A püspök úr pálinkát iszik
1.
Nézze uram, akármit is gondol, van némi tapasztalatom a takarítás terén. És éppen ezért, ha én azt mondom önnek, hogy sepregetni bárki tud, a felmosáshoz, és itt a minőségi, maradandó felmosásra célzok, nos, ahhoz már érzék, tudás és tehetség szükségeltetik, akkor az úgy is van. Gusztustalanul felnyalni, szétkenni a koszt, tócsákat, foltokat hagyni magunk után, összecsapni a falakat, felismerhetetlenül koszos és összejárt felületet tiszta, felmosott felületnek beállítani már minősíthetetlen dilettantizmus. Mert, kérem szépen, ügyelni kell a feltörlőrongyba beszívott víz mennyiségére, ugyanakkor arra is, hogy a rongyot se túl felületesen, se túl nagyon ne csavarjuk ki. Én a magam részéről mindig balról jobbra mosok fel, s a rongyot is mindig kifelé csavarom. Nagyon kevés szert szoktam használni. Éppen csak megmutatom a víznek és annyi. Nem szeretem, ha a friss, tiszta víz illatát bármilyen kémiai szer elnyomja. Az én olvasatomban az ugyanis már nem tisztaság, az már a felület túlfertőtlenítése. Persze merő túlzás lenne azt állítani, hogy én a sepregetést semmibe veszem, lenézem, alja munkának tartom. Nem, erről nincsen szó, meg szükség is van rá, csak azt mondom, a felmosás művészet, a sepregetés meg nem az.
Ha egy kicsit arrébb lépne, uram, akkor hozzá is foghatnék a felületek takarításához. Köszönöm. Talán mindkettőnk számára hasznos lenne, ha nem állandóan a nyomomban járna, hanem leülne erre a székre itt a folyosó szélén. Beszélgetni úgy is tudunk. Látja ezt a gránit felületet? És azt a csempézettet ott, a félig nyitott ajtó mögött? Igen, az ott az étkező. Csak annyit mondanék, hogy mindkét felület látszólag egyszerű, mármint felmosás szempontjából, ám mindkettő más és más módszert kíván, ami a víz mennyiségét és a felmosás technikáját illeti.
Uram, én nem fosom a szót, de értse meg, valójában semmit sem tudok mondani a borzalmas események hátteréről. Én csak egy gondnok vagyok, egy beszélő kalapácsnyél, egy alig észrevehető arcvonásokkal rendelkező felmosórongy. Uram, tőlem nem lehet elvárni semmit. Nyugodtan nevezhet hülyének is, ha akar, de én itt semmilyen titkot nem fogok feltárni. Amit meg láttam, hallottam, az bármi lehet. Érti, uram, bármi! Ki biztosít arról, még engem is, hogy én itt igazságot vagy hazugságot fogok önnek jegyzőkönyvbe diktálni? Én mondom önnek, uram, senki nem elég kívülálló ahhoz, hogy tisztába tegyen mindent, ami ebben az intézetben lezajlott. Ezt még ne írja, kérem, mert nincs is semmi jelentősége, csak önnek mondom, hogy az igazgató úr előszeretettel nevezte ezt a kócerájt intézetnek, pedig ez csak egy lepukkant aggmenhely. Erre jövet láthatta, a világ végén is túl vagyunk. Szerintem valaki itt felejtett minket. Na azt lenne érdemes megkérdezni a dolgok állása felől, azt, uram, aki itt felejtett minket. Tudta, hogy ez a bármelyik pillanatban szétesésre képes, omló, korhadó épület valamikor egy kastély volt? Tudta? Igen? Azt hittem, nem tudta, na mindegy. A lényeg az, hogy az igazgató imádta intézetnek nevezni. Ő tudja, miért. Ezt még nem jegyzi, ugye? Ezt még nem is kell, mert nekem itt rengeteg problémám volt, de a legnagyobb az, hogy engem mindenki Vencelnek hívott. És letegezett. Csak úgy, minden későbbi lelki teher nélkül letegeztek, pedig itt roppant kényes és érzékeny egyedek várták, hogy a halottkém tüntesse el ráncaikat, már elnézést a nyers kifejezésért, de ezek a kivénhedt egyedek igen sokra tartották magukat. Vencel, csináld meg ezt, Vencel, csináld meg azt! Ennyire voltak képesek. Azonfelül meg, mintha nem is léteztem voltam. De tudja, uram, ez engem egyáltalán nem zavart. Csak egy dolog, én K. Vencel vagyok. Ez a nevem. Kérdezem én öntől, hát nincs nekem jogom ahhoz, hogy a rendes nevemen szólítsanak? K. Vencel. Így szeretnék a jegyzőkönyvben is szerepelni, ha már annyira szükséges azt felvenni.
