Miután az első színfoltot feltetted, szinte magától jön az egész (beszélgetés Nagyváradon a Jakobovits házaspárral)
Kőrössi P. József: Egyikőtök sem született Nagyváradon, mégis, az életetek során nagyváradivá váltatok. Nyilatkozataitokból, Miklósnak az írásaiból – váradi írók, festők portréit írta meg – számomra ez derül ki. Márta is sokféleképpen, gyökeresen kötődik Váradhoz. Te Kolozsváron születtél, Miklós…
Jakobovits Miklós: Igen. Kolozsváron születtem, nagy élmény volt számomra édesapám munkahelye, a Kolozsvári Nemzeti Színház, ahol ő 1940-től ’44-ig, dolgozott, amíg a színház meg nem szűnt. Akkoriban olyan emberek voltak igazgatók, mint Kemény János, Bánffy Miklós. A négy-öt éves gyereknek kivételes élményt jelentett a Tordai úton lévő hatalmas festészeti műterem, ahol ő a díszletfestő műhelynek volt a főnöke, és szinte naponta új és új anyagokkal dolgozott. A szobrászattól a festészetig különböző anyagoknak az érzeteit kellett elkészítenie, hisz szinte hetente voltak új előadások. Mivel háború volt, arra törekedett a színház, hogy az embereknek valami újat adjon. Nagy élményt jelentett a festéktörés, a vásznak kihúzása, s mint kicsi gyerekbe, belém ivódtak azok az érzetek, amelyek később a képzőművészethez kötöttek. Gyerekkori látásmódom nem történésekhez kötődött, hanem az anyagoknak az érzeteihez, a különböző ráérzésekhez, a színekhez, és az olyan érzékletes dolgokhoz, amelyek révén később a képzőművészetben egyéni meglátást tudtam kialakítani. A másik nagy élményem a Piarista Gimnázium, ami akkor még létezett. Nem annyira a vallásos jellege, hanem inkább a nevelési karaktere volt fontos.
1948-ban, 12 éves koromban, mikor megalakult a sepsiszentgyörgyi színház, édesapámat kinevezték a színház díszlettervezőjének, és díszletfestőjének.
Ott, Szentgyörgyön egészen más élet kezdődött számomra.
K. P. J.: Kisgyerekkorodban milyen volt a kapcsolatod a szüleiddel?
J. Miklós: A családon belül nagyon erősen kötődtünk egymáshoz. Tisztelettel és nagy szeretettel voltam a szüleim iránt, az, amit ma annyira hangsúlyoznak, generációs meg nem tudom, milyen problémák, feszültségek, nálunk egyáltalán nem voltak. Igazi család voltunk, ami nem zárja ki, hogy ne lett volna sok vitám édesapámmal, főleg a későbbi időkben, amikor kezdtem az elvontabb vonal felé menni, hogy miért rugaszkodok úgy el. Ő nemcsak díszlettervező volt, ő festette a Bálint Tibor Zokogó majom című regényében szereplő kocsmának, a Zokogó Majomnak a cégtábláját is. Nem volt főiskolája, így csak saját tehetségére, őszinte megérzéseire támaszkodhatott. Számomra egy egész életre meghatározó volt ebből, hogy általában a művészi munkához csak tökéletes őszinteséggel és a megfelelő örömmel szabad hozzányúlni… Teljesen elképzelhetetlen lett a későbbi években számomra, hogy akár politikai odadörgölőzéssel, akár más eszközökkel hasznot húzzak. Azok az élmények maradtak meg a gyerekkoromból, amelyek ezt a magatartást erősítették. A művészetnek csak így van értelme. Ezt olyan szépen fogalmazta meg Tompa Gábor egyik interjújában: a művésznek a célja nem lehet más, mint a titkoknak a keresése. Márai szerint pedig a képzőművészet nem ábrázolás, hanem sugárzás. Mivel számomra a képzőművészet nem irodalom, és nem filozófia, hanem valami egészen más dolog, saját alkatomnak megfelelően ösztönösen, médiumszerűen az életből adódó élményeket keresem. Az életből magadba szívod, felszeded az élményeket, és azokat lelki kényszerből adódóan színben, formában visszasugárzod.
K. P. J.: Márta, te Tasnádszántón születtél. Az hol van?
Jakobovits Márta: A Szilágyságban van, egy kicsi falu, Nagykárolyhoz, Szatmárhoz közel. Meghatározó volt számomra a falusi gyermekkor, a természet közelsége, a nagyon egyszerű életvitel, ami a mi családunknak és életünknek része volt. Utólagosan visszapörgetve érzem, menynyire meghatározta a gondolkodásomat, az ízlésvilágomat, a természetes anyagokhoz való viszonyomat a falusi környezet. Gyerekkorodban, amikor mindenre rácsodálkozol, mágikusnak, titokzatosnak érzed a világot, nem értelemmel, hanem intuícióval, ösztönnel, tudatalatti rétegeivel kapcsolódik rá az ember a környezetére, és akkor még minden olyan varázslatosnak tűnik. Egy cserépdarab, egy ág, egy kő. Ezek az érzetek később akkor bukkannak elő, amikor dolgozom az agyaggal, akkor sem tudatosan, inkább ösztönszerűen, megint újra találkozom azzal a világgal. Édesapám református pap volt, Svájcban doktorált, s ezzel együtt egy falusi lelkészcsalád életét éltük. Kolozsváron az egyetemen taníthatott volna, de fontosabbnak tartotta, hogy egy gyülekezetben szolgáljon. Akkoriban nagy dolog volt papnak lenni, az 1944 utáni változásokban helytállni, azon dolgozni, amiben ő hitt.
Édesanyám a nagybányai iskolának volt tanítványa. Egy gödöllői művésztanár foglalkozott vele, azt követte a nagybányai iskola, ahol két nyári tábor ideje alatt dolgozott. Az utolsó generáció utolsó tanítványai közé tartozott. A falainkon nagybányai képek lógtak. A nagybányai legendák nekünk mindennapi történetek voltak. Édesanyám foglalkozott velünk, rajzolt és rajzoltatott, és mi csodáltuk őt. Abbahagyta a festészetet, feladta, vagy inkább elfogadta a helyzetét. Négy gyermek mellett nem lehetett művészéletet élni. A biztonságot, a családi hátteret mindannyiunk számára ő, a papné teremtette meg.
K. P. J.: Sárközynek hívnak eredendően…
J. Márta: Igen. Családunk esetében ez i-vel és ipszilonos formában is jelen van. Bethlen Gábor a református papoknak nemességet adományozott, ezért édesapám a teológián már az ipszilonos nevet viselte.
K. P. J.: Magától értetődő volt, hogy keramikus leszel?
J. Márta: Nem. Le is akartak beszélni a szüleim, főleg édesapám; nem tekintette komoly pályának, hogy valaki képzőművészettel foglalkozzon. Szembe kellett menni a családdal… Először is elvégeztem három év architektúrát, mert az egy értelmesebb dolog. Amikor befejeztem, azt mondta édesapám, tessék dolgozni egy évet. Zilahon mint építésztechnikus dolgoztam egy évet, s ott ismerkedtem meg Palotás Jutkával, aki most Crăciun Judit néven kitűnő keramikus, s aki akkor ugyancsak képzőművészetire készült. Kivettünk egy műtermet, minden nap délután volt modellünk, dolgoztunk, és kiállítást rendeztünk, majd elmentünk felvételizni. Ugyanabban az évben felvételizett a bátyám is. Amikor bevallottuk odahaza, hogy mind a ketten egyetemre felvételizünk, édesapám azt mondta: egyikőtök jusson be, mert kettőt nem tudunk eltartani. Bejutottunk mind a ketten…
K. P. J.: Évtizedek óta, ha megszakításokkal is, de folyamatosan benne vagytok nemcsak a képzőművészet világában, hanem elmélet és szervezés szintjén is folyamatosan, másrészt nemcsak a képzőművészet világa, hanem irodalom és egyéb művészetek is mindig meg-megjelennek a környezetetekben, mindennapi életetekben. Személyek, rendezvények, események…
J. Márta: A szellemi közeg egy egységes valami, abból nyilván minden izgatja az embert, ami vele azonos síkon történik, vagy amivel kapcsolatot tud teremteni.
