Úttörő volt olyan ugaron, melyen Petőfi és Arany gazdálkodott

Egy esztendővel ezelőtt mutatta be a Nagyszalontához közel eső Árpád falu egykor vonzó külsejű két kastélyát s azok urait a Biharország folyóirat. Kívánatos szót ejtenem arról a személyiségről is, aki innen indulva a 20. századi magyar költészet kiváló alkotójává rangosodott.

Erdélyi József 1896. december 29-én született a Feketebátorhoz (Batăr) tartozó Újbátorpusztán, amint annak idején emlegették volt, Lovassy-Bátorban. Apja – eredeti nevén Ardelean – itt robotolt béresként, majd csősz, végül – ügyessége, értelmessége elismeréseként – kulcsár lett. Az ortodox vallású legény a közeli református faluból, Árpádról választott feleséget, Kisó Szabó Erzsit. Házasságukból hat gyermek származott: Laci, Jani, Józsi, Feri, Gabi, Sanyi. Költőnk büszke volt harmadik fiú voltára, hiszen a népmesékben a harmadik királyfi a győztes, az igazságos, s a nép is őt fogadja szívébe. Az apa a feltörő erőt, míg az anya a kulturális igényt képviselte. Neki tulajdonítható, hogy a fiúk a négy elemit Árpádon végezték, a középiskolát pedig Nagyszalontán.

1907-ben vezetéknevüket Erdélyire magyarosították, és református hitre tértek át. A poétává lett harmadik fiú ezt így örökítette meg: „Árgyelán volt, – Erdélyi a nevem… / Egyet jelent a román, a magyar, / Egy ez a két név. Hadd legyek Erdélyi: / anyám, hazám, nyelvem, dalom magyar.”

A falusi gyerek tehát városi gimnazista lett. Ezt tekinthetjük későbbi életútja kiinduló állomásának. Itteni élményei számtalan versében bukkannak föl. Íme egy töredék: „Külsőbagos, Belsőbagos, – / én is szalontai lakos, / én is szalontai diák / voltam, mikor nyílt a virág.” A poézishez is Nagyszalontán kapott kedvet. Erről vall önéletrajzában: „Sok verset írtam már akkor a Gacsó-kert felé, a szíkfüves legelőn. Szemes Károly, maga is költő-diák, avatgatott a versírás titkaiba. Ő adta kezembe Arany János tanulmányát a magyar verselésről.”

Noha a szalontai főgimnáziumban érettségizhetett volna, szülei tanítónak szánták. A képzőbe apja Déván íratta be, ám a 15 éves ifjú semmiképpen sem tudott megbarátkozni az intézetis élettel. A karácsonyi szünet után nem tért vissza. Középiskolai tanulmányait 1912 szeptemberétől a Szolnok megyei Mezőtúron folytatta. (Arra nem találok magyarázatot, miért nem a már ismert és közeli főgimnáziumban fejezte be stúdiumait.) 1915-ben hadiérettségit tett, 19 évesen besorozták. A mai Ukrajna földjén védte a hazát. Hadnagyi rangban és kitüntetéssel érte meg a háború végét.

1918 őszén a debreceni egyetem jogi karára iratkozott. Ennek ellenére a rákövetkező év kezdetén belépett a Vörös Hadseregbe, és hol a Magyarországra törő cseh, hol a román csapatok ellen küzdött. Vélhetően a nagybirtokon dolgozó cselédek kihasználása irányította a kommunista alakulat tagjai közé, nem kevésbé nép- és hazaszeretete.

A kommün bukása után karhatalmi, majd egyetemi zászlóaljban szolgált, de csakhamar elhagyta alakulatát. A költői elhivatottság érzete lobbant föl benne. Úgy verselt, ahogy a nép dalol. Petőfit tekintette példaképének, tárgyválasztását, stílusát, nyelvezetét követendőnek. A ’20-as évek elején gyalog barangolja be a csonka országot, és megfogalmazza ars poeticáját: a magyar költészet csak a népköltészetből születik újjá! Első könyve, valójában füzete, az Ibolyalevél 1922-ben jelent meg 64 oldalon, Szabó Dezső előszavával.

Az irodalmárok, a befutott alkotók kezdetben nem fogadták társul Erdélyit. A ’20-as, ’30-as évek könyvbarátai azt kedvelték, ami kétértelmű, töprengésre késztető líra. Erdélyi viszont gondolatait népi formában fejezte ki. Költeményeinek tárgya, műfaja változatos, akár a rímbe szedett növény- és állatvilág. Ezeken kívül vakmerőségének is hangot adott. Szembeszállt az úri osztállyal, és a legmélyebb népréteg reménytelenségét, bánatát, megaláztatását tárta a nyilvánosság elé. Móricz Zsigmond és Szabó Dezső mellett őt tekintjük az irodalmi népi mozgalom előfutárának. Egy jobb és igazabb világért vívott harcához csakhamar társakra, szövetségesekre talált. Sinka István, a szalontai „fekete bojtár”, a dunántúli Sértő Kálmán és Illyés Gyula, prózában Szabó Pál, Veres Péter és több népi író szegődött mellé. Alkotásai a Nyugat, a Válasz, a Kelet Népe, a Magyar Csillag és különböző elkötelezettségű napilapok hasábjain láttak napvilágot.