Ugyanakkor szeretnék hangsúlyozni két roppant fontos tényezőt, amelyek figyelembevétele nélkül sajnos nem jutunk az egyről a kettőre. Először is, nekem itt ma rendet kell tennem. Itt a földszinten, de az emeleten is. Minden helyiségben. Tehát ha takarítás közben tud követni, akkor én készséggel állok a rendelkezésére. Másodszor, nem vállalkozom arra, hogy elmondjam azt, amit én tudni vélek a dolgok hátteréről, mert én azokról nem tudok semmit. Én arra vállalkozom, hogy elmondok mindent, amit láttam, hallottam. Amennyiben ez önnek megfelel, akkor az általam észlelt események rendszerezését máris kezdhetjük, mondjuk, a folyosónak attól a végétől, ahol a két mellékhelyiség van.
Alulírott K. Vencel, a Nefelejcs aggmenhely gondnoka, felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy az általam elmondottaknak szem- és fültanúja voltam, s azokból semmit le nem tagadok, hozzájuk semmit nem adok. Ez így jó? Igen? Akkor köszönöm. Ha mégis megengedi, megnézhetem, hogy a nevemet helyesen, pontosabban teljesen írta le? K. Vencel. Ehhez ragaszkodom. Jó, ez így megfelelő lesz.
Huszonhárom éve dolgozom ebben az aggmenhelyben. Mint gondnok teljesítek szolgálatot. Akkoriban jó helynek ígérkezett, jónak olyan szempontból, hogy szép csendben meghúzódhatott itt az ember különösebb feltűnés nélkül. Tudja, más idők voltak divatban akkortájt. A mostani igazgató, meg a helyettese, meg a lakók még nem voltak itt. A rendszer is más volt. Ne haragudjon, de le kell húznom a vécéket. Mindig úszik valami a víz tetején, amit az első öblítés nem visz le, sokszor a második sem, de ez nem jelenti azt, hogy vécék nem lehetnek tiszták. Így. Kicsit hangos volt? Nem vészes, csak a tartály régi. Szóval sosem volt ez egy igazán vidám hely, de azért a nemrégiben lezajlott eseményekig el lehetett benne tengődni gond nélkül. Ez vicc volt, mármint gond nélküli gondnok, érti? Azt mondja, nem érdekes? És akkor ön szerint mi az érdekes? Hát megmondom én, mi az érdekes, az, hogy a férfimosdóban lévő kagyló lefolyóját állandó jelleggel női hajszálcsomók dugítják el. És ez így megy már hosszú évek óta. Sejtem, ki lehet a bűnös, de nincs bizonyítékom rá. Anélkül pedig!… A kérdés csak az, hogy honnan szedik a lakók azt a rengeteg hajszálat, hisz annyi nincs is nekik, postájuk meg időtlen idők óta nem érkezett. Látja, uram, még a legegyszerűbb jelenségekre sincs magyarázat, mit kezdjünk hát a bonyolultabbakkal! Egy picike türelmet kérek, a két mosdót mindenképp be kell fejeznem. Itt sajnos elkerülhetetlen az erős fertőtlenítő alkalmazása. Annak pedig, amit én használok, különösen erős a szaga. Nem tehetünk ellene semmit. Különben én már megszoktam, ha ön nem bírja, kérem, ne álljon az ajtóban, várjon meg a folyosón, mindjárt végzek. Azt mondtam már, hogy a mosdókat és a konyhát meleg vízzel, a többi helyiséget a langyosnál hidegebb vízzel mosom fel? Nem? Lényegtelen.
