Könyvtári estek a Radnóti-héten

„A vers úgy alakul ki mint a vízcsepp. Összegyűl a víz, formálódik, nyúlik, majd leszakad s tökéletes csöppé alakul hulltában” – e sorok Radnóti Miklós naplójából valók, 1941. november legvégéről.1 Árnyalt, sokatmondó és az egész életútra alkalmazható kifejeződése ez mindannak, amit Radnóti kényszerűen csonkán maradt, mégis tökéletes életműve képvisel. Engedjék meg, hogy ma ezt a két sort mottóként használjam tehát, s hogy egy személyes szállal, személyes gondolattal kezdjem: Radnóti költészete, mint talán sokunknak, nekem is kamaszkoromtól lett életem elválaszthatatlan része. Nem tudnám ugyan pontosan felidézni, mikor is olvastam először Radnóti-sort, de azt tudom, hogy Radnóti-verset szavaltam már a gimnáziumi szavalóversenyen, s később is őt választottam, a kolozsvári egyetemi években, amikor 1989 után először lehetett szabadon szavalni a magyar költészet napján, s ezt a bukaresti köztévé újraindult magyar adása is közvetíthette. Egyszóval kamaszkortól megkapó és vonzó volt ez a költészet számomra s nyilván sokunk számára, talán mert mindig érthető és közeli költői nyelven, a vallomás bensőséges, olykor kínkeserves és mégis megrázóan tiszta nyelvén szólt. Egy ifjúé végső soron e költői hang, aki megható tisztasággal volt szerelmes mindvégig egy lányba, akit még kamaszként ismert meg, s akihez utolsó óráiban majd utolsó nagy hitvesi verseit írja, „Szerbia vak tetején”.

Egyszóval egy költő, aki a később irodalom felé tájékozódó kamasz-énemet is sokban segítette. Egy kedves, szelíd mosoly, mely a hátrahagyott fényképekről – látszólag – felénk árad, s melyre még visszatérek. S aztán mellé egyik kedves kötetem: az ARJ, vagyis az Ady, Radnóti és József Attila költészetéből tallózó amolyan diákzsebkönyv, a múlt század utolsó éveiből2 – egy válogatás, melyet sokszor kiolvastam, végigjegyzeteltem, végigfirkáltam a lapszéleit, akkoriban nem is gondolva bele, hogy e válogatásban a csupán 42 évet megélt Ady után Radnótinak 35 év adatott, a nálánál mindössze négy évvel idősebb József Attilának pedig 32! Szóval, hogy csupa olyan nagyok ők, akiknek alkotásra alig bő másfél évtized jutott. Másfél évtized, hogy halhatatlan lírájukat kiteljesítsék. Melléjük emeltem képzeletben Dsidát, akinek a maga 31 megélt esztendejével mindössze két kötetre futotta, a harmadik már posztumuszként jelenhetett meg. Ő is befért volna az én tragikus költői válogatásomba, melyet a múló századból, örökségképp – amint az idézett kötet fülszövege is sugallta – mindenképp magammal vinnék. Közülük Radnótiét hangsúlyosan is. A tragikusan rövid életutak mellett ugyanis egy megrázóan rövid gyermekkor is Radnóti sajátja, s talán ez is rokonított bennünket. Tudtam, tizenkét éves volt, mikor az ő édesapja is elhunyt, s mikor végleg, egy szempillantás alatt kényszerűen felnőtté lett. Nem kellett ekkor még irodalomtörténésznek lenni ahhoz, hogy nehezen tudjak elképzelni olyan huszadik századi magyar versantológiát, ami képletesen a század meghatározó verseit tartalmazza, és amiből a Hetedik ecloga, a Nem tudhatom…, vagy az Á la recherche… mellett a Tétova óda, vagy éppen a Mivégre tizenhárom sora bármi módon kimaradhatna. Radnóti nélkül nem csupán csonka lenne a huszadik századi magyar költészet, egyszerűen nem ugyanaz a költészet lenne. Hatása, ha talán nem is annyira elevenül kimutatható, mint a hozzá képest lázadóbb Adyé vagy József Attiláé, mégis összegzően ott él az előző század magyar költői hagyományában, hangulataiban, reflexióiban. Mert kevesen írtak olyan gyönyörű himnuszt, rajzoltak olyan idilli képet, mint ő: békéről, hazáról, otthonról, hitvesről, anyanyelvről, az egyszerű, nyugodt hétköznapokról, azok belső békéjéről. Miközben két világháború közt csak pillanatokra élhette meg a békét, s egész költészete közvetlenül a második világégés hideg előszelében és annak véres ege alatt született.

