A „szellemi ellenállás” irodalma

A magyar történelem, meg merem kockáztatni ezt a minősítést: az „ellenállás” (az „ellenállások”) története. (Igaz, ez más közép-európai irodalmakról, mindenekelőtt a lengyelről és a csehről is elmondható.) Olyan történelmi és irodalomtörténeti korszakra gondolok, mint a török hódoltság százötven esztendeje, midőn Balassi Bálint, Zrínyi Miklós (és még sokan mások) mozgósították önvédelmi küzdelemre a nemzetet. Olyan korszakra gondolok, mint a tizenkilencedik század második negyede, midőn irodalmunk: Vörösmarty, Katona, Jósika Miklós és mások adtak éltető szellemet a reformokat kezdeményező politikai stratégiának, mint 1848–1849, midőn Petőfi Sándor költészete a szabadságharc szellemi motorja volt, mint a szabadságharc veresége után következő évtizedek, midőn Arany János költészete, Jókai Mór és Kemény Zsigmond regényei képviselték az ellenállás szellemét. Persze hivatkozhatom a huszadik század első évtizedeinek irodalmára: Ady Endrére, Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, a két világháború közötti korszakban József Attilára, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Déry Tiborra vagy éppen a múlt század ötvenes éveinek közepére, jól tudjuk, hogy az ötvenhatos magyar forradalom is a szellemi ellenállás műhelyeiben készült, és a későbbiekben is mindig irodalmunk volt az a közéleti erő, amely megszervezte az ellenállást, a szembeszegülést vagy legalább a helytállást a történelem kényszerűségei között.

Különösen szembetűnő az irodalomnak ez a felelősségtudata és helytállása a második világháború időszakában, midőn a magyar állam, élén az igen széles államfői jogkörrel rendelkező kormányzóval és általában a nemzeti konzervatív politikai vezető réteggel, miután a húszas években (elsősorban Bethlen István miniszterelnöknek köszönhetően) sikeresen konszolidálta a világháborús vereség, a forradalmak és a trianoni országvesztés következtében válságos körülmények közé került magyar államot, sorra hozta az országpusztító következményekkel járó döntéseket: először a háborúba történő belépést, a magyar hagyományokkal és a keresztény kultúrával összeegyeztethetetlen zsidótörvényeket, végül a szinte dilettáns módon szervezett fegyverszüneti kísérletet. Mindegyik lépés eleve meggátolta azt, hogy akár csak részben meg lehessen őrizni az 1938 és 1940 között elért területi revízió eredményeit. Valójában irodalmunknak egyszerre dicsősége és tragédiája, hogy folyamatosan szinte egymagában kellett képviselnie a stratégiai józanságról és nemzeti felelősségtudatról tanúskodó gondolkodást, ezek érvényesítéséhez azonban nem volt, nem lehetett megfelelő ereje és eszköze.

A magyar irodalom leginkább nevezetes és mértékadó személyiségei és intézményei, hogy neveket és címeket is mondjak: Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Veres Péter, Németh László, Déry Tibor, Radnóti Miklós, Szerb Antal, Halász Gábor, illetve a Magyar Csillag, a budapesti Jelenkor és Vigília (a katolikus reformmozgalmak két nevezetes folyóirata), a pécsi Sorsunk, a kolozsvári Erdélyi Helikon (és számos más folyóirat) mindig következetesen emelték fel szavukat az ország vezetőinek megfontolatlan és felelőtlen döntéseivel szemben, és nyitottak az állam által képviselt stratégiával szemben új és ígéretesebb perspektívát az ország előtt. Tudom, hogy eleve „történelmietlen” azon tűnődni, hogy miként alakult volna Magyarország sorsa, ha nem a „hivatásos” állami és katonai vezetők, hanem a közéleti döntéshozatalban mindig (ma is) alkalmatlannak tekintett írók (és tudósok) véleménye, javaslatai kapnak szerepet a nemzeti stratégia kialakításában. Valójában némi keserűséggel állapítom meg azt, hogy irodalmunknak (illetve szellemi életünknek) hiába voltak megfontolást érdemlő és talán eredményesnek ígérkező javaslatai, a politikai és katonai vezetők mindig saját látomásaikat (vagy rögeszméiket) követve vezették romlásba a rájuk bízott országot és nemzetet.