K. P. J.: Miklós, természetes volt, hogy te képzőművészeti pályára mész?
J. Miklós: 1947–48-ban Szentgyörgyön tehetségkutató verseny indult. Lejött Kós András szobrász – Kós Károly fia – és Abodi Nagy Béla festőművész, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Egyesületének egyik megalapítója és más jeles képzőművészek. Tizennégy éves voltam. Ekkoriban alakult Kolozsváron a képzőművészeti főiskola; akit a tehetségkutató vizsgán felvettek, bekerült a főiskolára. Így kerültem be én is. Kölyök voltam, s Édesapám azt mondta, várjunk, mert megalakul Marosvásárhelyt a művészeti középiskola. Így is történt, és akkor átmentem Vásárhelyre. A marosvásárhelyi iskolában rendkívül fontos volt a mesterségnek az elsajátítása. Tökéletesen tudjál rajzolni, ismerd a formát, ismerd az anatómiát. Gipszek után dolgoztunk, de ez mégis sikerélményt adott. Bordy András, Barabás István ismert festők voltak a tanáraink. Nekem nagyon nagy élmény volt, hogy olyan fiúk voltak a képzőművészeti középiskolában a barátaim s kollégáim, akiket hasonló dolgok érdekeltek.
Az volt a jó a középiskolában, hogy mesterségbeli dolgokon volt a hangsúly. Az volt a lényeg. Alig volt elmélet. Főleg szénrajzok és ceruzarajzok készültek. Életformánkká vált már ott, tizenéves korunkban a művészet.
Kolozsváron az egyik tanárom Kádár Tibor volt, vele egészen közeli baráti viszonyba kerültem. Nagyon érdekes arcú, kemény vonású ember volt, Tusnád környékéről. Újszerű vonallal jött, egy kicsit Matisse-ék és a francia művészet hatása alatt állt. Újszerű látásától a többi tanár idegenkedett.
K. P. J.: Miklóssy Gábor?
J. Miklós: Miklóssy más karakterű festő volt, nyugodt, monumentális. Hálás vagyok neki, mert Velázquez és Goya festészetét közel hozta hozzám, az a fajta piktor, akit a világ központi piktorának érzek. A színeknek a komolysága és a színeknek a játéka egyszerre volt fontos számukra.
Én… nem is bolondos, inkább széjjelszórt gyerek voltam. Miklóssy szeretett, de mindig veszekedett velem, a naplójában több bejegyzése rám is vonatkozik.
K. P. J.: Márta, te kerámia szakra felvételiztél, ugye?
J. Márta: Nagyon szerettem festeni is, sokat foglalkoztatott, hogy mit válasszak, mivel próbálkozzak. A kerámiával nem volt különösebb kapcsolatom, a formák szeretete azonban abba az irányba is vonzott… és a kerámia mellett döntöttem. Szerencsésnek éreztem magamat, rendkívül érdekes tanárokat fogtam ki.K. P. J.: Miklós az életrajzaiban megemlíti a tanárait, nálad nem találtam.
J. Márta: Pedig sokszor írok róluk. Nagyon-nagyon hálás vagyok nekik most utólag is. Olyan tanáraim voltak, mint Ana Lupaş, aki egy legenda. Egy mítosz a romániai képzőművészetben. Meghatározó, nemzetközi szintű egyéniség, az ő igényessége, az ő ráfigyelése, elvárásai, a logikus, de kifinomultan intuitív gondolkodása rendkívüli hatással volt rám. Mellette ott volt Spătaru Mircea, a romániai szobrászat ugyancsak meghatározó alakja, autentikus, erőteljes, kereső művész. Így, bár volt rá lehetőség, nem kívántam változtatni. Az akkori szemlélet szerint a kerámia dekoratív szaknak számított, ezért nagyobb szabadságunk volt, több mindent megengedtek kísérletezésben, mint festészeten, szobrászaton vagy grafikán. Később, a szigorú szocialista-realista időkben, amikor a politika konkrétabb elvárásokat fogalmazott meg, és ennek sokan engedelmeskedtek, a dekoratív szakon elvonatkoztathattunk, mehettünk más irányba, ezért mi szabadnak éreztük magunkat. A tanárok közül feltétlen említsem meg Bretter György filozófus és Földes László irodalomkritikus nevét. Ők elméleti emberek voltak, kiváló tudósok, emellett emberséges, szimpatikus emberek. Bretter nagyszerű tanár és kiváló ember volt. Nemcsak filozófiát tanított, hanem emberi tartást is. Az ő viszonyulása a világhoz, abban az időben, totálisan ellenzéki volt, elutasító, éppen ezért nagyon veszedelmes. Marxizmust tanított, de amit leadott, az nem az a marxizmus volt. Nyitott volt a szellemi mozgásokra, gondolkozni és kételkedni tanított, hogy ne fogadja el az ember rögtön azt, amit a szavak kívül hordoznak. Más szakokról is sokan jártak át előadásaikra, a Képzőművészetire. Bretter az előadások után egy-egy kisebb csoportot meghívott magához vagy egy kávézóba, ahol tovább nyitottan, nyíltan beszélgethettünk. Elvárta, hogy mindenféle kérdésekkel provokáljuk. Tananyagon kívül Teilhard de Chardinről, Heller Ágnesékről, Cs. Szabó Lászlóról beszélt nekünk. Azon munkálkodott, hogy tágítsa látókörünket s kialakuljon közöttünk egyfajta összetartás, egymásra figyelés.
J. Miklós: Én soha életemben nem voltam tanuló típusú, elméleti ember. Mégis a kolozsvári főiskolán az elméleti tanárok közül közeli, majdnem baráti kapcsolatba kerültem Földes Lászlóval. Gérard Philippe-i vagy Yves Montand-szerű könnyedség volt benne. Esztétikát tanított, soha nem volt cigarettája, valamelyikünk zsebéből kivett egy cigarettát, és rágyújtott: ne haragudjanak, fiúk, én csak így tudok mesélni. Az elmélet nála nem elméleti oktatás volt, hanem, amit azt édesapámmal kapcsolatban is mondtam, érzékletes ráérzés. Határozott, nagyszerű dolgokat talált ki az esztétikai nevelésben. Akkor lett az oktatás része a vetítés. Felvetítette, mondjuk, Munkácsynak a Vihar a pusztán című képét: a szekér rohan, a szél kavarog, és hozzá feltette zenében Liszt Viharát. Abban a pillanatban új dolgokat láttál a szekérben, a viharban, és a zenében is…
Az egyetlen tanár Földes László volt, aki ’56-ban megmondta: uraim, itt forradalom volt.
Amikor a kollégáim kezdték festeni a Ceauşescu-portrékat, engem ez annyira felhúzott, hogy én is csináltam több groteszk, gúnyos kompozíciót vele kapcsolatban…
1975-ben a váradi képzőművészek bukaresti athenaeumbeli kiállítását az én két képem miatt bezárták.
Amikor Kántor a Korunk Galériát elkezdte működtetni, meghívott, hogy menjek, mert Bretter feltétlenül akar velem beszélni, kiállítást rendeznek nekem Kolozsváron. Akkor lett kiállítva az a két kép a Korunknál 1976-ban. Tetszett neki, hogy így is lehet a politikusokat nézni.
K. P. J.: Befutott művészként megalapítod a nagyváradi egyházművészeti képtárat. Mi volt a cél?
J. Miklós: Örömmel fogtam az Egyházi Barokk Képtár megalapításához, mert sok addig elfekvő művészi értéket tudtunk megmenteni.
K. P. J.: Ha jól tudom, Te, Miklós csendéleteket festettél ifjú korodban, de ezek sem azok a hagyományos csendéletek voltak. Édesapád meg is haragudott, amikor ettől eltértél. Az is érdekelne, hogy elméleti síkon hogyan tetted meg ezt az utat.
