Ha az első mondat nem stimmel, akkor nem jöhet a második

Szilágyi Aladár: Mi az indok, a „mentség” a viszonylag kései kezdésre?

Szvoren Edina: Egyértelműen a meg nem születő művek szolgálhatnak mentségemre. Amúgy is lassan érő típus vagyok, minden téren mindig nehezen állnak össze a dolgaim. Talán az is hozzájárult, hogy nem értek olyan olvasói benyomások, amik az alkatomnak megfelelő írást elősegítették volna. Főképpen regényeket, sőt nagyregényeket olvastam, olvasóként ebben a közegben éreztem jól magam, és ez nem biztos, hogy segített. És éppen akkor kezdtek alakulni a dolgok, amikor több magyar könyvet kezdtem olvasni. A világirodalomból részben eredetiben, részben fordításban megjelent műveket fogyasztottam. A magyar nyelvvel való intenzívebb érintkezés, a kisprózára figyelés – amiben a magyar irodalom erős – nem több véletlen egybeesésnél, hogy akkoriban kezdtek működni a dolgok, amikor egyáltalán képes voltam megírni azokat, amik végül töredékben maradtak.

Sz. A.: Felsőfokú zenei képzettségének van-e valamilyen hatása, következménye az írói munkájára nézvést?

Sz. E.: Az én „zenészségem” eléggé prózai, mivel én szolfézst és zeneelméletet tanítok, abban számomra nagyon hangsúlyos a tanárság, az emberekkel, a csoportokkal való viszony, a velük való bánásmód. Miközben persze, folyton zongorázunk meg éneklünk, viszonylag kevés a zenélésnek az az oldala, mint amikor az embernek saját hangszere van a kezében. Ez egy kötelező tárgy minden zenész számára, ez az, amit kevesen szeretnek közülük. A tanítás és az emberközelség az, ami megtart mellette, túl azon, hogy persze, fizetést kapok érte. Nem maga a zene, hanem az emberfürdő, az arcfürdő az, ami hat az írói tevékenységemre.

Sz. A.: Csak az első kötetét, a Pertut volt lehetőségem végigolvasni, a másodikból csupán néhány, folyóiratokban megjelent novelláját ismerem. Ennyiből is észrevettem, hogy nagyon fontos ezeknek az írásoknak az indítása. Úgy érzem, van ebben valami abszolút tudatosság, ugyanakkor ha az írásoknak a befejezését nézem, nem egyszer – bizonyára ugyancsak tudatosan – a lezáratlanság jellemzi őket…

Sz. E.: Igen, az indításnak mindig van egy ilyen szándéka, hogy az olvasót szívja be, tapadási felületet kell képezzen a műhez, ugyanakkor – mostanában nem biztos, hogy teljesen igaz, régebbi írásaimra valóban áll ez – vonzanak azok a keretek, amelyekből sejthetően kilóg az alakok élete, és nincsenek annyira történetszerűen megformálva. Ezt leginkább a befejezetlenség érzékelteti, mintsem az elkezdetlenség.

Sz. A.: Az is egyfajta szerzői eszköz, fogás, hogy úgy mondjam, a szerző által kialakított „csapda”: az olvasónak a bizonyos fokú elbizonytalanítása. Nem?

Sz. E.: Ha erre igent mondanék, azt jelentené, azt gondolom, hogy én nagyon tudok valamit, amit nem árulok el. Vagy azt az ígéretet tenném az olvasónak a mű elején, az olvasóval kötött szerződés szerint, minthogyha majd egyszer elmondanám, és mégsem tenném meg. Nem erről van szó, sok esetben én magam sem tudom, mi az, amit kihagyok, csomó esetben meg több lehetőség van a fejemben, csak én sem döntöm el. A hiányosság sokszor ennek köszönhető. Az olvasó elbizonytalanítása esetleg csak eszköz lehet arra, hogy előidézze azt az állapotot, amit én olvasóként is szeretek. Vagyis akkor vagyok benne egy műben nagyon, ha a fantáziámra nagyon sok van bízva. Akkor válik kerekké és világszerűvé egy mű, ha sokat bíznak rám. Ez ízlés kérdése, meg alkat kérdése, nyilván az én olvasói tapasztalataimat próbálom visszaírni.

