Majdnem minden magyar filmet láttam

Szilágyi Aladár: A honlapodon olvastam egy olyan mondatodat, mely szerint „gimi helyett moziba, egyetem helyett az Egyetemi Színpadra jártam”. Bevallom, kölyökkoromban nekem is kedvelt foglalatosságom volt a moziba járás. A mozigépész fagylaltárus is volt, s ha segítettem neki, két legyet ütöttem egy csapásra: kikotorhattam a fagyigép korongjának az alját, és ingyen járhattam moziba. Te hogyan élted meg gyerekkorod moziját?

Kelecsényi László: Mivel első osztályos koromban kaptam egy szívizom-gyulladást valami fertőzésből, és sokáig otthon betegeskedtem, azt mondta az orvos: ne senyvedjen itt ez a gyerek, vigyék moziba. Más szórakozás akkor, 1954-ben nem volt. Először a szüleim vittek, főként anyám ért rá.

Sz. A. Arra emlékszel, mi volt az a film, amit először láttál?

K. L. Nem nagyon, de a végét nagyon megjegyeztem, öngyilkos lett a főhős, s egy detektív megnézte a pisztolyt, és azt mondta: az utolsó golyót magának tartogatta. Fekete-fehér film volt, felnőtteknek való. Nagyon kicsi voltam még akkor, és hosszú-hosszú évek múlva fedeztem fel – most meg nem mondom a címét –, hogy Bunuelnek egy Mexikóban forgatott filmje volt. Ez volt az első tudatos emlékem, aztán nagyon korán elkezdtem önállóan moziba járni. A mozi egy nagyon otthonos hely volt az iskolával szemben, ahol nem kérdeztek semmit, nem feleltettek, nem voltak nemszeretem tárgyak. Ami az általad kiválasztott mondatomat illeti, az már inkább a gimnáziumi éveimre utal. A Vörösmarty Mihályról elnevezett józsefvárosi gimnáziumba jártam, és a közelben volt az ugyancsak Vörösmartyról elnevezett mozi. Nagyon sokszor az történt, hogy nem a gimibe mentem, hanem mindjárt a kilenc órai előadásra, vagy hazudtam valami nagyot az osztályfőnöknek, hogy hova kell elmennem fél tizenegyekor, mert tizenegykor kezdődött az előadás. Ez körülbelül fél évig ment, nagyon gyenge volt az átlagom, meg nem buktam, de másodikosként szégyenletesen rossz tanuló voltam. Valahogy rádöbbentem, ha akarok valamit az életben, tanulni kell, kell egy bizonyítvány, és abbahagytam az iskolakerülést. Az idézett mondat másik fele meg arról szól, amikor fölvettek a bölcsészkarra, a piarista rendház épületében volt a bölcsészkar is meg az Egyetemi Színpad is, az egykori kápolnában. Ma újra kápolna, de vagy negyven évig az Egyetemi Színpad működött benne. Akkor már nagyon érdekelt a filmművészet, és ott nagyon izgalmas filmélet volt, amatőr filmklub, vitaestek, beszélgetések magyar rendezőkkel. Az órák délelőtt voltak, a Színpad műsora délután kezdődött, csak át kellett sétálni, egy üvegajtó választotta el a két termet egymástól.

Sz. A. Volt egy intermezzo az életedben, melyet így sommáztál: „Öt évig hrabali élményeket gyűjtögettem egy vasúti szertárban.” Ez a világ jelenik meg az Ólomévek című regényedben?

K. L. Igen. Nagyon pontosan tudod. Megvan még a hely, a MÁV északi járműjavítója volt, a Kőbányai úton, a X. kerületben, ott dolgoztam. Első nekifutásra nem vettek fel az egyetemre, aztán felvettek a jogra, estibe, de egy év után abbahagytam. Rájöttem, hogy nem nekem való, dolgoztam tovább. Öt évet lehúztam ott. Akkor nagyon nem szerettem, sok-sok évvel később jöttem rá, hogy az egy nagy lecke volt. Ebből írtam a könyvet, az első változatának a címe 66 (évregény) volt. 1966-ban zajlott a regénybe foglalt szerelmi történet, aztán átdolgoztam, és e-könyv formájában már Ólomévek címen szerepelt. Az utóbbi változatot tartom véglegesnek.