A szellemi ellenállásnak, ahogy az imént már mondottam, voltak kiemelkedő személyiségei és intézményei, mellettük a háborús korszak (1938 és 1945 között) igen sok rangos szépirodalmi alkotása vagy éppen az irodalmi publicisztikába sorolható írása képviselte az ígéretesnek mutatkozó nemzeti stratégiákat, vagyis az ellenállás szellemét. József Attiláról most nem beszélnék hosszabban, minthogy az ő rövidre szabott életpályája még a háborús esztendők előtti korszakra esett, azt azonban itt is szóba kell hozni, hogy olyan költői művei, mint a Hazám vagy A Dunánál eleve a szellemi ellenállás fegyverei között kaptak szerepet, és nyilvános megszólaltatásuk is természetesen az ellenállás készségét és morálját erősítette. Ha a költő a most tárgyalandó korszakban személyesen nem lehetett is jelen, életműve és példája mindenképpen ösztönző erővel hatott, ahogyan a következő korszakokban is, midőn József Attila költészete, a hivatalos irodalompolitika kétes értékű erőfeszítései ellenére sem a kommunista párt uralmát igazolta, hanem a szabadság és egyenlőség régi demokratikus eszményeit és ezeknek az eszményeknek a magyar hagyományait (de ez talán egy másik tanulmány tárgya lehet).

A szellemi honvédelem, mint kulturális és morális stratégia (miként ezt kifejtettem az előbbiekben), hagyományosan jelen volt irodalmunk történetében, maga a fogalom mindazonáltal a második világháború idején kapott nagyobb és általánosabb értelmet és szerepet. A fogalom attól a Szabó Zoltántól származott, aki a népi írómozgalomban, a falukutató írók között tevékenykedett, de a Nyugat körében, Babits Mihály mellett is szerepet vállalt. Ő írta, illetve szerkesztette Pethő Sándor lapjában, a Magyar Nemzetben heti rendszerességgel a „Szellemi honvédelem” című rovatot és adta közre az 1940-es esztendő első napjaiban, tehát néhány hónappal a második világháború kitörése után A Szellemi Honvédelem Naptára című kiadványt, amely igen széles körben szólaltatta meg a magyar szellemi, illetve irodalmi élet kiválóságait annak érdekében, hogy a magyarságra súlyos veszéllyel járó háborúval szemben mozgósítani lehessen a kulturális életet, a közélet centrumában elhelyezkedő személyiségeket. Így a kiadványban, illetve magában Pethő Sándor lapjában olyan írók és tudósok szólaltak meg, mint Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Sík Sándor, Kassák Lajos, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Illyés Gyula, Kodolányi János, Tamási Áron és Veres Péter. Már ez a névsor is jelzi, hogy több irányzat, több tábor és több mozgalom képviseletében fejtették ki véleményüket, mégis egyazon felelősséggel a háborús szakadék közelébe került ország sorsának alakulásáért.

A kis kiadvány bevezetőjében a szerkesztő, vagyis Szabó Zoltán arról beszélt, hogy a háború kitörése új felelősség és új feladat elé állította a magyarságot és természetesen a magyar értelmiséget. Ez a felelősség kapott hangot a „szellemi honvédelemre” mozgósító újságrovat írásaiban. Szabó Zoltán egy terjedelmes kötetre való írást közölt a Magyar Nemzet lapjain, hat esztendő leforgása alatt, 1939 és 1944 között. Ezek az írások rendre a nemzeti függetlenség, a szociális igazságosság és a kulturális identitás érvényesítésének követelményeit fogalmazták meg, ameddig lehetett, tehát az ország 1941-es hadba lépéséig, a semleges (vagy „nem-hadviselő”) státus fenntartására irányuló követeléssel együtt. A Magyar Nemzet publicistáinak és íróinak határozott véleménye szerint Magyarországnak mindenképpen, már csak saját nemzeti érdekeinek a védelmében is, ki kellett volna maradnia a háborús eseményekből.