Akkor folytatnám, csak előbb lépjünk ki a folyosóra. Ha fogalmazhatok így, kicsiny aggmenhelyi közösségünk ez év tavaszán, pontosabban május első csütörtökének délelőttjén tette meg azt a bizonyos mindent eldöntő lépést a végső összeomlás felé. Mit mond, uram? Hogy dagályosan fogalmazok? Lehetséges. Azt azért vegye számításba, hogy huszonhárom éve ön az első ember, aki egynél több mondatomra kíváncsi. Négy vagy öt évvel ezelőtt boldog születésnapot kívántam az igazgató úrnak, aki ezen a spontánul kitörő bőbeszédűségemen és kezdeményezőkészségemen hetekig csodálkozott. A felém irányuló mondatok közül pedig az utolsó mindig ez: Megértette, Vencel? Erre meg nem lehet párbeszédet építeni.
Szóval, minden azon a tavaszi délelőttön kezdődött. Túl voltunk a reggelin, fél tizenegy lehetett, és az igazgató a titkárán keresztül megüzente, hogy megbeszélést hív össze aznap délelőttre a társalgóba, a jelenlét pedig mindenki számára kötelező. A titkár a reggeli alkalmából tolmácsolta az igazgató üzenetét, aminek következménye az lett, hogy pár másodperces döbbent csend után mindenki sietve abbahagyta az étkezést, s állandó sugdolózás, morgás, sokatmondó krákogás meg ühümözés közepette felállt a székéről, és türelmetlenséggel vegyes kíváncsisággal indult a nappali felé. Ezt onnan tudom, hogy én meg épp akkor fejeztem be citromos mentateából és csokis kifliből álló reggelimet, s már éppen menni készültem a társalgóba, hogy megjavítsam azt a szekrényt, amelyben a sakk- és a römikészletet, különböző kártyatípusokat és egyéb társasjátékokat tartottuk. Mindenki izgatott lett, mert az igazgató utált ennyi aggot egy teremben látni, mivel rettentően félt az öregedéstől, s ezért soha nem hívott össze gyűlést, megbeszélést meg ilyeneket. Jeles ünnepek, születésnapok, névnapok alkalmával is inkább szobáról szobára járt köszönteni, mellőzve így a csoportos összejöveteleket. Várjon egy kicsit, csak elszaladok kicserélni a vizet ebből a vederből. Maradjon addig itt nyugodtan, mert ezt a felületet két léből szoktam felmosni… Látja, kérem, megy ez hamar. Régebben sokkal nehezebb volt ez a munkafolyamat, mert egy nagy, súlyos és csörömpölő bádogvedrem volt, de amióta megkaptam ezt a könnyű, piros műanyag vedret, sokkal gyorsabban haladok a felmosással. Visszatérve az akkori eseményekre, nem állítom én azt egy szóval sem, hogy valami végzetszerűség lógott a levegőben. Nem, egyáltalában nem, de az egész merőben szokatlannak tűnt. Ráadásul a tavasz igen nyirkos, hideg, szinte ellenséges volt. Emlékszem, a hetekig tartó esőzések miatt állandóan a felmosóval és a vödörrel mászkáltam a lakók után, mert mind behordta a sarat. Kibírhatatlan volt nemtörődömségük. A bejárati ajtónál kint is és bent is volt lábtörlő, de ezek a vénülő lakók mintha átugrották volna azokat. Érti ezt, uram? És akkor a reggelinél ott volt a csokis kiflim rejtélye is. A mindig finoman krémes, hibátlan töltelékben ezúttal egy apró kavicsdarabkára haraptam, ami egy kis zománcot le is tört a felső metszőfogamból. Nézze csak meg, még most is látszik, s ha tudná, mennyire érzékeny a hidegre meg a túlzottan melegre…
A társalgó, mint azt már megtapasztalhatta, tágas, levegős terem, nagy ablakokkal, melyek a kertre néznek. Asztalok, kényelmes székek és párnázott gyékényfotelek, meg a tévé. Minden elhasznált, de azért, mint mondtam, igen kényelmes. A társalkodó vagy nappali rendben tartása számomra nem kihívás. Amikor üres, többnyire hajnalban vagy késő este, szívesen széttologatom a székeket, asztalokat felmosás előtt. Amúgy látta már az egész épületet? Egyelőre csak a földszintet. Értem. Igazából mi ennek a málló kényelemnek a jobb szárnyát lakjuk be. Immáron több mint tíz éve. Történt, hogy az akkor ügyeletben lévő orvosra rászakadt a rendelőnek kiképezett szoba mennyezete. Nem lett semmi baja, csak a sztetoszkópja tűnt el a nagy zűrzavarban, ám az igazgató lépni kényszerült. Az igazgató úr különben megfontolt ember, nem szereti elkapkodni a dolgokat. Emlékszem, sokat gondolkodott a megoldási lehetőségeken. Szóval akkor költöztünk át ide, az épület jobb szárnyába. A földszinten van a társalgó, az étkezde, az igazgató úr dolgozószobája a titkársággal egyetemben, a konyha, a könyvtár, az orvosi rendelő, meg van két mellékhelyiség is, mint azt már láthatta. Az emeleten vannak a lakószobák. A kelleténél kicsit több is, mert az igazgatón és a titkáron kívül senki nem lakik egyedül a szobájában, azaz nem lakott, de erre még később visszatérek. Többnyire ketten foglaltak el egy helyiséget, ami rettenetes, mert igen nehéz volt takarítani őket. Hogy mondja? Ez nem releváns? No de uram! Mi itt élünk, ezek a falak a mi falaink, ezekbe a szobákba mi vagyunk bezárva, nekünk innen nincs hova menni!