Sz. A. Aztán van egy olyan mondatod is a már idézett CV-ben, hogy „filmtudóssá akartam válni, de szerencsére idejében kijózanodtam”… Ez mit jelent?

K. L. Az egyetemi amatőr filmklubban megpróbáltam csinálni egy amatőr filmet. Nem sikerült. Nem okozott kudarcot, de rájöttem, hogy nekem nem a gyakorlat, inkább az elmélet fekszik, szakdolgozatomat is filmes témából írtam, ugyanilyen témából doktoráltam nem sokkal az egyetem elvégzése után. És ezzel az érdeklődéssel bekerültem az akkori Filmtudományi Intézetbe. Négy évig ott dolgoztam tudományos ösztöndíjasként, akkor írtam meg a disszertációmat. S bár ez a hetvenes évek, a Kádár-diktatúra puhuló időszaka volt, az igazgató meg a főosztályvezető egyértelműen sztálinista esztétikát képviselt. Azt mondtam magamban, hogy négy év után, miután lejár a szerződésem, elmegyek innen. Gondoltam egy merészet, és felkerestem a Filmgyárban Nemeskürty István stúdióvezetőt: „Tanár úr, szeretnék dramaturg lenni itt, nálad, szeretnék dolgozni.” Nem képedt el a merészségemen, kiszólt a titkárnőjének, hogy „Irénke, adjon ennek a fiatalembernek két forgatókönyvet”, mondta, írjak róluk valami véleményt, s aztán majd tárgyalunk. Ez volt 1979 májusában, szeptembertől én már ott dolgoztam, tíz évig.

Sz. A. Erre vonatkozik az utolsó megfejteni való mondatod: „Egy évtizedet töltöttem a filmgyárban: öt ragyogót, öt nagyon rosszat.”

K. L. Ez arra vonatkozik, hogy öt évig Nemeskürty volt a stúdió igazgatója. Csodálatos ember, a mai napig kapcsolatban vagyok vele, 86. évében jár. Jó értelemben mondom: úgy vezette ezt a stúdiót, mint egy katonai csapategységet. Ami nagyon fontos: tudatában volt annak, hogy felelős a beosztottjaiért. A szocializmusban azért nem volt mindennapos dolog, hogy a főnök gondoskodott az embereiről. És amikor ő elment a Filmintézetet igazgatni, hívott magával, hogy menjek vele. Némi habozás után mégis maradtam, jött egy új stúdióvezető, és minden körülmény megváltozott. Hozzá kell tennem, hogy az objektív körülmények is megváltoztak, jött a hét szűk esztendő, kevesebb pénz volt, mint addig, nemigen kaptunk munkát, csak az alapfizetésünket. Végül 1990-ben – mondjuk úgy – közös megegyezéssel elhagytam a Filmgyárat, magyarán: kirúgtak, és én szabadúszó lettem.

Sz. A. Az első könyveid mind nagy filmszínészek portréi, a Zbigniew Cybulski, Latinovits Zoltán, Vaszilij Suksin, Karády Katalin sorozat kötetei voltak. Ezeket még az intézetben írtad?

