iszogatás, inkább egy szakember beszéljen a színekről, a képzőművészet lényegét érintő történésekről.”
A befogadó szempontjából is problematikus a hagyományos és az avantgárd kettőssége. Miközben Párizsban, Berlinben vagy Madridban sorban állnak az emberek egy modern tárlatot megtekinteni, nálunk egy-egy kortárs kiállítás még egyenesen botránytéma. Mit tehet a szakma a kortárs törekvések elfogadtatása érdekében?
Amikor előadást tartok a modern művészetekről, arra törekszem, hogy valósággal a tenyeremre emeljem a közönséget, szeretettel s nem bölcselkedve és nagyképűen győzködjem arról, hogy ez a vonal az egyedül üdvözítő. A befogadó abban az esetben hibás, ha eleve előítélettel indul el egy kiállításra. A másik részről bizonyára vannak olyan képzőművészek, akik elbújnak a nemtudás vagy a felszínes siker mögé. Az az érzésem, elsősorban a lelki kényszer mélysége, őszintesége az, ami el kell döntse mind a közönség, mind a művészek részéről azt, hogy egymást kölcsönösen komolyan vegyék.
1989 decemberében a ti lakásotokban alakult meg a Bihar megyei RMDSZ. A jelen közéleti állapotainak ismeretében hogyan gondolsz azokra az órákra?
Az az este, azok a napok életemnek nagyon fontos, szent napjai maradnak. Fantasztikus szépsége az volt, hogy rajongóan tisztán ragyogott az emberek szeme. Az az összefogás rendkívüli emelkedettséget jelentett nekünk. Egy ideig benne is voltam a megyei vezetőségben, de néhány hónap múltán az volt az érzésem, hogy a lelkesedés már nem az eszme iránt lobog. Ahogy kezdtek a dolgok elhivataliasodni, számomra idegen légkör alakult ki, egyre inkább a hatalom dominált, az, hogy ki van a központban, s ki alárendelt. Ez nem csak a magyarság, de a humánum szempontjából is zavart.
Foglalkoztatja-e a művészeket a társadalom, a magyarság Erdélyben is szembetűnő megosztottsága?
Ez a dolog kellemetlenül csapódik le a művészetben. Egy merevebb látásmód azt mondja, hogy Erdélyben az az igazi magyar szemlélet, amely mondjuk pontosan megfesti Mányi nénit a kendőjében, a háttérben pedig a faluja. Ezzel szemben az a fajta keresés, ami korszerű érzéseiben villantja fel az erdélyi hangulatot, az kozmopolitának van megbélyegezve. Ez egy nagyon furcsa dolog, mely visszavetheti a művészi törekvések mozgatórugóit. Politikai értelemben ezt úgy veszik, hogy aki az RMDSZ-hez tartozik, az egy liberális vonal felé megy, míg a másik oldalon az egyházak a konzervatívot, a megszokottat képviselik. Szerintem mindkét megközelítés igen primitív, s Horváth Imre mondatát juttatja gyakran eszembe: „Ami nem fehér, nem biztos, hogy fekete.” Mai közéletünkben azt érzem negatívumnak, hogy nincs türelmünk a különböző tónusokat megfigyelni. Nincs türelmünk a különböző emberi karakterek mélységeit megfigyelni. Aki például abban az időben íróként, költőként kiszolgálója volt a hatalomnak, milyen aranyfedezete van arra, hogy most nekem leckét tartson? Ahogy egy festőtől sem viselem el, hogy tanácsokat adjon nekem, miközben tudom, kiválóan megélt abból, hogy Elenát meg Ceauşescu elvtársat kéthavonként megfestette.
Szerencsés esetben három-négy év múlva Románia is csatlakozhat az Európai Unióhoz. Örmény gyökerű erdélyi magyar művészként mit jelent számodra a csatlakozás szimbolikája?
Ha bekapcsolódunk az európai világba, akkor elsősorban az erdélyi művészek azok, akik oda bevisznek bennünket. Meg vagyok róla győződve, hogy ha Magyarországnak és Romániának tekintélye lesz Európában, az elsősorban a művészek érdeme. Ugyanakkor kötődöm örmény gyökereimhez, bár a nyelvet alig ismerem, de az érzeteknek a mélysége, időtlensége színekben és formákban jelen van a munkáimban.
Úgy is összegezhetnénk, hogy te nem is akarsz csatlakozni, hiszen jelenleg is európai művésznek, európai embernek tekinted magad?
Feltétlenül. S azt a természetességet szeretném megélni, ahogy az általam már említett spanyol művészek Barcelonában és Párizsban egyaránt műtermet tartanak fenn, ahogy annak idején Czóbelék s a többi magyar művész tette, ahogyan Bartókék is ezt az életet élték. Én régebben ellene voltam azoknak, akik innen elmentek, de több olyan pozitív jelenség tanúja lehettem, hogy ők tetteik által jobban itthon voltak, mint azok közül sokan, akik ki se mozdultak innen.
Te hol szeretnél magadnak egy második műtermet?
Spanyolországban, vagy talán mégis Párizsban, az a világ művészeti központja. Az embert meg is zavarhatják a különböző hatások, bár az én koromban már aligha, s azt hiszem, munkáimban is van elég belső stabilitás. Az elidegenedő, egymásra oda nem figyelő nyugati emberek pedig nagyon is igénylik azt a fajta melegséget, amit a közép-európai lelkiség jelent. Én ezt legalább olyan nagy értéknek tekintem, mint azt, amit Európa nekünk kínálni tud.