J. Miklós: Sokan mondták, hogy elrugaszkodtam attól a reálisabb világtól, pedig nem. Ez a mai gondolkozás ugyanaz, ahogy én ezelőtt már harminc évvel is gondolkoztam, akár a csendéleteken is. Csendéletet nagyon sokat festettem, volt egy egész sorozatom, ahol Mártának a kerámiáit használtam fel és festettem meg. Ezek a képek nem lefestései, utánzatai voltak azoknak a kerámiáknak, hanem próbáltam megvalósítani a képeken azt, amit Márta is gondolt: megfogni a kerámiának az időtlenségét, a tér és az idő megfogása volt a cél. Igen, megállítani az időt…
K. P. J.: Sűríteni?
J. Miklós: Sűríteni. Hogy nagyon konkrét példát mondjak: Vermeer művei. Nézed azt a nőt az ablak előtt, és érzed, hogy megállt az idő. Történhet 500 év múlva, de lehetett 500 évvel ezelőtt is. Besűríted az érzeteket, besűríted az emberi magatartásokat is, és besűríted a csendéletnek a lényegét, amit időtlennek érzel.
K. P. J.: Tárgyaid ezeken a festményeken korszerűek, nem a hagyományos csendéletek motívumait ismételgetted, hoztad vissza.
J. Miklós: Igen, nem hagyományosak, de az időnek a megállításait, a légkörnek a besűrítését, ezt gyakoroltam húsz éven keresztül. Később is ez történik nálam. Lehet, hogy még jobban elrugaszkodva, még erőteljesebben, vagy elvontabban, de azt folytatom, ami a csendéletekkel kezdődött. A régi munkákhoz viszonyítva itt van elsősorban a színeknek a problémája. Amit mondtam: a sugárzás. Miklóssy is azt szerette, hogy nagyon erősek, egyéniek a színbeli kereséseim. Mindig az volt az érzésem, és most is úgy érzem, hogy a festőnél a színeknek a hangja ugyanaz, mint a zenész számára a hangnak a színe. Van muzikalitásuk a színeknek és koloritjuk a hangoknak. Nem az a kolorista, aki erős kéket és zöldet vagy nem tudom, mit tesz egymás mellé, hanem aki hangolja a színeket. Színvariációi egy színnek éppúgy vannak, mint hangvariációi egy hangnak. Millió kombináció.
J. Márta: Érdekes Miklósnak ez az egész sorozata, mert ugyanazokról a tárgyakról ugyanabban az elhelyezésben mindig más és másfajta hangulatot teremtett. Van, ahol a fénynek az átsuhanása légies, máshol szoborszerűvé válnak a tárgyak. A sorozat minden egyes darabjában mindig más és más hangulatot tudott megvalósítani, a színkezelésen, a technikai kivitelezésen keresztül. Egyedi vizuális élményeket.
K. P. J.: Ez nem ugyanaz? Amit ő a csendéletekben és azóta művel, vajon nem azonos-e azzal, amit számodra az anyag jelent? Az ő játékai – idézőjelben mondom, persze –, tehát az ő játékai a színnel, és egyáltalán a megvalósítással, ennek a színharmóniának vagy a disszonanciának a játékos kihasználása, ami annyira jellemző rá, vajon nem ugyanaz, mint a keramikus, a te viszonyod az anyaghoz?
J. Márta: Rokonítható, csak a kiindulása neki mindig lelki, a belső rezonanciához keresi meg az anyagot, én meg az anyagból indulok vissza, nekem az anyag a kiindulópontom, ő pedig a hangulathoz leli meg a kezelést, majd pedig az anyagot.
K. P. J.: Mikor kezdődik ez a folyamat, az alkotásnak a folyamata? A fejedben kezdődik, vagy amikor már találkoztál az anyaggal? Horváth Imre azt mondta, hogy a versnek az első sora Isten ajándéka, azután jön a tehetség. Bertók Lászlótól olvastam most, ő azt mondja, teljesen mindegy, hogy van gondolatod vagy nincs gondolatod, leülsz az írógéphez, leírod az első mondatot, ami lehet, hogy ez: a nap süt, és a folyamat elindul. És még valakit szeretnék itt idézni, úgy lett váradi, ahogy ti, Ujvárossy László azt mondta nekem tegnap, hogy teljesen mindegy, hogy mi van a fejedben, meghúzod az első három vonalat, és ahhoz már minden csatlakoztatható és csatlakozik is. Hogy van ez nálatok?
J. Márta: Nagyon ráéhezek arra, hogy szembeüljek az anyaggal. Abból alakul ki a folyamat. Nálam az első a bensőséges viszony az anyaggal.
K. P. J.: Az anyag hogy kerül hozzád?
J. Márta: Az anyagom az agyag. Maga a kerámia alapanyaga ez a képlékeny massza, az agyag, ami különböző érzeteket közvetít…
K. P. J.: Azzal, hogy tapogatod, hogy a kezedben van?
J. Márta: Igen. Abból a direkt és folyamatos dialógusból alakul ki, ami előtt van 40 év munka, ráhangolódás, csiszolódás. Valamit folytatok. Pedig a zéróról indulok, valahogy mindig a zéróról, mert akkor kezdem a dialógust, amikor hozzányúlok az anyaghoz. És akkor a legkisebb rezdülések, amelyekből válogatok, azok visznek el egy későbbi tárgy, tárgyak felé. Én legtöbbször ezeket a folyamatokat állítom ki, ezt a dialógust…
K. P. J.: Valahonnan valahova… Ez a dialógus?
J. Márta: Igen, azt a dialógust, amit én az anyaggal folytatok egy adott időben. Mert holnap már más dialógus lenne.K. P. J.: Elmondtad egyszer, hogy a véletlennek mekkora szerepe van, és hogy a véletlennek a művész tudatosan mekkora szerepet szán. Amiket látunk, azok kövületek, ránézek, ez egy őskövület, amit te alkottál meg, és nem imitációja, hamisítványa az őskövületnek: néhány óra, néhány perc alatt vezényli a művész, ha jól értem, ez esetben te, azt a folyamatot, ami a természetben évezredek alatt zajlik le. Te indítasz be egy folyamatot, te alkotsz viszonylag rövid, de mindenképpen belátható, megélhető időhatárokon belül valamit, ami a természetben évezredek alatt jöhet csak létre. Nem évszázadok, évezredek, hanem évpillanatok telnek el, és kész a műalkotás, ami azonos azzal, amit az anyag élete teremt. A beindított folyamat mit indít újra el benned, a művészben, hogy a következő folyamatot majd a kezedbe vehesd?
J. Márta: Az első fázisban az anyaggal való szembesülés fontos, amikor elkezdem, a valóságos anyag valóságos érzeteire, érzeti provokációira válaszolok.
K. P. J.: Annak van jelentősége, hogy testi kapcsolatba kerülsz az anyaggal?
J. Márta: Feltétlenül. Az érzeteknek nagyon nagy jelentőségük van számomra. S nem annak, ami az agyamban történik, hanem annak, amit az érzetek szintjén veszek át az agyag üzeneteiből. Amikor érzem, hogy itt most valami történik a kezem alatt. Ebben a dialógusban fontos számomra az anyaghoz való őszinte viszonyulás, a minél mélyebb ráhangolódás, hogy a formának, jelnek teremtmény jellege legyen, ne pedig csinált vagy tetszetős.
K. P. J.: Milyen állapotban vagy ilyenkor?
J. Márta: Nem szeretem, ha hozzám szólnak, csendre van szükségem. Totális csendre, és egyedül szeretek lenni. Mások tudnak együtt dolgozni, megy a zene, én nem. Csak a csend nem zavar.