K. L. Ezek megírása független volt a Filmtudományi Intézetben végzett munkámtól. Ott meg kellett írni egy bizonyos „tervmennyiséget”, bizonyos oldalban számítva, magyar filmekről és más témákról, amiket kiadtak. A sorozatot magánszorgalomból kezdtem csinálni, én mindig nagyon szerettem a színészeket. Cybulski halála rettenetesen megrázott, ő emblematikus figura volt, a lengyel ifjúságnak a bálványa, negyvenévesen vonatbaleset áldozata lett. Elég jól sikerült ez a kis kötet, szerették, s utána Latinovitscsal folytattam. Jellemzi az intézményt, hogy milyen hülyeséget mondott az ottani főnököm, amikor elárultam neki, hogy kiről szeretnék írni: „Latinovits elég üres volt ahhoz, hogy mindenfélét el tudjon játszani”… Állította ezt, 1979-ben, három évvel a színészkirály halála után.

Sz. A. Különben Aczél György sem kedvelte túlzottan Latinovits Zoltánt… Ezzel párhuzamosan elkezdtél a prózaírással is komolyan foglalkozni. Majdnem minden regényed, novellád elválaszthatatlan a film, a mozi világától…

K. L. Igen, írtam olyan címmel egy regényt, hogy Mozibolondok, amely a tíz és tizennyolc éves korom közötti időszakról szól, illetve annak a nemzedéknek az ifjúságáról, a hatvanas években. Vastagon benne van a mozik, a magyar filmek világa. 1979-ben – elég későn – mondtam azt, hogy nem leszek a film tudósa. A kisdoktori után a kandidátusi értekezésemről gondolkodtam, ma is megvan, kiadták háromszáz példányban lábjegyzetekkel, idézőjelekkel, s ezt követően jöttem el. Azért is mentem el, hogy közelebb kerüljek az élethez, akkor elkezdtem novellákat írni. 1979-ben közölte a Magyar Nemzet az első novellámat. Az volt a címe, hogy Kékszakáll az uszodában. Ez arról szól, hogy egy fáradt szerkesztő a napi robot után kimegy a Lukács uszodába, nincs megnevezve a helyszín, de rá lehet ismerni. S a kabinokból a régi női lépnek ki, hét nő jön elő. A végén elmenekül tőlük, a víz alá bukik, és hiába engedik le a medence vizét, többé nem kerül elő. Így kezdődött…

Sz. A. Apropó, az imént elfelejtettem megkérdezni a Filmgyárral kapcsolatosan: az az időszak még része volt a magyar filmművészet nagy korának? Ki mindenkit kaptál ott, dramaturgként kivel dolgozhattál együtt?

K. L. Két korszakos jelentőségű nemzedéktársammal dolgozhattam együtt. Az egyik Gothár Péter volt. Az 1981-ben forgatott Megáll az idő kultikus film, abban voltam az ő dramaturgja, aztán a Bereményi Géza első filmjében, A tanítványok forgatásában is közreműködtem. Akkor még „csak” író volt, és Nemeskürty nagyvonalúságára jellemző, hogy az írónak, akinek nem volt papírja arról, hogy ő filmrendező, adott egy lehetőséget, hogy önálló nagyfilmet megrendezzen. Az utóvédcsapatokban dolgozott Gáll István, Révész György, Bán Róbert a Nemeskürty-féle stúdióban, velük kerültem közelebbi kapcsolatba, dolgoztam velük, részt vettem a vitákban, beszélgetésekben. Szakonyi Károllyal is akkor ismerkedtem meg. Ha ma visszanézünk, a hatvanas évek volt a Nagy Korszak, én 1979-től 1990-ig dolgoztam ott, az már a leszálló ág volt – anyagi értelemben. A szellemi erő megmaradt, csak egyre kevesebb pénz jutott a filmkészítésre.

Sz. A. Közben elkezdted írni monografikus igényű filmtörténeti munkáidat is. Mielőtt ezekről beszélgetnénk, inkább olvasóink hasznára említem – hiszen ha valaki, akkor Te alaposan ismered ezeket az adatokat –, hogy Nagyváradhoz több olyan egyéniség neve fűződik, aki a filmgyártás kezdetén tevékenykedett. Balázs Béla, a később főleg filmesztétaként is jelentős életművet létrehozó író, bár nem lakott Váradon, A Holnap hét költőjének egyike. Deésy Alfréd színművész Váradról ment át 1910-ben Debrecenbe, ahol megnyitotta az Apolló filmszínházat, majd 1916 és 1945 között 77 játékfilmet rendezett. A sokoldalú tollforgató, Sas Ede, a Nagyvárad című lap főszerkesztője később a némafilmgyártás egyik úttörője lett. Mennyire vannak feldolgozva ezek a Holnap városához is kötődő filmtörténeti tények?

