A perem sajátja a gyönyörködés. Tőzsér Árpád (1935. október 6.) – Isten éltesse a 75 éves költőt, gondolkodót!
Tőzsért jelentős költőnek tartom, akit – talán életútjával összefüggésben – itthon sajnos, nem eléggé jegyeznek. (Báthori Csabát kivéve, aki írni szokott a könyveiről.)
Én most nem tudok a verseiről elemzést rögtönözni. De ő azon ritka szerzők egyike, akinél a versnek van eszmei-erkölcsi tétje, egyszerre lát (metaforikusan) és gondolkodik.
Csak egy példa: „Nyújtózik amott, nyújtózik itten, keresi, ami nincs: önmagát, s honnan is tudná, hogy isten hajtogatja, mint szél a fát.”
(Virágvasárnap in: Léggyökerek, Helikon, 2006)
Az – igazi költőkben ezután egyre szűkölködőbb – Isten éltesse Tőzsér Árpádot sokáig!
(Balla Zsófia, Kolozsvár–Budapest, 2010. október)
Azt mondja, hogy íróként harmincéves koráig a gyermekkorából élt, amiből annyi igaz, hogy a szülőfaluját és a történelmi Gömör vármegyét, azaz a tágabb szülőföldjét, amelyet nagy valószínűséggel először ő nevezett Gömörországnak, számtalanszor megírta. „Az a bizonyos Gömörország a mi hőskorunkban, az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején úgy képződött meg, mint a »szlovákiai magyar irodalom faluja«. Annyian jöttünk írók, költők Gömör rejtélyes várai, hegyei közül, akkor még aránylag jól önszervezett faluközösségekből, s persze mindnyájan természetellenesen feltupírozott népi öntudattal, hogy írásainkban Gömörország valamiféle kozmikus faluvá mitizálódott.” Új-romantika volt ez, olyan romantika, amely, ő maga mondja, ma már teljességgel használhatatlan; a falu mint életforma eltűnt, eltűnőben van tárgyi kultúraként is. De benne, aki falun szocializálódott, nem tűnik, nem tűnhet el, hanem valamiféle „éjszakai tudatként” tovább él. „Ez az éjszakai tudat, ha jól megnézzük, már önmagában egyfajta irodalom, de nem valóság, nem is fikció, hanem egy harmadik minőség: olyan imaginárius világ, amelynek nagyon is szükségszerű következményei vannak, azaz minden képzelet-jellege ellenére is valóságként működik.”
A társadalom, ahogy mondja, csak nagyon korán, a népi korszakában, az első kötetének formálódása közben alakította, később tudatosan fordult szembe a társadalmi elkötelezettségekkel. Jé, kapja fel a fejét a mai olvasó, Tőzsérnek népi korszaka is volt? Ha igen, egészségesen titkolta egészen a fenti vallomásig!
1968-cal kapcsolatban lehetett olvasni, hogy a társadalmi mozgásokhoz szkeptikusan viszonyul. 1968-ban is 1956 élménye kísérti. Forradalmakat, erős társadalmi mozgásokat a mai napig kétkedve fogad.
1956-ban húsz-huszonegy éves, a magyar forradalom számára egyfajta metafizikus élmény lett. Azt mondja, mint mi sokan mások, akik határon túliak voltunk és többé- kevésbé a határokon belül is azok maradtunk, hogy Magyarországról keveset tudott. Pedig 1950-ig, tizennégy éves koráig Magyarországon járt iskolába. Gyerekfejjel élte meg a Magyarország-élményt, ’68-ban is gyerek még, ha fiatalember is. De a tizennégy éves gyerek és a huszonegy éves fiatalember között óriási a különbség. „’56-ban a csehszlovák–magyar határ csaknem légmentesen le volt zárva, sokáig azt sem tudtuk, hogy Magyarország létezik-e. A magyar világ bizonyos értelemben túlvilág volt a számunkra…” Mégis, s éppen ezért, alakító erővel kezdett rá hatni.