Sz. A.: Ehhez tapad az is, hogy számomra külön érdekesség volt olvasóként adott pillanatban bizonyos pontokon, vissza-visszatérve, az evidenciáknak a rejtélyessége, a játék a hihetővel és a hihetetlennel…

Sz. E.: Az evidenciákat nem mondom ki, talán, mert untatnak. Mert számítok arra, hogy azokon a helyeken elég az utalásszerűség, itt nem a fantázia alkotóképessége az érdekes, hanem hogy ami nyilvánvaló, az amúgy is tudható. Az irodalom valamiképpen a lehetségeset próbálja megfogalmazni, és abban mindig benne van az, hogy a különösnek – ami néha hihetetlennek tűnik – és a valószerűnek a metszetében szokott állni a legtöbb írás.

Sz. A.: Jól fogalmazok, ha azt mondom, hogy ezekben a prózai művekben talán nem is annyira „a történet” a fontos, hanem a helyzetek, a viszonyok, a relációk?

Sz. E.: Ha az első kötet írásaira vonatkoztatjuk, ez abszolút igaz, de most mintha kicsit más irányba tartanék. Rövidebbeket írok, minthogyha más is működtetné ezeket az írásokat. Azt a világot minduntalan megfogalmazni nem lehet, azért is keresek valami mást.

Sz. A.: Szinte mindegyik írása egy-egy külön világ. Vannak ugyan bizonyos átjárások, netán utalások egyikből a másikba, de az író által felhasznált eszközök, a reáliák, a tárgyak, a sokszor irigylésre méltóan pontosan, plasztikusan megrajzolt részletek, gondolom, elsősorban az atmoszférateremtésnek is fontos kellékei.

Sz. E.: Visszautalva korábbi kérdésére, ha az embernek fontos az, hogy sokat bízzon az olvasó fantáziájára, akkor nagyon erős impulzusokat kell adnia, és annak a kevésnek, amit megmutat, plasztikusnak és elevennek kell lennie. Így könnyebben belobban az olvasói képzelet. Nyilván, más okai is vannak. Egy tárgyi környezet leírásának nem csak olvasástechnikai célja van, sokszor a statikusság fontos elem ahhoz a világhoz, amit az ember ábrázol. Ha túl sok a tárgyi leírás, a dolgok változhatatlansága is előtérbe kerül.

Sz. A.: Engedelmével hadd idézzek egy magával készült interjúból. „Talán azért sem tudtam nagyon sokáig írni – itt most visszautalok a beszélgetésünk elejére –, mert nem hittem el, amit írok.” Hogy van ez?

Sz. E.: Nagyon megérzem, hogy az ember mitől gondolja azt, hogy amit leír, az hihető vagy elképzelhető. A legutóbbi kérdéséhez is kapcsolódik, ezekre a támpontokra az írónak is szüksége van, nem csak az olvasónak. Az a kevés képzeletbelobbantó részlet az nekem is kell. Ha visszaemlékszem, ezek a töredékben maradt írások a tárgyi környezetben voltak szegények, emberben voltak szegények, húsban és vérben. Nem térbeli alakok voltak, mondatok voltak benne meg gondolatok. Ezt nem hittem el.

Sz. A.: Fogalmazzak úgy, ami a műhelytitkokat illeti, adott pillanatban, az alkotási folyamatban szerzőként mennyire módolja meg előre, esetleg fejben a dolgokat? Vagy elkezd írni, és inkább a szöveg sodorja magával?

Sz. E.: Sodrásról azért túlzás lenne beszélni, nekem nincsenek „sodró erejű”, lendületes írásaim, de nincsen bennük megfontolás sem. Kevés olyan írásom van, aminek a körvonalait legalább láttam, hogy milyen epikus mag köré épülne fel. Magam sem tudom, hogy mi minden fog történni. Olyan típusú író vagyok, aki nem is tud továbbmenni, amíg a mondat nincs kész. Később aztán változhat, de valamilyen átmeneti érvényességgel fel kell állnia a mondatnak, hogy tudjam, úgy lehetséges-e. A mondatnak kell stimmelnie, hogy elhiggyem: úgy lehetséges. Van a másik típus, aki végigsuhanva kopogja le, végigfirkálja a lapokat, és utána még átmegy rajtuk kétszer-háromszor. De nálam, ha az első mondat nem stimmel, akkor nem jöhet a második.