Ez volt a meggyőződésük a Nyugat táborához tartozó íróknak, közöttük a két világháború közötti korszak bizonyára legnagyobb magyar szellemi tekintélyének: Babits Mihálynak is. Babits még a háború előtt papírra vetett A magyar jellemről című nagy tanulmányában (amely a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című kötetben a nagy világégés előestéjén látott napvilágot) a következőkben rögzítette a kívánatos nemzeti stratégiát: „A magyar lét nem kilátástalan és nem gyümölcstelen. Talán éppen nehézségeinkből és gyötrelmeinkből fakadnak erőink. […] Külső dolgokban nem sokat bízhatunk. Lehet, hogy elkerül bennünket a »hatalom és a dicsőség«. A villámok az Isten térdein feküsznek. A cselekvés útja megnyílhat vagy elzárulhat. De a magyar számára hivatás lehet a nem-cselekvés is. Ebben még rokonságot tartunk a bölcs és ősnyugalmú Kelettel. Számunkra hivatás lehet az opponálás és passzív rezisztencia, hogy elődeink kedves latin szavaival éljek. Opponálás az idegenség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen, amely semmibe veszi az ősi, megszentelt jogokat, leborul a nyers erőszak előtt, s nem tűri az egyén szabadságát, a szemlélődés nyugalmát, az alkotás boldogságát. Múltak őre lenni, s ellenállni a rohanó világ áramlatainak, nem könnyű feladat és semmi esetre sem tartozik a népszerű dolgok közé. Őseink veszedelmesnek és dicstelennek érezték a tespedést, s bizonnyal igazuk volt. Az ellenállás azonban nem tespedés, s van mozdulatlanság, amely biztosabb jele az erőnek, mint a mozgás. A pehely eléggé mozgékony, s gyorsan száll minden szélben, de ez csak gyengeségét mutatja. Az ellenállás maga a lét, s az inercia súly és hatalom. Kis nemzetek számára hovatovább az egyetlen.”

A „magyar jellemről” írott tanulmány stratégiaépítő gondolatai térnek vissza, már a hódító seregek megindulása után, Babits Ezerkilencszáznegyven című nagy költeményében. A vers személyes vallomással indul, a költő hazaszeretetének elemi érzéseiről ad számot, ezt követi a komoly intelem, amely függetlenségének védelmére, a külső nyugalom fenntartására szólítja fel a nemzetet: „Meg ne inogj, népem, tarts ki, nagy strázsádon, / mert kell ma a bástya az omló világban, / s talán épen ez a te nehéz parancsod: / tartani keményen a kapott ős roncsot. / Mert nem véd az, amit te meg nem tudsz védni, / de rozzantan is szent, ami tiéd s régi. / Átkoztad elégszer… kicsi volt magadnak… / S ma áldott, és tágabb, mint nagy birodalmak.”

Hasonló, a nemzetet higgadt bölcsességre intő költői vagy prózai felszólításokat bőven idézhetnénk a korabeli szépirodalomból és írói vallomásokból, akár a Nyugat utolsó, akár a Magyar Csillag első évfolyamából vagy éppen az Erdélyi Helikonból. Tudjuk jól, hogy az akkori magyar politikai vezetés – valójában az egyetlen Teleki Pál miniszterelnök kivételével, aki életét dobta oda áldozatul az általa követett politikai stratégia és a politikusi tisztesség oltárára – nem kívánta megszívlelni a korabeli magyar irodalom tanácsait. Az 1941-es nyári magyar hadba lépés, majd a Don-kanyarban elszenvedett katasztrofális katonai vereség után az irodalom számára így nem maradt más lehetőség, mint az állandó figyelmeztetés, tiltakozás és ellenszegülés: a „szellemi honvédelem” stratégiájának következetes követése. A kínálkozó igen sok dokumentum közül most csupán egyetlenegyet idéznék fel, azt az Együttes vallomás címűt, amely Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márai Sándor, Tamási Áron, Veres Péter és Zilahy Lajos aláírásával a Magyar Csillag 1943. május 15-i számában volt olvasható.

