Egy író minden ember érdekét kell képviselje

Kőrössi P. József: – Mai vendégünk 1943-ban született, az Illinois-i Egyetem ösztöndíjasa volt, ugyanitt tanított is. Német irodalmat oktatott az Amerikai Egyesült Államokban, a rendszerváltás idején minisztériumi tanácsadó Budapesten. 1989-ben a József Attila-díjat egy levélben utasította vissza, később minden díjat megkap, amit csak lehet, a Kossuth-díjat is. Egyike azon íróknak, akik elmondhatják magukról, hogy minden verseskötete több kiadást ért meg.

Az idejövetel általában úgy történik, hogy én elmegyek a szerzőért és együtt jövünk Nagyváradra. Oravecz Imre egy egészen kicsi Heves megyei faluban él, Szajla a neve. Aki olvassa az ő műveit, az ezt a falvat is ismerheti irodalmi feldolgozás formájában. Beszéljünk egy kicsit Szajláról, ami kicsi, mégis eltévedtem. Ott születtél és oda költöztél vissza. Miért? Mesélj egy kicsit Szajláról.

Oravecz Imre: Semmi különös nincs Szajlán, azon kívül, hogy én ott születtem és ott lakom, ugyanolyan tucatfalu, Recsk mellett van. Így lehet a legjobban betájolni, a munkatábor alapján.

K. P. J.: Gyermekkorodban tudtál erről a munkatáborról?

O. I.: Tudtam. Voltak olyanok, akiket útépítésre vittek onnan, találkoztunk is velük, nyitott teherautón vitték őket, géppisztolyos őr kíséretében. Minket, gyerekként, nem rendített meg. Azt hallottuk, hogy nincsen cigijük, vittünk nekik, napszámba jártam akkor az erdőbe.

K. P. J.: Hány éves voltál?

O. I.: Nyolc körül. Ez bevett dolog volt akkoriban faluhelyen. Csemetefákat ápoltunk. Vittünk magunkkal cigarettát, föl akartuk dobálni a teherautóra, de az őrök elzavartak. Aztán később, Amerikában, találkoztam egy emberrel, aki akkor ott ült egy teherautón.

Szajla két hegy között van, ha az ember fölment télen, látni lehetett a tábort, olyan szép volt, mint egy nagy karácsonyfa. Kivilágítva, messze a hegyoldalban. Ennek a borzalmát nem fogtuk föl, de tudtuk, hogy néha egy-egy ember eltűnik, kuláklistára került. Volt a közelben egy laktanya is, az volt a büntetésük, hogy nem kaphattak vörös csillagot a sapkájukra, régi katonaruhában jártak, groteszk látvány volt. Ez volt a büntetésük egy-két évre, laktanyában dolgoztak. Akkor láttam először magyar katonai egyenruhát.

Apám sofőr volt. Volt egy nagyon kevés földünk, azt anyámmal műveltük ketten, ő erdészlány volt. A dédnagyapám valóságos parasztember volt, méghozzá módos. Még gőzcséplője is volt a 19. század végén, 20. század elején. Nekünk például nem volt lovunk, nem volt kocsink. A föld, a vagyon szétöröklődött, nem úgy volt, hogy az első gyereké volt minden, nagyapámék nagyon sokan voltak testvérek, ezért vándorolt ki. Apám Kanadában nőtt fel.

K. P. J.: Szajla dimbes-dombos hely.

O. I.: Igen, Szajla a leggazdagabb falu volt, most meg katasztrófa, nincs is földművelés. Minden megszűnt, nem támad már fel. A TSZ rátette a kezét mindenre. A kapitalizmus elkezdte enni a felszabadult parasztságot, nem bírtak versenyt tartani a nagybirtokkal. Aztán jött a szovjet kommunizmus. Szajla környékén nagyon későn vették el a földeket. Azt kell hogy mondjam, hogy még a TSZ-korszak is jobb volt annál, mint ami most van. Mégis volt akkor valami földművelés, még ha nem is megfelelő módon. Meglátásom szerint egy településnek akkor van létjogosultsága, ha az emberek ott meg tudnak élni, hát azért költöztek oda. Itt az élet alapja egy termőföld volt. Itt a rengeteg föld, erdő, ebből az emberek meg sem próbálnak megélni. Az én nemzedékem egyszerűen rest volt, kényelmesebb volt más szakmát tanulni. A parasztemberre jellemző volt, hogy nem szeret paraszt lenni, az nagyon nehéz, keserves dolog, szerették, ha a gyerekek máshoz fogtak, maradjon egy, akire rá lehet hagyni a földet, de a többi tanuljon.

