A rockzenének nincs oka panaszra
Erdélyi és partiumi miniturné keretében együtt koncertezett március közepén két legendás rockegyüttes: a romániai Cargo és a magyarországi Kalapács zenekar. Brassóban, Marosvásárhelyen és Nagyváradon játszott a két rockzenekar. A váradi buli előtt Kalapács József rockénekessel, a Kalapács zenekar frontemberével beszélgettünk a közös turnéról, az idei koncertprogramról, a rockzene helyéről és szerepéről a kulturális életben, a szabadság lényegéről, természetszeretetről és romantikus kalózságról.
A nagyváradi koncertet (amely az LB Shows produkciós cég közreműködésével jött létre) a szépen felújított váradőssi Ifjúsági Házban tartották meg, ahol modern koncertterem várta a rockereket. A közös turné ötlete a marosvásárhelyi Kővári Attilától, a koncertkörút főszervezőjétől származott, aki arra gondolt: miért ne lehetne megünnepelni méltóképpen március 15-ét és a rockzenét e két neves együttessel.
A Kalapács zenekar utazása Marosvásárhelyről Nagyváradra meglehetősen viszontagságosra sikeredett. A stáb két járműve is lerobbant. Végül is a logisztikai megoldásoknak köszönhetően eljutottak Váradra mind a zenészek, mind a fölszerelések. Eredetileg úgy volt, hogy a Kalapács zenekar játszik először, őket követi a Cargo. Nos, a sors másként döntött, ám a cargós srácok készségesen cseréltek, a hangulat, a többórás buli, röviden szólva mindkét koncert remek volt.
A Cargo együttes repertoárjában olyan ikonikus dalok szerepeltek többek között, mint a Ziua vrăjitoarelor, az Aproape de voi, a Ploaia, a Călare pe motoare, a Nu mai am ţigări, az Anarhia.
Kalapács József rockénekes, akit a rajongók jól ismernek a Pokolgép, az Omen, a Kalapács, a Hard és a Kard együttesekből is, jó néhányszor lépett már föl Váradon az utóbbi években különböző klubokban, romkocsmákban. Ezen a márciusi koncerten elhangzottak híres és sokak által szeretett Pokolgép-dalok (Ítélet helyett, A jel, Itt és most, Tépett madár, Mindhalálig rock’n’roll, hogy csupán néhányat említsünk), valamint a Pokolgép utáni korszakból származó szerzemények (Patkánymese, Bűnöm a rock stb.), újabb rocknóták örvendeztették meg a közönséget. Mielőtt felhangzott volna A háború gyermeke című dal, az énekes említést tett arról, miszerint Marosvásárhelyről jövet miféle ijesztő élményben volt részük: harckocsikonvoj mögé került az autójuk, ez is lassította az utazást. Hozzáfűzte: ha valahol háború van a világban, az valamiképp mindenkit érint, és ezek a dolgok nagyon nem jók. A dalszöveg aktualitását pedig nem kell különösebben magyarázni. Kimásolhatnám az egészet, de elegendő csak a refrén: „Nem! Ne ássunk sírokat, / Milliókat egy miatt! / Ne szülessen több halál!”
Szabadság és egymás iránti tisztelet
Az együttes cájgja még úton volt valahol Vásárhely és Várad között, amikor Kalapács Józseffel beszélgettem a turnéról és sok minden másról:
Mit szóltál a megkereséshez, felkéréshez, hogy a Cargóval közösen turnézzatok?
Egyből nyitott voltam rá. Úgy érzem, ez az egész projekt jó hatással tud lenni, hiszen szomszédok vagyunk, akármilyen múltbéli sérelmeket is hordozgatunk, pedig épp a rockereknek nem kellene ezt tenniük. Így talán ki tudunk nyitni olyan kapukat is – oda-vissza –, melyek szimbolikusan a békét jelentik. Óriási szükség lenne a világban arra, hogy ne elszigetelődjünk egymástól, hanem minél barátságosabbak legyünk a szomszédainkkal. Nem kiabálunk át a kerítésen, és nem dobálunk át sörösüveget.
Úgy hallottam, a cargósok többé-kevésbé ismerik a magyar rockzenét, szeretik a régi Pokolgép-dalokat, neked is rajongóid.
Igen, konkrétan ismernek dalokat. Volt egy gitárosuk, Adrian Bărar, aki sajnos nemrégiben meghalt, az ő tanítványa egyébként ez a fiatal srác, aki a mostani gitárosuk. No, hát Adrian, mondhatni, Pokolgép-fun volt. Neki volt a vágya, hogy valamikor akár együtt játsszanak a Pokolgéppel vagy annak úgymond leszármazottaival, a Pokolgépből kivált zenészekkel. Másik óhaja az volt, hogy a budapesti nagy koncerthelyeken (régen a PeCSa, egy ideje a Barba Negra) játszhasson. Ez a vágy még az idén megvalósul, mert csinálunk Magyarországon közös bulit a Cargóval a Barba Negrában.