A líra mellett – műkedvelőként – nyelvészettel is foglalkozott. A filológus Szabédi László szerint e magyarázatok „egy magyar költő tévedései a magyar nyelvről”. A prózát kétkötetes önéletrajza képviseli (A harmadik fiú, Fegyvertelen), amely bővelkedik az írótársakat érintő bírálatokban, sértésekben.

A szalontai származású partnerekkel kapcsolatot teremtett. Zilahy Lajossal lapszerkesztőként tárgyalt verseit leközlendő. Sinkával közösen irodalmi, képzőművészeti társaságot alapított népnevelő előadások, kiállítások rendezésének szándékával. Hasonló származásuk és azonos költői hitvallásuk ellenére több ízben összehorgoltak, ami elsősorban Erdélyi rátartiságának a következménye.

A II. világháború kirobbanása előtt megfogant politikai nézetei és sértő nyilatkozatai a népi írók közösségében is ellenszenvet keltettek. A ’20-as években még a Népszavában és más baloldali lapokban közölte forradalmi verseit, de 1937 után a fasiszta eszméket népszerűsítő sajtótermékekben. A legharsányabb visszhangot a Virradat című nyilas lapban megjelent zsidóellenes, embertelen verse váltotta ki, a Solymosi Eszter vére. Az egyházi sajtó és minden jóérzésű írástudó tiltakozott az 1883-as tiszaeszlári, megcáfolt vérvád igazként való felidézése ellen.

A korábbi lexikonok és az Erdélyi Józsefet bemutató életrajzok szerint a ’40-es évek elején „a költő a fasiszta ideológia hatására szélsőjobboldali pártokkal került kapcsolatba, majd 1944-ben Nyugatra távozott”. A közelmúltban a fenti megállapítás igaztalan voltát két, a tényeket jól ismerő személy bizonyította. Elsőként dr. Medvigy Endre, a vaskos kötetekbe gyűjtött Erdélyi versek tudós szerkesztője az 1995-ös kiadás utószavában ezt közli a költő vitatott életszakaszáról: „1944 októberében behívták munkaszolgálatosnak, aminek nem tett eleget. A nyilasok elől vidékre menekült. A háború vége felé, az oroszok közeledtével Németország, majd Ausztria felé vette útját. […] 1945 októberében önként hazatért Magyarországra.”

Újabb hiteles beszámoló került az érdeklődők kezébe 2004 februárjában. Ennek megértéséhez szükséges Erdélyi családi életébe is bepillantanunk. Huszonkilenc évesen feleséget választott, egy Pápán lakó óvónőt. Leányuk született, akinek az apa szokatlan keresztnevet választott: Honor (a latin főnév jelentése: tisztelet, ékesség, szépség). Ő is óvónő lett, immár Budapesten. 1944 tavaszán Sigmond Endre mérnök kérte feleségül. Októberben megszületett Péter, az unoka. A szovjet hadak közeledtek, s a bombázások miatt a család Pápára költözött, a feleség rokonaihoz. Ennek más oka is volt, amiről a vő írásából értesülünk. „A nyilas hatalomátvétel után menekült apósom Pápára, családjához, ugyanis szerepelt a nyilasok feketelistáján, telefonját is kikapcsolták.” Később a biztonságosnak tekintett Pápa hadi célponttá vált. A városparancsnok kiürítést rendelt el. A németek távozási lehetőséget biztosítottak. 1944 karácsonya után zárt vagonokban érkeztek Prágába, innen Bécsbe, végül egy ausztriai faluba, ahol hónapokon át paraszti munkát végeztek. A helységet az amerikai csapatok szabadították fel, és igazolásuk után az öttagú család ismét Budapesten találta magát.

Erdélyi a ’20-as évek első felében négyszer – olykor rejtetten, máskor útlevéllel – lépte át a román határt. Szüleit, testvéreit fölkereste, sőt a Székelyföldet is bejárta. Sógornője, Erdélyi Ferenc özvegye Szalontán élt. Tőle kapott később eligazítást, hogy e tájon milyen a politikai helyzet, és mire számíthat gyermek- és ifjúkora falujában.