Az írói kiáltványnak tekinthető nyilatkozat azokkal a politikai indítékú elfogultságokkal és belső harcokkal szemben nyilvánítja ki az irodalomnak mint nemzeti intézménynek a felelősségtudatát és autonómiáját, amelyek különféle pártideológiai és politikai érdekek mentén próbálták lerombolni ezt a felelősségtudatot és autonómiát. A kiáltvány aláírói hitet tettek amellett, hogy a magyar irodalom, már csak a súlyos történelmi válságra tekintettel is, a nemzet lelkiismerete maradjon, illetve legyen. Meggyőződésük szerint (és ezt a meggyőződést, mondhatnám, azóta is folyamatosan igazolja a történelem!) ezért az irodalomnak távol kell tartania magát a „hatalomvédő” és „pártos” érdekektől. Végül pedig a következőket jelentik ki: „Egyedül a szellem méltóságát, a gondolkodás, a beszéd és az írás színvonalát szeretnők fegyelmezetten s oly sok veszély között megőrizni. Meg kell őriznünk, mert úgy hisszük, hogy a szellem erkölcsi tekintélyére, valamint a beszéd és az írás emberi hitelére igen nagy szükség van. S bizonyára még nagyobb szükség lesz rá akkor, amikor megújult nemzetet kell majd teremteni, igazságos magyar és emberi társadalmat, s valóban édes Hazát a dolgozó magyaroknak.”

A második világháború mindinkább zajló és mindinkább baljós eseményei közepette a „szellemi honvédelem” stratégiája is megerősödött, mi több, új írói csoportokkal erősödött meg. A világháborús évek ugyanis nemcsak irodalmunk öntudatának és küzdőképességének gazdagodását hozták meg, éppen a súlyos történelmi válság hatékony kezelése érdekében, hanem a trianoni határok által már két évtizede egymástól elválasztott magyar közösségek – sajnos, nagyon is rövid életű – újraegyesítésének lehetőségét is. A trianoni sérelmek vértelen revíziójának az a történelmi eseménysorozata, amely 1938-ban a Felvidék déli peremének, 1939-ben Kárpátaljának, 1940-ben Észak-Erdélynek és a Székelyföldnek, végül 1941-ben a Bácskának, a Drávaszögnek és a Muravidéknek a visszatérését eredményezte, helyreállította irodalmunk intézményi egységét is, és tovább erősítette azt a lelki és erkölcsi egységet, amely valójában mindig is fennmaradt a trianoni kényszerek után, és lehetővé tette azt, hogy a Kárpát-medencében élő magyar irodalmak továbbra is egyetlen nemzeti irodalom szerves rendjében tevékenykedjenek.

A korábban kisebbségi státusba taszított magyar irodalmak – egy viszonylag kisebb és mindvégig hősies küzdelmet folytató dél-erdélyi magyar irodalmi kultúra kivételével – ismét az átfogó nemzeti irodalmi intézményrendszer keretében egyesültek, és ebben a keretben természetes módon helyezkedtek el az olyan kiváló magyar írók, mint az erdélyi Kós Károly, Bánffy Miklós, Nyírő József, Reményik Sándor, Áprily Lajos, a felvidéki Mécs László és Győry Dezső, a délvidéki Herceg János és Szenteleky Kornél, valamint olyan patinás irodalmi intézmények, mint a kolozsvári Erdélyi Szépmíves Céh, Pásztortűz és Erdélyi Helikon, a felvidéki (kassai) Új Magyar Museum vagy az újvidéki, illetve később szabadkai Kalangya. Sőt, új irodalmi folyóiratok is létrejöttek, mint például Kolozsváron, a fiatal erdélyi nemzedék nézeteinek képviseletét vállaló Termés című, negyedéves folyóirat.

Ezek az irodalmi folyóiratok is a „szellemi ellenállás” stratégiáját követték, és azokban a mozgalmakban találták meg helyüket, amelyek a magyarságot lehetőleg minél hatékonyabban szerették volna megóvni a háború pusztításaitól, szenvedéseitől és veszedelmes következményeitől, közöttük a mentális és erkölcsi veszedelmektől. Következésképp a „hazatért” magyar irodalmi kultúrák képviselői és intézményei is (igen ritka kivétellel) a „szellemi honvédelem” táborához csatlakoztak. Jól mutatják mindezt azok a nyilatkozatok, amelyek az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki magyar írók nézeteit és törekvéseit tolmácsolták.

