A versben az embernek okosabbnak kell lennie saját magánál

Szilágyi Aladár: Régebben elég sok írásodat olvastam, most vettem magamnak az örömteli fáradságot, hogy bele-belekóstoljak újabb munkáidba. Hát, kiderült, hogy nagyon sok fonnivalóm támadt… Engedelmeddel, kezdjük a beszélgetésünket egy aprósággal. Ilyenkor, amikor készülök valakiből, ki-kijegyzetelek magamnak a képernyőre bizonyos dolgokat, hogy azokból alakuljanak ki a beszélgetéssel kapcsolatos elképzeléseim. A Veled kapcsolatos anyagnak azt a mentőcímet adtam, hogy Enjambement. Tudniillik, amikor elkezdtem a verseidet olvasni, felfigyeltem arra, hogy milyen sokszor élsz ezzel az eszközzel, a soráthajlással, átvetéssel, sőt, a szakaszugrással is. Tehát a szövegmondatot gyakran a következő szakaszban fejezed be. Tovább menve arra a következtetésre jutottam, hogy a jelenség tovább tágítható: Nálad a gondolati átcsapás révén a „versugrás” is nyomon követhető. Mi a véleményed erről?

Vörös István: Mondtad, hogy sokkal gyarapodott az olvasnivalód, és még nem is tudhatod, hogy mennyivel, ami vagy csak folyóiratban látott napvilágot, vagy még meg sem jelent. Megjelenés előtt, összerakva készen van két-három verskötetem, van egy majdnem teljesen kész regényem, egy megjelenésre váró drámakötetem.

Nem emlékszem mindig a saját verseimre, nyilván, ugyanazok a gondolatok vissza-visszatérhetnek más formában. Tehát biztos találóan látod, de remélem, nem bocsátkozom önismétlésekbe. Ami az áthajlásokat illeti, mindig a kötöttel és a szabaddal játszom. Ami szabad versnek tűnik, az is bizonyos fokig kötött, ami kötött láthatólag, annál bizonyos másfajta szabadságokat keresek. Szeretek saját formát kitalálni. Nem tudom, A Kant utca végén című kötetem a kezedbe került-e, ott van egy olyan kísérletem például, hogy verskocka. A Weöres Sándor-féle keresztöltést így is tudod olvasni, meg úgy is, abból egymás mögé tettem négyet. Fölülről szeletelve újabb versek jönnek ki, oldalról szeletelve is újabb versek. Ilyet még nem csinált senki: minden irányból, akárhonnan olvasod, az igazából 4 x 4 x 4 szó. És abból kijön huszonvalahány vers, ha minden olvasatot külön számba veszel. Miközben nem egy ritmusos vers, tehát egy szabad vers, bár azáltal, hogy egyszavas szegmensekből áll, kötött jellege is van. És elképesztően kötött azáltal, hogy egyszerre több verset kellett írnom, és úgy kellett összefűzni, tehát az „áthajlás” nekem eléggé találónak tűnik. A könyvek között is biztos van, ugyanakkor igyekszem, hogy karakterük legyen, hogy minden könyv más legyen. Mivel sok versem van, egyre jobban fölgyűlik, és nem győzöm időről időre megjelentetni. Volt egy válogatott kötetem ’99-ben, amit ’97 végével zártam le, abban nagyjából minden benne van, amit addig írtam. Kimentem utána két hónapra Amerikába, egy alkotóházba. Ott írtam egy újabb kötetnyi verset, az volt a feladatom, hogy írjak. Ott tanultam meg a versírást „kezelni”. Ez lett A darázs tanításai című kötet, utána, ami a következő két év anyaga, A Vécsey utcai évkönyvből című könyvemben van, odáig minden megjelent időbeni bontásban. Utána következő verses regényem a Heidegger, a postahivatalnok, meg egy gyerekverskötet, már bizonyos koncepció szerint állt össze. A Gregorián az erdőn című verseskönyvemet kifejezetten egyes zenei motívumokra, átköltésekre lehetett építeni. Ehhez képest A Vörös István gép vándorévei megint „nagyon kötött szabad versek” gyűjteménye, amelyik valamilyen sorszám-koncepció alapján épült, az első felének az a címe, hogy Rövidülő évezredek…

Sz. A.: Annak nemde, minden szakasza egy-egy sorral rövidül?

V. I.: Igen, igen. 2001-gyel kezdődik ráadásul, és mindig öt-négy-három-kettő-egy sorból áll egy-egy szakasza. Tehát kötött és szabad egyszerre – mindig valamilyen formát kitalálok.

Sz. A.: Az olvasó szemével nézve ez sok műfajúság. A bőségnek ez a zavara mennyire hat önmagadra inspirálólag, vagy mennyire nehezíti a munkádat?

V. I.: Az én munkámat könnyíti, nagyon inspiráló. Fura, de gyakran fölvetődik: illik-e sokat írni, vagy nem? De hát ki mondja azt egy kovácsmesternek, hogy ne kovácsolj minden nap, mert jobb, ha egy kicsit leülepíted a tapasztalataidat? Vagy ki mondja egy festőnek, hogy ne fessél minden nap? Egy énekesnek mondják ugyan, hogy ne énekelj annyit, mert elmegy a hangod, ez igaz, de egy zongoraművésznek ajánlatos minden nap gyakorolnia. És az írónak mi a gyakorlás? Hogy ír. Az emlegetett alkotóházba amikor megérkeztem, miután egész nap az óceánon át repültem, majd egy belső járattal, ami késett is, hullafáradtan beestem egy szállóba, vártam, hogy jöjjenek az alkotóházból értem, és akkor eszembe jutott egy vers. Azt mondtam, áh, francot, halasztom. És akkor rájöttem: nem tehetem meg, mert én ott ingyen lakom, valaki fizette az ösztöndíjamat, nekem ez a dolgom. Fölkeltem, és megírtam ezt a verset. Elképesztő alkotóház volt, ahol az ember el volt mindentől és mindenkitől szeparálva, minden alá volt téve. Abban a szobában laktam, ahol Sylvia Plath és Ted Hughes is lakott három hónapig. Minden erről szólt, védtek, hogy dolgozhassam, de jó beszélgetések is estek. Ott tanultam meg, hogy mindent, ami eszembe jut, el tudjam versnek indítani. Amit megbeszélnék, akár veled, akár otthon a feleségemmel, a gyerekeimmel, az egyetemen a tanítványaimnak mondom el, hogy hogyan tudok bármit vers irányba lökni. Volt olyan, hogy tanítottam, mondjuk, Husz Jánosról, és akkor róla írtam egy novellát, amit a tanításhoz előszedtem. Vagy tartottam egy konferencián előadást Berzsenyi és Ján Kollár hasonlóságairól. Két nagy költő, kortársak voltak, személyesen akár találkozhattak is. Berzsenyi járt fönn Pesten, mondjuk, Vitkovics Mihálynál, Ján Kollár pedig a Deák téri evangélikus templomnak a lelkésze volt. Találkozhattak. És a konferenciaanyag után megírtam novellában is, hogy a Lukács fürdőben a két költő egymással szemben úszik… Ily módon, ha több mindent csinál az ember, egyik dolog a másikat tudja inspirálni. Még nem tiltottam meg magamnak, hogy ha eszembe jut valami, azt ne írjam meg. Legfeljebb azért nem, mert túl sok minden jut eszembe.