K. P. J.: Te most gazdálkodsz?

O. I.: Persze, nyírom a füvet, meg van egy pici konyhakert.

K. P. J.: Amikor visszaköltöztél, sem gondoltál rá?

O. I.: Nem. Én soha nem voltam parasztember, nem tudom, hogy mit hogyan kell, csak hobbi szinten. Nyáron megterem a zöldség, amennyi kell, de ennyi.

K. P. J.: Te rengeteget utazol.

O. I.: Az már régen volt.

K. P. J.: Azt elfelejtettem mondani a felvezetésben, hogy disszidáltál – legalább háromszor.

O. I.: Csak egyszer.

K. P. J.: Mondtad, hogy a nagyapád is elment. Ez onnan jön?

O. I.: Nem jön onnan. Annak a nagy kivándorlási hullámnak nem a kíváncsiság vagy a nyugtalanság volt az oka, hanem a kényszer. A nagyapám is kényszerből ment el, az apámat meg vitték, nem volt választása, még gyerek volt. Amikor hazajött, akkor bejött a szovjet hadsereg és nem tudott visszamenni, de visszament volna. A leveleiből – amik később a kezembe kerültek –kiderül, hogy nagyon rosszul érezte magát ott. Érdekes, hogy sokszor panaszkodott arra, hogy nagy a sár.

Az, hogy én külföldön voltam és elfogadtam valamit, amiért disszidensnek nyilvánítottak, nem publikálhattam, az más.

K. P. J.: Amikor visszaköltöztél, akkor olvastam rólad, hogy Illyés Gyula lánya segített, hogy állást kapj.

O. I.: Igen, a Közgazdasági Egyetemre jutottam be a segítségével, nyelvet tanítottam a Nyelvi Intézetben. Aztán jött a disszidálás, megint állástalanság.

K. P. J.: Miért voltak ezek? Kell tudd kötni valamihez, hogy te többször a fejedbe vetted, hogy elmész, és több időt töltöttél Amerikában. Németországot értem, ott ösztöndíjjal voltál.

O. I.: Először osztrák meghívásra mentem Nyugatra, Ausztriába, aztán a párizsi Magyar Műhely Kassák-díját kaptam meg és akkor utaztam el Párizsba. Onnan mentem Londonba pár napra, és közben kaptam egy meghívást Amerikába, egy íróprogramba (Iowa City – a szerk.), ez több hónapra szólt. Ezt a programot még Tennessee Williams alapította a húszas években. Nagyon sok magyar kijutott ide, előttem Szabó Magda volt. Teljesen szabályosan mentem ki, mire hazajöttem mégis kiderült, hogy disszidens vagyok. Nem gondolták, hogy olyan hülye vagyok, hogy visszajövök, és már megelőlegezték, hogy disszidáltam, pedig visszajöttem. A harmadik eset már akkor volt, amikor az ÉS-nél (Élet és Irodalom – a szerk.) voltam. Kaptam egy vendégtanári meghívást Santa Barbarába, Kaliforniába. Szabályos kinti munkaviszony volt. Aztán volt az az ösztöndíj, amit említettél. Akkor viszont tényleg el akartam menni, már volt egy fiam, aki Amerikában élt, nem akartam, hogy az akkori Magyarországon nőjön fel. Az én elmenetelemet viszont Gorbacsovék keresztülhúzták.

K. P. J.: Ehhez az írói programbeli ösztöndíjhoz mi kellett, miből állt? Békési Pali valami olyasmit mondott, hogy csak különleges engedéllyel lehetett elhagyni azt a területet.

