2015. június 9 | Lakatos Artur | Társadalom

Fejezetek a kolozsvári magyar egyházi iskolák múltjából

A napjainkban zajló Mikó-ügy talán a legjobb példája annak, hogy az erdélyi magyar egyházi iskolák kérdése nemcsak oktatási, hanem közjogi értelemben is milyen fontos részét képezi a közbeszédnek. Szekuláris beállítottságú értelmiségiek részéről gyakran hangoztatott vélemény, hogy az iskolákat az állam tartsa fenn. A következő oldalakon az erdélyi magyar egyházi iskolák múltjáról és a közművelődésben betöltött szerepéről fogok értekezni. Bemutatóm célja nem az, hogy nyomon kövessek minden eseményt, mely e nagy múltú iskolákhoz kapcsolódik, részben azért nem, mert ezt előttem már megírták mások, de a nagy múltú tanintézmények fontosságának kihangsúlyozására érdemes röviden visszapillantani, a múlt jelentősebb történéseit dióhéjban összefoglalni.

Az egyházi iskolák századokon át óriási szerepet játszottak Erdély művelődési életében. Szerepük meghatározó volt a környező területekhez képest, a máskülönben a polgárosult országok mellett elég gyatrának feltűnő erdélyi kulturális világban, és nemcsak a magyar nemzet, hanem az együtt élő románság és a német ajkú szászok kultúrtörténetének gyarapításához is nagymértékben hozzájárultak. A békés egymás mellett élést elősegítette az 1568-ban a tordai országgyűlés által hozott törvény, mely Európában elsőként biztosította a vallási türelmet.1 A különböző felekezetek nagyrészt békében megéltek egymás mellett, konfrontáció helyett inkább a rivalizálás volt meghatározó, egyik a másikat békés eszközökkel próbálta felülmúlni. Ez megmutatkozott az oktatás terén is, ahol több, más-más felekezethez tartozó kollégium létezett, s ezek egymással versengtek a színvonalat illetően. Nem kivétel ez alól Kolozsvár sem, ahol a hagyományos négy „bevett” vallás közül háromnak, a katolikus, református és unitárius egyháznak egyaránt nagy hagyományú fiúkollégiuma volt még az erdélyi fejedelemség idejéből, s ezek mellé, a női emancipáció kiteljesedése előtt, a nők oktatásának szüksége jegyében leányiskolák is létesültek.

Kolozsvár az erdélyi művelődés fontos központja volt. Egyesek szerint a város területén már III. Béla idejében volt iskola az Óvárban.2 Ezt a Benedek-rendi szerzetesek alapíthatták, tőlük azonban az épületet a dominikánusok vették át és alakították klastrommá.3 A középkori társadalomra jellemző volt az, hogy aránylag kevesek részesültek oktatásban, és ez is főleg az egyházi értékekre terjedt ki. Ezzel szemben hozott újat a reformációval meghonosult protestáns gyakorlat: az oktatást kiterjesztette, a tudást igyekezett a polgárosodó világ keretében közkinccsé tenni. A protestáns felekezetek által fenntartott iskolák a világi életre neveltek, így látogatottságuk is szélesebb körű volt. Hogy a katolikus egyház sikerrel vegye fel a harcot a protestantizmussal, kénytelen volt változtatni és csakhamar színvonalas verseny alakult ki, ami hosszú távon minden résztvevőnek a javára szolgált.

A nagy múltú kolozsvári kollégiumok közül a legrégibb az unitárius, melyről joggal állítja egykori igazgatója, Bodor András, hogy az unitárius iskolák közül a legfontosabb, „amely nemcsak hazai, hanem egész európai viszonylatban egyedülálló intézmény volt.”4

Története az 1557-ben Gyulafehérváron tartott országgyűlésig nyúlik vissza, amikor is a karok és rendek arra kérik a kiskorú János Zsigmond helyett hatalmat gyakorló Izabellát, hogy „a köz hasznára és díszére” bizonyos zárdákat, melyek a szerzetesek kiűzése következtében megüresedtek, alakíttasson át iskolává. A királyné engedélyezi is ezt Marosvásárhely és Kolozsvár esetében.5 Az ugyanez évi tordai országgyűlésen születik végleges döntés, s ennek eredményeként Kolozsváron a domonkosok zárdájában létesül iskola; ezt az unitárius egyház főiskolává fejleszti.6 Jelenleg az épület a kolozsvári állami zenelíceumnak ad otthont. A történelmi igazsághoz hűen meg kell említenünk, hogy az Izabella királynő által alapított iskola kezdetben lutheránus, 1564-től református, és csak 1566-tól unitárius,7 fejlődése jól tükrözi a kor változásait. János Zsigmond az iskola fenntartására a kolozsvári dézsma egynegyedét utalta ki, az adományt az őt követő fejedelmek is megerősítik.8 Az iskola fontosságát mutatja az a tény, hogy első rektora maga a vallásalapító Dávid Ferenc. 1563-ban még az erdélyi és az összmagyar művelődés nem kevésbé jelentős figurája, Heltai Gáspár a rektor.9 Mivel Kolozsvár magyar lakossága mellett a szász polgárság is unitárius hitre tér, hosszú ideig a magyar diákok mellett a szászokat is oktatták és az iskolának a magyar rektorokkal felváltva szász rektorai is voltak. A szászok azonban nem sokáig maradnak meg unitárius hiten, így az iskola is kizárólag magyar jellegű lesz, az utolsó szász rektor 1690-ben Jövedécsi.10