Sz. A.: Vissza-visszatérnek azok az ötletek, amik latensen bujkálnak benned?

V. I.: Sokszor azt gondoltam, nem baj, ha valami elvész, nem kell sajnálni. Volt egy olvasóm, aki egy adott pillanatban annyira rajongóvá vált, hogy elkezdett az egyetemi óráimra is bejárni, és fölvenni magnóra az előadásaimat. Amikor nem volt rá ideje, akkor már én sajnáltam, hogy nem veszi föl. De nem kell mindent megőrizni, marad így is bőven. Persze, amikor az embert egy konkrét dolog foglalkoztatja, eszébe jut valami, és éppen nem tudja följegyezni, akkor mégis sajnálja.

Sz. A.: Nagyon szerettem néhány novelládat is. Az előbb mondtad, hogy volt, ami versből novellába „mászott át”. Ez fordítva is igaz, mert a te Bakonymérődet tudtommal először prózában írtad meg, aztán került versbe.

V. I.: Igen, úgy van. Bakonymérőnek a megfelelője a valóságban Mór. Az nekem fontos, a család, a nagyszülők, gyermekkorom színtere. Kitaláltam prózában, s aztán gyorsan elloptam magamtól versbe – az a legkevesebb, hogy az ember önmagától lop… Jól jött ez a Bakonymérő-motívum, amikor a saját létre rajongásomat fogalmaztam meg, akkor adódott, hogy legyenek Bakonymérői elégiák.

Sz. A.: Különben az ottani színterű novelláid közül, amit nagyon szerettem, az A tej. Ugyanakkor az is jó érzés az olvasó számára, hogy vannak verseid, amelyekben Bakonymérőt lírai-szociográfiai pontossággal térképezed fel, a legapróbb dolgokat is beleszövöd, a pincesortól kezdve a nem tudom, miig…

V. I.: Tényleg jól ismered, nekem azok nagyon fontosak. A Vörös István gép vándoréveiben van egy vers, a világ legfontosabb útvonaláról, leírom benne, hogy az egyik nagymamámtól hogyan megyek el a másikig, majd visszafelé. Amikor mindig mást látsz ugyanazon az úton visszafelé. A szüleim már Pesten éltek, én ott is születtem. Nem akarom túlmagyarázni a gyerekkori érzékenységemet, individualizmusomat, de ahányszor bevittek a bölcsődébe, rögtön belázasodtam, tüdőgyulladást kaptam. És akkor följött a nagyapám, megnézett, hazautazott, azt mondta nagyanyámnak: hozd el ezt a gyereket, mert ott meghal. Kettő és négy éves korom között tényleg ott éltem a nagyszüleimnél, anyai nagyanyám és nagyapám bizonyos értelemben – fiatal anyám és apám mellett – a másik szüleim voltak. Feltétlenebb volt a szeretetem irántuk, talán az övék is. A nagyszülő akkor is megengedheti magának a kritikátlan imádatot, ha szülőként kell viselkednie.

Sz. A.: Egyik tipikus Vörös István-i vershelyzet számomra az úgynevezett Vízvezeték-építés a Vécsey utcában. Ez egy ilyen ötlet: folyik a munkálat, előkerül egy mamut, nem a csontváza, nem a maradványai, hanem egy eleven mamut. A megjelenített költői ötlet mögött, az ember elkerülhetetlenül tovább kezd töprengeni. Bizony, megdolgoztatod az olvasót, hiszen annyi mindenre lehet asszociálni. Ezek a dolgok nálad így, hirtelen kattannak be, vagy fokozatosan építed ki az egészet, továbbépíted, gyúrod, újraírod?

V. I.: A verseim általában egy lendületből születnek, persze szükséges kisebb-nagyobb javítás. Nyilván, van előzménye és van következménye. A legújabb könyvem igazából egy gyerekkönyv. Egy újabb verses regény, ahol egy másik bolygóról három lény fénylovakon megérkezik a földre, de nem az emberek, hanem a dinoszauruszok közé. Viszont magukkal hozzák a művészetet meg a szeretetet, énekelni tanítják az egyik dinoszauruszt, a másikat vegetarianizmusra. De most, hogy rákérdeztél, mintha már abban a versben is ezt az egészet készítettem volna elő. Persze, ez nem tudatos, a Vécsey utcás versre nem gondoltam akkor. Természettudományokkal is foglalkoztam gyerek- meg kamaszkoromban intenzívebben. Érdekelt a csillagászat, az őslények világa, tantárgyversenyekre is jártam. Mindezt komolyan vettem, az irodalmat meg nem. Az iskolában szolgáltatott irodalom nem mondott akkor nekem semmit. Nem volt az olyan rossz irodalom, de ideológiailag szelektált, azért nem tetszett. Kamaszkoromban történt meg a változás, de azt vettem észre, fokozatosan fölgöngyölítem a régi, látszólagos zsákutcákat, azokba is most visszamegyek, és összekapcsolom őket. És ezért is jobb a több műfajúság, mert azt látja az ember, hogy záródnak össze a szálak, azok, amiket te pontosan leírtál: rengeteg elvarratlan szálam van. Az is az egyik tervezett, még meg nem csinált könyvem, hogy ételekhez kapcsolt novellákat írok, néhány már meg is jelent, de tervezek egy egész kötetnyit belőlük.