K. P. J.: Transzba vagy ahhoz hasonló állapotba kerül-e a művész?
J. Márta: Ha hagynak dolgozni, normálisan levezetődik a feszültség.
K. P. J.: Nem áll be szélsőséges lelkiállapot, ami…?
J. Márta: Én is többször tanulmányoztam ezt a lelkiállapotot – de az is lehet, hogy tulajdonképpen mindig azt csinálom –, s annak az agyagban történő formai, jelentésbeli megfogalmazódását.
Kecskeméten csináltam azt, hogy reggel, amikor bementem a műterembe, kezembe vettem egy agyaglapot. Eldöntöttem, hogy ezt minden reggel, mint egy imádkozást, végigcsinálom. Bemegyek a műterem csendjébe, felveszem a hangulatot, és avval a képlékeny lappal nagyon egyszerű, őszinte gesztusokkal néhány mozdulatot teszek. Megismételtem több napon keresztül, kíváncsi voltam, mi lesz belőle formailag. Mi az, ami egyszerűségében, kifejezésében leképez engem, és vajon mit mond rólam?
K. P. J.: Azt írta rólad valaki, hogy a teremtés útját járod. Ez az a folyamat, amiről most beszélsz?
J. Márta: Jó értelemben, jó pillanatokban az.
K. P. J.: Mi kell ahhoz, hogy szerencsés legyen a pillanat? És mikor szerencsés?
J. Márta: Mikor jól benne van az ember a munkában. Sokszor ki vagy véve a munkából, nem tudsz dolgozni esetleg hetekig, vagy tovább is. Akkor nagyon-nagyon ráéhezel, hogy legyen már csend, és csak azzal foglalkozhass.
K. P. J.: A munka fontos, vagy a végeredmény? Egyszer azt írta, ha jól emlékszem, Szilágyi Aladár, hogy igazából téged a munka folyamata izgat. Számunkra, a befogadó számára, a végeredmény is fontos.
J. Márta: Az egész folyamat lényeges, sokszor jelentéktelen kicsi darabkákat építek be a kompozícióba, mert nekem az valamit mond, valaminek a kiindulópontja, vagy egy fontos közbeeső állapot. A folyamat a lényeg, de persze vele együtt a végeredmény. Igazából nem is olyan nagyon tudom szétválasztani a kettőt.
K. P. J.: Beleavatkozol a folyamatba?
J. Márta: A folyamat a dialógus, amit én folytatok az anyaggal. A tanítványaimat, a diákjaimat is erre tanítom. Constantin Brâncuşi nagy mondása, hogy nem megcsinálni nehéz valamit, hanem az, hogy ki tudd alakítani az alkotáshoz a megfelelő lelkiállapotot. Ha őszinte relációd van az anyaggal, akkor bízhatsz abban, hogy az ösztöneid elvisznek valahova, ami őszinte, egyedi és egyéni. E mögött kell legyen a tudás.
K. P. J.: Kántor Lajos azt írta a munkáidról, hogy föld-víz-tűz-lélek van bennük. Dorel Găină a Föld nagykövetének nevez. Földön az agyagot értsük?
J. Márta: Ami Dorel Găină esetében kozmikus, költői ráhangolódás, az Kántor Lajos megfogalmazásában maga a kerámia alapanyaga, a banális anyag, az agyag, amely mindenütt megtalálható, de kell hozzá a tűz, a víz s a lélek, hogy kerámiává lényegülhessen. A több ezer éves agyag forma-üzeneteket közvetít. Azt, hogy hogyan reagált az ember rá… Évezredekkel korábbi történetekről szól, a kezdetekről. Múzeumokban döbbentem rá, mennyire élő, erőteljes tud lenni az az érzet, amit egy olyan tárgy közvetít, amit ezelőtt négy-ötezer évvel készítettek. Nyilván az egész művészettörténetből engem az érint meg, amihez valamilyen közöm van. Az anatóliai bálványszobrok, az asszír-babilóniai vésett kicsi formák, és sorolhatnám. Az ember szelektál, a saját lelkületünkön keresztül szelektálunk. Érzed, mihez van közöd. Ez a folyamat az érzeteken keresztül a tudatalattiban felhalmozódott ösztönös tudásnak az előbányászása.
K. P. J.: Hogy készül a raku?
J. Márta: Nagyon sokféleképpen. Sokféleképpen csináltam már én is, és mindent lejegyzek. Első égetésre azért van szükség, hogy az anyag kibírja azt a sokkot, aminek a második égetéskor lesz alávetve, amikor újra fel van hevítve a tárgy, magas, 1100 fokos hőmérsékletre. Akkor kiveszem, földdel lefedem, fűrészporral, füvekkel beszórom, lángoló papírral befolyásolom, vagy vízbe dobom. Nagy különbség, hogy föld vagy víz, papír vagy egyéb, ki kell bírja. Tulajdonképpen kémiai folyamatok, az oxidáció és redukció adagolásáról van szó. Az égetés maga oxidáció, a különböző lefojtások a redukció enyhébb vagy erőteljesebb változatai. A redukcióban kicsapódnak azok a fémek, amelyek fémoxidok, fémsó-oldatok formájában kerülnek fel a felületre. A lefojtás elvonja az oxigént a vegyületekből, s a forma felületén kicsapódnak a fémek. Aszerint csapódik ki, hogy mennyire redukálom. Ahol egy kicsit még levegőt adok hozzá, ott visszaoxidálódik a felület, gyönyörű fázisokon megy át, s amikor meg akarom állítani, akkor jön a víz. Azt ki kell bírja, ezért speciális agyagokkal dolgozom… Van, hogy ettől a durva hűtéstől szétrobban. Ezért van szükség tűzálló agyagra, aminek több mint ötven százaléka homok vagy samott, és akkor kibírja a hősokkot.
K. P. J.: Van egy, még a kommunizmusban lejátszódott történeted arról, hogy ezek a kerámiák hogyan jártak át a határon.
J. Márta: Igen. Egy budapesti barátnőm, aki fellelkesedett a munkáim láttán, arra gondolt, hogy ezeket Budapesten is be kéne mutatni, és eladni belőle. Egy egész szatyrot megpakolt kerámiákkal. A határon a vámos odamegy – akkoriban mindenben kotorásztak –, benyúl, kiveszi, rácsodálkozik: mi ez a hülyeség? Egykettőre leesett a tantusz, ó, hát persze, ezek hülyeségek, erősítette meg barátnőm, kissé meghökkenve, amit a vámos mondott, és az továbbengedte. Ezen fellelkesedve néhány hónap múlva megint jött a barátnőm: Márta, viszek megint tőled, hát nézd meg, milyen egyszerűen ment a dolog. Összecsomagolunk megint egy adagot, a vámos megint belenyúl, kotorászik, kivesz egyet, rámered, akkor már a barátnőm mondta, megelőzve a vámost: ezek olyan kis hülyeségek. Mire a vámos, neeeem, ezek Jakobovits Márta kerámiái!
J. Miklós: Egyszer megkérdeztem Nagy Albertet, hogy hogyan született ez a nagyszerű munka. Azt mondta, hogy egy szerencsés pillanatban történt. Na most Nagy Albertet úgy képzeld el, hogy olyan feje volt, mint Bartóknak. Csupa szellem, csupa filozófia, gyötrődő embertípus, aki állandóan gondolkozik az életről és a munkákról, mégis azt mondta egyik főművére, hogy szerencsés pillanatban született. Egész életedben mindig nézel valamit, tulajdonképpen festesz, s a lelkedben lévő dolgokat közvetíted. Leülsz, látod azt a gyönyörű falat, látod, hogy milyen zöldekbe hogy mennek át a színek. Nem dolgozol, de látod. Már szinte metafizikusan látod. Arrébb mész, látsz egy érdekes fejet, magadba szívod a különböző élményeket, beléd rögződik, s attól kezdve benned van, benned marad, ott van a lelki batyudban, és amikor megfelelő hangulatban dolgozol, teljesen ösztönösen felbukkan benned. Miután az első színfoltot feltetted, szinte magától jön az egész. Hasonlóan Fellini filmjeihez, én ezért szeretem az ő filmjeit: nem elmondja, hogy mi fog történni, hanem képzőművészeti, dinamikai eszközökkel vizuális látványt alkot, aztán majd a történet is benne van, persze, de a lényeg az ő alkotói hozzáállása, amit saját belső lelki anyagából éleszt fel.K. P. J.: Körülötted, Miklós, bárhol megjelensz, mindig történik valami; közéleti szerepet is gyakran vállalsz, elég, ha csak a Barabás Miklós Céh elnöki tisztségét említjük, vagy az Egyházi Barokk Képtár megteremtését. Ezek egyszerre szakmai meg közéleti tevékenységek.