O. I.: Ne hülyéskedj, ez marhaság. Ott volt ő Iowa Cityben?

K. P. J.: Azt hiszem. Zártkörű valami volt és nem lehetett elmenni.

O. I.: Nem volt ilyen. Engedély nem kellett, de persze az ember ott volt, ott kapta a pénzt, a végét utazással töltöttük. Akkor egyetlenegy könyvem volt, valahogy belekeveredtem. Czigány Lóránt ajánlott engem, akkoriban ő Berkeleyben tanított. Szász János is kint volt akkoriban, meg is írta, hogy nem akarok vele magyarul beszélni. Meg akartam tanulni angolul.

K. P. J.: Idefelé jövet mesélted, hogy a fiaddal csak angolul beszélsz.

O. I.: Igen, így nagyon sokat tanulok. Ő kint volt akkor velem, ott járt iskolába, aztán hazajöttünk, és elvégezte a bölcsész karon az amerikanisztikát, majd orvostanhallgatónak ment Kínába. Éppen most megy Angliába egy-két évre, tartok tőle, hogy ebből több lesz.

K. P. J.: A verseidet az Alföldön kívül más lap nem közölte. Mi lehetett ennek az oka?

O. I.: Nem tudom. Volt egy besúgó rendszer, valaki valamit leírt rólam, meg szörnyűnek tűnő dolgokat írtam akkoriban. Jugoszláviában közöltem, ami megint rossz pont volt. Azokból a művekből, amiket a kiadó nem akart közölni, kiadtak egy antológiát borzalmas címmel, Költők egymás közt. Mindenkit bemutatott egy befutott költő, és engem Weöres Sándor mutatott be.

K. P. J.: Ez egy jelentős antológia volt. Miért pont Weöres?

O. I.: Akkoriban kerültem kapcsolatba vele, volt egy közös ismerősünk, egy osztrák írónő, akit én fordítottam, ő írt Weöres Sándorról németül. Valahogy rajta keresztül jutottak el Weöreshez a dolgaim. Aztán megismerkedtünk, rendszeresen jártam hozzájuk, mindig dugdosták a konzerveket a zsebembe a feleségével, azt hitték, hogy éhezem. Egy fantasztikus, óriási költő volt.

K. P. J.: Amikor megkapta a Kossuth-díját, akkor fiatal írók közt osztotta szét a jutalmat. Te köztük voltál?

O. I.: Igen. Elosztotta nem is tudom hányfelé, tízezer forintot kaptam, óriási pénz volt ez akkor, 1970 környékén.

K. P. J.: Állítólag nagy botrány lett belőle. Minek alapján választotta ki ezeket az embereket?

O. I.: Nem tudom, nyilván valaki ajánlotta neki, de nagyon jó füle meg szeme volt. A zenéhez is nagyon értett, zeneszerzők jártak hozzá, mint egy mesterhez. Én abszolút nem értek a zenéhez, ehhez nem tudtam hozzászólni.

K. P. J.: A József Attila-díjat 1989-ben miért utasítottad vissza?

O. I.: Úgy gondoltam, hogy egy olyan kéztől, ami pofonokat adott, nem fogadok el simogatást. Meg is írtam különben az ÉS-nek, de nem közölték, egy másik lap közölte hónapokkal később. Ennek ellenére majdnem minden életrajzomban ott szerepel ez a díj.

K. P. J.: Kicsit konkrétabban fejtsd ki, hogy miért nem fogadtad el a díjat.

O. I.: A megaláztatás, az állástalanság, a nyomor volt az oka, ami évtizedekig ment. Huszonnyolc éves voltam, amikor megjelent az első könyvem, más rendes ember ilyenkor már halott. Nem azért, mert nem írtam. Ha megjelent volna, talán máshogy lenne. Mindennek megvan az ideje, és ha nem akkor történik, akkor az már nem olyan.

K. P. J.: 1983-ban megjelent A hopik könyve című versesköteted. Akkoriban úgy érzékeltem, hogy ez hozta meg számodra az ismertséget. Te hogy érzékeled?