K. L. Deésy Alfréd szerepe a némafilmgyártás hőskorában közismert a szakmában. És meg fogsz lepődni: idős statisztaként egy-két 1960–61-ben forgatott magyar filmben szerepelt, például A Noszty fiú esetében a főispáni beiktatáson ott ült díszmagyarban, gyönyörű fehér szakállával, a vendégseregben. Sas Ede pedig filmlapot is szerkesztett Váradon, és többször dolgozott Janovits Jenő Kolozsvár melletti, szászfenesi stúdiójában. A kolozsvári némafilmgyártás nagy korszakát Jordáky Lajos dolgozta föl Az erdélyi némafilmgyártás története címmel.

Sz. A. Gondolom, nem túlzás, ha megkérdem: igaz, hogy Te minden magyar filmet láttál?

K. L. Majdnem mindet. Amit lehetett, megnéztem. Főként az 1945 utániakat, s amióta kihaltak a nagy öregek, akik a harmincas–negyvenes évekkel foglalkoztak, azokat a filmeket is megtekintem, lemezen, vagy ha nem lehet hozzáférni, akkor a Duna Tv, illetve az MTV adásaiban.

Sz. A. Azt lehet tudni, hogy hány évet áldoztál az életedből a mozira?

K. L. Kamasz koromban akár napi három filmet is megnéztem, reggel az iskolakezdéstől fél kettőig. Később az Egyetemi Színpadnál is napi egy-két vetítésen vettem részt. S ezeket jegyeztem is, körülbelül 1990-ig vezettem, hogy mit láttam, melyik moziban, kinek a rendezésében. Aztán abbahagytam, kevesebb lett a film, inkább gyűjtöm őket, és otthon nézem. De ezres nagyságrendekben mérhető az általam megtekintett filmek száma.

Sz. A. A magyar film történetét több kötetben is feldolgoztad.

K. L. Amit írtam, abból a legfontosabb lényegében egy tankönyv, az a címe, hogy Álmodozók és megszállottak. Ez játék két magyar film címével, az Álmodozások korával és a Megszállottakkal. Igazán ez a két dolog kell a filmkészítéshez, hogy valakinek legyen egy ábrándja, álma, és hogy erős akarattal, megszállottsággal ezt végigvigye. A nagy értékekre és a nagy folyamatokra vagyok tekintettel, de minden, amiben a filmes kultúrának köze van az irodalom, képzőművészet világához, szerepel benne.

Egy filmkalauzt is készítettem. Az első kiadásának az volt a címe, hogy A magyar hangosfilm hét évtizede. Hyppolittól Werckmeisterig. Aztán bővített kiadásban is megjelent, emiatt meg kellett változtatnom, akkor Vászonszerelem lett a címe. Most készül a harmadik kiadás, marad ugyanez a cím, csak a borítólapot fogjuk kicserélni, hogy az olvasók lássák: ez egy újabb, bővített kiadás. Ez a tegnapi napig tart, a Csak a szél című legújabb magyar film is benne van. Olyan, mint az Operák könyve. Egy film egy oldal. Röviden leírom, hogy miről szól a történet, értékelem, felsorolom az alkotókat, a főbb szereplőket, ez már több mint háromszáz filmalkotást ismertet.