Mindössze szűk másfél évtized adatott tehát esetében is az írásra! Első kötete 1930-ban jelent meg, Pogány köszöntő címmel, hogy pár évvel később, 1936-ban Járkálj csak, halálraítélt! címmel már ötödik verseskötetét jelentesse meg. Hat esztendő alatt öt kötetet tehát, s az ötödiket micsoda megdöbbentő címmel! Talán ezért is közkeletű az a vélemény, hogy Radnóti ekkor is, egyfolytában a halál közelségében írt, egyfolytában a halálra készült. A halálra és a békére, valamilyen éterire, az örök háború utánira. S leginkább egyszerre mindkettőre. Még megjelenik életében a hatodik, Meredek út című kötete 1938-ban, hogy aztán már csak a posztumusz Tajtékos ég következzék, 1946-ban. Amíg él, tele van balsejtelemmel, ugyanakkor tele van alkotásvággyal is. Az idill és az egyre sötétebb, rémületesebb valóság képei egyszerre szövik át és tépik, szaggatják versszövetét. Az Első Eclogában 1938-ban már így ír: „Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint / ott az a tölgy él; tudja kivágják, s rajta fehérlik / bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap /már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.” Hogy aztán a Negyedik Eclogában, 1943. március 15-én már végképp azt írja: „Szabad szerettem volna lenni mindig // s őrök kísértek végig az uton.”

Radnóti Miklós származásával, neveltetésével, társadalmi osztályokkal is konfliktusba került élete során, de mint néhai kollégám, Melczer Tibor könyvében helyesen megjegyzi, a magyarságával soha.3 Belső meggyőződésével, hitével, hagyománytudatával tehát soha, annak ellenére, hogy bőven lett volna rá oka, amidőn az őt körülvevő világban barbárul megkérdőjeleztetett költői és emberi létjogosultsága egyaránt. Két munkaszolgálatos behívó között írja meg a Nem tudhatom…-ot, a teljes magyar irodalom egyik legragyogóbb gyöngyszemét, ezt a szerelmes vallomást hazájához, szülőföldjéhez, ahhoz a földhöz, melynek torz vezérei ekkoriban éppen kitagadni készülnek őt. Hulltában már – mondhatjuk, hiszen nem sokkal ezt követően a szögesdróttal beszegett lágerban sort sor alá tapogatva él és ír. És mégis, ez a szöveg, a Nem tudhatom… „úgy hazafias vers, hogy egyúttal nemzetegyesítő erő, és éppen úgy az, hogy eleve kivonja magát mindenfajta kollektivizáló erőszak nyelvének definitív terrorja alól” – írta Vári György4 még 2009-ben, születése centenáriumán. „Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám. Másnak sem nem akarok, sem nem tudok előírni semmit,”5 mindaz, amit mondhatok, ami ideköt, merőben személyes, s mégis közös kulturális emlékezetre sarkall, minden egyes sorával, szövegközi utalásaival. Ez adja hitelét. Ettől lesz letisztult és közös nyelvet találóan szívet dobogtató. Ez a nyelvhasználat teszi sebezhetővé is. A Babitson, és jórészt Arany Jánoson iskolázott humanizmus adekvát nyelve az erkölcsi eszmény nyelve is, mely – legalább a Razglednicákig szólóan – az igazra tanú, hibátlan versformában író, a legpontosabb szavakkal szóló poétát mutatja. Aki jó értelemben tanít: itt élni és ítélni jó és gonosz között, hogy aztán értelmetlen halála látszólag érvénytelenné is tegye valahol azt a fajta humanista nyelvet, amin szólt. Pedig mindvégig úgy érezzük, ez a fiatalember hozzánk tartozik, s mint mosolya is, itt van velünk, él és hat minden sora által. Hisz megírta, hogy „bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép / tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp”, s miközben nemzeti imádságunkra, a Himnuszra (is) utal, elmélyíti, de esztétizálja is a gyászunk. Feloldoz, méltatlanul. Miközben megborzongok minden során, melyet ezt követően írt. Hogy írni tudott egyáltalán. Mert közben a kor s a világ, amiben élnie adatott – ahogyan a Gyökérben írja – körülötte „megférgesül”-t.