Hadd idézzem ide az Erdélyi Helikon íróinak azt az 1942-ben közreadott nyilatkozatát, amely a „visszatérés” következményeivel és lehetséges jövő feladataival vetett számot éppen a világháború drámai pillanataiban. (Ezt a nyilatkozatot többek között Asztalos István, Bartalis János, Bánffy Miklós, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kemény János, Kós Károly, Molter Károly, Szabédi László, Szentimrei Jenő, Tamási Áron és Wass Albert írták alá.) A nyilatkozat a következőket jelentette ki: „Erőt és hitet úgy az egyéni alkotáshoz, mint a közösségért való munkához öntudatos magyarságunkból merítettünk. Múltunk nagy tanításaira figyelve s erős hittel bízva népünk eljövendő hivatásában, a mindennapi életünkért folytatott küzdelem közben is kötelességünknek tartottuk figyelni a velünk együtt élő népek szellemi életét s ezen át, gondolkodását. Nemcsak ennek eljövendő hasznáért, hanem hogy a más nép arcába való betekintés által magunkról is helyesebb ismerethez jussunk. A népek nagy együttesében élve így nem feledkeztünk meg azokról az erkölcsi törvényekről sem, melyek tiszta és erős magyarságunkon keresztül kötelességünkké teszik az alapvető emberi eszmények megbecsülését és szolgálatát. Küzdöttünk a hatalmi elnyomatás és a szociális igazságtalanság ellen. Hirdettük a munka érdemét és a jellem dicséretét. Hittük és hirdettük általában a minőség eszméjét a tömeg nyers erejével vagy puszta számokkal szemben. Ez teheti nem csak az egyént jogos és igazi vezetővé a közösségben; de számban kis nemzetet is csak ez tehet naggyá, ez adhatja meg elvehetetlenül örök létjogát.”

Az irodalom nemzeti felelősségének, erkölcsi küldetésének és intézményi autonómiájának a tudata és követelménye valamennyi irodalmi csoportosulás és mozgalom hitvallásában, szellemi identitásának kinyilvánításában szerepet kapott. Így történt ez a Nyugat és a Magyar Csillag táborában, például Szombathelyi Ferencnek, a honvéd vezérkar főnökének kezdeményezésére rendezett lillafüredi írótanácskozáson, a keresztény elveket képviselő irodalmi csoportosulásokban, az irodalmi baloldalon és a népi mozgalomban egyaránt, jelesül azoknak az íróknak a megnyilvánulásaiban, akik a nevezetes szárszói találkozókon, különösen az 1943 nyarán rendezett összejövetelen szólaltatták meg a népi irodalom tapasztalatait és törekvéseit. Az 1943-as szárszói találkozón azonban már a közelgő jövendő képe vagy éppen rémképe is feltetszett, minthogy ekkor már a hitleri birodalomnak a keleti fronton és az afrikai hadszíntéren elszenvedett hatalmas katonai vereségei előre jelezték a világháború végső kimenetelét, mi több azt is, hogy a háború utáni Magyarország nem a demokratikus nyugati világ, hanem a terjeszkedő szovjet befolyási övezet része lesz.

Németh László ebben a drámai pillanatban mondotta el elhíresült Második szárszói beszédét, amely természetesen számot vetett a háborút megelőző korszak társadalmi, kulturális és erkölcsi dilemmáival és a háborús esztendők züllesztő hatásával is, mindenekelőtt azonban – nem kevés politikai előrelátásról téve bizonyságot – a háborút követő korszak baljós következményeiről beszélt. „Én ezt a háborút – jelentette ki – az első pillanattól mély pesszimizmussal néztem. Nemcsak a háború pusztításaitól: megszállásoktól, bombázásoktól, a legjobbak elhurcoltatásától féltettem azt, amit idáig csináltunk, sokkal inkább a háború utáni »rendezés«-től. Az az »üdvösség«, amellyel Európa fog megajándékozni, nem az lesz, amely társadalmunk halk folyamataiban készül. Nem is lehet, hisz azokat odakinn senki sem ismeri. Előre látható volt, hogy kívülről neveznek ki ránk »megváltó«-kat, s mint minden kinevezésnél, ennél is a protekció érvényesül: a dugaszban lévő közül az lesz a »poglavnik«, akit a külföldön élő tanácsadók s hazai sugalmazóik a legalkalmasabbnak tartanak. Mondjuk-e, hogy ezek a tanácsadók – még a jóindulatúak is – keveset tudnak a magyarság valódi állapotáról, a rosszindulatúak pedig első dühükkel épp az ellen fognak fordulni, ami itt a bennszülöttek védelmére fölépült, s az ő illetékességüket vitássá teheti.” Akinek később módjában volt megismerni a Moszkvából hazavezényelt kommunista funkcionáriusok, Rákosi Mátyás és társai rendszerét, kevéssé kételkedhet abban, hogy a szárszói szónok Kasszandra-jóslata bizony bekövetkezett.