Sz. A.: Ha már a science fiction környékén járunk, hadd említsem: számomra telitalálat volt, amit a XXXVI. Zsoltárodba foglaltál. Föl is jegyeztem egy részletét: „Isten a saját képére és hasonlatosságára / teremtette az embert, ahogy az ember / a saját képére és hasonlatosságára / teremtette a buta és az okos gépeket. // Egyszer majd a gépek is / zsoltárokat fognak zengeni / hozzánk. Vitatkoznak, hogy egyetlen / ember van, vagy több, bebizonyítják, / hogy a számítógép évmilliók alatt / önmagától is létrejöhetett.” Itt is élvezetesen bejön az effajta Vörös István-i játék…

V. I.: Igen, leginkább az Istenről való gondolkodás érdekelt, ami nekem fontos, de nézzük meg, hogy a számítógép – aminek a tudatossága egyre izgalmasabb kérdés – hogyan viszonyulna az emberhez, és ez mindjárt revelatív vagy szórakoztató tanulságokkal jár az ember-isten viszonyra is. Ennek a versnek tényleg jó visszhangja lett, volt egy születésnapi felolvasásom, ott is sokan erre reagáltak jobban, hogy ez telitalálat. Projektekben is dolgozom, évek óta terveztem, hogy a zsoltárokat átírom. Mindegyikre írok egy saját változatot. Tavaly februárban, amikor Debrecenben jártam, ahol két darabomat is játszották, a szállodai szobámban volt egy Biblia. Ráérő időmben fölütöttem a zsoltároknál, és ott elkezdtem. Ez végül addig ment, míg az idén nyáron Abádszalókon egy szállodahajóban megírtam a százötvenediket. Érdekes foglalatosság volt elővenni a zsoltárokat. Gyönyörű mondatok vannak bennük, mindennel lehet játszani, bizonyos gondolatokat az ellentétükre fordítani. Egy másik alkalommal többen is gratuláltak ahhoz, amikor panaszkodik a zsoltár éneklője, hogy a jóért rosszal fizetnek neki. Versben sokkal frappánsabban tudtam kifejteni, mint ahogy most elmagyarázom: mivel fizetnének a jóért? Ha én azt akarom, hogy a jóért jóval fizessenek, akkor én jó vagyok-e egyáltalán? Nagyon sokszor olyan vad dolgok vannak a zsoltárokban, hogy azokból vissza kell venni. Hogy az ellenségek, az Isten ellenségei a mi ellenségeink – ez már tarthatatlan, mint archaikus szöveget az ember elfogadja, persze. De amikor elkezded átírni, nagyon izgalmas lehetőségek jönnek.

Sz. A.: Sokat foglalkoztatod az olvasót, és közvetve sokat foglalkozol magával az olvasóval. Egy helyütt, egy négyrészes ciklusban fölteszed a kérdést, hogy mitől „jó” egy vers, mitől „közepes”, mitől „rossz”, és egyáltalán: mitől „vers” a vers. Sokszor előfordul, hogy látszólag beszélsz valamiről, mondod, mondod, és a végén van egy tekerés, ami az egészet – ha nem is a feje tetejére fordítja – más irányba tereli. Újra kell olvasnom a verset ahhoz, hogy rádöbbenjek: milyen költői szándék van mögötte. Ilyesmiről kaptál-e olvasói visszajelzéseket?

V. I.: Olyan is volt, hogy egy festőművésznő csinált hozzá egy rézkarcot, föltette az internetre. És különböző visszajelzések voltak, a „nem értem”-től a „zseniális”-ig. A versben az embernek okosabbnak kell lennie saját magánál, ott mindig ellenpontoznia kell. Ezeket én, lehet, néha túl is hajtom. Például a drámáimban nem tudják eldönteni, hogy ez most fehér vagy fekete. Mondom, a rendező eldönti, ha akarja. Állandóan ellenpontozni kell, a versben nem is baj, ott annál jobb.

Sz. A.: Ha már megfogalmaztad, mi a jó vers, mi a rossz, rákérdezek: valóban lehet-e a versírást tanítani? Hiszen az úgynevezett kreatív írás oktatását te vezetted be Lackfi Jánossal együtt Magyarországon.

V. I.: Most is az elsők vagyunk. Egyetemi stúdiumként, összefogva az esztétikai tanszékkel egyre jobban működik. Nálunk nem csak írásgyakorlat van, hogy a hallgatók elhozzák az írásaikat, és azokról beszélgetünk, vagy eljönnek jelentős írók, egy-egy alkalommal elmondják a saját ars poeticájukat. Mi kifejezetten egy tanmenet szerint, amit az előző évben előkészítettünk, előadásokon, gyakorlatokon vezetjük őket végig, bizony eredményesen. Akik nálunk végeztek, azokból szerkesztők lettek, néhány elsőkötetesünk is van. S ha kinyitom a Szép verseket, vagy Az év verseit, már majdhogynem a kötetek felét kitöltik. Büszkék lehetünk a tanítványainkra, de ettől még a kérdésedre nem válaszoltam, hogy lehet-e a versírást tanítani. Az első válaszom az, hogy lehet-e a színészetet tanítani, mert tanítják? Lehet-e a zeneművészetet tanítani, mert tanítják. Lehet-e a festészetet tanítani, mert tanítják. Akkor miért ne lehetne az irodalmat is tanítani? Az a kérdés, hogyan tanítunk, és mit tanítunk. Mi más utat választottunk, a nevet ironikusan átvettük az amerikai kreatív írásból, de azzal nem értettünk egyet, hogy ott recepteket tanítanak: így szerkesztesz meg egy novellát, így írsz meg egy darabot, egy verset.

Sz. A.: Nálatok interdiszciplinárisabb az egész, ugye?