Sz. A.: Nem könnyű olvasmányok a maga novellái, de a szövegszövetnek a sűrűsége nagyon jellemző, annyira, hogy némi olvasói rutin megszerzésével rá lehet ismerni Szvoren Edina mondataira. Mintha előéletében szövőnő lett volna, azon a bizonyos szövegszőnyegen kialakulnak bizonyos alakzatok, történések, amik nem feltétlenül fejeződnek be. Ugyanakkor nem egyszer, a felkészületlen olvasó számára hirtelenül, idegen elemek is belészövődnek, amik viszont az egésznek adhatnak egy újabb gellert, egy újabb irányt. És olyan „szövődményei” is vannak ennek a szőnyegnek, amik kilógnak belőle, mégis helyük van benne…

Sz. E.: Igen. Nehéz ehhez a felvetéséhez kapcsolódnom. Csak egy buta tréfa: az újabb írásaim, amiket maga kevésbé ismer, konkrétan, még motivikusan is vonzzák az ilyen anyagokkal való babrálást: van néhány írásom varrásról és egyebekről. Különben nincsenek előre ilyen elgondolásaim az ilyenfajta fogalmazástechnikára nézvést, hogy hirtelen megjelenik, felvillan valami idegen anyag. Valószínűleg elárul rólam valamit, ami nem okvetlenül szándékos, az olvasóra bízom, hogy mit olvas ki ebből. Műhelytitkokat nem tudok elárulni, mert mindez nem tervszerű, ujjlenyomatként olvasható és regisztrálható, nem ars poeticaként.

Sz. A.: Kicsemegéztem magamnak egypár dolgot. Az Ió nevű, vissza-visszatérő hősnőjére vonatkozóan találtam egy nagyon frappáns megfogalmazást, amit aztán a szöveg a továbbiakban maximálisan igazol: „Io permetszerű jelenléte”. Ezek a dolgok azon frissiben ugranak be, vagy szintén egy folyamat eredményei? Vagy Iónak a részletes arcleírására gondolok, nem dicséretnek szánom, tényként közlöm: az is egy remekbe szabott írói teljesítmény.

Sz. E.: Az egy különösen ihletett állapotban írt mű, az első befejezett novellám. Azóta se tudtam úgy írni, ahogy akkor. Akkor talán még fejben is írtam, mondatok is születtek fejben. Bűnös módon még tanítás közben is ez járt a fejemben. Azóta se ismétlődött meg. Azt szoktam gondolni, ez „az első cigaretta szindrómája”, mindig azt a kellemes zsongást keresi az ember. Nem mintha könnyű lett volna megírni, de akkor volt olyan írásrévületem, amiből azt éreztem, hogy „írni jó”… De akkor is írni akartam, amikor tudtam, hogy „nem jó”, és most is írni akarok. Ez a fajta élmény egyre inkább hiányzik. Ami Ió permetszerűségét illeti, egy olyan figura volt, aki a vizekkel van összefüggésben. Minden jelző akkor találja meg a helyét, amikor a mondat íródik, tehát nem egy csontvázra rakódnak föl a jelzők, nincs kipontozva, hogy itt egy jelző lesz, ott egy főnév. A szerkezetet maguk a szavak hozzák, akár az epikus szerkezetet – ha van ilyen –, akár a mondatszerkezetet. Minden, minden alkalomszerű.

Sz. A.: Apropó, szerkezet. A prózapoétikai fogásokon is el lehet elmélkedni. Feltűnő az első kötet címadó novellájának a felszólító módban való koncipiálása. A „szerzői önkény” mindenre képes. Magamnak nem is annyira felszólító módnak neveztem, hanem „utasító”, „rendelkező” módnak, mintha egy színházi rendező tenné. A szerzőnek joga van önkényesen beavatkozni a dolgokba, a novella története az ő rendelkezései, utasításai szerint bonyolódik.

Sz. E.: Ennek az írásnak a születéséről elmondhatom, hogy nagyjából végig megírtam egy elbeszélést, amiben nem találtam semmi örömet, érdekeset. Holott az ötlet, hogy a szülők szilveszterkor összetegeződnek a felnőtt gyerekükkel, az önmagában is elég furcsa. Mégis nagyon közhelyesnek és üresnek tűnt. Támadt egy ilyen ötletem, nem egyszerűen átmásolgattam felszólító módba, hanem elkezdett megváltozni az írás. Egészen más lehetőségei lettek a történetnek. Egy más mű lett ettől. Nem volt erről egy komolyabb elképzelésem, hogy mit csinál a felszólító mód egy írásművel, inkább csak észrevettem, és arra kezdtem el reagálni. A szépirodalomtól talán semmi nem annyira idegen, mint a felszólító mód használata. A fikciós beszéd voltaképpen soha nem állít semmit, bemutat dolgokat, nemhogy felszólítana. Ez a fajta „agitációs beszéd” idegen a természetétől. Egy izzadságszagú próbálkozás volt, ami bejött. Tehát vannak ilyen izzadtságszagok, amik aztán elpárolognak.