János Zsigmond halála után rosszabbra fordul az unitárius vallás sorsa, mivel az új fejedelem, Báthory István a katolicizmus híve volt.11 Báthory Zsigmond kezdte ismét támogatni az unitáriusokat, 1595. december 27-én a kollégium évi 1000 forint jövedelmét „örökre” biztosította, 1597-ben újabb évi 1000 forint jövedelmet utalván ki számára.12 A következő fejedelmek inkább a református egyház hívei voltak, de az unitáriusokat nem zaklatták. A protestantizmusra ismét rosszabb idők következtek Erdély függetlenségének és szuverenitásának elvesztésével, mivel a Habsburg-ház a katolikus hit védőjeként ez utóbbit részesíti előnyben. Az unitáriusok 1693-ban elvesztik a katolikusok javára az iskolaépületet, ennek következtében új iskolát kénytelenek építeni, s annak elkészültéig a tanítás gyakorlatilag szünetel, az átmenetileg kijelölt házak nem felelvén meg a céloknak.13 1693–1697 között kerül át a főtéri épületbe, viszonylag rövid időre. A Habsburg-birodalom katolikus egyházat támogató politikája lehetővé tette, hogy a katolikus egyház 1716-ban kiűzhesse az unitáriusokat piactéri épületeikből, először a templom, majd nem sokkal később az iskola is elvétetik.14 Ennek következtében az unitárius egyház ismét új iskolát kényszerül építeni. Az átmeneti időszak nagyon nehéznek bizonyul, nemcsak az unitárius hitűek, hanem általában az egész környék lakosságára nézve, különböző katasztrófák – árvíz, éhínség, pestisjárvány – miatt. Az 1719-ben Kolozsváron is dühöngő pestis siralmas állapotot okozott, 1720. október 10-én mindössze 9 tógás diák és 6 nevelő állt készenlétben, más okokból távol volt még 5 diák.15 1725. november 7-én vásárolja meg Pálfi Zsigmond püspök és Teleki Ferenc kurátor a Magyar utcai telket,16 s erre épül az új iskola, de ennek építése csak 1806-ban fejeződik be. Ebben az épületben ma az Egészségügyi Líceum található.

A XIX. század végén Berde Mózes 100 000 forintos adománya szolgáltatja az alapot az egyház azon elhatározásához, hogy diákjai számára új, minden eddiginél nagyobb épületet emel. Pákei Lajos építész, volt növendék tervei alapján készül el, 1901. szeptember 27-én avatják fel ünnepélyes keretek közt. 380 tanuló befogadására tervezték alkalmasnak, ebédlő, bentlakás és laboratóriumok is álltak a növendékek rendelkezésére. Az épület kezdetektől fogva az Unitárius Teológia és Püspökség székhelyeként is szolgált, és e szerepeit, az Unitárius Egyház tulajdonaként, egészen 1948-ig, majd napjainkig is megőrizte.17 Az unitárius kollégium színvonalát tükrözi, hogy már fennállásának első századában több növendéke is külföldön tanult tovább, olyan színvonalasnak számító egyetemeken, mint a wittenbergi, padovai, frankfurti.18 A fent említett Berde Mózesen és Pákei Lajoson kívül az idők folyamán olyan nevek kötődnek az intézményhez, mint Mikó Imre, Székely Mózes, Brassai Sámuel, Kriza János, Berde Áron, Paleologus Jakab.19 A két világháború közötti oktatás meghatározó személyisége maga Gál Kelemen, a kollégium igazgatója,20 az államosítás pillanatában pedig a tanulmányait Oxfordban is végző, 1943-ban klasszikafilológiából doktorátust szerző dr. Bodor András töltötte be az igazgatói funkciót. Ő ír a következőképpen 1993-ban: „A kolozsvári iskola a vallásszabadság, a türelem, a vallási és nemzetiségi megértés szellemében 437 éven át járult hozzá a hazai, az erdélyi ifjúság neveléséhez. Európai, sőt világviszonylatban is egyedülállóan értékes színfoltot jelentett a nevelés és művelődés történetében.”21