V. I.: Egészen biztosan. Egyrészt sok mindenről beszélünk, másrészt meg nem módszereket tanítunk. Az a módszer, hogy nincs módszer. Az a módszer, hogy sok módszer van, és ki kell választani, melyiket használom, melyiket vetem el. Abban próbálok segíteni nekik, hogy a saját eredendő tehetségükhöz visszataláljanak, amitől egyébként még nincsenek messze.

Sz. A.: Tehát, a gyermekkorban elvesztett, a felnőttek által visszadöngölt készségekre, képességekre visszataláljanak…

V. I.: Valahogy úgy képzelem, hogy van egy kollektív kreativitás, egy összemberi tehetség, amihez Mozartnak vagy Weöres Sándornak egy barlangnyílásnyi átjárása van, és onnan dőlhet ez a tehetség, árad belőlük. Ez a zsenialitás. De mindenkinek van egy kisebb-nagyobb átjárója, amit sokszor iskolák, szülők akarva-akaratlanul eltorlaszolnak. És mi ebben próbálunk segíteni nekik, hogy ők találják meg azt, hogy hogyan tudjanak föltörni. De sokszor az az átjáró náluk még nincs is betömődve, nagyon sok jó dolgot írnak.

Sz. A.: Saját magukat is fölfedezik?

V. I.: Igen, ilyen értelemben a mi kreatív írásunk önismereti meg önfelfedező dolog, ami abszolút íráscentrikus. Nem mellesleg arra is késztetjük őket, hogy jó olvasók legyenek, boldog emberek, a saját tehetségüket fölfedezzék. Állandóan párhuzamba hozzuk sok mindennel. Tegnap azon gondolkodtunk együtt: az írásnál is, mint a főzésnél, mitől lesz jó egy étel? Jó alapanyagot kell beszerezni, ez biztos. Romlott húsból nem lehet jó ételt csinálni. Utána jön a ráfordított munka. Gyakorlatilag a főzésnél majdnem mindig egyenesen arányos a ráfordított munka a várható ízzel. Tehát egy tojásrántotta biztos nem lesz olyan élvezet, mint amikor két napig pácolom a húst, majd kisütöm. Persze, nem szabad elrontani. Akármennyi munkát ráfordítok, ha megégetem, akkor elrontottam. Nagyon sok ilyet játszunk, Lackfi János kollégám is elképesztően kreatív, humoros ember.

Sz. A.: Tehát megtanítjátok őket jól olvasni is. Gondolom, kreatív olvasással is foglalkoztok…

V. I.: Van ilyen stúdiumunk is, éppen az a címe, hogy Kreatív olvasás. Próbáljuk az olvasási mechanizmusokat bontani. Van egy olyan gyakorlat, hogy verset kell félreértelmezniük. Próbáljanak egy olyan értelmezést adni, ami koherens, végig lehet gondolni, de egyébként… hülyeség. Weöres Sándor Bóbitáját például valaki úgy értelmezte, hogy ez a második világháború előérzete. Hát, ez hogy jön ki? Úgy, hogy Bóbita egyenlő Hitler, és attól kezdve az egész teljesen átrendeződött. Nagyon sokszor egyébként az van, hogy közelebb jutnak az eredeti értelméhez vagy olyan értelmezéshez, amihez az irodalomtudomány iskolázott és nagyra becsült eszközeivel nem lehet. Az idén fölvetettem például azt, hogy próbálják az álmoskönyv segítségével elemezni a verseket. Sokszor az az érzésem, hogy a vers, az irodalom az álomhoz hasonló jelenség. Például azért nem emlékszünk egy regény cselekményére vissza, mert az álommal egylényegű, és az álom cselekményét is elfelejti az ember. A regény cselekményét is, ha a fejem tetejére állok, akkor is el fogom felejteni. Akkor minek olvassak? Minek eszem, ha ismét éhes leszek? Dehogy azért eszem, hogy soha ne legyek éhes, hanem azért, mert muszáj, másrészt jó. Azért olvasok egy könyvet, mert jó olvasni, jó benne lenni, nem azért, hogy majd egyszer fölmondjam.

Sz. A.: Úgy vélem, hasonló, olvasásra ösztönző meggondolásból hoztátok össze Lackfival az Apám kakasát. A klasszikus versek parafrázisai, újraírásai bizonyára a gyermekolvasók körében is sikert arattak.

V. I.: Mind a ketten egy csomót játszottunk ilyenekkel. Lackfi fölvetette: mi lenne, ha ezekből összehoznánk egy könyvet, úgy, hogy összeválogatjuk a legjobb magyar gyerekverseket. A kötetben az az unikális, hogy mindig három verzió van: minden költő műve mellé mind a ketten megcsináltuk a magunk változatát. Ehhez az kellett, hogy két olyan ember álljon össze, aki gyorsan és vehemensen tud dolgozni, és valamilyen módon egy hullámhosszon. A barátságunk még régebbi, én még „bébiszitterkedtem” is Jancsi mellett. Még gimnazista volt, és a szülei megkértek, hogy nézzek rá a gyerekekre, nem kellett már pelenkázni őket, de nagyokat beszélgettünk. Akkor még nem sejtettük, hogy közösen fogunk könyveket írni…

Sz. A.: Annak idején írtál egy egész kötetre való haikut is. Ehhez kötődik egy frappáns mondatod, ami az Élet és Irodalomban jelent meg: „Avagy mi lett volna, ha a magyarok nem nyugatnak, hanem keletnek indulnak, és verseiknek haikuba kell beleférniük?” Hadd idézzem mellé az egyik haikudat, később megmondom, miért: „A nincs sincs már úgy, / ahogy korábban nem volt, / úgy most a van nincs.” A haikukra hogyan találtál rá?