Sz. A. Javasolom, hogy térjünk át másik „nagy szerelmedre”, Krúdy Gyulára…

K. L. Igen, Krúdy és Várad…

Sz. A. Bár egész legendárium született itteni idejéről, de nem igazán szerette Váradot, fél év múltán el is hagyta. Inkább arról ejtsünk szót, hogy már azelőtt történt vele egy és más. Tizennégy éves kölyökként közölte az első írásait, s ami felkeltette az érdeklődésemet: a nyíregyházi gimnazista számos pályakezdő publikációja a távoli Orsován jelent meg. Én még jártam a régi, mára elsüllyesztett Orsován, nem is álmodtam, hogy abban a fél évszázada Olténiához csapott Krassó-Szörény megyei kisvárosban, amelynek talán már száz magyar lakosa sincs – a múlt századfordulón sem volt több ezernél –, évtizedekig megjelent egy magyar hetilap, s az szinte hetente Krúdy-írásokat közölt, akár kettőt is egy számban. Ez a frigy hogyan jöhetett össze, tisztázta már az irodalomkutatás?

K. L. Krúdy ezt úgy csinálta, hogy ha megírt valamit, akkor igyekezett minél szélesebb körben terjeszteni, eleinte még nem követte el azt a cselt, hogy ugyanazt az írást több helyre elküldje, és szorult anyagi helyzetében más-más címmel jelentesse meg, de a történelmi Magyarország minden szegletébe küldözgetett cikkeket, novellákat, nem csak Orsovára, hanem Esztergomba, Felvidékre, Délvidékre, Dunántúlra, mindenhová. És nem hitték el neki, hogy mindezt egy tizenéves fiatalember írja. Amikor Debrecenben megjelent Gáspár Imrénél, azt hitték, hogy az apja írásait hozta. De hát jött a kézirat, és jó volt. Tudott valamit, amit később pejoratív értelemben emlegettek: almanach-irodalmat is művelni. Vasárnap délután a hölgyek a habos kávé mellett fogyasztják jóízűen, szerelem, házasság van benne, ilyesmi. Ezt ő nagyon tudta. Az általam is szerkesztett összkiadásban – melynek a rövidpróza-köteteit nem én szerkesztem –, amik eddig megjelentek tőle, azt bizonyítják, hogy valahol egy váltás következett be. Amikor megtalálta a saját hangját. Így is tudott írni, ha akart, de ezt elfelejtette, „megkomolyodott”. Az a mai napig rejtély, hogy 18-20 éves korában olyan, általa bizonyára sosem látott európai városokról ír hihetőleg, mintha járt volna bennük. Ír Londonról, Párizsról, Rómáról stb. stb. Talán a leggazdagabb magyar írói univerzum az övé. Jókait követően a legtermékenyebb magyar író volt, negyven évig írt, 14 éves korától 54 éves koráig. Az is igaz, hogy az összes művei szerkesztése közben kiderült: szorultságában sok mindenre képes volt: van egy olyan regénye, ami Debrecenben megjelent folytatásokban, hozta ide, Váradra magával, adott egy másik címet, innen vitte Pestre, és harmadik címmel közölte újra. Bizonyára még vannak felfedezetlen novellái a történelmi Magyarország lapjaiban szétszórva. Prágában is közölt, az ottani magyar lapban – szinte ebbe halt bele. Élete utolsó előtti napján behívatták a minisztériumba, és valamilyen hivatalnok gorombán letolta, hogyan merészel egy „ellenséges” országban megjelenő magyar lapnak kéziratokat küldeni.

Sz. A. Befejezésül hadd kérdezem: milyen irodalmi mű készül(t) mostanában Kelecsényi László írói műhelyében?

K. L. Van egy teljesen kész, megjelenés előtt álló dupla regényem, egy mai szerelmi történet, úgy „dupla”, hogy kétfedelű könyv lenne, mert két eleje van. Egymást magyarázza a két azonos terjedelmű írás, az egyiket egy elbeszélő meséli el, a másikat több, megáll mind a kettő a saját lábán, de azért tanácsos egymás után elolvasni őket.

(Erdélyi Riport, 2012/19.)