Nem kevésbé fontos a város katolikus iskolája sem, melynek múltja szervesen kapcsolódik a jezsuita és piarista rendek munkájához. Erdélyben a reformáció rövid időre elsöpörte az egyetemes egyház befolyását, megszüntetve intézményeit is. Változás állt be viszont, amikor Erdély trónjára Báthory István került. Mint hívő katolikus, ennek a vallásnak megerősödését kívánta, de a politikai helyzet miatt nem nyúlhatott drasztikus eszközökhöz, így döntött a jezsuita szerzetesrend behívásáról. A jezsuiták levelezéséből tudjuk, hogy 1571. december 14-én levelet intéz egy kiváló atyához, akit szilágysomlyói birtokára hív meg tárgyalás céljából.22 A jezsuiták nagy előnye, hogy nagyjából egységes tanrendjük volt, ami a kor szelleméhez képest nagyon haladónak és hatékonynak számított.

A jezsuiták érkezésekor, 1579-ben Erdélyben egyetlen katolikus iskola sem működött. Először a kolozsmonostori volt bencés szeretetházat és templomot veszik birtokukba, itt létesítik első iskolájukat. Másutt, ahol szintén megtelepedtek, munkájuk egy idő után megszűnt, de Kolozsváron kisebb-nagyobb megszakításokkal fennmaradt. Báthory a jezsuitáknak a Farkas utcában egy volt apácazárda épületét jelölte ki iskolaépületként, a zárdával együtt átadott templom kijavítására (ma a Farkas utcai református templom) saját költségén téglát adott, és adományához a pápa jóváhagyását is kérte. Hogy a rend fennmaradhasson és működését illetően a későbbiekben se ütközzön anyagi akadályokba, a fejedelem a régi bencés apátság birtokait adományozta a jezsuitáknak, azokat a részeket pedig, melyek időközben magántulajdonba kerültek, saját pénzén visszavásárolta, úgy adta az atyáknak, külön országgyűlési határozat nélkül, mivel még a János Zsigmond alatt hozott országgyűlési határozatok értelmében a fejedelem szabadon rendelkezhet a reformáció alatt a katolikusoktól eltulajdonított birtokokkal.23 A jezsuiták az 1581-ben a Farkas utcában felavatott kollégiumot csakhamar főiskolai szintűvé fejlesztik,24 hosszú ideig ez Erdély egyetlen főiskolája. A jezsuiták térítettek vissza sok, időközben protestánssá lett hívőt, sőt, már protestáns vallásokban születetteteket is katolikus hitre térítettek. Színvonalas iskolájuk vonzó volt vallástól függetlenül mindazok számára, akik jó nevelést szerettek volna gyerekeik számára, így kerültek a jezsuita internátusba román papok gyerekei is, köztük a kor ortodox püspökének unokája is, 1584-ben pedig a jezsuiták iskolájában 16 protestáns pap fia is tanult. Báthory István, valamint utódja és bátyja, Báthory Kristóf is nagy érdeklődést mutatott az intézmény sorsa iránt. A jezsuiták eredményeit még a város területén rivális unitáriusok is elismerték.25

A látványos fellendülés azonban rövid ideig tartott. Miután Báthory Zsigmond került a trónra, a protestánsok elérték azt, hogy a fejedelem beleegyezzen a jezsuiták kitiltásába: 1588-ban el kellett hagyniuk Erdélyt. Báthory Zsigmondot nem lehet tehetség hiányával vádolni, de búskomorságra való hajlama, kiegyensúlyozatlan természete és ambíciói rányomták bélyegüket uralkodására. Ezt a jezsuitákkal szembeni megnyilvánulásai is igazolják, ugyanis tettét hamar megbánta és 1595-ben országgyűlési végzéssel hozta vissza a jezsuitákat. Visszaadta nekik elvett birtokaikat is, így a szerzetesek újra megnyithatták kolozsvári iskolájukat. A rendet támogatta utódja, Báthory Endre, aki lengyel bíborosból lett fejedelem, majd a román Mihály vajda is. Mihály uralma sem tartott azonban sokáig és Székely Mózes alatt, 1603-ban a felbőszült protestáns nép a kolozsvári jezsuita kollégiumot és szemináriumot (az internátus korabeli neve) is feldúlta. Erdély helyzete a válságos évtized után csak Bocskai István (1605–1606) uralma alatt stabilizálódott, de ez sem hozott túl sok jót a jezsuiták számára, a református Bocskai ugyanis egész Erdélyből összegyűjtötte és kiutasította őket. A kiutasítást Rákóczy Zsigmond uralma alatt, a következő évben (1607) az országgyűlés is megismételte, ezzel kezdetét vette a jezsuita oktatás körüli hosszas huzavona.