Erős hite, keresztény hite volt. Életútjának nem csupán „fellángoló vallásos hangulatait” kapta Sík Sándortól,6 hanem irodalomtörténeti, esztétikai műveltsége legjava mellett valószínűleg korai költői korszakának expresszionista ízeit, csapongó szabadvers-formáit is. Költészetében az első hangütés frissessége után hangja fokozatosan, tapinthatóan komorodik el. Az Újhold című kötet megjelenése kapcsán Bálint György a Radnóti-versek lényeges vonásait emelte ki, miszerint ebben a könyvben, teljes gazdagságában és érettségében áll már előttünk egy sajátos ízű és színű, különlegesen magyar zenéjű költészet, melyből a nagybetűs élet örömeinek és gondjainak majdnem tárgyilagos vállalását érezni ki.7 Ez a hangulat, mely több versben is visszatér, közel jár már ekkor is a rezignációhoz. Csaknem teljességében rezignáltnak tűnik később is lírája, és valahogy mégsem az. Folyamatosan sejteti, hogy a harc egyelőre reménytelen, de az egyén mégsem tehet mást, sorsa és természete szerint, mint hogy vállalja a harcos, a túlélő, a túlélni akaró életformát, mert minden más életforma egyszerűen idegen tőle, s értelmetlen is egyben, ahogyan később Baróti Dezső is ezt hangsúlyozza.8

Radnóti szomorúsága – mint említettem – néhol idillbe olvadó, s idill utáni vágya is tragikus. Már az És kegyetlen (1933, Újhold) című versben is jól érzékelhető mindez, ahol az idill egy hasonlattal érzékeltetve kerül éles kontrasztba az elfojtott, lappangó szomorúsággal: „Oly félelem nélküli így az életünk és egyszerű, / mint a papír, vagy a tej itt az asztalunkon / és kegyetlen is, / mint mellettünk a lassútekintetű kés.” A kés-motívum később, az önvádló versekben is visszatér. A félelmetes angyal (1943, Tajtékos ég) tíz évvel később is erre a belső fájdalomra, öncsonkításra épít, s – akárcsak a kiszakadó vízcsepp – természetesen az áldozat értelmének, árának komplex problematikájára is : „Mikor fehér / a holdas éj, suhogó saruban / fut a réten s anyám sírjában is motoz. / Érdemes volt-e? – kérdi tőle folyton / s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón: / megszülted és belehaltál!” – hogy aztán a versben meztelenre vetkőzött lélek az öröklött fizikumát is feladja: „»Vetkezz tovább! – / így bíztatott, – ne védjen bőr sem, / nyers hús vagy úgyis és pucér ideg. / Nyúzd meg magad, hiszen bolond, / ki bőrével, mint börtönével henceg. / Csak látszat rajtad az, no itt a kés, / nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!« // S az asztalon felébredt s villogott a kés.”