J. Miklós: Én szubjektív alkat vagyok, inkább érzelemből szoktam kiindulni. A ’60-as években fiatalként jöttem ide, huszonhárom éves koromban. Nagy hatással volt rám a váradi képzőművészeti életben Hora Coriolannak az erkölcsi, emberi magatartása. Román kollégám abszolút önzetlen ember volt, tudott őszintén örvendeni mások munkáinak. Leningrádban végezte a főiskolát, ahogy ő elmesélte, egyetlen osztályban harminc népnek a gyermeke volt jelen. Ott valóban átélte, hogy az emberek testvérek lehetnek.
Rövid színházi kaland, majd tanárkodás után keresett meg Mózesné, aki a váradi múzeum etnográfiai osztályának volt a vezetője, hogy szervezzem meg a képzőművészeti részleget. Hívtam Horát, hogy dolgozzunk együtt. Szabad kezet kaptunk. Nagyszerű volt! A kolozsvári, bukaresti nagy művészek műtermeiben jártunk. Képeket vásároltunk a múzeum számára. Nagy Albert, Nagy Imre, Mohi Sándor, a bukaresti Ciucurencu és mások.
Corneliu Baba kirakott tíz képet. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, egymástól függetlenül ugyanazt a két képet választottuk Horával. Mi ketten vásároltuk össze a váradi múzeum kortárs gyűjteményét. Azt mondják, hogy a bukaresti és a galaci múzeum után a legkomolyabb a nagyváradi kortárs múzeum gyűjteménye. Hora Coriolan Mohi Sándornak, Nagy Albertnek s több nagy művésznek szervezett egyéni kiállítást. Múzeumi vásárlásainkkor látszott, hogy festők vagyunk, nem okoskodó muzeológusok. Corneliu Babától Ceauşescu kultúrszekusai nagy összegért képet akartak vásárolni, de inkább nekünk adta el a képet fele összegért. Abban az időben minden kiállítás zsűrizéssel volt megszervezve. Most boldog-boldogtalant beengednek a kiállításokra a demokrácia nevében, de a kiállításoknak a színvonala nagyon gyenge lett. Abban az időben egy évben kétszer, tavasszal és ősszel volt kiállítás, kicsit merev volt az a módszer, de voltak állami vásárlások, és folyamata is volt az egésznek.
K. P. J.: A zsűrizés nem cenzúra is volt egyben?
J. Miklós: Nem, és én eléggé merész voltam ilyen esetben. Jött egy kollégám egy Ceauşescu-portréval, én már magáért ezért a tényért dobattam ki. Még élt ekkor Macalik Alfréd, Váradnak jeles festője, de 65 éves kora után már nem dolgozott egyáltalán. Kik voltak aktívak? Volt Goga Traian, jó tájképfestő, érzékeny, költői munkái voltak, Fux Pál, aki a bábszínháznak volt új korszakot elindító díszlettervezője, jelenleg Izraelben él, Fekete József, aki letömörített, belső feszültséggel megáldott szobrokat készített. Jelentős volt még Cupşa Victor amatőr festő, állatorvos, kikerült Párizsba, ahol sikerei lettek.
K. P. J.: Van egy könyved, amiben megírod ezeknek a leghíresebb váradi származású, Váradon élt festőknek a portréját.
J. Miklós: Amit a művészekről írtam, se nem irodalom, se nem műkritika, sokkal inkább szubjektív, intuitív beleérzés. Az egyéniségnek a lényegébe bújtam bele, azt próbáltam leírni, vagy a műteremhangulatot.
K. P. J.: Azt mondod, hogy másképpen látja a művet egy képzőművész, egy festő, mint egy művészettörténész. Mást lát a műben, mert látja a folyamatot, a lelkit is, nem csak a munkafolyamatot. Nem biztos, hogy elméleti szinten a lényeget mondja el, de talán igaz, hogy a beleélés, a belelátás, a belebújás, ahogy te mondtad, könnyebben megtörténhet, míg egy művészettörténészi megközelítés esetében talán nem.
J. Miklós: Egy nagy művész mondta, hogy a művésznek nem az a dolga, hogy ügyeket képviseljen, hanem hogy remekműveket alkosson. El szoktam mondani, hogy általában, és főleg a Helikon körül baráti kapcsolatok alakultak, ilyen volt például Nagy Imre és Tamási Áron viszonya. Kolozsváron segítettem Nagy Imrének egy kiállítást megrendezni, esténként nála volt Tamási Áron. Engem zavart Nagy Imre piktúrájában, hogy elmeséli a dolgokat. Miért kell egy festőnek mesélni? Ott döbbentem rá, azokon az estéken, hogy miért vannak Tamási Áronnak az írásaiban is festői elemek. Egyfajta átmenet ez a műfajok között. Ebből a szempontból műfaj-párti vagyok. A képzőművészeti jelek, tehát a szín, a forma, az érzetek, azok domináljanak. Ezelőtt két évvel voltunk a Pradóban Mártával. Mint a zenében Bach, a képzőművészetben a legnagyobb kolorista Velázquez. Zseniális a színkezelésben. Ott vannak a hatalmas nagy történelmi kompozíciók, mint Breda átadása és más történések, mégis, elsősorban az a hihetetlen szín-légkör, amelyet megteremtett, az varázsol el. Az a csoda. Visszamész háromszor, elmész negyedszer, s csak azután kezded figyelni, hogy mi is az ábrázolt téma.
K. P. J.: Használod a szót: varázs vagy varázslat. Azt mondja rólad talán Kántor, hogy te a filozófia varázslója vagy, vagy a varázslat filozófusa.
A műveidet tanulmányozva egy idő után filozofikus gondolatok csapják meg az embert. Vannak írásaid, most nem a portrékról beszélek, amelyekben a korban benne élő embernek, a vívódó-gyötrődő-gondolkodó embernek, a művelődő embernek a filozófiáját fogalmazod meg, aki te vagy.
J. Miklós: Nekem ez túl nagy kitüntetés volna. Hogy mondjam…, talán ez is ösztönös. Szeretek mélyen érezni, a dolgok végső lényegéig eljutni, és ha filozofikus gondolatok is kerülnek bele, azok csak motívumok, ezeknek a vívódásoknak a megfogalmazásai. Inkább önzés részemről, keresem magamban a választ, hogy magamnak is megfogalmazzam, s esetleg másoknak is mondjak ezzel valamit.
K. P. J.: Szoktatok ezekről is beszélgetni? Tehát mikor felmerül akár egy elméleti, akár egy gyakorlati probléma, amit meg kell magyarázni, mert nem lehet másképp továbblépni, élni, megbeszélitek egymással is?
J. Márta: Ez természetes nálunk. Nem úgy van ez, hogy most leülünk, és megbeszéljük, hanem folyamatosan. Lényegi dolgokban közös a véleményünk. Amit említett Miklós, a képzőművészetnek az elmesélés, a belemagyarázás felőli közelítése engem legalább annyira zavar, ha nem jobban, mint őt. Én ezt annak tulajdoníthatom, hogy Erdélyben elméleti emberek nélkül maradtunk. Nem voltak művészettörténészeink, műkritikusaink.
K. P. J.: Úgy érted, hogy elvándoroltak?
J. Márta: Elvándoroltak, vagy nem is voltak. Romániában nem volt ilyen értelmű magyar nyelvű képzés. A legjobb művészettörténészek, esszéírók, a művészettel foglalkozó elméleti emberek Bukarestben léteztek. Néha elkerültek Váradra. Öröm és ritka élmény volt egy-egy találkozás Ion Frunzettivel, Andrei Pleşuval, Vasile Drăguţi-cal.