Ezzel a jezsuiták nyílt szereplése Erdélyben az egész fejedelemség fennmaradása alatt megszűnt létezni. A hivatalos kitiltás ellenére visszaszivároghattak, nem üldözték őket, világi-papi öltözetben jártak, iskolájuk fennmaradt Kolozsváron, a tanítók teljesen világi öltözetben jelentek meg. Mivel nem hordták a szerzet hivatalos öltözetét, nem léptek fel ellenük. Amikor az uralkodó vagy a rendek úgy érezték, hogy szükséges, megújították a kiutasítási rendeletet, de sohasem foganatosítottak durva, megtorló intézkedéseket, így a jezsuiták félig-meddig nyilvánosan foglalkozhattak a katolikus hívekkel. A kitiltás következtében általában a közismertebbek kényszerültek Erdély elhagyására.

1610-ben Báthory Gábor fejedelemsége alatt az országgyűlés megújította a kitiltási rendeletet, Bethlen Gábor alatt viszont általánosságban megint javult a helyzet. Az 1615. szeptember 7. és október 13. közti országgyűlés a kolozsmonostori templomot megint visszaadta a katolikus egyháznak, és az főúri hívei segítségével sikeresen restaurálta. Újra megnyílt a kolozsmonostori iskola, ahová ismét tódultak a diákok, nem annyira a protestáns Kolozsvárról és környékéről, mint inkább a Székelyföldről. Bethlen a kolozsmonostori iskolát anyagilag is támogatta, sőt az ünnepi istentisztelet alkalmából saját zenészeit bocsátotta rendelkezésre. Hasonló módon járt el Brandenburgi Katalin, majd I. Rákóczy György is. Ez utóbbi nem lépett fel a már itt levő jezsuitákkal szemben, de azt nem akarta megengedni, hogy a rendnek újabb tagjai érkezzenek Erdélybe.

Rosszabb időszak következett II. Rákóczy György uralkodása alatt. 1653-ban elkészült az erdélyi törvénykönyv, az Approbatae Constitutiones, s ebbe belefoglalták, a katolikus főurak minden ellenkezése ellenére, a jezsuiták kiutasítására vonatkozó törvényt is. Amikor a törvénykönyv érvénybe lépett, a közismertebb jezsuitáknak ismét távozniuk kellett Erdélyből, több helyről hosszú időre el is tűntek, a kolozsmonostori iskola azonban fennmaradt. Mikor II. Rákóczy Györgyöt a szerencsétlenül végződött lengyelországi hadjárata után a szultán trónjától megfosztotta, és a török meghódította Nagyváradot és környékét, a török irreguláris csapatok pedig portyáik során a megmaradt Erdély területén is gyakran fosztogattak, a jezsuiták, mivel kívül estek a város falain, attól féltek, hogy a török katonák elragadják a nevelésükre bízott diákokat, ezért kérték, hogy iskolájukat a városba költöztethessék, de hiába. Ez a helyzet Apafi Mihály fejedelemsége alatt fennmaradt, de Apafi halála és a fejedelemség önállóságának és szuverenitásának megszűnésével ismét derült időszak következik Erdélyben a katolicizmusra.

A Habsburg császárok hagyományos politikájukhoz híven a katolikus vallást támogatták birodalomszerte, ott juttatva előnyhöz a katolikus egyházat a protestáns felekezetekkel szemben, ahol csak lehetett. 1693-ban a katolikusok elvették az unitáriusoktól az óvári iskolát és templomot. Az iskolát elsőrangúvá fejlesztették. De nemcsak ebben merült ki tevékenységük, az uralkodó, főképp a katolikus magyar nemesség támogatásával, nagy építkezésekbe fogott, ezek közül legjelentősebb a ma műemléknek számító templom. Volt birtokaikat is visszakapták, de tevékenységük kevesebb, mint egy századon belül, minden eredményességük ellenére, véget ért. 1773-ban a pápa rendeletben oszlatta fel a jezsuita szerzetesrendet.