Sz. A.: Ide kötődik az is, hogy bizonyos írások egyes szám első személyben, mások harmadik személyben íródtak. Olyan is van, például az Érett, fáradt, meleg, ahol az első személy átvált második, majd harmadik személyre, sőt többes szám első személyre is, mi több, akár egy-egy hosszabb mondaton belül is vannak váltások. Ez hogyan jön össze?

Sz. E.: Az első kötetemben tényleg több ilyen trükkös írás van, aminek a beszédmódja hordoz valamilyen külön tartalmat, a beszédmód maga egy ihlető forrás arra nézve, hogy mi is mondódik el. Ebben az írásban a két személynek a kapcsolata érzékelteti, hogy az emberen belül hogyan képződik meg a másik. Ez is egy jó írás volt arra, hogy egy alak miként képes kezelni egy kapcsolatban a másik személy jelenlétét. Az ötlet az innen jött, hogy az ember önmagáról harmadik személyben is beszél.

Sz. A.: Hasonló „technika” A szállásadónő rövid éjszakája. Egy pár elmegy a tengerpartra nyaralni, és adott pillanatban, hogy melyikükkel történik valami, melyikük reagál bizonyos dolgokra, az sokáig nem derül ki, mert a szerző ilyen elbizonytalanító szóhasználatot vesz igénybe, hogy „egyikük”, „másikuk”, „valamelyikük”, csak a legeslegvégén vált át egyetlen személyre, az asszonyra, aki ott marad a tengerparti falucskában.

Sz. E.: Én alkalmasnak találtam arra azt, amit előttem is, utánam is használtak, ha valahová ketten, pontosabban hárman mennek el, hogyha ott valami történik, az hogyan robban föl, és hogyan változik meg. Ez nagyon testhezálló kifejezésformának tűnt. Akkor nagyon tudatosan, a kezdet kezdetétől ezt választottam. Arra már nem emlékszem, hogy a széthasadás állapota mikor lett világos…

Sz. A.: Szinte minden írásában jelen van az álságaink, az önáltatás, az egymás áltatása, a hazugságaink, a meg nem értettségnek a kérdésköre. Ennek számomra egyik legplasztikusabb megjelenítője a Temetés volt. Annak valóságos panoptikumát látjuk, hogy miként viszonyulnak egymáshoz, akár egy családon belül is, ami aztán kivetítődik az egész társadalomra…

Sz. E.: Ezek kivételes pillatanai az életnek, mint minden ilyen családi esemény. Ez a panoptikumszerűség majdhogynem adott, itt nagyon nem is kellett a képzelethez folyamodnom. Tulajdonképpen majdnem minden temetés ilyen…

Sz. A.: 2010-ben jelent meg az első kötet, a Pertu, 2012-ben a második, a Nincs és ne is legyen. A szerző szerint, aki mégis csak legjobban ismeri ezeket a köteteit, mi az, ami hasonló, mi az, ami a másodikban jelentősen eltér az elsőtől?

Sz. E.: A hangütés, az atmoszféra hasonló, talán a másodikban kevesebb narrációs ötletet vagy trükköt használok, részben azért, mert ami egyszer beválik, egyszer jó, azt a fogást nem lehet örökké használni. Az is jobban érdekelt, hogy kevésbé rikító színekkel is tudok-e írni. Az első kötet írásaiban megvan az a kétségbeesés meg öröm is, az írásdüh, ami részben annak is szól, hogy végre lehet… A második kötet írásainak születése idején azt próbálgattam, hogy miként lehet halkabb írásokkal valami hasonlót produkálni. Mostanában tárcanovellának nevezhető dolgokat írok. Most valahogy kevésbé igaz ez, hogy az erős kezdést és a nem befejezettséget gyakorolom. És a történet jobban előtérbe kerül.