A váltás után kezdődött valami, kezdtek jönni a magyarországi művészettörténészek: Nagy T. Kati, Keserű Katalin, Pogány Gábor és mások. Most már kezdenek előjönni az azóta Kolozsváron beindított magyar nyelvű művészettörténeti oktatás végzettjei is.
K. P. J.: A hatvanas–hetvenes években kiállítások, albumok formájában jutottak el hozzátok művek, életművek Magyarországról, nyugati országokból?
J. Márta: Nem nagyon. Nem.
K. P. J.: Nem hiányzott?
J. Márta: Az elzártságnak megvolt a negatívuma, s megvolt a pozitívuma is. Mi sokkal jobban rá voltunk kényszerülve, hogy befelé figyeljünk, mert nem tudtunk a külvilággal dialogizálni. De azért ’65 körül volt néhány nagyszerű nemzetközi esemény, ami különleges élményekkel ajándékozta meg az embert. Az akkori kultúráért felelős miniszternek köszönhetően volt egy hatalmas, világviszonylatban is jelentős Henry Moore-kiállítás, volt egy nagy Paul Klee-, majd egy amerikai kortárs művészeti kiállítás.
K. P. J.: Fel kellett utazni Bukarestbe?
J. Márta: Felutaztunk Bukarestbe. Diákok lévén, pénzünk nem volt, blattoltunk. Azaz jegy nélkül utaztunk. Bevett szokás volt ez egyetemisták körében, ha meghallottuk, hogy valami jó kiállítás van Bukarestben.
A Ceauşescu-időben egyetemistaként nem éreztük, hogy a politika beleszól a magánéletünkbe. Szabadnak érezted magad az elzártságban, ez nagyon furcsa dolog. Most a politika jobban beleszól, Magyarországon különösen.K. P. J.: Milyen értelemben szól bele? Anyagi értelemben? Nem támogat?
J. Márta: A művészetet politika feletti valaminek tekintem. A politika meg elvárja, hogy a művész az egyik vagy a másik dobozba belebújjon. A művészet az egészet fogja át, és sokkal komplexebben, komplikáltabban fogja át azt a lélek irányából, mint a politika, amely a hatalom és az érdekek irányából operál. A politika kategorikusságával a művészeten belül is, művészek között is feszültséget kelt, még olyan nagyszerű emberek között is, akik között korábban, a legnehezebb időkben egyetértés volt.
K. P. J.: Nem mindig van az úgy, hogy a művész vagy a műve nem politizál. Gondolok, Miklós, konkrétan a te Ceauşescu-kormányát groteszk, ironikus módon bemutató munkádra, amit még a kommunizmusban, Ceauşescuék regnálása alatt festettél. Napi politikai mondanivalója is volt. Ma már nem aktuális, mégis érvényes mondanivalója van. Amikor az a kép készült, te a napi politikához szóltál hozzá. Politizáltál a műveddel.
J. Miklós: Talán nem azzal a szándékkal, vagy nem direkt szándékkal. Az történt, hogy Mártáék Dicsőszentmártonban praktizáltak. Ott van a leghíresebb bolondokháza Erdélyben. Kriminalisztikai bolondokháza. Érezni lehetett a feszültséget, a nyomást a levegőben. Elkezdtem azokat az embereket, a különböző karaktereket lerajzolni. Az egyik beteg, egy régi kommunista, tiszta vörösben volt, állandóan a Kommunista Kiáltványt idézte, volt olyan nő, akinek a ruhája foltokból volt összevarrva. Kerestem ezeknek az embereknek a pszichikumát. Akkor keletkezett bennem az a vágy, még a Ceauşescu-képek előtt, hogy azt a szorítást, azt a lelki nyomort, azt a feszültséget, amiben vagyunk, ezekkel a típusokkal kifejezhessem. Egész sorozatot csináltam. Az izgatott, hogy a különböző karakterű emberek hogy alkalmazkodnak, vagy hogy viszonyulnak ahhoz a helyzethez, amibe kerültek. A lelki nyomort akartam visszaadni a karakterek torzulásán keresztül. Lehet ezt politikának is mondani, de ez sem konkrét, inkább az érzeteken keresztül akarom elmondani, amit tapasztalok, illetve a gondolataimat viszem át a képeken keresztül. Megértően gúnyoltam ki őket. A látásmódom nem volt embertelen. Megint Fellinit hozom példának, ezért szeretem. A szerencsétlenséget, a lelki nyomorúságot nem megalázó módon bemutatni. Azt próbáltam kifejezni, hogy közös sors részesei vagyunk mindannyian.
K. P. J.: Azt írod, hogy a képzőművészetben az emberiség lelki lenyomatai érdekelnek. Fontos mondat, és én tudom, hogy nem hangzatos. Most erről beszéltél.
J. Miklós: Amit a hetvenes években kezdtem el csinálni, közel áll, mondjuk, az irodalomban Páskándihoz.
K. P. J.: Az abszurd…
J. Miklós: Az, afféle. Minden irányzatnak van egy kezdete. Miből indult el például az impresszionizmus? Monet naponta négyszer-ötször, reggel, délelőtt, délben, azaz különböző időszakokban, megfestette a roueni székesegyházat. Rájött arra, hogy ugyan a székesegyház ugyanaz különböző fényben, de egészen más lényeget mond. Itt már tényleg a filozófia felé közelítünk. Kezdett érdekelni, ma is nagyon érdekel, akár csendéletekben, akár tájaknál, hogy hogyan lehetne ehhez hasonló módban az időrétegeket lebontani az épületekről vagy a csendéletekről. Hogy tudok belebújni az időbe, a különböző korszakokba. Ez hasonló ahhoz, amit Márta mond, hogy a küklád vagy a sumér, vagy nem tudom, melyik szobornak van mai időszerűsége, a mai kornak szóló nagyszerűsége, amit Brâncuşi-nál vagy akár Moore-nál látsz. A formára való leszűkítés vagy formára való tömörítés, amin keresztül nyakon csíped valamennyire az időt vagy az időtlenséget. Én ezt a forma-tömörítést a színeken keresztül próbálom kifejezni.
K. P. J.: Lóska Lajos mondja, hogy képtárgyakat hozol létre.
J. Miklós: Igen. Budapesten, a Ráday utcában volt egy kiállításom, Jovián Gyuri rendezte. Ebből az alkalomból írta le Lóska Lajos, amit idéztél. Annak, hogy ezek miért lettek tárgyak, képtárgyak, hosszú története van, és részben Mártának köszönhető. Kezdtem odaszemtelenkedni mellé a kecskeméti kerámiatáborban. Azelőtt is mintázgattam, izgatott a forma. A festő előtt mindig ott van egy felület. Van egy felületed, a festőnek mindig van egy olyan érzése, hogy ez már „előre csinálva van”, nem organikus valami.
K. P. J.: Bosszankodtál.
J. Miklós: Igen. Nem teremtettem.
K. P. J.: Itt van ez a nő, aki viszont teremt.
J. Miklós: Nem, együtt a természettel… Picasso is azt mondja, együtt dolgozik a természettel… A kerámiatáborban engem is odaengedtek a kemencéhez. Feltettem egy kéket, betettem a föld alá, látom, hogy a kék egyik felén világos, másik felén barna, organikussá vált, ott teremtett lett az egész. Hogyan lehetne ezt a piktúrába is átmenteni, hogy ne csak terpentines olajjal keverjem a festéket, hanem valami teremtett dolog legyen. Ösztönösen felhasználva a különböző anyagokat, elkezdtem többek között márványporral dolgozni. Jártam azokat a helyeket, ahol vágják a márványt, ahol ülepítik, kerestem azokat a kvarchomokokat, amelyekkel az üveget csiszolják. Így következett a kerámiából az, hogy szerettem volna, hogy a festményeim, a képeim tárgyszerűek legyenek. Akartam egy harmadik dimenziót. Késekkel mintáztam meg a felületet, nem ecsetekkel. Kezdtem organikus anyagokat használni, a márványporba bekevertettem különböző oxidokat, porfestéket és más anyagokat. Ezek az anyagok újszerű érzeteket adtak a piktúrának. Lóska erre mondta, hogy tárgyképek. Például nem voltak a képek berámázva, így önálló tárgynak tűnik a kép.