1945 októberének második felében érkezett Árpádra, és 1947 februárjának derekán indult vissza Budapestre. Miként sikerült elrejtőznie egy év és négy hónapon át? Tudtommal e kérdéssel az irodalomkutatók nem foglalkoztak, ezért reám hárult a felelet kibogozása. Íme, az idős H. L. válasza: „Az emberek nagyobb része tudott róla, de senki sem vetemedett a besúgásra. Akkor még élt itt egy meggyőződéses kommunista. Ők ketten többször vitatkoztak a politikáról, de még T. K. sem jelentette föl.” – A költő kinél szállt meg? „Többnyire egy tanyasi gazdánál. Mivel távol esett a falutól, nem kellett a padláson rejtőzködnie. Másodikként Sárközy Mihály doktor urat említem. Nála otthon érezhette magát a költő, mert nagy könyvtára volt. Olvasással és versírással töltötte az idejét.” Ekkor közbeszólt R. F. nyugdíjas tanító: „Amikor a doktor bácsi halála közeledtét érezte, magához hívott. Rám bízta Erdélyi Józsefnek Árpádon írott verseit.” Az összehajtott lapokból kis füzetet készített, fedőlapjára pedig kalligrafikus betűkkel ez a szöveg került: „Erdélyi József: Isten asztala. 1946.” A tartalomjegyzékben 104 verscím sorakozott. A borítólap belső oldalán köszönetét tolmácsolta a vendéglátásért. Alatta dátum: 1947. febr. 12. Tehát ekkor még itt tartózkodott.

A kéziratot jómagam is átlapoztam, beleolvastam; kollégámnak azt tanácsoltam, hogy juttassa el a Magyar Tudományos Akadémia vagy az Országos Széchényi Könyvtár archívumába. Évek múltán tudtam meg, hogy egy családtag által Magyarországra juttatta, de ott kézen-közön eltűnt. Feltehető, hogy a szerző költeményei megfogalmazására egy másik füzetet használt. Az összegyűjtött versek második kötetében 26 egykori alkotással találkozunk.

Nem hagyható ki az idős T. K. tanácsa: „Fiam, Józsi! Nem bujdoshatsz mindig, amíg élsz. Előbb-utóbb jelentkezned kell. Neked mindazért vállalnod kell a felelősséget, amit a múlt rendszerben írtál. Ha felelősségre vonnak, a büntetésed letöltöd, aztán ismét előveszed a tollat, és írsz. Azt javasolom, hogy jelentkezzél.”

Idős édesanyjától, még élő testvéreitől, falusfeleitől elbúcsúzott, és visszaszökött Magyarországra.

Február második felében jelent meg a fővárosi népbíróságon, s az háromévi fogságra ítélte. Egyet letöltve, amnesztiával szabadult. Leánya és egy írótársa unszolására az emberiséget megkövető énekét, a Visszatérést fogalmazta meg. Egy évtizeden át tartó kirekesztés után, 1954-ben ezzel a címmel adta ki önálló kötetét. Életében ezt még tíz követte. Öregkori verseiben újra megtalálta a paraszti humánum hangját. Közöttük feltűntek ifjúságának tájai, emlékei, olykor szerelmes elégiák.

A ’60-as években Nagyszalontát többször fölkereste; az özveggyé lett sógornőjénél szállt meg. Erősen érdekelte az itteni magyarság művelődési élete. A Csonkatoronyban ismerkedtünk meg. Örvendett a múzeum újjászületésének, de annak még inkább, hogy itt Arany János Irodalmi Kör működik, amelyet az általa Árpádon fölfedezett Sárközi Gerő parasztköltő is látogat.

Még férfikorának delén vetette papírra a Reggel című versét, amelynek jóslata engem mindenkor megborzongat. Úgy érzem, az alábbi sorok feltétlenül idekívánkoznak. „Hogy élni jó, hogy élni szép, / ha fogják az ember kezét. // Egy szép reggelre gondolok, / és mosolygok és meghalok. // Kék lesz az ég, ragyog a nap, / megyek sötét fenyők alatt. // Kezemet fogja holt apám, / s megszólal egy rigó a fán. // Azt mondja majd az a rigó, / hogy élni szép, hogy élni jó. // De halni szebb és halni jobb, / s én mosolygok és meghalok.”

Jóslata 1978. október 4-én vált valóra: 82 évesen halott édesapja kézen fogta, magával vitte. A sírkertből hazatérő Illyés Gyula a befejezett életművet így értékelte: „Úttörő volt; olyan ugaron ugyan, melyen egykor Petőfi s Arany gazdálkodott; de ilyenen csak megújítani is az utat, van olyan érdem, mint teljesen új csapást vágni.”

Emlékének továbbélése és életművének megbecsülése fejeződik ki abban, hogy egykori iskolavárosában, Nagyszalontán utcát neveztek el róla. Bátorpusztán lehetetlen szülőházát megjelölni, mivel telke ma szántóföld. Ehelyett a márványtábla az árpádi református templom falára került. Életének végső szakaszára utaló emlékeztető Budán, egy tömbházon olvasható. Mindezek a reánk testált szépirodalmi alkotásai mellett Erdélyi József halhatatlanságát tanúsítják.