Erdélyi vagyonukat az ekkor uralkodó Mária Terézia lefoglalta, de ugyancsak egyházi célokra kívánta felhasználtatni. Kolozsvári oktatási intézményeiket továbbra is működtette, azokba tanárokat rendelve. 1796-ban bízta kezelésüket a katolikus püspökségre. Három évig, 1793–1796 között még a volt jezsuiták tanítanak az iskolában, 1796-ban veszi át a piarista rend.26

A piarista rend szintén igen fontos tanító rend ekkortájt. Alapítója, Kalazanczi Szent József 1558. július 31-én született Spanyolországban, ugyanabban az évben, melyben Loyolai Szent Ignác meghalt. Kitűnt jámborságával és nagy tudásával,1583-ban szentelték pappá. 1592-ben, belső szózat hatására utazott Rómába, ahol Colonna bíborosnak lett házi teológusa. 1597-ben alapítja utcagyermekek részére szánt iskoláját, s ezt „Scholae Piae”-nek nevezi el. Az iskola egyre híresebb és sikeresebb lett, csakhamar előkelőbb osztályokba tartozó emberek is hozzá adták tanulni gyermekeiket, a tanulók száma pár év alatt százakra nőtt. Ilyen körülmények között kéri fel VIII. Kelemen pápa egy új papi testület megalakítására. Kalazanczi József 1617-ben alakít új kongregációt, s az 1622-ben alakul át szerzetesrenddé. A kegyesrend kezdetben Itáliában, majd egész Európában elterjedt. 1631-ben létesült rendházuk Nikolsburgban, Morvaországban, ez a rendház adja a kiindulópontot a magyar területeken való terjesztéshez is.27

Magyar területen legelőször a szepességi Podolinban telepednek meg a piaristák, 1642-ben.28 Erdélyben először 1717-ben jelennek meg a még ekkortájt nagyrészt szászok lakta Beszterce városában, ahova Erdély akkori katonai parancsnoka, gróf Steinville István hívta meg őket. Iskolai tevékenységük viszont ebben a környezetben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, besztercei rendházuk 1878-ban meg is szűnt. 1725-ben gróf Károlyi Sándor hívja meg őket családi birtokára, Nagykárolyba, a piaristák rá két évre telepszenek meg ott. 1736-ban III. Károly bocsát ki alapítólevelet, szentesítve a piaristák máramarosszigeti megtelepedését. 1741-ben Medgyesen nyílt piarista iskola, 1750-ben az Aradhoz közeli Szentannán konviktus, majd ezt II. József 1788-ban Temesvárra költöztette. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy Mária Terézia a jezsuiták volt kolozsvári intézményeit 1776-ban a piarista rend gondjaira bízta.29 A piarista iskola első igazgatója Pállya István volt.30 1850-ben szakad el végleg az iskolától az akadémiai fakultás, és Nagyszebenbe költözik.31 Az 1918. évig az iskola komolyabb problémák nélkül működött.

Kiemelendő az iskolában tapasztalt etnikumközi tolerancia. Passuth László így emlékezik meg az iskola tanulóinak etnikai és szociális sokszínűségéről: „Sokan közülük a csíki katolikus családok stipendiumos, rendesen hat elemit végzett (épp ezért erősebb s verekedőbb) fiai voltak, vagy pedig román gyerekeket adtak be koszt-kvártélyra s magyar szóra. A tanárok egy része szlovák és német eredetű volt, emellett valamilyen »latin« egyetemesség türelmes szelleme is lebegett a Farkas utca innenső fele fölött. Persze mindezt bizonyos történeti perspektívából kell lemérni. Az alsóbb osztályokba elég sok zsidó fiú járt, ezek nagy része kereskedelmibe vagy saját műhelyébe, boltjába ment a negyedik után. A patrícius zsidó polgárság fiai inkább a reformátusokhoz jártak. A papok jó része a „választott nép” fiainak kezelte a zsidó fiúkat, s általában valami nagy, kiegyenlítő emberi egyetemességbe fogták őket, melyből persze nem hiányzott némi térítőszellem.

Majdnem minden osztályban feltűntek magyarul rosszul beszélő k.u.k. tiszti gyerekek. Olcsóbb volt magyar iskolában taníttatni őket, mint kiküldeni Ausztriába vagy Morvaországba, rokonokhoz. Így ezek a furcsa nevű, csillogóan-szegény fiúk is szaporították a sokrétű embertájat…”

„Iskolai osztályom ennek a fajtabeli, vallási, nyelvi, származási konglomerátumnak – mely Kolozsvárt oly élénk, nyüzsgő kis metropolissá tette – keresztmetszete volt. Háromszéki törpebirtokos székely fiú, zsidó kárpitos, örmény kocsmáros, román ügyvéd, dél-tiroli katonatiszt fia éppúgy fellelhető volt benne, mint az egyetemi tanárok gyermekei. Az osztály első eminense – örmény volt…”32