Naplót korán, kisgyerekkorában kezdett írni, az egészen koraik el is vesztek. 1968 után elvesztek az 1956-os jegyzetfüzetei is. Ha házkutatásoktól félve nem próbálta volna megmenteni…
S a gyerekkoriak?
„1950-ben hazazavartak bennünket Magyarországról, mondván, vagy kérvényezzük a magyar állampolgárságot, vagy aló mars, kívül tágasabb. A naplóim Taron maradtak, ahol iskolába jártam, egy padláson, az eresz alatt, ahová az avatatlan szemek elől rejtettem őket. Évek múlva, amikor visszamentem, már csak papírcafatokat találtam, az eső szétáztatta a kora gyermekkoromat. Az első megmaradt noteszeim 1952-ből valók.”
A „betegesen” élénk fantáziájú gyerek, este, miután lefeküdt, míg el nem aludt, továbbgondolta a napi élményeket. A napi sikertelenségeket a képzeletében sikeresekre alakította. Regényeket meg elbeszéléseket képzelgett össze magának, hogy másnap beírhassa őket a naplójába. Most, jó pár éve, évtizede szellemi naplókat ír, főleg a más szellemekkel, könyvekkel való találkozások történéseit teszi papírra. 1993-ban jelent meg ezekből először egy részlet, ekkor az 1991-es és ’92-es bejegyzéseket teszi közzé azzal a szándékkal, hogy egészen napjainkig majd folyamatosan közli feljegyzéseit.
1952-ben, 17 éves korában jelent meg az első említésre méltó verse. 1952–1953-ban kezd rendszeresebben publikálni, heves vitákba keveredik szerkesztőkkel, cenzorokkal, pártemberekkel például ezeknek a verssoroknak a védelmében: „körül vesznek nagy, piros ködök, / szabadulnék, magam küszködök”, meg: „vitára szellős ésszel, mi oszlopigazságoktól sem riad”. Azt akarták, hogy legyen a köd inkább „lila”, az „oszlopigazság” meg „ellenforradalom”. Önálló kötetének megjelenése 28 éves korára tolódott.
1965-ben került az Irodalmi Szemléhez. Dobos László, az Irodalmi Szemle akkori főszerkesztője a Hétből viszi át a szlovákiai magyar írók központi orgánumába. A Hét kulturális lap volt, a CSEMADOK adta ki, nagyon erős és gazdag volt Fórum címen megjelenő irodalmi melléklete is. Ez a melléklet a Szemle megjelenése előtt a szlovákiai magyar irodalom egyetlen műhelye, szinte minden szlovákiai magyar író ott kezdte a pályáját. Miután a Szemléhez került, Tőzsér Koncsol Lászlóval közösen szerkeszti a lapot. 1970-ben, az 1968-as események után azonban tarthatatlanná vált a helyzetük. Tőzsérnek különösen, mert 1970-ben összeállított egy antológiát az akkor jelentkező s teljességgel az avantgárd jugoszláviai Új Symposion ihletésében induló fiataljaink verseiből, bevezető tanulmányt is ír a kötettervhez. Szlovákiában először írja le Roland Barthes nevét és gondolatait, mondván, hogy a verbális kalandnak a fájáról érett gyümölcsként esik le a vers. Ez a mondat lesz a bűne. Ki érti ezt ma?! Hajtóvadászat indult ellene, rövidesen ő lesz a kártékony nyugati irodalmi elméletek szlovákiai propagálója, s mint ilyen, az irodalomban persona non grata. 1971-ben elege lesz. Meghívják Nyitrára, az ottani tanárképző főiskolára tanítani. Úgy távozik Pozsonyból, hogy a szlovákiai magyar irodalomba sem tér többet vissza, nem lesz szlovákiai magyar író, de egyáltalán író sem.
