Nem kell nagyon akarni, és akkor befogad a mindenség

Kőrössi P. József.: – Először mesélj el nekünk egy színházi történetet a kezdetekről.

Horváth Péter: – Én tulajdonképpen kényszerből mentem színész szakra, de van egy nagyon jó sztorim. Egyszer felléptem a színházban, a darabban benne volt Tahi-Tóth László. Bejön a színpadra, a nézők összesúgnak, itt a Tahi-Tóth! Aztán bejön Horváth Péter és hatszáz ember kérdezi: ez meg ki? Árad hatszáz emberből, hogy „ez mit akar itt?” Egy egész felvonás akkor arról szólt, hogy ezt az elutasítást üsse ki maga a színdarab. A végén aztán, mikor meghajoltunk, és amikor erősödött a taps, az jó érzés volt. Ez a színészet.

K. P. J.: – Ilyenkor te kívülről látod magadat?

H. P.: – Azt gondolom, hogy a skizofrénia a mi nemzedékünk egyik alapvető élménye. Aki nem igazából skizofrén, annak hiányozna, ha nem látná magát kintről is, bentről is. Én rendeztem az előadást, én is voltam benne, láttam magam. Azt persze nem vettem észre, csak mondták, hogy mást játszott a zenekar, négy taktust tévedtem, de ez engem nem zavart. Amikor színész szakra jelentkeztem, elmondtam egy verset meg egy monológot, és kértek, hogy énekeljek és mozogjak. Elénekeltem a Tavaszi szél vizet áraszt című dalt, de amikor a zongora kísért, mondtam, hogy na, így nem. Akkor már arról álmodtam, hogy musicalszínész leszek, hát ez nem következett be.

K. P. J.: – Gyerekszínész is voltál a Bartók Gyermekszínházban.

H. P.: – Két nagy élményem van a színházból. Én úgy néztem ki huszonévesen, mint egy tizenhárom éves. Így aztán semmilyen szerep nem volt jó nekem, vagy én nem voltam semmilyen szerepre alkalmas. Ebben a színházban állandóan öreg vagy kövér embereket játszottam. A művészbejárónál mindig tele volt gyerekekkel, az egyik odajött elém, de rászólt egy másik gyerek, hogy „ez nem is színész.” Egyszer Haspók herceget játszottam egy mesejátékban, ahol az aranyalmafára kellett vigyázni, mert alatta sárgarépák voltak. Én nem tudtam fütyülni, és megkértem a répát, hogy tanítson meg. Az volt a színészi létem megrázó élménye, előrejöttek a gyerekek és mutatták, hogy hogyan kell fütyülni. Nagy élmény volt, boldog voltam.

A közösségben való csalódásom második nagy alapélménye itt volt. KISZ-titkár lettem a színházban, megkérdezték, hogy leszek-e, mondtam, jó. Abban az évben volt Magyarországon az ifjúsági törvény végrehajtása, ez ’73-ban volt. Aztán díjat is kaptam. Hárman vagyunk KISZ-díjasok Magyarországon, de a másik kettőt nem mondom meg, nem akarok senkinek rosszat. Szóval intézkedési tervet kellett készíteni arra, hogy az ifjúság hogyan találja meg a munkahelyén saját magát. Akkoriban elég nagy szabálytalanságok voltak a színházban, például a szombati műszaknak dupla pénzt kellett fizetni, persze soha semmi pénz nem volt kifizetve. Én mint titkár, összeírtam ezeket a dolgokat, hogy meg kell változtatni. Megfogalmaztam a beadványomat, és teljesen véletlenül egy jelenléti ív volt a hátulján, mindenki aláírta. Hazamentem, délután csörög a telefon, hív az igazgató elvtárs, mondja, hogy ez arcátlanság. Mondtam, hogy ez nem egy névtelen beadvány, meg mindent a közösség érdekében tettem. Mindenki aláírta, még a titkárnője is. Aztán bementem, és minden műszaki ember ott állt lesütött szemmel, és mondják, hogy ez Horváth egyéni beadványa. Akkor határoztam el, hogy nem veszek részt közösségi életben és soha semmit nem fogok tenni másért. Nagyon komoly, megrázó élmény volt. Felmondtam. Aztán kiírták, hogy felmondtak Horváth Péternek… Azt mondták rólam, hogy összeférhetetlen vagyok.