V. I.: A haiku izgalmas dolog, mindig is érdekelt. Az a döbbenetes, hogy ilyen rövid, és mégis nagy vershatása van. Rájöttem, hogy a haiku az európai kultúrában egy kicsit blöff. Nagyon jól hangzik, versnek hangzik szinte minden, bármi, hogyha úgy tördelem. A kreatív írásoktatásban van egy olyan feladat, hogy a diákjaimmal kiválasztatok egy jó hosszú regényt, na ebből írjatok haikut. De a japán versben egy csomó nagyon erős jelentésű szót vagy motívumot használnak, amit ha beletesznek, olyan, mintha egy versszaknyi gondolkodás lenne az európai kultúrában. Ahogy az európai gondolkodásnak a szonett az alapegysége, a maga tizennégy sorában ki tud fejezni egy teljes világot, még az antitézist is meg tudja hozni a négy-négy-három-hármas váltással. Mindenképpen váltani kell a költőnek, nem tudja ugyanazt a hangot folytatni. A japánok a haikuba beleteszik ugyanezt, ott kell egy természeti képnek meg egy gondolati egységnek lennie. Nincs az a természeti kép, amelyik a gondolati egységgel valamilyen módon ne szikrázna össze. Miután kitaláltam ezt a hét évszázad verseit, pont arra gondoltam, hogy lehet hiteles magyar haikut írni, amit persze már sokan ügyesen és meggyőzően csináltak. Talán Bertók László és Kányádi a legjelentősebb számomra ezen a téren. Hogyha én meglévő verseket használok föl, azok háttérismeretként ott vannak, és hogyha csak motívumokat idézek föl, akkor már olyan háttérmozgás jön létre, ami a japán haikunál is megvan. Ha azt írom az Egy mondat a zsarnokságról átalakítása során, hogy Két mondat a zsarnokságról, és abból egy haiku lesz, furcsa, szemtelen játék kerekedik belőle. Illyés legjelentősebb poémája nagyon hosszú vers, én meg azzal követek el valamit, hogy benyomok egy haikuba valamennyit belőle. Vagy József Attila Altatójából olyasmit, hogy „Balázs már elaludt, vedd a kabátod!” Egy házassági dráma bontakozik ki belőle, hogy ki ez az apuka, aki elaltatja a gyereket, és már távoznia kell, mert a szülők már nem élnek együtt. Egyébként ez a Hét évszázad haikui az én belső történetemben előzménye az Apám kakasának.

Sz. A.: Nem véletlenül idéztem az egyik haikudat. Tudniillik ha az olvasó veszi magának a fáradságot, és igyekszik ebbe a három sorba, tizenhét szótagnyi szövegbe elmélyedni, akkor ha van valamelyes hajlama a metafizikára, egyáltalán a filozófiára, sok mindent továbbgondolhat, vetíthet ki belőle. Amikor megjelent a Heideggered, egy kritikusod méltatta a kötet erényeit, de hiányolta a saját filozófiádat belőle. Én mint olvasó nem hiszem, hogy eleve ilyen szándékkal kezdtél neki, hogy kifejtsed a saját filozófiádat, ugyanakkor a már idézett három sorodban akár egy „Weöres Sándor-i mélységű költői filozófia” is benne van. Jól értem?

V. I.: Abszolút jól, ilyen alapon bármelyik írón számon lehetne kérni a saját filozófiáját. Ha filozófus lennék, akkor filozófiaként fejteném ki, ha író az ember, a saját eszközeivel teszi. Az én filozófiám éppen az – és ez közelít a keleti, tehát a Weöres Sándor-i filozófiához, ő nekem a legfontosabb magyar költő –, hogy a gondolatokat nem túlbonyolítani, hanem enigmatikus ellentmondásokra kell lebontani. Éppen az a fontos gondolat, hogy egy tétel igaz, és az ellentéte is igaz lehet. Weöres Sándornak A vers születése című szövegével is foglalkoztunk, mondtam, hogy a vizsgán nem kell egyetértsenek a szöveggel, csak mondják el, hogy mit olvastak, és akár a cáfolatát is. Próbáltam néhány tézismondatot megcáfolni, csak úgy működött, ha a negatív lenyomatát mondtam, de az ugyanúgy igaz volt, ha tükör elé tettem az egészet. Szerintem a legbölcsebb filozófus, aki ilyet tud, és Weöres Sándornál ez nagyon megvan. Egyébként A Vörös István gép vándorévei című kötetben például elkezdtem bizonyos fogalmakkal úgy dolgozni, mint egy filozófus, versről versre építettem tovább. Egy filozófiai gondolatmenet olyan, hogy általában fogalmat bont meg vagy épít föl, és azt rakja egyre tovább. Az a szertelen gondolatom volt, hogy a versek őrizzék meg az individuális mivoltukat, akár egyesével is működjenek, erre törekedtem a Heidegger könyvemben is. Nem mindegyiket, igaz, de jó néhányat ki lehet akár egyesével, akár hatosával emelni. Amellett elkezdtem a „gép” motívumot használni. „Isten-gép”, „Vörös István gép”. Volt előtte egy fogadalmam: mivel annyiszor írtam le az „isten” szót, igyekeztem elkerülni. A fogadalmat nem akartam megszegni, az „isten” helyett itt van „isten gép”. A Heidegger könyvem ítésze akkor még nem olvashatta ezt a hat évvel később megjelent kötetemet. De itt talán megpróbáltam megvalósítani az általa hiányolt „saját” költői filozófiámat.

Sz. A.: Az is érdekes „Vörös-jelenség”, hogy amikor a legjobban – hogy úgy mondjam – mórikálod magad, próbálsz a legközhelyesebb lenni, akkor is átvérzik a poézis a dolgaidon. Gondolok itt az abszolút „közérdekű” jellegű verseidre, a Ragyogjon a mosolyod, köztársaság! címűre. Azt hinné az ember, hogy ez akár egy… vezércikk is lehetne. De rászeded az olvasót. Végeredményben itt jön elő az, amit többször is megfogalmaztál, az írástudók felelőssége kerül előtérbe…