Hosszú évekig nem írt. Önkéntes szilenciuma után először 1979-ben jelentkezik, Genezis című vers- és esszékötetével. Új írást abban sem igen találhatott az olvasó: régi és korábbi verseinek, esszéinek egy sajátos koncepciójú újrakiadása lett a könyv. Itt kísérli meg korábbi műfaji „hasadtságának” a felszámolását, itt jelentek meg az első, esszét, tanulmányt és verset vegyítő kvázi esszéversei, s bennük az úgynevezett Mittel-motívumok. A későbbi Mittel-ciklusoknak afféle magzatmozdulása ez a gyűjtemény, amelyben már körvonalazódott a korábbi központi eszmével, az úgynevezett közép-európai gondolattal való paradox szembefordulás. „Keserű kacaj, amiből később Mittel Ármin ironikus és önironikus figurája megszületett.” 2007-ben, a Madách-Posonium újra kiadta, Magyar Antheusz-Könyvek c. sorozatban ismét megjelent a Genezis is…
Azokban az időkben nem volt kockázatmentes a Kárpát-medencei, közép-európai kapcsolatkeresés. Tőzsér az irodalmi Közép-Európa gondolatát valamikor a hatvanas évek elején, úgy 1963–64-ben vetette fel, a tabutémát ő fogalmazta meg először. Így jutott el Tőzsér Árpád először, 1967-ben, a kolozsvári Korunkhoz is.
Kedves Jóska, akkor hát Tőzsér Árpiról, aki nekem régóta fontos ember, még az 1968-as évből, talán korábbról is.
Túl az akkor érdemlegesebb figyelmet kapó (kiérdemlő) Irodalmi Szemlénél, mint jó költőt, a felvidéki líra újító szellemű alkotóját ismertem meg, és azóta is így tartom számon, aki az egész mai magyar irodalom jelentős költője. Grendel könyvében érdeme szerint szerepel. Újabban, már sok éve, mint kitűnő esszéírót is fölfedeztem, ő a közép-európai gondolat egyik legkövetkezetesebb képviselője az irodalomban. Valamikor, fiatal korunkban készültünk összehozni egy határokon átívelő grémiumot (díjodaítélő bizottságot), Ő lett volna Szlovákiából, Bori Jugoszláviából, Bata Imre Magyarországról, én Erdélyből – sajnos, nem valósult meg, egyetlen közös megbeszélésre, díjosztásra nem került sor. (Olyan lett volna, mint nálunk a Pezsgő-díj? Talán.) Ennyi most hirtelen, anélkül, hogy időm volna elővenni Tőzsér köteteit. Rövidesen folytatom.
(Kántor Lajos, Kolozsvár, 2010. okt.)
„Kántor Lajos, a kísérőm sok olyan román íróhoz elvitt, akinél korábban maga Kántor sem járt. Ezt ő maga mondta. Ana Blandiana költőnőre és Dumitru Radu Popescu íróra máig emlékszem. Blandiana megajándékozott a frissen megjelent verskötetével, s a dedikációja mellé egy szál virágot is rajzolt. Fiatalember voltam, meg voltam győződve róla, hogy az akkor még szintén fiatal és gyönyörű Ana Blandiana első látásra belém szeretett. Lajos kiábrándított, annak idején neki is ugyanolyan virágot rajzolt a könyvébe. Kolozsváron és Marosvásárhelyen szinte minden jelentős íróval, költővel megismerkedtem, így Balogh Edgárral, Sütő Andrással, Kányádi Sándorral, Lászlóffy Aladárral, Panek Zoltánnal, Fodor Sándorral és másokkal. Egyedül Szilágyi Domokossal nem sikerült találkoznom, róla állítólag sohasem lehetett tudni, hogy éppen hol jár. Méliusz József, Bukarestben, szintén nagy hatással volt rám. Sokáig mondogattam, hogy két európai formátumú írót ismerek személyesen: az egyik Forbáth Imre, a prágai avantgárd költő, a másik Méliusz József. Akkor ismertem meg Bukarestben Szemlér Ferencet s Majtényi Eriket is, de voltunk a ma már kevésbé ismert Aszódy János lakásán is, akire azért csodálkoztam rá, mert a fiaival románul társalgott.”