K. P. J.: – Azt mondtad, hogy kényszerből mentél a főiskola színész szakára. Mi volt ez a kényszer?

H. P.: – Az, hogy nem akartam katonának menni. Rendező szerettem volna lenni, de abban az évben nem indult rendezői szak. Jelentkeztem a színész szakra, anyám mondta, hogy biztosan felvesznek. Ezt gondoltam én is, nagyon tehetségesnek hittem magam. Ismerik azt a dalt, hogy „odavagyok magamért, a fekete hajamért.” Hála Istennek, vagy sajnos, fel is vettek. Az évek során nem sikerült átmennem rendező szakra, mert az én édesapám volt a szegedi forradalmi bizottság titkára, hatodrendű vádlottként öt évet ült. Ez a hetvenes évekig elkísért. Az Ady Endre diákotthonban voltam tizenéves, őrült gitáros, egyszer csak behívatott egy kopasz nevelőtanár, akivel jóban voltam, mert én csináltam helyette a kollégium rádióműsorát. Azt mondta nekem, hogy engem ki fognak tenni a kollégiumból, mert sokszor kések, meg mindenféle renitens dolgokat csinálok, és különben is ebből nagy baj lesz, mert az apám ellenforradalmár. A kartotékomban benne lesz, hogy fegyelmi úton elbocsátottak a kollégiumból, ennek súlyos következményei lesznek. Azt javasolta, hogy üljek le, és anyám nevében írjak egy levelet, hogy kiveszem fiamat a kollégiumból. Ennyi volt, eljöttem. Ez az átok elkísért, hogy én milyen családból származom, nekem ideológiai pályára nem lehet menni, színész lehetek, mert minden színész hülye, de rendező nem lehetek. Húsz évvel később elkezdtem rendezni.

K. P. J.: – Említetted édesanyádat. Művészcsaládból származik?

H. P.: – Én ezt mindig lumpenproletárnak neveztem. Nagyon nagy tévedés azt gondolni, hogy egy színházi ember művész. Ők azt gondolják magukról, de gyakorlatilag félművelt, nagy érzelmi élettel rendelkező, hajnaltól hajnalig dolgozó, nincstelen emberek voltak a hatvanas években a színház dolgozói, teljesen mindegy, hogy színész vagy díszletmunkás. Hajnalig a klubban ittak és szidták egymást. Az én mostani meggyőződésem szerint egy tradíció segít egy fiatalembernek felnőni. Magyarországon az én meggyőződésem szerint osztálytradíciók nincsenek. Az én zsidó fiúbarátaimról tudom, hogy az ő családjuk közvetítette nekik azt a tradíciót, hogy mindig tisztelettudó és pontos légy, számíts arra, hogy mindenedet el akarják venni, tehát tanulj sokat, beszélj három nyelvet, készülj arra, hogy az életed nem a te kezedben van. Ezért az én barátaim nagyon fölkészültek, udvariasak, rendesek, műveltek voltak. Esterházy szerint volt még egy osztály, a főúri. Őket megtanították, hogy egy országért felelősek, képviselnek egy családnevet, történelmi múltat. Munkástradíció nemigen volt Magyarországon, kevés volt az a száz év, hogy valamihez tartsa magát az ember. Nem beszélve arról, hogy az egész ’45 utáni történetnek az egyik hatalmas áldása a rettenetes társadalmi mobilitás, amikor a senkiből valaki lehetett. Rettenetes megrázkódtatással és nagyon kicsi sikerrel járt, de tudjuk, hogy akkor a ’60-as években a vidéki betanított munkásoknak nagyon nehéz volt. Az én intellektuális képzésem nagyon hiányos volt, tudtam néhány operettet fejből, de ezeket a szüleimtől tudtam, a színházból. Hamarabb tanultam meg rexezni, mint járni. Az egy dolog, hogy te tudod, mit jelent a súgó, és láttál gyerekkorodban sok előadást, de ez nem műveltségi alap. Meg az, hogy „ne szólj hozzám, fáj a fejem, ma premierem van”, hát ez nem egy tradíció, amihez igazodni lehet, amikor az életre készülsz. Azt gondolom, hogy ez ma is így van, természetesen vannak kivételek. Ez egy hihetetlenül érdekes foglalkozás, sors, színésznek lenni. Az a legjobb, ha semmilyen tulajdonságom nincs, csak annyi, hogy bármilyen tulajdonságot fel tudok venni, bele tudom magamat képzelni bármilyen jellembe, szellemiségbe. Ehhez az kell, hogy olyan üres legyek, mint egy üveg. Egészen fantasztikus, tüneményes emberek, de lassan mindent elveszít a színházi szakma. A pénzt, a helyet, ahol játszanak, a közönség érdeklődését, de elsősorban az önbecsülését. Ez a dolog igazából akkor indult el, amikor megjelentek Magyarországon a musicalek. Az első időkben én is rendeztem ilyeneket. A rockoperához az kell, hogy legyen egy jó kiállású huszonéves srác, aki tud énekelni két oktávot, és legyen egy állati helyes lány. Most képzeljék el, hogy én vagyok egy 45 éves színésznő, és bejön egy taknyos, hogy “szia, te ki vagy?” Így történt a színházban, bejönnek a képzetlen, de sokszor tehetséges fiatalok és a színházi hierarchia totálisan megszűnik. Főiskolásként a Vígszínházba kerültem, megfigyeltem, nincs viselkedéskultúra. Amikor belépek egy színpadra mint magyar színész, akkor én nem Horváth Péter bőrét viszem a vásárra, hanem Petőfi Sándor után jövök. Az ember igyekszik átadni a fiataloknak a tudást, ahová Petőfi állt, neked oda kell állni, ez nem egy buli, hogy „színész leszek, baszdmeg”, ez nem ennyi.