V. I.: Magyarországon pozitív dolog, hogy növekszik a versek iránti érdeklődés, a közéleti tartalmú versek megszólítják az embereket. És ha van egy létproblémájuk, abba valaki pont beletalálhat. Ha valakinek meghalt valakije, olyan vers fog beletalálni, ami a gyászról szól, és segít neki a gyász elviselésében. Országos gyászhelyzet: nehéz helyzetben van az ország, nagyon nehéz helyzetben vannak a magyarok, és nem találjuk a kiutat. Akkor mit lehet itt tenni? Folyamatosan gondolkodni kell, és beszélni kell róla. S egy idő után a beszélgetések igazságokká válnak, és jön a vers, ami mindenkinek jó lehet. Egy versben okosabbnak kell lennem a saját véleményemnél, és ellenpontozni kell. És ezért van visszhangjuk ezeknek a politikai verseknek. Nagyon sokan írnak izgalmas dolgokat, ugye, Erdős Virágnak a nagy berobbanása. Az ő korábban is meglevő, sajátos, furcsa, nyegle, groteszk félhangokon szóló stílusa most hirtelen „témát talált”, nagyon jól működik. Keresik az emberek egyrészt, hogy kérdések legyenek, jól föltett kérdések, másrészt legyenek jó válaszok. Ez abban segít, hogy fölvet egy alternatívát. Az írástudónak igenis van felelőssége. Az jólesett a rendszerváltás után, hogy nem kellett politikai költészetet művelni. Egyébként a jelentős költők olyan értelemben nem művelték a rendszerváltás előtt sem, aztán lemondtunk látványosan arról, hogy kötelezően dicsérjük a szocializmust. Ezt nem csinálta senki, legfeljebb olyanok, akik akkor sem számítottak az irodalomban. Aki valódi politikai költészetet művelt, az tiltott volt, de a váltás után Petri ugyanolyan vitriolos volt az Antall-kormánnyal szemben, mint ahogy előtte, amikor a Brezsnyev temetéséről írt. Nem kell politikai költészet, de nem tilos. Egy időben azt is mondták, hogy nem lehet verses regényt írni, az elavult. Ahogy kimondták, előugrott Térey Jánosnak a Paulusa, Varró Dánielnek a verses meseregénye, a Túl a Maszat-hegyen, a saját Heideggerem, Jász Attilának a Xantusról szóló könyve. Mi az, hogy nem lehet verses regényt írni? Persze, hogy lehet!

Sz. A.: Egy pillanatra térjünk vissza az „aktuálkérdésekre”. Volt egy megnyilvánulásod a filozófus-vita apropóján. A három érintettnek írtál egy-egy verset. Ezt csak azért említem, mert nyilvánvalóan a legtöbb költő nem annyira hiú, hogy az örökkévalóságnak, a halhatatlanságnak írjon. De felmerül a kérdés: az ilyen jellegű utalásos versekből száz év múlva fognak-e érteni valamit?

V. I.: Mondanék erre egy jó példát. Dante Isteni színjátéka tele van aktuálpolitikával. Dantét, ugye, száműzték Firenzéből, és bosszúból az összes ellenségét bevágta a pokolba, és ott elmondta a történetüket. Ki tudja ezt már? Lábjegyzetben el lehet olvasni. Ez a vonzata biztos, hogy elavult, mert amit lábjegyzetben kell olvasni, az nem működik. De annyi költészet van abban, annyi erő, annyi vízió, ezt Borges pontosan mondja: dehogy kell lábjegyzeteket olvasni, meg filozófiáról gondolkodni, a Commedia nagyon szórakoztató olvasmány. A többit felejtsük el! Petőfi, amikor a Nemzeti dalt írta, az abszolút a jelen pillanatnak szólt, mégis túlélte. Egyébként a versek, amikre rákérdeztél, már megvoltak. Éppen egy kötetet raktam össze, egymás mellé kerültek. És hirtelen azt láttam, milyen jól lehetne ennek a három embernek ajánlani, hogy valamilyen módon kifejezzem a szimpátiámat az általam tisztelt, most megtámadott három filozófus iránt. Vajda Mihálynak az iróniáját és filozófiai könnyedségét közel érzem magamhoz. Radnóti Sándornak még hallgatója is voltam az egyetemen, a korai tanulmánykötetei revelatívan segítettek az irodalomban való eligazodásomban, Heller Ágnesnek a mindent elmagyarázni tudó képessége is mindig érdekelt. Pont egymás mellett volt három vers, ami valamilyen módon illett rájuk.

Sz. A.: Hadd ejtsünk néhány szót a drámáidról. Egyikük kiemelten is megjelent a legjobb drámai termésből született válogatásban, de önálló drámaköteteid is vannak. Szorgalmas drámaíró vagy. Ennek ellenére kőszínház nem nagyon vállalja, hogy színpadra vigye a munkáidat. Színműveid egyik leglelkesebb előadója az értelmi sérült színészeket foglalkoztató Baltazár Színház, azonkívül kevés kivétellel, csak off-off színpadok vállalták fel a darabjaidat. Miért van ez?

V. I.: Szerintem a magyar színházi élet egyik problémája, hogy nem bíznak a kortárs magyar írókban. Akkor lenne igazuk, ha nem kortárs, de magyar, vagy ha kortárs, de nem magyar írókkal mindig hihetetlenül tarolnának. Nagyot lehet Shakespeare-rel is bukni, miért ne vállalnának egy bukást Vörös Istvánnal is? Minden színháznak, amelyik jó volt, mindig fontos volt a kortárs szerzők foglalkoztatása. Shakespeare a maga korában nem „kortárs szerző” volt?

Sz. A.: Gondolom, a Baltazár Színház, illetve azok a kísérleti színpadok, amelyek készségesebben fölvállalják a kortárs magyar drámát, nyújtanak valami mást, pluszt a kőszínházakhoz képest, és nem csak fölvállalják, hanem jól is csinálják.

V. I.: Ó, nagyon jól. Ami a Baltazárt illeti, ott nem azok a darabok futnak, amiket én már megírtam, hanem jön a rendező, megmondja, hogy mit szeretne. Például, hogy a hitről szeretne egy darabot. És akkor én már a beszélgetésen mondom, mi lenne, ha egy határhoz valamilyen mutatványosfélék érkeznének, kiderülne, hogy ez az evilág és a túlvilág határa, és egy angyalt próbálnának átcsempészni. Ebből lett az első közös munkánk, a Repülési engedély angyaloknak. Tehát itt „megrendelésre” írok darabot. Ráadásul az ő színészetükhöz is kell alkalmazkodni, és az ő színészi érzékenységükhöz. A Hamlet például csodálatos dráma, iszonyúan katartikus, amikor mindenkit lemészárolnak, de a mi színészeink ezt nem bírnák elviselni. Úgy kell igaz dolgot mondanunk, hogy az nem lehet nagyon brutális. Lehetőleg egyáltalán ne legyen az.