Az első világháború után az új, megváltozott helyzetben a kolozsvári katolikus iskola is, unitárius és református társaihoz hasonlóan, anyagi gondokkal küszködött, sújtották mindazok a rendelkezések, amelyek protestáns társait is. Emellett akadt egy sajátos probléma is, a román oktatási törvény szerzetesrendekre vonatkozó paragrafusával is meg kellett küzdenie. Ez ugyanis előírta, hogy a szerzetesek fenntarthatnak iskolát, de abban kötelesek az állam nyelvén tanítani.33 A problémát a Státusnak a közoktatásügyi miniszterhez intézett felirata rendezte, mely szerint ez az iskola nem szerzetesi, hanem az egyházközség által fenntartott oktatási intézmény, és habár tanítanak ott szerzetesek, nem az ő működésük adja meg az iskola jellegét. A kolozsvári iskola, mint ilyen, az Erdélyi Római Katolikus Státus autonóm iskolája, a fenntartó pedig csak alkalmazza a szerzeteseket. A miniszter el is fogadta a magyarázatot, így az iskola jellegének meghatározásakor a tulajdonjog lett az irányadó. A helyzetet viszont végleg csak a Szentszék és Románia között kötött konkordátum oldotta meg; ezt Vasile Goldiş kultuszminiszter 1928 márciusában hozta nyilvánosságra. Ennek pontjai között ott található, hogy a katolikus egyháznak joga van elemi és középfokú iskolákat fenntartani a közoktatásügyi minisztérium ellenőrzése mellett, valamint a szerzetesrendeknek is joguk van saját iskoláiknak nyelvét meghatározni.34

Magyar szempontból olyan nevek fűződnek az iskolához, mint Pázmány Péter, Haller János, Apor Péter, Mikes Kelemen, Baróti Szabó Dávid, Petelei István, Passuth László, Kuncz Aladár, Domokos Pál Péter, Jósika Miklós, Bölöni Farkas Sándor.35 Mivel főiskolai rangja is volt, manapság a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem román vezetése is a kolozsvári egyetemi oktatás múltjaként tekint vissza erre az intézményre.

Szintén nagy hagyományú iskola a református kollégium, és Kolozsvár református lakossága cseppet sem kevésbé büszke rá, mint a város katolikus vagy unitárius közössége a sajátjára. A kollégium történetírója szerint: „Iskolánk történetét nem fűzhetjük Kolozsvár városának valamely 1545 év előtt ismert iskolája történetéhez. Csak későbbi adatokból állapíthatjuk meg, hogy a szászoknak volt itt iskolájok, kik az ágostai evangelicus vallásra 1545 előtt áttértek s Vízaknai Gergelyt ebbe az iskolába hívták meg rectorul 1545-ben – Vízaknai Gergely munkatársa volt Heltai Gáspár kolozsvári papnak a bibliafordításban.

Ez az iskola lett a reformátusoké, miután az ágostai lakók a református hitre tértek.

Az iskolánk korábbi életéről, szervezetéről, a tanított tárgyakról nem maradt emlék, de azt tudjuk, hogy ebben kezdtek 1526 óta magyarul tanítani.”36

Ez idő tájt Kolozsvár református közösségét szerénynek lehet nevezni, a XVII. század elején még istentiszteleteiket a reformátusok egy polgárház boltozatos kapujában tartották.37 A református egyház csak Báthory Gábor fejedelemmé választása után indul igazán fejlődésnek. Az 1608. szeptember 21–27. között tartott országgyűlés felhatalmazza a reformátusokat arra, hogy Kolozsváron lelkipásztort és istentiszteletet tarthassanak minden háborgatás nélkül.38 Ugyancsak Báthory Gábor ajándékozza a reformátusoknak az Óvárban összedőlt templomot. Iskoláról legelőször 1610-ben esik szó, mikor ezen év december 10-én Báthory Gábor a kolozsvári református egyháznak és iskolának ajándékozza a kolozsvári határról bejövő dézsma felét, 600 forintot, oly módon, hogy e jövedelem egyharmada legyen a papoké, egyharmada az iskola rektoráé, egyharmada pedig a tanulóifjúság tartására legyen fordítva.39 Az iskola helyét pontosan nem tudjuk megállapítani, Török István egy 1634-ből származó levéltári adatra hivatkozik, mikor azt állítja, hogy az óvári templom közelében volt,40 Sipos Gábor szerint a mai telefonpalota helyén állhatott.41 Bethlen Gábor, majd I. Rákóczy György alatt erősödik a református egyház. 1638-ban, a harmincéves háború végeztével, az 1638-as országgyűlés II. cikkelyében a rendek kifejezik azon óhajukat, hogy a Farkas utcai templom régi telkén a fejedelem „iskolákat, papoknak való házakat építtessen.”42 A református kollégium ezentúl elválaszthatatlan a Farkas utcától. Az első évtizedekről viszonylag keveset tudunk, az 1620 előtt itt működő tanítókra vonatkozóan nincsenek feljegyzések, az első említett név egy bizonyos Bihari Benedek.43 A legnagyobb név viszont, melyhez az iskola története leginkább kötődik, az Apáczai Csere Jánosé.