O. I.: Erről pedig nagyon rossz kritikákat írtak. Szerintem inkább az 1972. szeptember című prózaverskötetem lett siker.

K. P. J.: Ez egy rettenetesen zárt, fegyelmezett szöveggyűjtemény. Mintha a Halászóember előzménye lenne, amelynél mindegyik vers egy külön történet, igazi lírává váló történet. Az 1972. szeptemberben pedig a próza olvasható versként.

O. I.: Nem tudom, de nem is kell nekem ezt kutatnom. Biztos, hát én írtam ezt és előbb, úgyhogy előzménye. Az első könyvhöz képest is más, meg A hopikhoz képest is, de valószínűleg egymás nélkül nem léteznének.

K. P. J.: Nagyon egyszerű a formanyelv, tényleg úgy olvashatók a versek, mintha prózák lennének, de valami miatt mindegyik vers megbillen. Először azt hinné az ember, hogy csak azért vers, mert úgy van tördelve.

O. I.: Már attól is vers egy szöveg, ha meg van tördelve, ez is egy felfogás, tudósok mondják. A mi versfogalmunk teljesen más. Alapvetően az nem újság, hogy az a vers, amely szabályos, ritmikai formát követ. Ez bevett dolog, Magyarországon legalábbis. Én inkább úgy különböztetem meg a szövegeket, hogy epika vagy líra. Egy regény részletei lehetnek annyira líraiak, mint egy lírai vers. Ebben a könyvben, meg a többiben is ezek váltakoznak. A vers ma már egészen mást jelent, mint régen. Gyerekkoromban anyám azt mondta, hogy harangoztak egy verset. Az egy ritmikai egység. Most mi már a lírai szöveget nevezzük versnek, holott lehetne az regényrészlet is. Nálam egybecsúsznak ezek a dolgok, nem is szívesen megyek bele ilyen tipológiai vitákba. A Halászóemberben vannak olyan részek, amelyek önmagukban nem is állnak meg, beágyazva kapnak jelentést.

K. P. J.: Mikor idefelé jöttünk, akkor megbeszéltük, hogy az új könyvedből fogsz felolvasni. Nem olvasnál fel a Halászóemberből is, hogy ezeket a verseket is megismerjük?

(Oravecz Imre felolvassa néhány versét.)

K. P. J.: Így felolvasva sokkal inkább verssé válik a szöveg. Több mint tíz éven keresztül írtad, közben jelentek meg belőle részletek. A falu hogyan fogadta ezeket az írásokat?

O. I.: Sehogy. Ki tudott róla?

K. P. J.: És később?

O. I.: A Kossuth-díj után volt egy pap, aki megvett egy jó párat ebből és osztogatta, de hogy olvasták-e, nem tudom. Akkor hírem ment, hogy én írok valamit és dől a pénz. Az tény, hogy sokan adták ajándékba, kérték, hogy írjak bele.

K. P. J.: Most én arra gondoltam, hogy téged is bántottak, mint annak idején Grecsó Krisztiánt.

O. I.: Nem bántottak, viszont volt negatív visszajelzés. Van egy vers, amiben szó van valakinek a nagyapjáról, de teljesen pozitívan. Ennek az embernek a fia írt egy fölháborodott levelet. Ez volt az egyetlen reakció, azóta óvatos vagyok, és odaírom, hogy kitalált személyekről van szó, az egyezés csak véletlen. A kritikusok csodálkoznak is.

K. P. J.: És ez megvéd?

O. I.: Hát meg, minden csak véletlen. Jobb félni, mint megijedni. Volt még egy történet, kicsit mulatságos. Egy másik család, amelyikről szintén szó van, megkeresett, és mondta, hogy nagyon jó, hogy ezt megírtam, ez így meg is marad. Aztán a családfő nekem szegezte a kérdést, hogy ki az, aki megcsalja a férjét a történetben. Azt hitte, hogy az ő felesége, hiába mondtam, hogy senki, csak kitaláltam. Attól kezdve úgy haragudott rám, mert én nem mondom meg neki az igazat, nem is köszönt.

K. P. J.: Ezek a történetek honnan jönnek, mennyire élsz a faluban?

O. I.: Ott történtek, láttam, hallottam. Vannak benne olyan figurák, akiket ismertem.

K. P. J.: Szajlának egy nagyon pontos szociográfiai leírása is megtalálható a kötetben, mégis eltévedtem. Szerencsém volt, mert egy fiatal cigánylány útbaigazított, tudta, hogy ki az az Oravecz Imre.