Hogyan sikerült a turné?
Nagyon jó hangulat volt mindenütt. Brassóban is, Marosvásárhelyt is tele volt rendesen mindkét csárda. Váradon egyelőre nem látom valami sűrűnek a népességet. Kővári Attila szerint az jelenthet konkurenciát, hogy nemsokára Debrecenben koncertezünk majd a Totális Metál zenekarral. Ez nyilván Brassóban és Marosvásárhelyt nem számított a távolság miatt. A mai nap kicsit kedvünket szegte, nem a közönségszám miatt, mert mindenképp megtisztelő, akármennyien nézik meg a zenekart, hanem hogy két autóproblémán vagyunk túl. Az egyik kocsi csak annyira robbant le, hogy azért el tudtunk vánszorogni Váradig. Viszont a buszt trélerrel hozzák. Emiatt fordult meg a program. Úgy volt, hogy mi játszunk előbb, hogy utána rögtön suhanhassunk is haza (Marosvásárhelyt mi léptünk fel később, Brassóban mi indítottuk a bulit, vegyes volt a játszási sorrend). Ráadásul két tankhadosztályt kellett kikerülgetni. Ez a buszt ugyanúgy hátráltatja. És a buszon van a cuccunk, emiatt nem tudunk játszani előbb.
Milyen az idei koncertprogramod? Mennyire zsúfolt vagy színes?
Mindig van egy kis kavarodás, zsúfoltság. Ez nyilván a gitárosoknak is nehéz: mindig átállni egy új műsorra, de az énekeseket, például magamat sem irigylem. Merthogy baromi sok dal van most a fejemben. Ami most az év első három hónapjában leginkább érvényes volt: a két jubiláló album, a 15 éves Apokalipszis, a Pokolgép-időkből pedig a harmincöt esztendős Éjszakai bevetés. Amúgy a repertoárba csöpögtetünk máshonnan, más korszakokból való dalokat is. Ilyenformán vehemensebb, sűrűbb a program a jubileumok miatt. Egyébként sok olyan fellépésünk is lesz, ahol csak kimondottan Kalapács-dalokat játszunk. Ilyenek a nyári nagy fesztiválbulik. Azokra az alkalmakra igyekszünk kimondottan a Best of Kalapács-műsorból válogatni, erre koncentrálunk jobban. Egy-két „fűszert” azért használunk majd a Pokolgép-anyagból is. Amúgy nyáron a Totális Metál zenekarral játszom vagy tíz bulin át. Előbb-utóbb biztosan lesz Váradon is Totális Metál-koncert, ha valaki megteremti a lehetőséget, a normális feltételeket hozzá. Az biztos, hogy Erdélyben lesz koncert Kézdivásárhelyen, valamint Szentegyházán, ahol a nagy motoros találkozók szoktak lenni, egy új rendezvényhelyszínen. Az is nagy öröm volna nekem, ha legközelebb a lányommal, Kalapács Ódor Cintiával léphetnék fel Váradon.
Miként látod a rockzene szerepét a jelenlegi kulturális életben? Hol található az úgymond kulturális palettán?
