Madarak
Kislányunk évekig könyörgött:
„Mama, szülj nekem egy testvérkét, vagy vegyél egy kiskutyát!”
Magzatod elment, kutyát a lakásba nem akartunk,
de befogadtunk egy kékeszöld, kicsiny papagájt.
Meghatott a kedvessége.
Kapott egy tükröt, hozzásimult,
puhácskán fuvolázott képmásának, csevegett, föl-fölkacagott.
A rács mögött ujjamhoz simult,
alája dugta törékeny nyakát, fejecskéjét,
simogattam – pihés volt, törékeny és meleg –,
de csak a nyakát és szép rajzú, piciny fejét.
Gyöngédségem hunyt szemmel, mintegy félálomban fogadta.
Kalitkája nyitva, ajtónk-ablakunk zárva állt,
s ő szabadon röpködött a lakásban.
Kinyújtott karomra libbent,
vállamra tipegett, galléromra,
hajamban, szakállamban birizgált, fülemet csiklandozta,
birtokba vett, örült nekem.
Édesanyádat is szerette,
föltornázta magát szemüvegére,
nézte, miként varr és hímez
anyóka a konyhaasztalnál.
Ő volt a Matyi.
Aztán kislányunk elvitte egy barátnőjéhez,
amaz nyitva feledte az ajtót,
s a madár elrepült.
Fölszívta őt az ismeretlen.
Évek múlva fiamék eluntak egy papagájt,
s nekünk adták kalitkástul.
Ő más volt, mint Matyi,
mert unokánk konokul meg akarta fogni,
üldözte a lakásban,
kotorta a szekrény mögül, az ágyak alól,
mindenhonnan, ahova menekült előle,
s a madár halálra rémült, rettegett az emberektől.
Ha magot öntöttem vályujába, vagy vizet,
vagy tisztítottam kalitkáját,
a rácsba tapadt, verte szárnyával és visítozott,
szállt szanaszét a pihéje, tolla.
Rettenetes volt.
Nem zártam rá kalitkáját,
hogy ne legyen börtön a lakása,
de ritkán repült ki,
s moccanni is alig mertünk a közelében.
Aztán búskomor lett,
gubbasztott, hullatta pihéit,
nem evett, nem is ivott.
Tudtuk, közeleg a vég.
Aztán kirepült, a szobádba szállt,
hallottam asztalomtól, surrogott a szárnya,
és ott maradt.
Benéztél hozzá, odahívtál.
„Haldoklik – mondtad –, gyere, nézd meg.”
A pici a szőnyegen feküdt, jobb oldalán,
vergődött, vonaglott, reszketett,
és apró, furcsa, törött hangok hagyták el a torkát.
Álltunk szótlanul, Te meg én, kézenfogva, percekig,
s láttuk a pillanatot,
amikor hátára fordult,
pálcika lábait hasa alá húzta,
karmait összezárta,
és nem félt többé senkitől.
Dobozba zártuk, megástam sírját egy orgonabokor tövében,
és eltemettük.
Te megsirattad.
Így mentél el Te is, rémült, beteg madárkám,
ilyen rettenetes haláltusában,
a karjaim közt.