Azt mondja: „Az irodalomban akkor kezd valaminek külön léte lenni, ha az sajátos stílust, külön iskolát jelent. Az erdélyi magyar irodalomnak régebben volt ilyen külön léte, a szlovákiai magyar irodalomnak soha. A szlovákiai magyar irodalomban a »szlovákiaiság« mindig is belterjességet jelentett. Akkor alakult ki s addig tartott, míg a határok légmentesen le voltak zárva. A szlovákiai magyar írók rá voltak kényszerülve a belterjességre.”
Az ekkor teremtett kapcsolatai később is fennmaradtak. Tőzsér romániai látogatásának következtében az Irodalmi Szemlében megszaporodtak az erdélyi és a bukaresti szerzők. Ugyanez megismétlődött a jugoszláviai, a lengyel, a cseh stb. lapokkal és szerzőkkel is.
A hivatal nem nézte jó szemmel a barátkozást, de engedély nem kellett hozzá. Jöttek-mentek, cserélődtek a kéziratok az egyes lapok között: a rendszer egészen 1969-ig működött.
Azt mondja: „Az erdélyi magyar irodalom századokon keresztül nemcsak mint kifejezés, hanem mint irodalmi képződmény is létezett. A magyar történelmi regény Bethlen Miklós Emlékirataival kezdődik, és folytatódik, mondjuk, a megint csak erdélyi Jósikával vagy Kemény Zsigmonddal, és a marosvásárhelyi Láng Zsolt fiktív történelmi regényeiig húzódik. Az erdélyi magyar irodalom számomra a történelmi regény iskoláját jelenti. Nem irodalmi belterjességet s nem is pusztán helyi irodalmi intézményrendszert, hanem sajátos irodalmi minőséget. S ilyen sajátos irodalmi minőségnek tartom Tamási Áron tündérkedését és Nyírő József ruralizmusát is, sőt akár még Szilágyi István „történelmi egzisztencializmusát” is rá tudnám kapcsolni ezekre az eleven erdélyi hagyományokra, de például Kovács András Ferencet ilyen értelemben már semmiképpen sem tudnám erdélyi írónak mondani. Nos, ilyen sajátos irodalmi minőségeket, iskolákat a szlovákiai magyar irodalom történetéből nem tudunk kimutatni.”
Idézet egyik Cselényi László költőhöz címzett prózaverséből: „Ha a szlovákiai magyar irodalom még mindig »szlovákiai«, elég baj az neki.” A szlovákiai magyar irodalom – mondja – korántsem úgy „határontúli tartomány”, mint az erdélyi magyar irodalom.
Azt mondja: „Az irodalom peremét és centrumát nehéz meghatározni, mert esetenként a »perem« is lehet centrum, s a »centrum« is süllyedhet a perem szerepébe. Az Új Symposion fénykorában például egy ideig Újvidék volt a magyar irodalom centruma és Pest volt a »perem«. Én tehát inkább a nyelvterület vonatkozásában beszélek peremről és centrumról. Tény, hogy a magyar irodalom legnagyobb alakjai általában a nyelvterület pereméről jöttek. Kezdjük nálunk, a Felvidéken: Balassi Bálint, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula, Kassák Lajos, Márai Sándor. És menjünk körbe: Erdély: Arany János, Ady Endre. Délvidék: Kosztolányi, Csáth Géza – hogy valóban csak a legnagyobbakat említsem.”