Óriási a jelentősége. Hatással bír sok mindenre. Minden esztendőben felbukkanó probléma volt az elmúlt negyven-ötven évben, hogy mi lesz a rockzene sorsa. Mindig temetik, de még mindig megvan, létezik. Folyamatosan beszélgetek fiatalokkal, akik imádják a rockot, és sajnálkoznak azon, hogy már nem megy úgy, mint régen. De ez nem igaz. Ugyanúgy megy. Sokkal több a zenekar, vagy legalább annyi, mint régen. Rengeteg a rocker. Jobban szét van darabolódva a rockélet. A másik dolog az, hogy ez most nem újkeletű divat, hanem már megvan a helye a kulturális életben. És most is vannak olyan zenekarok, vagy inkább úgy mondanám, hogy előadók (akár szóló előadók vagy párfős formációk), akik éppen nagyon divatosak. De azt nem tudjuk, hogy itt lesznek-e húsz-harminc év múlva, viszont a rockzenészek, a rockerek a saját érámból, akik még élnek, azok mind itt vannak a színpadi deszkákon, mind nyomják a rockot, és nagy közönségek előtt-játszanak-játszunk. A Kalapács zenekarral idén szinte csak teltházas koncertjeink voltak otthon. Egyébként Erdélyben is nagyon jól sikerültek a koncertjeink. Persze lehetne azt mondani, hogy hamar jöttünk vissza. Általában még a magyarországi területekre is az érvényes, hogy egyévente koncertezni majdnem sűrű, kétévente fellépni egészségesebb, hogy eléggé jól tudjon hatni a zenekar egy adott helyszínen. Ennek ellenére mégis szép nézőszámaink vannak. Szóval énszerintem a rockzenének nincs oka panaszra. Az nem baj, hogy nem annyian járnak rockkoncertre, mint, mondjuk, Azahriah-ra, hiszen ő most a legdivatosabb előadó. Annak idején egyébként a heavy metálnak is volt egy nagyon trendi időszaka. Emlékszem, amikor a Pokolgéppel elkezdtük, először csak rockzenének voltunk titulálva, szerettek minket, aztán egyszer csak valamitől nagyon megszaladt a dolog, és bármilyen faluba mentünk, kiürültek a diszkók, mert még oda se mentek, hanem eljöttek Pokolgépre. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki heavy metálos volt, hanem divatba jöttünk. Természetesen létezett a kemény mag, ők akkor is eljöttek volna, ha ötvenen vannak a koncerten, de olyan is volt, aki csupán azért jelent meg, mert ez volt a módi. Minden kornak megvannak a divathullámai. És bizony volt olyan, hogy a rockzene is olyan valószerűtlenül nagy tömegeket mozgatott meg, ami egyébként sokszor már nem is egészséges. Nem tudsz ugyanannyira közvetlen és természetes és emberi és valódi lenni abban a közegben, ahol máshogy vagy kezelve. Szerintem tökjó helye van a rockzenének a világban. Úgy érzem, jól működik, jó zenészek vannak mellettem, körülöttem. És persze vannak újak, fiatalok. Például a Cargónál is ott van a fiatal gitáros, aki nagyon tehetséges, ügyes, de ott vannak körülötte az öregebbek, akik viszik ugyanazt a zászlót, és óriási hangulatuk van a koncertjeiknek. Kezdjük mostmár ismergetni a műsorukat. Nekem nyilván furcsa a román nyelv, de annak ellenére is jól hangzó, szerethető dalok, ha nem értem a szöveget.
Van olyan zenész a Cargóban, aki tud magyarul – legalábbis kicsit.
Az énekes tud egy picit magyarul, de leginkább a basszusgitáros, vele kommunikálok a legkönnyebben. A nagymamája magyar volt, csak hát sajnos már nem élnek a nagyszülők, és sokat felejt az ember, ha nem használ egy nyelvet. Többször voltunk Amerikában játszani, ahol rengeteg echte magyar fiatallal találkoztunk, és egy mukkot sem tudnak már magyarul azok, akinek a családjában nem használják a nyelvet. Akadt olyan is, akivel nagyon jól elbeszélgettünk, aki azt mondta: 18 évesen még egy szót nem tudott magyarul, ám egyszer csak a fejébe vette, hogy ha magyar, hát megtanulja a nyelvet rendesen, és valóban gyönyörűen beszélt. Nincs mit tenni, ez van. A körülöttünk lévő világba valamilyen szinten beleolvadunk. Nem természetes sajátja az embernek a körülöttünk lévő civilizáció sem, valójában sok ember szívesebben élne kicsit nomádabban, természetközelibben. Nem véletlen, hogy amikor feltöltődni akar az ember, akkor olyan helyekre megy, ahol magába tudja szívni a természet vad erejét.
Neked mi jelent feltöltődést?
Számomra is a természet adja a feltöltődést, de sokaknál ugyanezt látom. Felemelő, amikor az ember elmegy a Balaton-partra hajózni, vagy kirándulni a hegyekbe, de akár még egy sétára is az állatkertbe, urambocsá’, az nemcsak bambulás, hanem közeledés a természethez. Mert az úgymond civilizált élet sok tekintetben nagyon kamu. Filmekből, streamelt műsorokból tájékozódni a világról, hamis mintákat követni, műanyag életet élni, robotolni reggeltől estig vágyott és erőltetett javak megszerzéséért, holott jóval kevesebb elegendő lenne mindenkinek, de mindenből többet akarunk – ez tölti ki sokaknál a mindennapokat. Én is szeretem valamennyire a civiláziót, de több kellene a természetből, a nyugalmasabb életből.
Amikor néhány éve interjút készítettem veled, valahogy úgy fogalmaztál, hogy ha nem volnál rockzenész, legszívesebben kalóz lennél.
Igen, ezt most is így gondolom, de persze nem olyan kalóz, aki rabol, hanem inkább csak a kalózság rituáléja, romantikája vonz. Kalózként egy szigeten babusgatnám az elrejtett kincsemet, ami amúgy nagyon nem kellene semmire. Viszont roppantul élvezném a szabadságot, a vihart, az esőt, a napot, és néha vad bulikat tartanánk a párommal. Ez az életmód rendben is van.