Bővebben beszéltem eddig a magyar irodalom – mondjuk így – „szellemi respublicájának” helyzetelemzéseiről és jövőképeiről, a „szellemi honvédelem” stratégiájának alakulásáról, alakításáról, és kevesebbet a háborús esztendők szépirodalmi terméséről. Holott ez is igen jelentékeny, az a mintegy hat esztendő, amely 1939 és 1945 között eltelt, huszadik századi irodalmunknak leginkább termékeny időszakai közé tartozik. Nem csak az írók beszéltek, a Múzsák sem hallgattak, és igen sok ma már klasszikusnak számító verseskönyv, regény, elbeszélés-gyűjtemény, színpadi munka és esszékötet őrzi ennek az időszaknak az emlékeit. Gondolok a többi között Babits Mihály, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Sinka István, Radnóti Miklós, Jékely Zoltán, Vas István, Rónay György, Weöres Sándor, Takáts Gyula vagy az erdélyi Szabédi László, Szemlér Ferenc, Horváth István költői műveire, Móricz Zsigmond utolsó írásaira, Tersánszky Józsi Jenő, Kassák Lajos, Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Kodolányi János, Szabó Pál, Veres Péter, Reményik Zsigmond, Kolozsvári Grandpierre Emil, Szentkuthy Miklós, Sőtér István és az erdélyi Nyírő József, Makkai Sándor, Wass Albert, Asztalos István epikai műveire vagy a háborús években már fellépő fiatal nemzedék (közöttük a későbbi „újholdasok”) jelentkezésére, így Pilinszky János, Somlyó György, Rába György, Ottlik Géza, Mándy Iván, Örkény István, Rákos Sándor, Csanádi Imre és mások munkáira.

Ezek az esztendők olyan, mára klasszikusnak számító műveket mutatnak fel az utókornak, így nekünk, mint Illyés Gyula Szembenézve (1947), Kassák Lajos Sötét egek alatt (1940), Szabó Lőrinc Tücsökzene (1947), Radnóti Miklós Tajtékos ég (1946), Vas István Kettős örvény (1947), Jékely Zoltán Mérföldek, esztendők (1943), Weöres Sándor Meduza (1943) című verseskötetei, Kassák Lajos Hídépítők (1942), Németh László Iszony (1947), Kodolányi János Istenek (1941) és Holdvilág völgye (1942), Tamási Áron Magyari rózsafa (1942), Szentkuthy Miklós Szent Orpheusz breviáriuma (1939–1942) című regényei, Tamási Áron elbeszélései, Németh László VII. Gergely (1947) és Reményik Zsigmond Atyai ház (1942) című drámai művei. A háborús esztendőkben született jelentékeny szépirodalmi művek bibliográfiai feldolgozása kitenne egy igen testes kötetet.

Végezetül, hogy a korszak költészetének szellemiségét valamiképpen érzékelhetővé tegyem, három költeményre hívnám fel a figyelmet: Illyés Gyula, Radnóti Miklós és Jékely Zoltán egy-egy versére. Mindhárom költemény a háború végén született. Illyésé, a Nem volt elég történelmi és közösségi számonkérés, amely azoknak az erkölcsi felelősségét állapítja meg, akik éppen a hazára és a nemzetre hivatkozva taszították a gyilkos háborúba és ezeréves történelmének egyik legszörnyűbb tragédiájába a nemzetet: „Nem volt elég, nem volt elég / sem a hűség, sem a szívósság, / mitől egybeáll egy-egy ország / s nemzet is lesz a nemzedék. // S a bátorság sem volt elég. / Külön-külön bár odahagyta / sorsát a sok hős áldozatra, / az sem volt elég menedék. // Mert sem erő, sem bölcseség / nem lehet elég; hogy megójja / a házat, amelyben lakója / nem lelheti meg a helyét.”