K. P. J.: Igen, mert a ráma, a keret elválaszt, lezár, kizár, bezár…
J. Márta: Fontos ez az érzés, hogy szabadan dolgozol ezekkel az anyagokkal. A kerámiára van egy nagyon szép meghatározás, amit románul úgy fejeznek ki, hogy ,arta focului’ azaz a tűz művészete. A tűzzel együtt varázsolsz. S ha varázsolsz, akkor a folyamatba belejátszik a természet is, ugyanez történt nálam, amikor ezekkel az anyagokkal kezdtem dolgozni. Felraktam, de amikor megszáradt, nem ugyanaz volt, amit én akartam. Együtt dolgoztam a véletlennel… Ugyanez történt később a régebbi hangulatokat visszaadó római sorozatomba tartozó munkák esetében. Kezdtem repesztett felületekkel dolgozni. Olyan technikát dolgoztam ki, mely szervessé teszi a felületet, s ugyanakkor szobrászi erőt szabadít fel.
Hasonlóan ahhoz, ami Brâncuşi-nál megfigyelhető. Brâncuşi nagyszerűsége többek között abban van, hogy a Rodin-féle impresszionista fény-árnyéktól eltávolodva, amelyik festőien mutatja a figurákat, az ő művészetében, legyen szó a Tojásról, vagy bármi másról, tetten érhető egy belső energia, mely belülről feszíti és fogja össze az egésznek a sziluettjét. Én hasonló dologra próbálok törekedni. Megvan a formának a belső energiaközpontja, amit én lefogok, és aszerint próbálom kialakítani a megmintázott formákat, majd arra teszem fel a különböző színeket. A két folyamat együtt megy, együtt történik. A képtárgy egy kicsit szobrászat is.
K. P. J.: Kerámia…
J. Miklós: Kicsit kerámia…
J. Márta: Főleg színharmónia…
J. Miklós: Bizonyos erővonalakat keresek, s ugyanakkor nagyon izgat, hogy közelálló színhatásokat találjak. Ez egy érdekes kettősség, talán költői attitűd, ugyanakkor szobrászi megfogalmazás, hogy szinte a barbár erőkig próbálok elmenni. Összefogom a halk hangú színeket, de az erő rajtuk keresztül sugárzik, ez a kettősség adja meg ezeknek a képtárgyaknak a lényegét.
K. P. J.: Egymástól távol lévő dolgok ezek.
J. Miklós: Igen.
K. P. J.: Nem diszharmonikus törekvések.
J. Miklós: Nem.
K. P. J.: Megtudtuk, hogy rád hogyan hat Márta művészete, most kíváncsi vagyok Mártára, hogyan hat a festő, különösen hogyha ilyen közel jár az ő művészete, technikája a keramikuséhoz, aminek ráadásul az ötletét a keramikustól kapta.
J. Márta: Rám elsősorban Miklósnak a következetes, mindenféle befolyástól mentes, konok munkája hat. Ahogy közeledik a munkájához. Nem érdekli semmiféle csábítás, se megrendelés, nincs engedmény, kedvezményt sem tesz semmilyen irányba, mert most az úgy tetszetősebb… Nem, ő csak a belső hangokra figyel.K. P. J.: Ez az ő emberi tulajdonsága. De a művészete…?
J. Márta: Ez a művészetben nagyon jól kamatozik. Pontosan ezért erőteljes és autentikus az, amit csinál, őt nem fújja a szél erre-arra, azt szívja fel, amire szüksége van.
K. P. J.: De te Jakobovits Miklóstól, a festőtől anyagot, technikát vagy mondjuk harmóniát, ellentétet, diszharmóniát, bármit kaptál-e?
J. Márta: Nagyon szeretem az ő harmonikus színösszeállításait. A kerámiában nem tudom ezeket használni. De egészen biztosan vannak olyan szembeötlő egymásra hatások, amelyeket mint a levegőt, nem is érzékelek, mert annyira természetesen benne élek.
K. P. J.: Nincs olyan technika vagy anyag, amit ő használ, és te át tudnád venni? Amitől valami új jönne létre…
J. Márta: Bizonyára van ilyesmi. Hiszen én is szeretek mindenfélét kipróbálni.
J. Miklós: Szerintem Mártának a piktúrája autentikus. Ösztönösen használ olyan anyagokat, amiket belülről érez.
K. P. J.: Hosszú ideje éltek együtt. Csak jó van abban, hogy művész házaspár vagytok, vagy van rossz is? Tudtok-e erről beszélni? Sugárzik belőletek, környezetetekből a harmónia. Kölcsönös művészi, emberi alázatot is érzek részetekről a másik művészete, a másik ember iránt.
J. Miklós: Én sokkal nehezebb természetű vagyok, mint Márta. Nekem, hogyha jön valami, nagyon hirtelen jön. Mártának nehezebb ezt elviselni vagy eltűrni azt, hogy az érzelmi hullámzásaim meglepetésszerűen törnek ki belőlem.
J. Márta: Jó, hogy képzőművész a férjem, hogy az a világ közel áll hozzám, ő pedig rezonál az én munkáimra. A feszültségek inkább abból adódnak, hogyha elmegyünk együtt egy, mondjuk kerámiatáborba, ahol én csendet akarok, csak az én munkámmal akarok foglalkozni, és neki szüksége van valamire. Akkor abba kell hagyjak mindent, mert neki kell egy anyag vagy egy eszköz. Ezek kicsi dolgok, de neki az rögtön kell, nem érdekli, hogy én egy másik problémába vagyok belebújva. Kéne neki egy bizonyos árnyalatú sárga máz, és bosszankodik, hogy nem jön ki.
K. P. J.: Művészi pályátok második vagy harmadik szakaszát élitek. Az embert, különösen, ha művész, foglalkoztatja, hogy mit hogyan hagy maga mögött. Most nem arra gondolok, hogy fennmarad-e a nevem, alkottam-e halhatatlant, bekerülök-e egy panteonba, nem. Hanem arra, hogy rend van-e mögöttem. Az ember élete során sok mindent csinál, ebbe is belekezd, abba is belekezd, befejezi, nem fejezi be, ahogy én szoktam mondani, óhatatlanul romokat hozunk létre, romokat is hozunk létre, szerencsés esetben „is”. Ti hogy látjátok most, ebben a pillanatban, rend van-e mögöttetek e tekintetben?
J. Márta: Miklós múzeumban dolgozott, és megtanulta, hogy a múzeumban bizonyos dolgokat rendszerezni kell. Ő rendszerezi a dolgait, annál is inkább, hogy sok mindennel foglalkozik. A festészeti munka mellett írások, rajzok, kollázsok, nyomatok, szobrok, kerámiák kerülnek ki a keze alól. Szinte párhuzamos életművei vannak a különböző műfajokban.
K. P. J.: Nem így értettem. Nincs-e olyan mű mögöttetek, ami megfontolandó: nem kell-e megsemmisíteni…, vagy újra előszedni és befejezni…
J. Miklós: Én a magam részéről úgy gondolom, ebben az értelemben tökéletesen rend van. Ha valamit értékelek magamban, akkor azt, hogy rend van bennem.
