El szabad-e választani az alkotást a művésztől?
Ki lehet-e űzni és helyes-e száműzni egy zsenit, hogy egyszerű helyeken fecsérelje el a tehetségét csak azért, mert a magánéletben rossz ember? Többek között ezt a kérdést feszegeti Todd Field Tár című ál-életrajzi filmje.
A filmjei forgatókönyveinek megírását is magára vállaló Todd Field nem termékeny rendező, mindössze három alkotást találni a filmográfiáját böngészve: a 2001-es A hálószobában (In the Bedroom) és a 2006-os Apró titkok (Little Children) után a tavaly bemutatott Tár című alkotásával tért vissza.
Az amerikai független filmes rendező nem titkoltan Cate Blanchettre írta Lydia Tár alakját (Field kijelentette, hogy nem készíti el a filmet, ha Blanchett nem vállalja el a szerepet), hiszen a színésznő a kiváltságos, de neurotikus fehér nők tökéletes megformálója – ilyen alakításokért (Blue Jasmine, Carol) kapta az eddigi két Oscar-díját. Most azonban egy sötétebb és veszélyesebb karaktert kellett eljátszania, aki sok különböző létező figurából, illetve problémából van összerakva.
A film címszereplője, Lydia Tár egy fiktív hős, sikeres karmester és zeneszerző, ami nőként ritkaságnak számít. Lassanként kiderül, hogy mindezek mellett megosztó személyiség és szexuális ragadozó is. A rendező kifinomult módon mutatja be főhősünk történetét. Először megkapjuk a pontos leírását annak, hogy a szakma szemében ki Lydia Tár: egy kimagasló pályájú karmester, a világ egyik legjobb zenekarának tartott Berlini Filharmonikusokat vezényli. Majd teljesen más aspektusban elkezdődik a film végéig tartó, több mint két és fél órás „megismerés”, amikor is jelenetből jelenetbe ugrálva próbálja a néző megfejteni, hogy ki is lakozik a sztárművész imázsa mögött.
A Tár leplezetlenül az elmúlt évek metoo-hullámában felmerült kérdéseket feszegeti, de sajátos nézőpontjával és általánosító szándékával óvatosan járja körül azokat. Lydia Tár karrierje szárnyal, egy idő után azonban már nem lehet figyelmen kívül hagyni a vádakat, a kontextusból kiragadott, félreérthető mondatok a kritikus ponton visszaütnek, hirtelen mindenki hátat fordít a művésznek, működésbe lendül a cancel culture, miközben a néző tudja, Lydia ebben a kérdésben ártatlan, másban viszont nem biztos, hogy az.
Akárcsak több valós eset, a film is rámutat, hogyan lehet valaki nyíltan leszbikusként, elismert szakemberként is erkölcsi nulla pont azért, mert elnyomja a saját nagysága. Lydia nemcsak karmester, aki Mahler V. szimfóniáját készül előadni Berlinben, hanem zeneszerző is, ilyen minőségében pedig éppen alkotói válsággal küzd, ami kiszolgáltatottá teszi – márpedig neki kőkemény női vezetőként tilos gyengeséget mutatnia.
A Tár a komolyzene zárt, férfias világába enged betekintést a nézőnek, mégis szinte minden fontos szereplője nő, akiknek még keményebben kell küzdeniük a sikerért. Todd Field képes általánosan és érdekesen bemutatni ezt a közeget, hogy a koncerttermeket nem ismerő publikum számára is izgalmas legyen. A film erőssége, hogy mer ellentmondásos kérdéseket feltenni, miközben a válaszokat a nézőre hagyja.
Többszörnézős film, második megtekintésre akár egy teljesen más filmet fogunk látni, mert rendezésileg minden a helyére kerül. A Tár nem könnyű darab, nem való mindenkinek, viszont hivatkozási alap lesz évek múlva is.
A Tár név talán érdekes módon magyarosnak tűnik (ebből több anekdota és városi legenda is született), a filmben előkerül a rat (patkány) anagramma, miközben a név egy másik szót is rejt: Tár egyenlő art (művészet), annak minden bájával és kellemetlenségével.
Lencar Péter
(Megjelent a Várad 2023./5. számában)
