Hóbanévad
Langyos esőkben járta a világot
Szandralány, s közben hóviharra vágyott.
Angyalként hűvös dunnára hemperedni,
felzuhanni pihepille szárnyverdesésben,
mámorban, süketen, vakon.
Messzeséget kívánt és idegent.
Elhitetve, hogy tudja, miért cselekszik,
kutatott, mindig új utakra ment.
Eltűnt a lány s én már nem is kerestem.
De megjelent a hó a vérerekben.
Idegeken kúszik a zúzmara.
Bokáig, térdig, combig, majd derékig,
vállig, a hajszálakat is megfesti végig,
s a szívkamrába bekopog a fagy.
Egymástól elfordulnak a szavak.
Rendezett sorokban hanyatlanak
a csendbe. Mondani egyik sem akar.
A lány eltűnt és engem betemet a hó.
Bénít, betegít, én nem ezt akartam!
„A papíron egyre több a fehérség.
Mondják rá: elegáns a tördelés.
Lelket nem hajszolunk a rettegésbe.
Tudjuk úgy is: a kedv s a vers kevés.
A csúcs előtt késleltetni nem állunk.
Ha a tetőn a láthatár kitárul,
a váratlan mezőkkel ütközünk.
Vonulunk rendezetlen új csatára.”
Így nyugtatom s így biztatom magam.
Pokol lángja sem olvasztja havunkat.
Szandrám, így épülünk az ápolásban.
Leánka nyalogasson jégcsapot.
Meddig, miként? Nekem azzal mi dolgom?
Kerülj szívem felől te, Szandra lányom!