O. I.: Szajla két részből áll, van egy régi rész, meg egy új rész, és az új rész egybe van építve egy másik faluval, azon át kell menni.

K. P. J.: Sokat éltél Amerikában. Elmondtál nekem pár történetet. Szeretném, ha elmondanád itt is azt a történetet, amikor ki kellett töltened egy hivatalos okmányt. Csak azért, hogy lássuk, mennyire másképp élünk meg dolgokat itthon, mint nyugaton, Amerikában. Azoknak az embereknek természetes, hogy minden természetes.

O. I.: Annak a nemzedéknek az esetében, amelyik kivándorolt és visszajött vagy sem, meg volt szabva, hogy hány embert lehet befogadni egy évben. Erdélyieknek, romániaiaknak mondom, hogy Ignácz Rózsa is kérte ’48-ban, majd halála előtt egy évvel kapta meg. A nagy élmény az volt, hogy minden nap lehetett húst enni közönséges munkásembereknek, lehetett dolgozni és meg is éltek, de a legnagyobb dolog mégis az volt, hogy a hatóságok emberként bántak velük, ha elmentek egy hivatalos helyre, akkor nem alázták meg őket. Amikor már sokadjára mentem ki Amerikába, volt pénzem, amit egy bizonyos összeg fölött már be kell jelenteni. Nem nézik meg, de be kell jelenteni, ki kellett tölteni egy nagy, lepedőnyi kérdőívet. Nagyon ideges vagyok az ilyesmiktől, mindig elrontottam, rossz helyre írtam, mondtam a vámosnak, hogy adjon másikat. Azt kérdezte, hogy minek. Huzigáljam be a vonalakat, hogy mit hova, ez csak a kormánynak megy. Képzeljék ezt el Magyarországon.

K. P. J.: Volt egy másik történet is. Kaptál egy papírt, levelet.

O. I.: Na, ez a történet is azt bizonyítja, hogy az emberek meg tudják őrizni az emberi mivoltukat a hatalomban is. Volt egy közlekedési kihágásom, amiről végül kiderült, hogy nem az volt. Volt saját kocsim, a rendszámával kellett valamit csinálni, de nem nekem, hanem annak, aki eladta nekem. Helyszíni büntetés, olyan nincs is. Kitöltöttük a papírokat, ott kiderült, hogy a magyar jogosítványommal már nem is vezethetek, erre csak legyintett a rendőr, mondtam, hogy még egy hónapot maradok, azt mondta, addig még jó ez így. Pár hét múlva megkaptam az idézést a bíróságra, tisztáztam magam, hogy nem az én dolgom ez, hanem azé, aki eladta a kocsit. Még az is rá volt írva az idézésre, hogy szabadlábon védekezhetek. Betelefonáltam, aztán mondták, hogy elnézést, dobjam el az idézést.

K. P. J.: Ez benne van a könyvedben is, csak nem autóval. Szükséged van rá, hogy a könyveidben legyenek ilyen személyes történetek?

O.I.: Nem, ez nem is egy személyes történet, inkább egy jellemző mozzanat. Egyébként a regényben úgy van benne, hogy a kelet-európai emberek borzasztóan spóroltak. Azóta is jellemző, főleg a magyarokra, hogy nagyon spóroltak, elterjedt róluk, hogy igénytelenek, nem járnak színházba, moziba, isznak, mint a kefekötő. Énekelve mennek haza, és az utcán vizelnek. Egy ilyen incidens esik meg a hősömmel a regényben, beviszik az őrsre, ahol kiderül, hogy nem is ő vizelt.

