2011. augusztus 26 | Katona Ágota | Irodalom

új ophélia

elképzelem, hogy dalt írok
a lánynak, akit egy filmben
láttam, és azóta álmaimban
tér vissza halott alakja, ahogy
sodródik tehetetlenül, haja,
mint a hínár, ez a tánc, ez a tánc,
lebegni csak élet-telen.

szavakkal kellene lekottázni
a víz, a test mozgását,
az álmok lassú pszichózisát,
de nem hallom a világot
a tudat alatt – végtére is
ki érti a lelket, a soknevű
folyót: tükréből mindig
valaki más néz vissza.

mozgóképek tartanak fogva,
saját halál, némafilm.
ophéliának nevezem,
hogy hatalmam legyen
felette, szóval,
dallam nélkül.