Tőzsér Árpád költészeten túli korba ért költészete erőfeszítést követel az olvasótól: itt főleg nem a versekbe titkolt műveltség parancsol figyelmet (ha megmotozzuk polcunkat, könnyűszerrel felfejthetjük a versesszék rejtélyeit), hanem a rezignált költői szemlélet túlvariábilis lengései, a végső szavakra érett kedély fény- és árnyjátéka, és a hétköznapi szféráktól elrugaszkodó vladimir-holan-i alkat szabálytalan szökkenései. A Tőzsér-vers összetett, de nem öncélúan hivalkodó; a költő vagy már a mottóban, vagy a vers első harmadában, vagy a záradékban, vagy – ez sem ritka – a vers többszöri olvasása mögött felvilágló eszmélkedésben megnevezi a szöveg érdekét, tárgyát, hátterét. Az is előfordul, hogy a költemény csupán néhány axiomatikus állítást tekint fontosnak, s azok köré egyfajta tetszhalott poétikai teret épít; hű az utómodern előtti indítékokhoz, de a korra vall az ihletfolyamat rögzítési mintáit tekintve. De menjünk sorjában; hiszen Tőzsér Árpád olyan költőnk, aki, úgy sejlik, a lassú olvasás hagyományát kívánja megújítani, azaz: a szöveghez vissza-visszatérő olvasást ajánlja. Mintha azt vallaná: újraolvasás nélkül nem tudjuk megismerni a verset.
(Báthori Csaba)
Azt mondja: „Az elmúlt fél század még túl képlékeny, arról nem mernék nyilatkozni, de azt látom, hogy ez a centrum-perem viszony valamiképpen a szellemi nyitottsággal, a befogadókészséggel kapcsolatos. Úgy tűnik, a nyelvterület belseje nem annyira befogadó, mint a perem. A perem felé haladva az irodalmon túli elkötelezettségek egyre lazulnak. Hát ezt is messzebbről kell kezdenem. Ernest Renan, a 19. századi francia filozófus tartotta magáról, hogy ő tulajdonképpen »dilettáns«. A szó eredeti értelmében: az olasz dilettare ugyanis, amint tudjuk, anynyit jelent, mint gyönyörködni. Tehát ő olyan, világban gyönyörködő ember, mondta, aki igyekszik mindent megérteni, de csak e megértés révén vesz részt a természet végtelenül gazdag termékenységében. A perem sajátja szintén a nyitottság, a megértés, a gyönyörködés. És nem az elkötelezettség. Azt hiszem, hogy a perem alkotói ilyen értelemben szinte mindig »dilettánsok«. Ismételjük el: nyitottság, megértés, gyönyörködés. Elkötelezettség nélkül. Az elkötelezettség lehúz, megköt, bizonyos értelemben bezár, s ezt a bezártságot a nyelvterületnek, az etnikumnak a közepén gyakrabban látom, mint a peremen. Hívják azt bár népiségnek, urbánusságnak, realizmusnak vagy posztmodernnek, MSZP-nek vagy Fidesznek – mindegy. Az író feladata: a megértés és a dilettare révén részt venni a természet végtelen termékenységében. S ez nem is olyan egyszerű, mint ahogy hihetnénk. Ma is nagyon kevés olyan alkotó van a magyar irodalomban, aki ebből a megértésből és gyönyörködésből, s nem az ilyen vagy olyan elkötelezettségekből csinál irodalmat. S azt hiszem, ilyen megértő »dilettáns« néhány mai »perem-írónk«, mondjuk az erdélyi Kovács András Ferenc vagy a délvidéki-palicsi Tolnai Ottó. – S ilyennek szeretném tudni (kitalálni?) magamat én is.”
Számomra Tőzsér Árpád költészete kontextualizálja azt a klasszikus hagyomány, illetve a kortárs (poszt)modern poétikák közötti ívet, amely képes egyfajta folytonosságot aktualizálni, együttesen játékba hozni a legfrissebb beszédmódokat és az európai költészet heterogén tradícióit. Így marad örök kortárs, aki egyszerre képes hangot adni a saját generációs pozíciójából eredő tematikáknak és az európai kultúrából fakadó rendnek és otthonosságnak. Akár Péterfalán, akár Pozsonyban, akár egy ablakon kihajolva…
(Mizser Attila, Fülek–Salgótarján, 2010. október)