Azt mondja, a gyűlés. Igen, hát kérem szépen, bátran mondom, akkor ott történt valami. Valami, amit nem lehet kifejezni vagy leírni. Az igazgató bejelentését követően volt egy pillanat, amikor tisztán érezni lehetett, legalábbis én éreztem, ettől fogva minden megváltozik, és már semmi sem lesz ugyanaz. Persze most azt mondja, a történetet nem lehet érzések alapján rekonstruálni, mert az érzések nem bizonyítanak semmit, megfoghatatlanok, nem viszonyítási pontjai az eseményeknek. Erre én azt mondom… Csak előbb menjünk a főbejáratnál lévő váróba, mert ott mindig megpihenek egy kicsit a kifoszlott szürke műbőr kanapék egyikén. Érdekes, hogy nappal az a legcsendesebb hely az intézetben, az ajtó mindig be van zárva, portás már régen nincs, s igazából a kutya sem jár ide. A beszerző a konyha mögötti ajtónál adja le a szükséges holmikat. Azt a főbejáratot évek óta nem nyitották ki. Hol is tartottam? Ja, az érzések, tehát én meg azt mondom, ezek a gyors pillanatok, fel nem fogott érzések döntenek mindannyiunk felől. Minden egyéb csak tudálékosság. Egy olyan láncot próbálunk összerakni az okokból és az okozatokból, amelyről azt sem tudjuk, miért is akarjuk hordani. Ezt azért mondom, mert elgondolkoztam az események jelentőségén és súlyosságán. Meg ezzel palástolom azt, hogy sokszor nem értek már semmit. Üljünk már le egy kicsit. Köszönöm. Néha beáll valami rohadt szúródás a bal sípcsontomba, különben teljesen egészséges vagyok, mármint szervileg, mert a többit ki tudhatja.
Ott ültünk mindannyian a társalgóban, én a társasjátékos szekrény ajtajával pepecseltem hátul a sarokban, s míg az igazgatóra vártunk, a széktologatásos, nyekergős, suttogásos alapzajban egy sötét árnyék elsuhant fölöttünk. A jövő mindig láthatóvá válik egy pillanatra. A társalgóban senki nem érzékelt semmit, szerintem az ellebbenő rossz érzést orvosmeteorológiával és az aznapi horoszkóppal értelmezték. Dohányzik, uram? Nem. Értem, csak azért kérdeztem, mert ha dohányos, itt elszívhatott volna egy cigarettát. Én sohasem dohányoztam. Valahogy nem szoktam rá. Az aggmenhelyen mindenki szívott valamit. Cigarettát, pipát, szivart. Még a nők is. Reggel meg teleköpködték slájmmal a tükröket meg a párnahuzatokat. El tudja képzelni?