Sz. A.: Az értelmi sérültségükből fakadó, fokozott lelki sebezhetőségük miatt?

V. I.: Ők annyira fölzaklatódnak, hogy a jelenetek között gyakran a színfalak mögött zokognak. Az utolsó közös munkánk, az Arany lépés, amelyben arról van szó, hogy egy utcalakót, akit megtalálnak az égi küldöttek, hogyan rakják fokozatosan össze, és csinálnak belőle újra embert. Csodálatos történet, nem túl reális. Ők ebben is az összeomlás szélén vannak. Ha arról lenne szó, hogy egy derék ember hogyan megy tönkre, és hogyan hal meg, ők nem bírnák ki. Ugyanakkor olyan darabot kell írni a számukra, ami mégse hazug, mégse giccses. Mindig a gúzsba kötve táncolás a legizgalmasabb írói kihívás, úgy megcsinálni ezt, hogy itt is jó legyen, magam is tudjam vállalni a darabot. És egyébként is használható színdarab legyen, mert van egy olyan hallgatólagos megállapodás, hogy amit nekik írok, azt egyelőre nem szánom máshová. Ha kell, másnak is írok, mint ahogy bábosoknak is szoktam írni, a Stúdió K-nak is írtam Fodor Tamás fölkérésére. Ezek mindig olyan off meg féloff helyek, úgymond, „nem számítanak”, mert gyerekek, mert bábosok. Művészileg egyébként izgalmasabb, mint a hagyományos magyarországi kőszínház, amelyik lehetne inspiratívabb, lehetne nagyobb mozgásterű, kevésbé realisztikus. Néha csak derülök, amikor egy dramaturg elmagyarázza nekem, „ez nem működik, ne haragudj, ez lehetetlen, hogy színpadon működjön”, mikor én a színházi tapasztalataim alapján írtam, mert láttam, hogy tökéletesen működik. A csehektől…

Sz. A.: Ne haragudj, hogy közbevágok, abszolút egy húron pendülünk: most akadt meg a szemem egy mondaton, tőled jegyeztem fel: „A színdarabírást is nagyon szeretem. Kis túlzással a színházban tanultam meg csehül és Csehországban tanultam meg, mi a színház.” Mennyi ideig voltál ott, hogy ennyire töményen volt részed az ottani színházi világban?

V. I.: 1988 és 1992 között jártam a pesti bölcsészkar magyar–cseh szakára. Ez tudatos elhatározás volt. Én 1983-ban érettségiztem, akkor nehezen lehetett az egyetemre bejutni. Nem vettek föl, ennek különböző okai voltak, a politikaiaktól az én személyes taktikai tévedésemig. Egy évig dolgoztam, akkor se vettek föl, három évig tanárképző főiskolára jártam. És nagyon sok tekintetben elégedetlen voltam azzal, amit eddig saját magamból csináltam, bár a főiskolán sok mindent tanultam, kitűnő csoporttársaim voltak. Azzal se voltam elégedett, hogy nem tudok rendesen nyelveket. Tanultam angolul, németül, oroszul, finnül, valahogy mindegyiket elrontottam. Rájöttem, hogy nulláról kell kezdeni egy nyelvet, aztán szépen, becsületesen fölépíteni. Hosszas hezitálás után a csehet választottam, főleg amiatt, mert egy olyan kis nyelvet akartam megtanulni, amelyik ugyanolyan nagy kultúrnyelv, mint a magyar. Ebben az időszakban, az öt év alatt háromszor voltam kint részképzésen, három félévet. ’91-ben, amikor másodszor voltam, akkor jöttem rá, mennyire jó a cseh színház. Gyakorlatilag minden este színházba jártam. A száz nap alatt biztos, hogy legalább száz előadást láttam, volt olyan nap, amikor háromszor voltam színházban. Ez segített abban is, hogy jól megtanuljak csehül, hiszen a színház erősen szuggerálja, amit mondani akar. Korábban a film iránt érdeklődtem jobban, filmrendező is akartam lenni, felvételiztem egyszer, de nem vettek föl, nem tudtam, hogy protekció kell hozzá… Prágában aztán bekerültem az inspiratív, izgalmas színházi életbe, ami szinte csak off-ból állt. Azok a színházak, amelyek világhírűek, a Cinoherni klub vagy a Divadlo na Zábradli, azok úgy néznek ki, mint mondjuk, a Stúdió K Budapesten. Az egyik lent van a föld alatt, a másik egy prágai belvárosi házacskában van kialakítva, százfős nézőtér, pici színpad, ahol elképesztő nagy rendezők és színészek játszanak nagyon jó darabokat, zseniálisan, kevésbé hagyományos, realisztikus, ócskaszínház-szerű eszközökkel.

Sz. A.: Az egyetemen tanítod a cseh irodalmat. Bevallom, a régebbi cseh irodalmat nem ismerem, a legújabbat is kevésbé. Számomra két nagy korszaka volt a cseh irodalomnak, a két világháború közötti, illetve az 1960-as, ’70-es évek irodalma. Utána mi lett?