K. P. J.: Így lesz átírva egy veled megtörtént eset.

O. I.: Egy szörnyű emlékem az, hogy amikor én menedéket kértem, azt vettem észre, hogy meghatározott helyzetekben a rossz beidegződés győz. Rábeszélt valaki, hogy iratkozzak be az egyetemre, akkor biztos kapok letelepedésit. Nem kellett volna egyébként, ez kiderült. Be kellett nyújtani a letelepedési kérelmet. Minden városban vannak szövetségi épületek, elvitt az ismerősöm egy ilyen helyre. Az a hivatalnok, aki intézte az ügyemet, néger volt, a barátom összeveszett vele. Gondoltam is, hogy na, itt vége. Nem lett vége, egy hónap múlva megkaptam. Ha haragszik a hivatalnok, akkor nem kapom meg, ez a rossz beidegződés. A másik meg az volt, hogy egyetemre kellett járni. Minden órán felelni kell, nem úgy, mint itthon, hogy tanulgatok, aztán majd vizsgázok. Nem tudtam lépést tartani a többiekkel, beteget jelentettem. El kellett mennem az egyetemi pszichiáterhez. Ott nem mertem elmondani, hogy mi a bajom, hát gondoltam, ha itthon megtudják… A beidegződés. Ez olyan, mint hogy valami miatt félünk a rendőrtől. Én most sem szeretem őket.

K. P. J.: Valahol olvastam, hogy te az Egyesült Államokban német irodalmat tanítottál.

O. I.: Igen, germanista vagyok, de már elhagytam a pályát, lélekben legalábbis.

K. P. J.: Hogy fogadták el azt, hogy te magyar létedre német irodalmat tanítasz Amerikában?

O. I.: Van róla diplomám, de azt nem is látták. Annak idején még nem álltak ilyen rosszul a dolgok, nem volt annyi terrortámadás, szeptember 11. sem. Bár akkor is elég sok gépeltérítés volt, emlékszem, egyszer láttam a hírekben, hogy nyilatkozott egy pasas ezzel kapcsolatban, és azt mondta, hogy nem lehet mindenki mellé rendőrt állítani, nem lehet mindenkit megmotozni; a mi társadalmunk arra épül, hogy feltételezzük a másikról a legjobbat. Rólam is feltételezték, hogy tudok németül.

K. P. J.: Beszéltünk arról, hogy ’89-ben nem fogadod el a József Attila-díjat, de ’90-ben már tanácsos vagy a miniszterelnöki hivatalban. Ez hogy történt?

O. I.: Hát úgy, hogy ismertem pár embert, de nem voltam itthon, nem tudtam, milyen pártok vannak. Naiv voltam, azt hittem, az lesz, amit szeretnénk. Ez nem sokáig tartott, nem vagyok rá alkalmas. Egy író nem politizálhat direkt módon, nem volna szabad. Egy író minden ember érdekét kell hogy képviselje. Ha az ember politizál, akkor fennáll a veszélye annak, hogy csőlátás alakul ki az emberben.

K. P. J.: Miből állt a munkád?

O. I.: Ez a másik dolog. Nem abból állt, hogy tanácsokat adtam, hanem elvégeztem azt, amit a miniszterelnök titkárságának kellett volna. Rengeteg őrültség volt. Például kapott a miniszterelnöki hivatal egy levelet a külügyminiszter-helyettestől, és nem válaszoltak rá, én válaszoltam. Nem az én dolgom lett volna. Emlékszem, akkor volt egy nagy katasztrófa Jordániában, mindenhonnan küldtek segélyt, Magyarországról is. Ilyeneket kellett nekem megszervezni.

K. P. J.: Az Antall-kormány volt ekkor. Közvetlen kapcsolatban voltál vele? Ő milyen volt veled mint íróval?

O. I.: Nem is tudta, hogy író vagyok.

K. P. J.: Bár korábban Antallt szidták, mostanában elindult egy folyamat, elkezdett csillogni ez az egész, fölemelik.

O. I.: Nem mostanában kezdődött ez el. Borzasztó eszes ember volt, a környezete mind törpe volt hozzá képest. Gondolj a temetésére, mintha Ferenc József halt volna meg.

K. P. J.: Az akkori ember meg ez a mostani nimbusz hogyan egyeztethető össze?

O. I.: Szerintem túl van értékelve, egy csomó mindent rosszul csinált. De nem akarok ebbe belemenni, nem akarom bántani. Nekem az sem tetszett, hogy olyan borzalmasan titkolták, amikor beteg lett, már haldoklott, és hivatalosan még mindig nem volt semmi baja.