K. P. J.: A lelkedben is?
J. Miklós: Abszolút. Soha semmiben nem alkudtam meg, sem politikai, sem művészi, sem gazdasági értelemben. A hatvanas években divat volt a táborozás, le kellett menni különböző művészeti táborokba. Én Dobrudzsába kerültem, egy tatár faluba. Együtt dolgoztam egy görög származású, Ţipoia nevű festővel, aki különben később híres, elismert festő lett. Ţipoiának nagyon jó barátja volt Ciucurencu, az ugyancsak híres, ukrán származású festő. Nem volt már semmi pénzünk, s a tatár polgármester azt mondta, hogy a kultúrházat meg kellene festeni számára. Ţipoia biztatott: Miklós, csináljuk meg. Megfestettem a kultúrházat. Huszonhárom-huszonnégy éves voltam. Ciucurencu minden héten lejött. Szerette a színeimet. (Ő tanított meg arra, hogyan lehet olajjal direkt papírra festeni.) Mikor meglátta a polgármester óhajára festett képet, majdnem megvert a szemeivel, és azt mondta: aki ilyen színt tesz le, az hogy képes arra, hogy egy polgármesternek a szavára, megrendelésre megfessen egy ilyen jellegtelen néptanácsházát?! Megszégyelltem magamat, hogy ezt egy ilyen ember mondja nekem, s én azzal egy életre be is fejeztem a megrendelésre készülő, tematikus festészetet.
K. P. J.: És te, Márta, hogy érzed, mi van mögötted?
J. Márta: Amit az egyetemtől kezdve csinálok, az egy napló. Napló, ami a képzőművészet nyelvén az agyagban történik. Vállalom azt is, amit az egyetemen csináltam, azt is, amit az első években. Minden engem tükröz, és érdekes is számomra. Ez voltam? Ez voltam.
K. P. J.: Miért fontos nekünk, hogy a folyamatban, nem is a folyamatban, sokkal inkább a folytonosságban benne legyünk? Miért fontos, hogy részei legyünk a folytonosságnak? Minden, amit létrehoztunk, valamiből elindul, és feltehetőleg – akarjuk vagy nem akarjuk – abból a tevékenységből is, amit mi végzünk, el fog indulni valami. A folyamatnak részesei vagyunk. Vajon miért fontos ez nekünk?
J. Miklós: Nagyon sokat számít az összkultúrának a légköre. Jártam Jovánovics műtermében Budapesten. Ismeretes az ő barátsága Konrád Györggyel, ő mondta, hogy milyen fontos neki az írók barátsága, hogy ő igényli ezt a kapcsolatot. Nekem is nagy élmény, ha építész, zenész vagy író mond véleményt a munkáimról, esetleg szereti is, amit csinálok. Mert akkor úgy érzem, hogy ennek a kulturális légkörnek, amit fontosnak tartok, én is adni tudok valamit. Nagyszerű, ha különböző műfajban gondolkozó emberek közel kerülnek egymáshoz. Ezért volt értelme annak is, hogy az egyházi képtárat létrehoztuk, ami nem az én érdemem elsősorban, hanem Săşianu Alexandru muzeográfus és Tempfli József megyés püspök úr érdeme. Negyven képet restauráltam, s megmentettünk olyan képeket, amelyek tönkrementek volna.
J. Márta: Ezen sokszor gondolkoztam, vajon a neveltetésünkkel jön, vagy az elzártságunkkal kapcsolatos, hogy benne van az emberben az igény, hogy hasznos legyen a közösségnek. Sokszor megmosolyogtak, főleg mikor először voltam kint Hollandiában, ahol kiállításom volt. Az ottani fiatal képzőművészek, filozófusok társaságában először tapasztaltam meg azt, amit addig csak a regényekből ismertem: az elidegenedést a köztük lévő viszonyban. Amikor kiderült, hogy én, hogy mi közösségben gondolkodunk, megmosolyogták. Számukra ez egy olyan szocialista gondolkodás. Lehet, hogy én azért gondolkozom így, mert szocialista rendszerben nőttem fel? Vagy azért, mert gyerekkoromban is ezt láttam, a közösséget… az odafigyelést. Az persze bonyolítja a helyzetet, hogy a munkánknak a közvetlen hasznosságát – én legalábbis – nem érzem. Ha néha, egy-egy kiállításon reagálnak rá, főleg ha szakmaiak, kollégák, vagy bárki, akkor az rendben van, de nem érzem azt, hogy ezzel hasznos vagyok. Ezért bonyolódunk szervezésbe, talán ezért szerveztünk négy éven keresztül Váradon nemzetközi kiállítást. Ráment néhány hónapom, csak azért, hogy azt a hangulatot teremtsük meg magunk körül, amire vágyunk. Ezért csináltam Kecskeméten négy szimpóziumot, amire minden alkalommal tíz erdélyi keramikust vihettem ki egy hónapos együtt dolgozásra. Megpályáztam, lebonyolítottam a papírformákat, azért, hogy ott dolgozhassak, és még tíz embernek felajánlottam, hogy emberek, megvan, jöhettek.
J. Miklós: Azonkívül, hogy elvitt Kecskemétre tíz keramikust különböző országokból, egy másik alkalommal öt idősebb és öt fiatal művészt hívott meg, majd a tábor végén közös kiállítást rendeztek. Generációk közötti párbeszéd. Máskor pedig erdélyi – magyar, román, szász – művészeket hívott meg. Márta arról sem beszélt, hogy tíz éven keresztül tanított Rotterdamban… Bekerült az Európai Kulturális és Művészeti Akadémia vezetőségébe, képviselte Romániát, Magyarországot, Lengyelországot, Horvátországot, a közép-európai térséget.K. P. J.: Sikeresnek tartjátok-e magatokat? Kiállítások külföldön, Európában szinte mindenütt – Kelet-Európában és Nyugat-Európában –, kiállítások Magyarországon, a Budapesti Művészeti Akadémia tagjai vagytok mind a ketten. Sikeresek vagytok-e, sikeresnek tartjátok-e magatokat?
J. Miklós: Én nem tartom lényegesnek a sikerességet, és megint Tompa Gábort idézem, aki azt mondta, hogy a siker a legnagyobb ellensége a művészetnek.
K. P. J.: Azért nem akarsz sikeres lenni, mert nem akarsz ezzel az ellenséggel szembemenni?
J. Miklós: Nem szerénységből mondom…
K. P. J.: Nem siker, hogy ennyi kiállítás, ennyi munka van mögötted?
J. Miklós: Egy beszélgetés sokszor nagyobb siker. Ha már mégis siker, akkor a tavaly Kolozsváron megrendezett kiállításomat említeném. Száz munkám volt kiállítva, és nagyon jólesett, hogy nagyon szépen jelen volt a szakma, hogy fiatal vállalkozók vettek meg munkákat. Budapesten hasonló jól fogadott kiállításaim voltak.
K. P. J.: S te, Márta?
J. Márta: Szeretem, ha szeretik a munkáimat. Örömet okoz és feltölt.
J. Miklós: Nagyon sikeres kiállítása volt most Temesváron.
J. Márta: Ott volt a szakma, meg a diákság, jöttek, kérdeztek, reagáltak. Az egyik diák azt mondta, hogy számára azért élmény ez a kiállítás, mert miközben annyi agresszivitás van a jelenkori művészetben… ezekből a tárgyakból a melegség, a harmónia árad.
K. P. J.: Miklós, beszélj egy kicsit a származásodról…
J. Miklós: Az örmény őseim 1200 körül Aniból, az ókori Arméniából jöttek el. Először a Krím félszigeten, majd Lengyelországban, majd Moldovában éltek, mígnem Apafi Mihály erdélyi fejedelem idejében, az 1660-as években, Erdélyben telepedtek le. Akopján volt a család eredeti neve, így mondták nekem Örményországban, ami örményül Jakab fiát jelenti.
A -vitz, illetve -vics végződést Lengyelországban kaptuk. Így lett a név Jakubovitz, majd Jakobovits. A lengyelországi örmény közösség mai vezetőjét ugyancsak Jakubovitznak hívják. Romániában érdekes dolog, hogy a moldovai és a Bukarestben élő örmények a román, míg az erdélyiek a magyar kultúrával azonosultak.
Otthonosnak érzem magam a magyar s az európai kultúrában, de azt is érzem, hogy az örmény gének valahonnan nagyon messziről, de beleszólnak abba, amit csinálok.