Apropó, rockzene és világ. Néhány alkalommal felléptél a Csináljuk a fesztivált című szórakoztató műsorban. Az általad énekelt slágereket is jó rockosan, a saját stílusodban énekelted. Milyen visszajelzéseket kaptál?
Az is hozzátartozik a mai világhoz, hogy vannak olyan platformok, ahol az emberek véleményt akarnak nyilvánítani. Megtehetik, mert van erre lehetőségük. Nincs ezzel semmi baj, csak amikor nagyon agyament dolgokat írnak. Teszem azt, beinvitálnak egy tévéműsorba. Rockénekes vagyok, jó, ha valamilyen módon megjelenek, hadd lássa-hallja minél több ember, hogy egyáltalán még létezem, énekelek, ott vagyok a világot jelentő deszkákon, hiszen a rockzene nem folyik a vízcsapból is, nem vagyunk éppen celeb státuszban, nem nagyon játsszák a dalainkat a rádiók. Ehhez képest olyasmiket is olvastam, hogy eladtam magam ennek meg annak. Hozzá kell szokni ahhoz, hogy ilyen idióta világban élünk. A többség hozzáállása viszont nagyon pozitív volt. Nekem meg alapvetően az a véleményem, hogy mi elég sokat énekeltünk és énekelünk a szabadságról, hadd legyen már annyi szabadságom, hogy azt csinálok, amit akarok, és ezt nem kérem, hanem rátarti módon követelem is magamtól. Ez az én dolgom, én döntöm el, mit teszek, nekem ne mondja meg senki, mit csináljak. Pont ne olyan ember mondja, akinek a véleményére abszolút nem fogok adni, mert már az írásának minősége, stílusa és bunkósága miatt engem meg sem tud karcolni, inkább csak sajnálom, hogy vannak ilyenek. Úgy gondolom, az egyik legalapvetőbb emberi tulajdonság kellene hogy legyen az emberekkel szembeni tisztelet. Ugyanez a tisztelet meg kell hogy legyen az állatok felé is. Érvényes ez egész környezetünkre, tisztelni az emberi kapcsolatokat, az állatokat, a növényeket, a minket körülvevő világot. Ez az, ami emberré tesz. Nem is értem, miért működik ez máshogyan valakinél. Ami meg a műsort illeti, ez számomra csupán játék. Versenyeztetik a dalokat, a kiválasztott slágereket, ez sosem lehet igazán objektív vagy igazságos. Eleve nem százezren szavazhatnak, hanem van egy kb. százfős közönség, a nézők véleményéhez adódik hozzá a zsűri szintén nem objektív véleményezése. Az előadótól, aki ezt bevállalja, kicsit bátor dolog az ilyetén megmutatkozás. No, és megvan az a pozitívuma a fellépésnek, ha tetszik, ha nem, hogy ennek van reklámértéke. Ha az ember módot kap rá, legyen hálás a lehetőségért, és vállalja el. Amúgy senki a zenekarból nem foglalkozik ezzel mélyebben, nem törődik a politikai acsarkodással. Mindenkinek más az elképzelése, más-más irány felé, és ez nálunk mégsem jelent problémát, mert vagyunk azon a szinten. Amikor valamelyikünket kikóstolják egy tévében való szereplés miatt, s politikai hátsó szándékot feltételeznek, azzal nem minket aláznak meg, hanem a saját gondolkodásukat degradálják. Nem értem a mindenféle belemagyarázásokat. Mint ahogy azt sem, amikor rockzenészek acsarkodnak egymásra. Mi rockerek vagyunk, soha nem kérdeztük a rajongóktól sem, hogy te hová tartozol, kire szavazol, hanem tesszük a magunk dolgát. Megvan a saját értékrendünk, ami nem valamelyik pártéval azonos. Bármilyen hovatartozású, gondolkodású, konzervatív, vagy liberális, vagy akármilyen más mentalitású ember hallgatja a dalainkat, mi pontosan ugyanazzal a gondolati tartalommal énekeljük mindenkinek. És mindenki vegye ki, facsarja ki belőle magának azt az értéket, amiről úgy érzi, hogy neki szól.
Nyitókép: A Kalapács zenekar. Fotó: Ştefan Filip
Galériabeli fotók: A Cargo és a Kalapács zenekar, meg a turné stábjának közös fotója Marosvásárhelyen. A felső sorban a három Cargo-tag mellett Kalapács József és Weiss László „Kicsi” (Forrás: a Kalapács zenekar Facebook oldala); A Kalapács zenekar; A Cargo együttes; Kalapács József. Fotók: Tóth Hajnal
(Megjelent a Várad 2024./5. számában)