Apáczai életrajza mind a mai napig nem teljes. Úgy tűnik, 1625-ben született, iskolázásának kezdetei gyaníthatóan az apácai iskolához fűződnek.44 Azt sem lehet tudni, hány évesen kerül fel Kolozsvárra tanulni. Innen kerül a Bethlen Gábor alapította gyulafehérvári kollégiumba, majd az akkori erdélyi püspök, Geleji Katona István 1648-ban küldi Hollandiába tanulni, az utrechti akadémiára, amelyet45 a protestáns és polgári kultúra fellegvárának tartottak. Utrechten kívül még a franekeri, leideni, majd a harderwijki egyetemen is tanult. A hardejwijki egyetemen doktorált teológiából.46 A holland életszínvonalon kívül nagyon tetszhetett neki az általános műveltség terjesztése, a tanuláshoz való könnyű hozzáférés, a tudományok gyakorlati alkalmazása, az anyanyelvű oktatás, s ezeket idehaza is érdemesnek érezte meghonosítani. 1653-ban érkezik feleségével együtt Gyulafehérvárra, logikát, retorikát és görög nyelvet tanít.47 Ellenségei elérik, hogy 1656. november 20-án II. Rákóczy György parancsára kelljen távoznia Gyulafehérvárról, de átveszi az újonnan épített kolozsvári kollégium igazgatását,48 s elvei gyakorlatba ültetésével rohamosan fejleszti. Csak két olyan gondolatot említenék meg, amelyek univerzális értékűek, és amelyek ma is időszerűek; az elemi oktatást anyanyelven kell kezdeni,49 és ingyenes oktatás megvalósítását kívánta a tanítás minden fokozatán.50 Napjaink realitásainak tükrében is láthatjuk, hogy Apáczai e két célkitűzése mind a mai napig nem veszítette el aktualitását.

Erdély Habsburg uralom alá kerülése, akárcsak az unitáriusokat, a reformátusokat is kellemetlenül érintette, és a XVII. század első felében ténylegesen a református egyház erőit az erőszakkal terjesztett katolicizmus elleni küzdelem köti le, ennek következtében az iskolákra kevesebb figyelmet fordítanak, a református iskolák pénzhiánnyal kezdenek küszködni. Különösen figyelemre méltó az 1762-es jelentés, amely a Mária Terézia által elrendelt vizsgálat eredményeit foglalja össze. A jelentés nagy általánosságában pozitív, habár hangsúlyozza azt is, hogy „hiányzik továbbá itt a legtöbb kézikönyv és rendszeres munka: a közkönyvtár kevésbé van fölszerelve, mint Enyeden s physikai és matematikai eszköz is kevés van”.51

A református kollégium szociális jellegét mutatja az a tény, hogy a XVII. és XVIII. században az iskola növendékei nem fizettek tandíjat, csak lakdíjat. Ezért is érintette érzékenyen az iskolát II. József 1784. május 3-i rendelete, melynek értelmében az örökös tartományok példájára a gimnáziumok, líceumok tanulói egész birodalomszerte évente 12 forint tandíjat fizessenek. E rendeletre a kollégium elöljárósága a következőképpen reagált: „Ha tekintetbe veszi az iskolák és lakosok állapotát, nem tartja életbe léptethetőnek a tandíj fizetésének kötelezettségét, vagy ha életbe léptetnék, nem szolgálna a haza közjavára, sőt inkább ellenére.