Radnóti Miklós költeménye: a Nem tudhatom, az előbbivel szemben nem ítéletet mond, hanem kegyelemért fohászkodik. A költemény erkölcsi nemességét mutatja az, hogy a költő kitaszított, üldözött és halálra szánt zsidóként esedezik annak az országnak és népnek a békéjéért és fennmaradásáért, amelyből a mindenre elszánt gyűlölet szószólói ki akarták és ki tudták taszítani. „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, / s tudjuk miben vétkeztünk, mikor hol és mikép, / de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, / és csecsszopók, akikben megnő az értelem, / világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, / míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, / s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. // Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”

Jékely Zoltán verse: Az én országom már a háború végén (és Kolozsvár szovjet, illetve román katonai megszállása után) vet számot azzal, hogy szülőföldje, a számára otthont adó város ismét idegen uralom alá kerül, és ennek a számvetésnek a következményeképpen gyűjti egybe mindazt a történelmi és személyes rekvizitumot, ami által az otthonosságot, a haza tudatát és meghittségét fenn lehet tartani. Ezért hivatkozik az erdélyi történelem nagy alakjaira: Bethlen Gáborra, Apáczaira, Mikesre, Vasvárira, az Erdély földjében elporladt Petőfire. És arra az imaginárius országra, amely különben Illyés néhány esztendővel korábban írott Haza a magasban című versének tanúsága szerint nem a térképen, hanem a hagyományban, a költészetben, a lélekben található: „Az ismeri az én országomat, / aki állt már a szivárvány alatt, / mely sorsos égen tündököl naponta / és emberöltők véres könnye fonta. // Ittsemvolt-ottsemvolt birodalom, / csupa álom, és csupa furcsa lom, / amit csak egy nép emlékes szerelme / őrizhet ott az idővel perelve. // […] // …mennyi-mennyi drága, szent kacat / alkotja az én bús országomat! / S szeretném látni: ember avagy állat / közülük bármit is elkonfiskálhat –?!”

Illyés, Radnóti és Jékely költeményei (beszédes példaként idéztem ide őket, egy egész kötetre való költői művet is idézhetnék, közöttük igen sok erdélyi verset is) – tehát valójában a második világháborús esztendők szinte teljes magyar költészete, irodalma azt igazolják, hogy a Múzsák valóban nem hallgattak el a harci zajok és a háborús retorikák nyomása alatt. Igaza volt Németh Lászlónak, aki imént idézett Második szárszói beszédében mondotta a következőket: „Nem mondhatjuk, hogy ez a tankokkal versenyző, bombáktól szorított nemzetszervező kedv egészen érvénytelen volt. Sehol úgy meg nem cáfolódott a fegyverek közt hallgató múzsákról szóló közhely, mint Magyarországon ebben a négy-öt esztendőben. El sem tudjuk olvasni, föl sem tudjuk lapátolni, mit termett a magyar irodalom ebben a szörnyű szorításban. S ezeket az írásokat olyan olvasóréteg falta, amilyen Magyarországon talán sohasem volt.”

Az imént idézett három költemény már a háborús tapasztalatok, az átélt gyötrelmek és a megszenvedett személyes igazságok végső foglalatát adja. Az államférfiak és a hadvezérek csúfosan megbuktak a nagy világégés végeztével, talán egyedül a magyar irodalom Múzsái kerültek a győztesek közé: amellett érvelve, azt bizonyítva, hogy irodalmunk sohasem mondott le az európai humanizmus hagyományos eszményeiről és értékeiről, és a „szellemi honvédelem” morálja nemcsak az országért és a nemzetért, hanem az egész emberiségért vállalt felelősség jegyében dolgozott. A győzteseket azonban – ahogy ez történni szokott – mindez nem érdekelte, és a kimondott vagy éppen titokban tartott ítélet következtében Magyarország ismét a történelem vesztesei közé került. A „szellemi honvédelem” legfőbb fegyvereként a költészetnek, az irodalomnak kellett helytállnia az 1945-tel az országra következő új korszakban is, majd az ötvenhatos forradalom idején és még később, az 1989-1990-es történelmi változások esztendeiben. Nem kevés fájdalommal állapíthatom meg azt, hogy irodalmunk azóta igen sokat veszített történelemformáló erejéből és közéleti megbecsüléséből.