Egy szókép a zsarnokságról – A diktatúra természetrajza Illyés Gyula versremekében
Néhány éve Illyés Gyula korszakos, emblematikus remekművéről (Egy mondat a zsarnokságról) egy kisebb, de heves vita bontakozott ki a magyarországi lapok hasábjain. Onnan indult, hogy egy irodalomtörténész (a jelenség számít, nem a személye) az egész verset hazugnak nevezte, merthogy szerinte nem volt mindenki „szem a láncban” – például az áldozatok, mártírok, felakasztottak semmiképpen. A művet diffamáló vélemény könnyen adódhat a versben szereplő szókép félreértéséből: ugyanis napjainkban valóban inkább pejoratív értelemben használatos, ha azt mondjuk, hogy mindenki szem a láncban – egy elviselhetetlen társadalmi rendszerben. Illyés Gyula versében azonban e metaforának merőben más az üzenete!
Nemcsak irodalmárok, tanárok, értelmiségiek, de a kommunizmus áldozatai közül se értelmezte még eddig senki félre, senki ártatlan nem érezte még rá nézve sértőnek Illyés Gyula e litániaszerű poémájának azt a sorát, hogy: „hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban”. Hiszen e „planctus” – vagyis katartikusan megrázó panaszdalos költemény, siralmas ének – a zsarnokság, a diktatúra minden alattvalójának, áldozatának az életét tönkretevő gyilkos hatását, minden életterületet átitató atmoszféráját sugallja kivételes esztétikai értékminőségben. A legnagyobb hatású versek közé számít, a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal, A walesi bárdok, A szétszóródás előtt, a Hazám, a Psalmus Hungaricus mellett sorsköltészetünk halhatatlan remeke. A teremtmények arca – A huszadik század legszebb magyar versei (A Korunk ankétja) című, 2002-ben Kolozsvárott kiadott antológia is (amely a Kárpát-medence száznál több kiemelkedő írójának, irodalomtörténészének a szavazását összesítette a legjelentősebbnek tartott költeményekről) a legelsők közé rangsorolta. Az ilyen típusú művek „a nemzeti közösség lelki életének »lenyomatai«, nagy érzelmi erővel, közös történelmi emlékeket ébresztve, közös tanulságokat megfogalmazva mutatják meg azt, hogy Magyarország, a magyar nép milyen felismerésekkel és érzésekkel reagált élettörténetének drámai eseményeire” (Pomogáts Béla). Így idézi fel – „a mindenkori diktatúrák természetének kétségbeesett elemzésével” (Márkus Béla) – Illyés Gyula is a totális elnyomás átható hangulatát a megnyomorítottak szemszögéből és érzülete szerint. A hátborzongató szuggesztivitással megérzékített mindenpercnyi rettegés, a rémisztő hallgatás, megannyi ijedelem, riadalom, „jajsikoly”, a gödörbe húzott hullák szörnyű látványa, az elhurcoltatások borzalma: mind a zsarnokság által bekebelezett, megmételyezett, agyongyötört egész társadalom és nemzet kálváriáját tanúsítja. A zsarnokság minden szerencsétlen ember mozdulatait, gesztusait bemocskolhatja; ott kísért „az óvodákban, / az apai tanácsban, / az anya mosolyában, // abban, ahogy a gyermek / idegennek felelget”; „a hirtelen puhábban / szorított