Sz. A.: Olvasóként rájöttem valamire. Szvoren Edina legtöbb írását kétszer ajánlatos elolvasni. Egyszer elolvasom, de ahhoz, hogy a további – mondjam így – rafináltabb dolgokat észrevegyem, szükségem van a második olvasásra is. Azt is érzékeltem, hogy az egy kötetben megjelent írásoknak volt bizonyos „közük” egymáshoz. Egyfajta minimális kontinuitást is éreztem bennük. Feltettem magamnak a kérdést – és utána megválaszoltam magamnak anélkül, hogy a szerzőt kifaggattam volna –, bár mintha regénygyanús regénykezdeményezés lett volna egyik-másik írása, ilyen tömör, ilyen sűrű szövetű prózában lehetetlen regényt írni. Így van?

Sz. E.: Igen, ezt én is így gondolom. Tulajdonképpen a novella sűrűségénél fogva a lírához áll közel. Nem lenne arányos, a textúrának és a formának ellentmondása volna, ha tovább tágítanám. Én nem gondoltam sose regényt írni, bár a második kötetben azért több olyan írás van, ami lazán kapcsolódik egymáshoz, volt egy népesebb társaságuk is, csak aztán a kötet összeállítása közben eldobáltam.

Sz. A.: Szigorú önmagához ilyen értelemben?

Sz. E.: Azt mondják, de nekem nem tűnik szigorúnak ez a normálállapot. Sokszor az nagyon veszélyes, én már megpróbálom letiltani az összefüggő írásaimat magamban, mert ott akkor az egész borulhat. Én tényleg nem vagyok egy regényíró alkat. Akkor szoktam újra használni egy alakot, ha úgy érzem, hogy benne még rejtőzik lehetőség. Egy ilyen teherbíróbb, tágasabb alaknál elfogja az embert a kísértés, hogy még foglalkozzék vele. De maga a regénystruktúra nem kísértett meg soha.

Sz. A.: A különböző ítészek, akár a világirodalomból, akár a magyarból – ugye, ez is együtt jár az előkanonizálással – igyekeztek magát bizonyos nevekkel összekötni. Kinek ezek a nevek, kiknek amazok jutottak eszébe. Edinának ki jut eszébe saját magára nézvést, kivel érez valamilyen alkotói rokonságot?

Sz. E.: Ezt nagyon nehéz megítélni, sokszor gondolok persze valakire, de hogy érezhetően ott van-e az írásaimban, nehéz megítélnem. Tar Sándort említhetném, de bennem furcsa módon Nádas Péter is föl szokott merülni. De éppen az említett első írásom egy ilyen kosztolányis lendületből született, nem tudom, hogy mindebből mennyi jön át, de akár Bodor Ádámot is mondhatnám.

Sz. A.: Hadd ejtsünk szót arról is, mivel Nagyváradon beszélgetünk, és Réz Pálnak sok köze van Váradhoz, hogy debütálóként bizonyára nagy örömére szolgált, hogy az első írásaira éppen ő figyelt fel. A recepció mennyire zavarja, mennyire lelkesíti, fékezi vagy ösztönzi?

Sz. E.: Réz Pálnak kezdetben volt egy ilyen megtermékenyítő türelmetlensége, hogy mikor lesz már a kötetemből valami? Úgy gondolom, hogy azok a beszélgetések, amiket akkoriban folytattunk, bizonyosan segítették az első könyvem megjelenését. Jómagam másképpen viszonyulok két-három év után a kritikai visszajelzésekhez. Bármi tud fékező lenni egyébként. Az megint csak az én állapotomtól függ, hogy mi hogyan hat, a dicséret éppúgy, mint az elmarasztalás. Nem érdemes túlságosan törődni a visszajelzésekkel, bizonyos dolgokkal nem lehet mit kezdeni. Belátni tudom csak bizonyos megjegyzéseknek az igazságát, és csak megvonom a vállam. Tehát mindenképp nekem kell elintéznem, és az én fogékonyságomon múlik. Amire én eleve fogékony vagyok, azt már úgyis munka alá vettem. És azzal valami történőben van. Ezért is van valószínűleg, hogy nem nagyon lehet írást tanítani. Megtanulni nem is lehet, de tanulni úgy, ha az ember csinálja. Nincs segítség, az olvasás segít.

(Erdélyi Riport, 201?/?.)