E kettősség másutt is jól kiérezhető, a Nap-motívum vonzása és halálos determináltsága ez egyszerre; s az annak vonzkörébe lépők halálos vágya, tehetetlensége, sorsszerűsége és feloldhatatlan nyugtalansága: „Erőszakos, rút kisded voltam én, / Ikret szülő anyácska, – gyilkosod! (…) / úgy emeltek föl a fény felé, / akár egy győztes, kis vadállatot (…) / Anyácska, véres áldozat, / a férfikorba nőttem én / erősen tűz a nap, vakít, / lepke kezeddel ints felém, / hogy jól van így, hogy te tudod, / s hogy nem hiába élek én.” (Huszonnyolc év, 1937). A mindössze órákat élő lepke és az időtlen csillag viszonyában magát persze a lepkéhez hasonlítja, aki mégis, teremtett lényként az örök távolban világló csillagfény után sóvárog. (Huszonkilenc év, 1937)

Ortutay Gyula szerint – akinek Radnóti a Huszonkilenc évet ajánlotta – költészetéről szólva először a végső pillanatokról kell beszélni, vagyis az utolsó versekről. Pilinszky János szituációs zsenialitásról beszélt költészete kapcsán.9 Előbbi szerint nem kezdhetjük máshol és másként, mert Radnóti költészete végleges formát, értelmet itt nyer. Ez egy megrendítő magaslat, a „hatalmat érő” nyugalom, mely a versein elárad, szétterül, s maga az írás mintegy az élet meghosszabbíthatóságának lehetőségét is hordozza. Meglehet. Én mégsem csak így olvasom, mert talán leszűkítené, eleve értelmezné, állandó keretek közé szorítva kontextualizálná a Radnóti-vers gazdagságát. A munkatáborban írt versei egy részében Szegedy-Maszák Mihály szerint is10 a hangvétel inkább az elégikus idillel, mintsem csupán a tragikummal hozható kapcsolatba. Az idill, – ahogyan Pilinszky mondta róla – az elveszett latinos paradicsom visszaszerzése, legalábbis erre tett folyamatos kísérlet. Radnóti meg tudott bennük formálni egy olyan létrendet a maga számára, melyben a valóság által hitelesítve, de mégis annak fölötte, felsejlik az életnek egy más, valami által finomodó minősége: az élet lebírhatatlan szépsége. A személyes sors kifejezésének kényszerén túl, Rónay László szavaival, éppen ezért lehet költészete a remény lüktetése.

Az sem mellékes persze itt, hogy az avantgárd vonzásában induló Radnóti a háborús korszakban talál rá a leghibátlanabb klasszikus időmértékes formára, mintegy nyugalmat, rendet vágyva, amikor létének keretei már széthullóban voltak.11 Ezért érezhette, „hogy a lélek rémületét csak a klasszikus forma fegyelmezheti, a kívül leselkedő veszély ellen az értelem és az erkölcs szilárd belső rendje ad fegyvert és öntudatot” – ahogyan találóan első monográfusa, Pomogáts Béla írta minderről.12 Szegedy-Maszák Mihály emelte ki,13 hogy igen nehéz volna ugyanakkor eldönteni, mennyiben alkata, s milyen mértékig a történeti összefüggésrendszer és egyéni elhatározása vezette Radnótit a klasszikus formához. Az alkati kérdés Naplójának olvasója számára könnyűszerrel világossá válik: olyan valaki élettöredékét olvassuk, akit közelinek, megejtően közelinek érzünk magunkhoz. Aki nem kap tanári állást, bár mindenkor tanítani szeretne, aki versei kapcsán elsődlegesen szerelmétől vár erős kritikát, aki eladja cipőjét is, hogy újabb könyvet vehessen, s aki látva a rettenetet, esőért imádkozik, hogy a bombák okozta tűz mielőbb kialudjon. Miközben továbbra is ír, verset költ és szüntelenül fordít. És a munkaszolgálatban is remél, reméli, hogy hazaküldik, s bár fokozatosan ráébred ennek végső keserűségére, mégis ott, vagonban és barakk félhomályában is ír, és újraolvassa a Buda halálát, a Toldi szerelmét, Arany nyelvi teremtő lényegét.