Ugyanis bizonyos az, hogy nálunk nemcsak a legalsóbb rendhez tartozók, hanem még a városi mesteremberek s mások, valamint a papok is, falvakban legnagyobbrészt, sőt még a nemesek közül is igen sokan szegények, hogy a professzoroknak tapasztalásból merített tudása szerint még csak az iskolában okvetetlenül szükséges kézikönyveket is alig szerezhetik meg gyermekeiknek: a tanításért a magántanítóknak is nagy bajjal fizetnek évenként három-négy, legfeljebb öt forintot…

Szomorú következései lennének ebből a kegyelmes király céljai ellen; a papi hivatalok üresen maradnának; a külső hivatalok is fogyatkozást szenvednének, nem lévén elegen a vagyonosak gyermekei…” A probléma megoldását így látták: „A bizottság a promisszio megszüntetését javasolja”.52

A XIX. század folyamán is megmaradt az iskola relatív szegénysége (relatív, mivel nem sikerült a tervbe vett átalakítások gyakorlatba ültetése, a ma is meglévő épület ebben a formájában 1810 óta áll fenn), ezért jól jött a környék református arisztokráciájának támogatása, és ez a helyzet fennmaradt egészen az első világháborúig. Erdély Romániához kerülése után az anyagi nehézségek nőttek, de ennek az iskolának a létét nem fenyegették. A századok folyamán itt tanult a református nemesi családok több nemzedéke: Bánffy, Bethlen, Kemény, Kendeffy, Teleki, Ugron, Wesselényi. De nemcsak az arisztokrácia iskolája volt a református kollégium, ide járt ugyanis többek között Áprily Lajos, Kós Károly, Reményik Sándor, Szabó Dezső, Jékely Zoltán, Jancsó Elemér, Méhes György is.53 Az iskola színvonalát mutatja, hogy a két világháború közötti vezető kolozsvári értelmiség tagjai is innen kerültek ki. Mikor a református kollégium múltjára a történetíró visszatekint, általános következtetéseket vonva le, a tanári karra nézve a következőket fogalmazza meg: „Ha a tanárok működését nézzük, nagy általánosságban meg lehetünk elégedve velök. A nyugati művelt nemzetek egyikével, másikával mindnyájan érintkeztek, s alig volt közöttük olyan, aki a tudományok szolgálatába ne állott volna. Egyenként és testületileg is érvényesítették tudásukat, ha új tantervek készítéséről, tankönyvek előállításáról, egyházi, városi, hazafias kötelességek teljesítéséről volt szó.”54 Magáról a kollégiumról mint intézményről szóló ismertetést is a következőképpen zárja: „Szegénységünk állandó volt, állandó maradt: sőt, 1848 után még fokozódott. […] de visszapillantva arra a kerekszámban vett 350 éves múltra, melyet 1545 óta számítunk, a fejedelmi és országos alapítástól számított 284 éves, vagy az Apáczai föllépésétől számított 250 éves múltra és ennek küzdelmeire, biztat a remény, hogy intézetünk nemcsak fennmarad, hanem kegyes alapítóink s nemzetünk törvényhozó testületének támogatásával gyarapodni, tökéletesedni fog.”55

Itt kell említenünk a három nagy kollégiumi könyvtárat; ezek gazdagsága a századok folyamán presztízskérdéssé vált, így állandóan fejlesztették őket. A könyvtárat több forrásból is lehetett gazdagítani: az iskola költségvetéséből erre a célra elkülönített összegből, valamint pártfogók, volt diákok adományaiból. A XVI. század folyamán a jezsuitáké volt a legnagyobb erdélyi könyvtár. Alapjait egyrészt a Báthory István által összegyűjtetett, országszerte még fellelhető katolikus könyvek, másrészt a jezsuiták által magukkal hozott, a kor színvonalának megfelelő tudományos könyvek képezték. Nagy csapás volt az, hogy 1603-ban a könyvtár javarészt szétszóródott, és a katolicizmus háttérbe szorulásával együtt fejlődése is lelassult. 1773-tól újra fejlődésnek indult, a jezsuita, majd a piarista gimnázium keretében, 1948-ra már több mint ötvenezer kötetes volt.

A legrégibb a három közül az unitáriusok könyvtára, melynek alapját az elűzött domonkosok könyvgyűjteménye képezte, ezt fejlesztették tovább folyamatosan. A XVII. század folyamán dúló háborúk alaposan megnyirbálták állományát, de a fejedelemség utolsó éveitől számítva fejlődése töretlen volt. 1948-ra több mint hatvanezer kötete volt.

Apáczai munkája nyomán virágzásnak indult a református kollégium is. Az ennek a tulajdonában lévő könyvtár fejlesztése 1660-tól pontosan nyomon követhető. Az államosítás pillanatában több mint hatvanötezer példányos volt az állománya, benne sok értékes régi nyomtatvánnyal.56

Jelenleg mindhárom könyvtár a kolozsvári Akadémiai Könyvtár állományát gazdagítja. Arról egyelőre nincs szó, hogy eredeti tulajdonosaikhoz visszakerüljenek, de bárki számára elérhetők, kutathatók.

A fiúiskoláknál jóval rövidebb múltra tekintenek vissza a leányiskolák, azonban ezeknek a fontossága sem elhanyagolható.