Mint már mondtam, mindenki ott volt. Előbb csak a lakók: Titi bácsi, volt kapusedző, Stefánia, illem- és tánctanár, Hilgert Gáspár, nyugalmazott mozigépész, Bárki Elemér, nyugalmazott városi tanácsos és megfáradt dzsentri, Leon úr, betegnyugdíjas költő, valamikori lapszerkesztő, Szerafina, volt utcalány, amit nem is tagad, majd madame, később egy gazdag szappangyáros özvegye, Salánki Emma, polgár- és úrinő, Bertold úr, nyugalmazott rendőrtiszt, képzett kínvallató, Vizik néni, virágkertész és csodaszergyártó, Lestyák Eulália, volt cirkuszi kötéltáncos, a világ legjobb női fókaidomárja, dr. Rafael, tájképfestő és sikeres válóperes ügyvéd, Dull Félix, gitárművész, hősszerelmes és volt pikadorsegéd Mexikóban, B. Vári Gusztáv, háziorvos, akinek kettős minősége volt, hiszen nemcsak a lakók háziorvosa, de maga is lakó. Ott volt még Nusika, az intézet szakácsnője, és jómagam, K. Vencel gondnok. Az igazgató úr és a titkár a gyűlés meghirdetett időpontjához képest jó tízperces késéssel léptek be a társalgóba.
Az otthon első embere igen alacsony, mondhatni törpe növésű ember. Nem tudom, találkoztak-e már. Ja, vele majd később, bent a városban. Persze, hogy bent, hisz itt most nincs senki, csak maga meg én. Ráadásul erősen kopaszodik is. Mármint az igazgató úr. És olyan vékony, sipítós malachangja van. Mintha mindig visítana. Majd megtapasztalja maga is. A háta mögött egy lépéssel ott állt a titkár. Erre roppant kényes az igazgató úr. Hogy a titkár soha ne álljon vele egy vonalban. Nem szereti a magas embereket, pedig hozzá képest mindenki magas. Ez a titkár, gondolom, vele sem találkozott. Nem. Jól gondoltam. Nos, ez a titkár se valami nagy sztáralkat, vézna, vörös hajú, ragyás képű, ám igen magas fiatalember. Az igazgató úrral egyszerre érkeztek, s állandóan meg akarta reformálni az otthon életét. Figyelje majd meg, ha beszél vele, amikor ideges, kicsit dadog és bepirosodik a két szemöldöke alatt a bőre. Mindenesetre nagy tekintélye a lakók előtt egyiknek sem volt. Valójában bele sem folytak az aggmenhely hétköznapjaiba. Az élet itt minden különösebb vezérelv nélkül rendszereződött. A mostani lakók, akikkel ez a szörnyűség történt, ahogy mondani szokás, egy szállítmánnyal érkeztek, már több mint tíz éve. Úgy hallottam, akkoriban erősen fontolgatták ennek az omladozó aggmenhelynek a bezárását, csakhogy egyszerre a semmiből előjöttek a mostani lakók, és nem volt hova elhelyezni őket. Adtak még egy kis időt ennek az öreg épületnek. Valakik úgy gondolták, ennyit még kibírhat. De ezek után biztosan bezárják. Ide már senki nem jön vissza. Én is csak azért rendezgetek itt-ott, hogy az átadásnál senki se mondhassa, K. Vencel irtózatos koszt hagyott maga után. Nem szeretném, ha ilyesmivel mocskolnák be a szakmai hírnevem. K. Vencel nem gazember, az a K. Vencel, aki művészetté változtatta a felmosást.
Az igazgató úr pontosan a televíziókészülék előtt állt meg. Gyönyörű szép, kézi megmunkálású, lakkozott diófa komódra rakták a tévét. A portörlés közben szinte érezni lehetett, ahogy a két tárgy gyűlöli egymást. A nagy időket megélt büszke bútor és az a sunyi televízió. De a lakók imádták. Ebben mindenki egyforma volt. Szerették azokat a sorozatokat, amelyekben a szegény cselédlány és a gazdag család egyetlen fia szerelmesek lesznek egymásba, meg a sorozatgyilkosos filmeket. Falták őket. Az esti sorozatgyilkosos filmeknél sokszor hallottam, ahogy egy-két lakó szájában csattogott a protézis. Én különben a kutyás filmeket szeretem.