Ez már az elhatározás, a tudatos választás is, mely hangsúlyos, a korszak kontextusai közepette pedig kontrasztjaiban döbbenetes. Hangsúlyos a hagyományvállalásban, a szellemi családfa, a szellemi rokoni kör kijelölésében, s ehhez kapcsolódóan a fordításban is, annak egyéni és költői tökéletességre törekvésében. A fordító Radnóti ugyanis ötvözi a szellemi és etikai hagyományvállalást, a poétikai tökéletes formabravúrt és az örökös újítást. Aranyig és Petőfiig visszavezethető például az említett Első Ecloga etikai magatartása, a halál árnyékában is lantját a kebléhez szorító költő magatartása (így Arany Mindvégig című versének ihlető soraival), mely tücsökdal-szerű: akkor is szól, ha nincsen, ki hallgassa. S a szakirodalom által is bőséggel tárgyalt sorsszerű költői magatartás (így Petőfi Farkasok dalának nyílt visszhangjaival), mely több helyen, így a Járkálj csak, halálraítélt!-ben is megnyilvánul: „Ó, költő, tisztán élj te most” – írja, „S oly keményen is, mint a sok / sebtől vérző, nagy farkasok.”

Radnóti a hagyományvállaláson elsődlegesen a magyar irodalom teljességének a felvállalását érti persze, mint azt egy 1937-es önvallomásában is kifejtette.14 Ugyanakkor a tudatos választás mindig is erős jegye marad: „Mi az a rokon? Ki az? Akit én nevezek annak!” – írta Naplójában.15 Arany mellett az őt magát megelőző nyugatos nagy nemzedék jeleseit tekinti példaképnek (Juhász, Babits és Kosztolányi halálakor is nekrológvers születik!), s egyenesen „mithosznak” a „testében hét éve nem élő Ady”-t. – S persze a fordító Tóth Árpádot és Kaffkát is, akiről szakdolgozata szól, s mindazon európai nagyokat, akiket a Nyugat első nemzedéke már fordított. Mert „a nemzedékek annyiban különböznek egymástól, amennyiben a hagyományból mást és mást választanak ki és vállalnak” – írja –, „s hogy a fiatalabb nemzedék hagyományához hozzátartozik már a megelőző nemzedék is. Nekem, aki 17 éves korom óta választom vagy válogatom tudatosan olvasmányaimat – folytatja könyvekkel kapcsolatos gépiratos vallomásában16 – a nemzedékek egymásmellettisége, az összeérő kezek képletes, terebélyes családfája, s nem rivalizálása elsődlegesen a fontos és hangsúlyos”.

„Rengeteg rokonom van” – írta az elődök, a magyar irodalmi hagyomány szerzőiről szólva egy kevéssé ismert Arany János kép kapcsán, mely íróasztala fölött lógott,17 –, s ez a fordítandó szerzőkre is igaz. Huizingára éppúgy, mint Shakespeare-re. Miközben magára a fordításra mindvégig mint kihívásra is tekint: az értelmező-alkotó tudatával, aki egyszerre értelmez, magyarít, magyaráz tehát, s aki szükségszerűen a Rába Györgytől jól ismert szép hűtlenek méltó folytatója és mégis megújítója. Teremtő és áruló: traduttore-traditore egyszerre. Tudja, hogy a költők Orpheusok, megpendítik lantjukat, s énekleve indulnak útnak, miközben madarak, halak, fák, bokrok, sziklák és vadállatok figyelik őket, s a nimfák szívét is meghatja énekük. De azt is, hogy sokszor az idegen vers maga választja a fordítót, s a fordítás mindig kísérlet és próbatétel egyszerre.18