kézfogásban”. Hogy „mindenki szem a láncban”: a gátlástalan (szovjet)bolsevik önkény kénye-kedvének kitett egész nép passiójának felfokozottan jelentéses metaforája. Nem csak a fogságba toloncoltak és a halálra ítéltek, hanem a „szabadrabok” (Nagy Gáspár későbbi telitalálatos költői fogalmát használva), a szabadtéri börtön lakóinak kényszerű helyzetére is utal, arra, hogy senki nem szabadulhat meg az erőszakrendszer következményeitől, mert a sztalinista-rákosista parancsuralom megmérgezi a szenvedők minden pillanatát. Senki nem vonhatja ki magát a szögesdrótok és butító szólamok közegéből, a megfélemlítettség nyomasztó légkörének hatása alól; ami „alattomosan fertőzve beszüremlett a létbe, lélekbe, családi életbe, barátságba, szerelembe” (Alföldy Jenő). Mindenki részese, így vagy úgy, a rabságnak, a kiszolgáltatottságnak. Épp az is szörnyűsége ennek a tragikus és fojtogató egésznek, hogy mindenki – minden becsületes ember – érintett benne és általa: mégpedig negatívan. Vagyis nem behálózott aktív bűnrészese a zsarnokságnak, nem kialakítója, működtetője, fenntartója, hanem bűntelen és szenvedő áldozata. Nem a hatalmat működtető lánc szeme mindenki, hanem a hatalmat elszenvedők láncolatának. Mindenki szem a rabláncban, a rabláncon, a rabszíjra fűzve, hát még a kivégzettek, a felakasztottak mennyire a téboly hatalmába pusztulnak bele! Vonagló mártírként halnak bele abba, hogy utolérte őket, láncra verte őket, megölte őket a magyar- és embergyűlölő tirannusok szörnyhada. A zsarnokság vétlen és ártatlan áldozatai nem maguktól váltak a mindent megrontó brutális hatalmi mechanizmus szenvedő részeseivé. Hanem azzá alázták őket: igen, passzív részesévé, merthogy fordítva is: még a gyilkos is agresszív része az ártatlan életnek, amelyet kiolt. Érintkezik vele – a versben pedig torokszorító művészi kifejező erővel: metonimikusan meg is jelenítődik mindez. Fertelmes és aljas része a kiépített láncolatnak a gazember, a hóhér, a pribék, de ebből az alávaló rendszerből nem vághatja ki magát az sem, akit megkínoznak, bebörtönöznek, likvidálnak. Semmi köze ennek ahhoz a hamis gondolathoz vagy feltételezéshez (természetesen a vers alapmondandója, sugalmazása szerint sem), hogy valaki is az áldozatok közül hozzájuk, közéjük akart volna tartozni, a gyilkosok hálózatának a részévé kívánt volna szövődni. A versben a zsarnokság ontológiája tárulkozik föl: hogy miként működik, miként pusztít a terror. A „szem a láncban” tehát nem erkölcsi ítélet, ítélkezés. Halálunkban is a zsarnokság áll fölöttünk, még azt is ő mondja meg, kik voltunk. A többször felbukkanó „bilincs” szó konnotációja is átsugárzik a néhány sorral lejjebb elhangzó keserű kijelentésre a rabláncba igázottságról. Nem aktív részvétel ez a zsarnokságban, hanem éppen ellenkezőleg: pokoli részesedés annak minden lehetséges gyötrelméből és iszonyatából. Bűnrészesség nélküli részesség. Mártirológia, szenvedéstörténet, apokalipszis. És örök mementó.