V. I.: Egy nagy támadás érte a cseh kultúrát, Szlovákiában enyhébb volt a cenzúra, enyhébb volt a terror a ’70-es években. Gyakorlatilag az összes jelentős cseh író ellenzékbe szorult. Skvorecky kiment, Kundera kiment, Hrabal otthon maradt, de egy idő után nem bírta, önkritikát gyakorolt, cenzúrázva megjelenhettek a művei, de belerokkant abba, hogy elárulta magát, de abba is belerokkant volna, ha nem jelennek meg. Ugyanakkor nem volt idő arra, hogy az újabb nemzedékek belépjenek az irodalomba. Vagy a hivatalos irodalom része lettek, vagy a nem olvasott belső nyilvánosságé. Megtört a ’60-as évek varázsa. Én azt szoktam mondani a tanítványaimnak, hogy nem csak arról van szó, hogy zseniális írók, zseniális filmrendezők, zseniális filozófusok találkoztak. Egyébként a politikus is tudta, nem őneki kell az okosat megmondania. Azt, hogy „emberarcú szocializmus”, amit Dubcekhez kötnek, azt véletlenül se Dubcek találta ki, hanem egy Karel Kosik nevű filozófus. De még ez is kevés lett volna, ha nincsenek ott a zseniális olvasók és nézők. Az akkori csehek, akik úgy néztek ki, mint a cseh filmekben, rossz megjelenésűek, ápolatlanok voltak, de órákat álltak sorba színházjegyért, könyvekért. Olvasták a könyveket, Hrabal ajtaja előtt rajongók álltak, mint most mindenféle jelentéktelen tévésztár előtt. Ehhez kellett egy nagyon jó közönség, aki vevő volt. Háziasszonyok szatyrokkal mentek a múzeumokba, nézték a különböző kiállításokat. Az a nép akkor egy kultúrnép volt, egy inspiráló közönség. Nem tudtak mit kezdeni az ’50-es években azzal, amin ez a polgári nép keresztülment, jött Skvorecky, jött Hrabal, jöttek a filmrendezők, a filozófusok. A színház ugyanolyan jó volt, mint a cseh film akkoriban. Zseniális kor volt, de sajnos, a zsenialitás elszállt. Ez a zseniális nép kapott egy pofont innen, kapott egy pofont onnan, a viszonyok megváltoztak, kicsit minden visszaesett, és a rendszerváltás után bizonytalanabbul találtak magukra. Magyarországon gyakran tekintenek mintaországként Csehországra, nem feltétlen jogosan. A cseh irodalom most nem olyan jó, mint akkor volt. Most nem olyan jó, mint a magyar irodalom.

Sz. A.: Netán a csehek felnéznek a magyar irodalomra?

V. I.: Nem érdekli őket. Néha meglepődnek, átjön valami, főleg akkor, ha már világsikerű, de nem hiszem, hogy a cseh szellemi életre érdemleges hatást gyakorolna. Egyébként a hetvenes években is megjelent magyar irodalom csehül. Akkor meg azt hitték, ez a kötelező szocialista barátkozás, és nem bíztak benne. Egyébként a 19. században fordítva volt, akkor Jaroslav Vrchlicky fordított Petőfit, Madáchot, Jókait fordítottak, akkor a magyarok nem törődtek a cseh irodalommal. Jó lenne, ha egyszer közös hullámhosszra jönnénk, ha a magyarok is törődnének a cseh irodalommal, a csehek is a magyarral.

Sz. A.: Hadd zárjuk beszélgetésünket egy személyesebb kérdéssel. Olvastam valahol, igaz, hogy egy regényed elveszett?

V. I.: Elveszni elveszett, de végül meglett. Az első prágai kiszállásom, ami 1988-ban volt, nagyon sötét időszak volt, ottani magyar barátaim kötelező tudományos szocializmus kurzusokra jártak – Magyarországon már akkor nem ilyen levegő volt. Nagyon rosszak voltak az egyetemi órák, én meg nem is nagyon értettem csehül, elmulasztottam bejárni az órákra. Mászkáltam a városban, és elkezdtem egy regényt írni, aminek az inspirációja az volt, hogy a barátnőmmel akkor kezdődött a nagy, lángoló szerelmünk, de sok tekintetben, művészi ízlésben nem voltunk egy hullámhosszon. Ő egy racionálisabb, ateistább gondolkodású ember volt, én meg a művészeten belüli misztikum felé hajlottam. Andrej Tarkovszkij művészetéről vitatkoztunk, amit ő unalmasnak látott. És akkor én először esszé formában próbáltam megírni a véleményemet, de ebből végül egy történet bomlott ki, egy angyalról, aki lejön a földre. Két ember azon vitatkozik, van-e Isten vagy nincs, az angyal meg összezavarja a dolgokat. Én ezt akkor megírtam, idehaza legépeltem. Odaadtam egy kiadónak, aki elutasította felháborodva, hogy mi ez a zagyvaság, ez a misztikus hülyeség. Egy másik kiadó közben elfogadta, de én új novellákkal jöttem, és a regény elfelejtődött. Aztán tudatosan elkezdtem megsemmisíteni. A gyerekeknek odaadtam a gépiratpapírokat rajzolni. Egy pillanatban aztán megsajnáltam: kellene vele valamit kezdeni. Tudtam, hogy Kemény István barátomnál van egy példány belőle. Megkértem, keresse elő, de hirtelen megijedt, hogy neki is elveszett. A szülői házánál tartotta ezt a kéziratot, ott éppen átrendezés volt, a sógora mindent kidobált. Már a kukából hozta vissza. Visszakaptam, ami maradt belőle. Tavaly elkezdtem számítógépbe beírni. Kisebb-nagyobb stiláris meg gondolati javításokat kell eszközölni, de nem akarom a lényeget megváltoztatni. Bizonyos motívumokhoz lábjegyzetekbe csatolva elkezdem mesélni, milyen volt akkor Prágában, milyen volt a mi szerelmünk. Tehát egy ilyen kettős regény lesz. Ma már érdekesnek tűnik az 1988-as Prága, akkor még nem tudhattam, hogy ez az állapot nem az örökkévalóságig tart, hogy ez húsz-huszonöt év múlva mennyire múlt lesz. Jelentős ellentét van a két szövegrész között, mind a két rész kilenc fejezetből áll. Jelenleg az első rész kilencedik fejezeténél tartok. Nagyon szeretném befejezni, az elvarratlan szálakat rendbe tenni. Izgalmas szöveg kezd kialakulni, egy kiadói szerkesztőnek mutattam is, aki remekműnek nevezte… Még korai volna értékelni, hiszen nincs készen, de érzem, valami nagy svung van a dologban. Egy olyan regény, ami elveszett, aztán meglett. Az első fejezete a Kemény-féle változatból hiányzik, és hiányozni is fog. Éppen az a Tarkovszkijról szóló esszé, amiből sokat kiveszek a mostani átiratomban. Arra figyelmeztetett, hogy ez a veszteség nem veszteség, azért nem annyira kár, ami elveszett…

(Erdélyi Riport, 2013/?.)