„A műfordító költő tudja, hogy nem lehet »fordítani«, csak újra megírni egy idegen verset, s hogy minden műfordítás, kísérlet.” – „Ezért szerencse is kell hozzá”.19 Akárcsak az orpheusi varázslathoz, hogy az aranygyapjat őrző sárkányt elaltassuk. És hogy egy-egy disztichonban írt eredeti Tibullus-vers, egy Goethe-, illetve egy Hölderlin-költemény a látszólag azonos, kötött forma mellett mégis megmaradjon sajátnak, egyedinek, unikálisnak. Koczkás Sándor írta Radnóti versszerkesztése kapcsán,20 hogy az expresszionista: nem az eleven képek belső logikájára, hanem a szavak és kifejezések hangulatának különös váltakozásaira épül. Mindez véleményem szerint a fordító Radnótira is értelemszerűen és hangsúlyosan igaz. Talán ezért is vált nemzedéke legkiválóbb műfordítójává, amint azt Vas István, a nemzedéktárs mondta róla. Ma már sajnos nem tudjuk meg, milyen lett volna e kiteljesedni nem engedett fordítói oeuvre, ahogyan azt sem, milyen lett volna a tragikus halál miatt töredékben, csonkán maradt Vízkereszt teljes magyarítása, mely a Franklinnak készült. Könyvtárnyi irodalom és számos definíció létezik a fordításról, melyekben mindig valamiféle átvitelről, újrafogalmazásról, átkódolásról esik szó. A fordító Radnóti alighanem tudatában volt annak, hogy a magyar nyelv – mely öröksége és munkaanyaga egyben – maga a megérthető lét, s hogy ezen kívül nem létezik más semmi. Évszázadok költészetének súlyát egyetlen költőnek sem lehetne másként elbírni, csak az így értett személyessé tétellel.

Azzal kezdtem, kamaszkoromban a szerelmes fiatal is megszólított, nem csupán a költő s majd a műfordító. Egy fiatal férj, aki számára felesége szőke haja volt a legutolsó dolgok egyike, amibe kapaszkodhatott, s amit örökül hagyott ránk, mielőtt agyonlőtték kegyetlenül, ostobán. Pár fotóját csak jóval később ismertem meg: ezeken a kedves mosoly mögött mindig valami más is megvillant: a szerelem, a szépség, az igaz hit egyfelől, de az abba beszivárgó félelem is, a szerelmet is kegyelemként megélő egyénnek individualitása és az azt elveszíteni nem akaró gyermeki aggodalom. A csalódás rettenete és az idill akarása; az élet igenlése a folyamatos veszélyérzetben, és egyfajta vezeklés is. A „figyelő félelem”– ahogyan találóan Vári György adott nevet mindennek.21

Számomra ezért is lett, lehetett ő a par excellence költő. Erős szereptudattal s örök alázattal, az igaz szavak biztos őrzőjeként és tudójaként egy méltatlan korban, ami csak még nagyobb szerepet rótt rá legbelül. Kimondani, megírni, megfogalmazni a borzalomban is az idillt, ferde tükröt tartani azoknak, akik nem ismerik a nagybetűs Igazságot, vagy még szörnyűbb: prédikálják, de nem élik meg. A megtévesztetteknek tehát, a balhitekben hívő, tajtékzó tévetegeknek, s közben odanyújtani orcánk másik felét is, mikor pofoznak, sőt vernek, rúgnak, s „sárral kevert vér” szárad fülünkön. Mert ő akkor is azt mondja, amit mondania adatott, hitelesen és tisztán, hogy ettől lelkiismeretünk révén még tisztábban szeressünk majd élni. Úgy, „mint a széljárta havasok lakói”, de talán már sosem bűntelenül.

Itt élni tanítás, figyelő félelem, idilli belső erő, hatalmat érő nyugalom, formabravúrok, egyéni, hiteles hang – és a vízcsepp vállalt magánya a tökéletesség érdekében. Számomra ezek a kulcsszavai egy időtlen életműnek. És persze egy tragikus kornak is, mely után Radnóti intő sora és személyes tragédiája bizony nem hangsúlyozható elégszer: „Az égre írj, ha minden összetört.”

Ez a végső soron sohasem feladó, a képletes és valós hullás közben is, annak tudatában teremtő erő az, amit Radnóti költészete és fordításai hirdetnek, sugároznak. Áldozata a tökéletes cseppforma érdekében vállalt egyéni kiszakadás, a teremtő víznek tükörképe adta természetes önreflexióival és megtisztító erejével.