Ezt a lenyűgöző poémát (amelyet Csoóri Sándor szavaival: „a börtönök, a táborok, a kitelepítések, a testi-lelki kínzások időben fönnmaradó remegése” tölt ki, s amely Vasy Géza szerint is a diktatúra „mindmáig legerőteljesebb megörökítése”), az 1956-os magyar antikommunista forradalom és szabadságharc „nemzeti dalát” az utókor számára csakis így magyarázhatjuk. Illetve ebben az esetben lesz felrázó, megrendítő erejű a fiatalabb nemzedékek számára is. („Illyés Gyula Egy mondata maga volt a forradalom” – vallja erről egyik versében Kovács István is.) És emelkedhet nemzeti megmaradásunk igényére eszméltető alkotásként a tisztánlátás szellemi magaslatára – a befogadásban is. (Az 1956-os forradalmi magyar nép ítélőképességét is megkérdőjelezné, sőt megcsúfolná, ha rájuk fognánk, hogy ők értették félre a vers mondanivalóját.) Nem fogadhatjuk tehát el (sőt tiltakozunk ellene) azt a félrevezető, torzító, sőt tökéletesen ellentétes értelmű „lefordítását” a szóképnek, hogy egy diktatúra minden (vagy akár csak egy) üldözött alattvalója egyúttal kiszolgálója is annak. Homlokegyenest az ellenkezője: tönkrekínzott szolgája, rabszolgája. S ebben az infernális állapotban mindenki osztozik, ebbe az állapotba a lázadók is belehaltak. Erkölcsi nagyságukat persze hogy a legélesebben el kell választani a meghunyászkodók magatartásától. De ez a döbbenetes léttapasztalati mélységekbe alászálló monumentális vers magát a sátáni helyzetet eleveníti meg, s nem elsősorban a morális cselekvés alternatíváit boncolgatja, hanem az erkölcsi lehetőségeitől is megfosztott kényszerviselkedés fullasztó levegőjét árasztja. Egy hatalmas látomás arról, amit senki más így meg nem örökített a magyar és a világirodalomban. (De még ha zsarnokság és szolgaság torzultan összevegyül is a társadalomban, ennek lírai látlelete, s a hiteles diagnózis kifejeződése pedig Vörösmarty, Petőfi, Ady fájdalmasan vádló-önmarcangoló hangütéséhez hasonló magasrendű költői sors- és igazságbeszéd; „Zsarnok, szolga egy személyben, / Ki magával sincs békében”; „És a nemzet áll fagyottan / Tompa, zsibbadt fájdalomban” /Vörösmarty Mihály: Országháza/.)
Illyés Gyulát Fekete Gyula szimbolikusan nemzeti irodalmunk „törzsfőjének”, „családfőjének” nevezte. Felnövekvő generációk sora nyert tőle és a műveitől bátorságot a legfőbb égető nemzeti, közösségi és erkölcsi sorskérdéseink mindenkori felmutatására. (A nyolcvanas évekbeli nemzeti demokratikus ellenzéki mozgalmak, szellemi szabadságharcos törekvések sodrában az akkor még tiltott verset magának a költőnek a nyugaton magnóra vett előadásában játszották le sokszorosítva terjesztett kazettákról – s így biztosított ez is különleges lelkierőt az állhatatos és végül csakugyan a rendszerváltozásig vezető küzdelmekhez.) Ikonikus sorslírája talán legmegindítóbb remekének üzenetét kívánják tisztán tartani azok, akik ma is a magyarság megmentéséért, megmaradásáért, felemelkedéséért küzdenek. Mert – egy másik Illyés-vers, a Bartók szavaival élve: erőt ad „a győzelem-vevéshez / a poklon is.” S mert (ahogyan pedig Kulin Ferenc összegzi Illyés költői biztatásának következetességét) „ha a zsarnokságnak az a természete, hogy mindent bekebelez, mindent elsajátít, mindent magához hasonít, hogy végül »magad is zsarnokság vagy«, hát szegezd vele szembe a saját természetedet, mondd ki ellenében a saját igazságodat, s állj az útjába, ha kell, az életed árán is.” Így lehet, amint azt a mai kárpátaljai költő, Vári Fábián László is leszögezte, hogy egy-egy grandiózus költemény valóban nemzetek megtartásáért lelkesítő igévé nemesedett: „Örökbecsű versek igazolják, hogy a történelem legkritikusabb szakaszaiban a nemzetek legjobbjai Párizsban, Varsóban, Szentpétervárott vagy Budapesten képesek voltak szétrobbantani a tunyaság, a beletörődés, a hallgatás falait, s ehhez a zsarnokság gyűlöletéből s a szárnyait bontogató szabadság öröméből egyaránt töltekező toll lett a gyutacs. A magyar nyelvterületnek vannak zugai, ahol az egykori detonációk eufóriájától lelkesülten hallgatják ma is a Himnuszt, a Nemzeti dalt vagy Illyés Gyulának a zsarnokság természetéről szóló egyetlen hatalmas mondatát.”
(Megjelent a Várad 2024/10. számában)