K. P. J.: Megbántad, hogy vállaltad ezt a posztot?

O. I.: Igen, meg. Naivitás volt, meg az önismeret hiánya. Honnan tudja az ember, hogy nem tud politizálni? Sosem próbáltam.

K. P. J.: Ez a mostani legújabb könyved, ami még korrektúra alatt van, és pár hét múlva megjelenik, kivándorlás-regény.

O. I.: Igen, az előzőnek a lapjain egy család elindul, ez a folytatás. Ez a család a történet szerint 1898-ban vándorol ki, az ottani életüket követem a nagyvilágban, egészen a nagy gazdasági válságig. Először Ohióban dolgozik a családfenntartó, egy öntödében, aztán Dél-Kaliforniába mennek, ott olajbányász lesz. Gyerekek születnek kint, egyre messzebbre tolódik a hazatérés. Ez nagyon általános volt, nemcsak azért, mert sokak esetében nem is volt hová visszajönni, Magyarországot földarabolták. De kint gyerekek születtek, és nem akartak magyarok lenni, a gyerek amerikai akar lenni az iskolában, mint a többiek. Ez egy keserves dolog, magyarokat nem lehet nevelni belőlük. Több generáción keresztül meg lehetetlen. Volt olyan ember, aki annyira nem tudott már magyarul, hogy amikor katona lett, akkor angolul írt haza a szüleinek, a szülők meg a szomszédban fordíttatták le. A másik pedig az, hogy ha kint meghaltak a gyerekek, akkor nem akarták otthagyni a sírt.

K. P. J.: Amikor hazajöttél, téged hogyan fogadtak itthon? Mondjuk, az írók.

O. I.: Az volt az első, hogy: „Minek jöttél vissza, hülye vagy?”

K. P. J.: És a faluban?

O. I.: Nem is hiszem, hogy tudták. Nem ismerik az életrajzomat, én tíz éve költöztem oda vissza, amiről beszélünk, az meg százéves história.

K. P. J.: Nincs vagy nem volt semmilyen kapcsolatod a faluval? Nem jártál kocsmába?

O. I.: Évekig Budapesten éltem. Szerintem a kocsma ma már nem tölti be azt a társadalmi szerepet, mint régen. Régen az emberek betértek oda, beszélgettek, vagy megálltak előtte a kocsival és felhajtottak egy felest. Éjjelig nyitva volt, hajnaltól. Szajlán nincs is ilyen kocsma, egy van, ami nyolckor bezár. Azért azt kell tudni, hogy sok faluhoz hasonlóan Szajla is elcigányosodott, cigányok ülnek csak a kocsmában, sok a verekedés. Nem tudni, miből, de rendszeresen isznak. Én soha nem is jártam kocsmába.

K. P. J.: Akkor téged annyira nem ismernek ott, hogy nem történt meg veled az, ami Steinbeck-kel.

O. I.: Az vele nem Szajlán történt.

K. P. J.: Na de mi is történt vele?

O. I.: Steinbeck szülővárosa most abból él, hogy Steinbeck ott született, mutogatják a házát, múzeum is van, meg könyvtár, annak idején meg elégették a könyveit. Úgy érezték az emberek, hogy róluk szólnak a könyvek, például az Egerek és emberek.

K. P. J.: Kérlek, olvass fel az új könyvedből. A hőse sokszor találkozik a kaliforniai fürjekkel.

O. I.: Igen, nagyon szép madarak, engem az fogott meg bennük, hogy olyan a hangjuk, mintha egyszerre panaszkodnának meg örvendeznének.

(Oravecz Imre felolvas a Kaliforniai fürj című regényéből.)

K. P. J.: Szerinted van-e esélye annak, hogy egy ilyen típusú könyv megjelenjen Amerikában?

O. I.: Nem igazán, bár ha van egy jó fordítód, meg egy jó ügynököd, akkor igen. Szerintem a magyar emigrációról még nem írtak ilyet. Már az ’56-osok is kihaltak, nincsenek érintettek.

K. P. J.: Köszönöm szépen, hogy eljöttél.

Nagyvárad, 2012. október 12.