Az igazgató úr beállt a tévé elé, de olyan kicsi volt, hogy úgy tűnt nekem, egyenesen belőle beszél. Szeretett gesztikulálni. Széles taglejtései közepette azt gondolta volna az ember, repülni tanuló bogár. De ezt csak magának mondom. Higgye el, nekem az igazgató úrral nem volt soha semmi bajom. Én csupán egy gondnok vagyok. A vörhenyes titkár szótlanul és komoran állt mögötte egy lépéssel. Vékony, vértelen ajkait összeszorította, kezeit hátrakulcsolta, s néma, lekezelő méltósággal létezett az igazgató úr mögött. Szerintem gyűlölte őt, meg az otthont, meg a lakókat, meg mindent, ami bátorkodott őt körülvenni.
Az igazgató úr pontosan a következőket mondta:
– Kedves lakók, ha az ember jó hírt közöl, azt illik rövid mondatokba csomagolni. Márpedig én most egy nagy megtiszteltetésről számolhatok be. Ez a nagy megtiszteltetés a mi intézetünket, annak vezetőit, alkalmazottait és lakóit egyaránt érinti. Arra, amit mindjárt bejelentek, mindannyian büszkék lehetünk. A püspök úr, akinek fényessége beragyogja nemzetünk egét, aki ott fenn ragyog a legnagyobb csillagok között, hogy az éjszaka sötétjében mindenki láthassa, és erőt meríthessen belőle, akinek minden pillanata eleven útmutatás, aki nélkül ma nem tartanánk ott, ahol tartunk, nos, Ő ennek az évnek a karácsonyestéjét intézetünk falai között, társaságunkban szándékozik eltölteni. Ezt pár perccel ezelőtt közölte velünk telefonon a püspök úr titkárságának vezetője. Én a magam részéről úgy érzem, megérdemeltük ezt a kitüntetést, s azt hiszem, ezzel az eseménnyel intézetünk kilépett a névtelenség homályából, s szerepet kapott nemzetünk történetében. Ettől a pillanattól kezdve nincs más kötelességünk, mint az, hogy a püspök úr számára karácsony szent estéjén egy feledhetetlen, s a történelmi pillanathoz méltó ünnepséget szervezzünk. Mostantól fogva intézetünk minden alkalmazottjának és lakójának egy nagy alkotói csoporttá kell alakulnia, mely vezetésének terhét magamra vállalom. A legközelebbi gyűlés időpontját a titkár úr közölni fogja önökkel. Addig is örvendezzen mindenki, mert áldás szállt e hajlékra!
Hát ilyen egyszerűséggel tudta az igazgató úr csomagolni az örömhíreket. Azt hiszem, haladni kellene, mert ezzel a tempóval soha nem fejezzük be a dolgunkat. Mármint ön a jegyzőkönyvet, én meg a takarítást. Mégiscsak karácsony napja van. Csodálkozik? És pontosan min, a karácsonyon, vagy az igazgató úr beszédén? Igen, én mindenre emlékszem. Ez nem adottság, ez hozzáállás kérdése. Én azért emlékszem mindenre, mert huszonhárom év alatt soha nem beszéltem ki a fejemből az emlékeket. Aki sokáig nem beszél, az mindenre emlékszik. Itt, az aggmenhelyen azt tapasztaltam, hogy a beszéd csak a menekülésnek egy formája. Aki sokat beszél, az rettenetesen rohan valami elől. Azt még elmondom önnek, mert ott voltam, a történelmi pillanatot csak az igazgató úr érezte, akkor ugyanis igen nagy méltósággal gesztikulált. Sasnak vagy effélének érezhette magát. A történelem szele meg aznap épp máshol fújhatott. A társalgóban a közömbösség sétálgatott a székek és a nyáladzó, reszkető kezű, el-elbóbiskoló, vakarózó, hirtelen felhorkanó lakók között. Csak tévedéseink válnak történelemmé. Itt meg senki nem tett és nem gondolt semmit, ezért nem is tévedhetett.
Beszéde után az igazgató úr ünnepélyesen elvonult, mögötte hátrakulcsolt kezekkel a titkár, utánuk meg a fenség és az utálat huzata. A lakók mocorogni kezdtek. Senki nem szólt egy szót sem. Mintha el sem ért volna hozzájuk az igazgató örömhírének kisugárzása. Szótlanul, bambán és esetlenül, akár valami bábuk indultak fel szobáikba. Kint ősziesnek tűnt a májusi eső. Bent mozdulatlan és kihalt lett minden. A padló meg össze volt járva.