K. P. J.: – Több művedben írsz a te életed egyik legszörnyűbb időszakáról, az intézetről. Az öcséd is írt novellákat erről. Akarsz erről beszélni? Azért is kérlek erre, mert most látunk egy előadóművészt, de lássuk, mi van emellett.

H. P.: – ’56 után vagyunk egy évvel, kisgyerek voltam, apámat lecsukták, a lakásunkat elvették. Anyám ott állt két gyerekkel, munka nélkül, akkor én a nagyiékhoz kerültem három évre. Az öcsémmel mentek mindenféle albérletekbe, attól függően, hogy milyen színházaknál kapott állást. Utána lett neki egy szerelme, Mészáros László. Nagyon vagány pali volt, egy szélhámos, a békéscsabai színház bevételének 70 százalékát elsikkasztotta, azóta se ment olyan jól a színháznak. Mészáros Laci azt mondta anyámnak, hogy az igazi jó nevelést egy intézetben kapja meg a gyerek. Anyám ebbe belement, csak az érdekelte, hogy Lacival legyen, nevelőotthonba kerültem, kilencéves voltam. Az egészet nem értettem. Nekem soha nem kellett tanulnom, ha figyeltem az órán, akkor mindig ötösre feleltem. Annak az intézetnek akkor az átlaga 2,3 volt. A tanárnőm, mindig kiültetett és mondta, hogy vegyenek rólam példát. Huszonnyolcan voltunk a hálóteremben, bevezették a fiúk, hogy ahány ötös, annyi pofon. Nem tudom, hogy el tudják-e képzelni, hogy az azonos sorsú gyerekek, akikkel jóba kéne lenni, pofoznak. Minden este megütnek. Ha valami rosszat csináltunk, akkor mindenki kapott egy ütést a mogyorópálcával, kivéve engem. Mikor ennek vége lett, a fiúk lementek a mogyorópálcáért és én kaptam huszonhetet. Egy tíz ves gyerek mit szűrt le ebből? Soha senkire nem számíthatsz az életben. Ezt én megpróbáltam kinevelni magamból, az öcsém skizofrén elmebeteg lett. Ő akkor hétéves volt, belerokkant. Pici volt még, nem tudta egyáltalán kezelni. Emlékszem, egyszer Sándor fiamat – kétéves volt – egyszer valamiért ott kellett hagyni a szabadsághegyi szanatóriumban három napig, nem látogathattuk. Az ajtón volt egy üvegablak, láttam Sanyi arcát, ahogy néz engem, hogy „volt egyszer egy apám, aki nagyon hasonlított erre.” Három nap után. Most egy hétéves gyerek hogyan tudja ezt feldolgozni? Tegnap még anyával voltam, most meg sorakozni kell, mozgalmi dalokat énekelni, és utána semmi.

K. P. J.: – Ezt többször próbáltad megírni novellákban is, meg a Horváth úr szerelmeiben is van egy rész erről. Mindig próbálkozol, de valahogy eddig még nem sikerült tökéletesen megírni. Mikor a Dzsordent írod, aki egy nagyon szörnyű sorsú gyerek, aki egy cigányasszony és egy amerikai katona gyermeke, aki feketébb, mint a többi cigánygyerek, amikor ilyen sorsot formálsz, akkor ennek a gyerekkornak, amiről beszéltél, szerepe van ebben? Tudod használni íróként?

H. P.: – Biztos. Ahogy Esterházy is mondta, semmit nem szopik az ember az ujjából. Mindennek van előzménye, de lényegében ezen már túlvagyok, nem foglalkoztat igazán, de természetesen bennem van.

K. P. J.: – Majd rátérünk a Bogárvérrel című legújabb regényedre, mert annak számomra az az érdekessége, hogy ott nem a saját történeteidből merítesz. Azt mondtad az előbb, hogy nagyon korán eldőlt, hogy nem érdemes tenni másokért. De ha azt mondom, hogy volt egy Deszka nevű társaság, amelyik mindenféle színházi újításokkal foglalkozott, abban részt vettél. Épp ma mondtad, hogy mekkorát csalódtál. Tehát nem teszünk senkiért, mondod, aztán mégiscsak belecsúszol egy ilyenbe.

H. P.: – Igyekvő ember vagyok, ez a legjobb tulajdonságom szerintem. A nyitottság és az alázat bennem van, higgyék el. Az egyik kollégám kitalálta, hogy mivel az élő, magyar fiatal szerzők közül nagyon hektikusan játszanak a színházak, kevés a bemutató, csináljunk egy ilyen drámaíró társaságot és próbáljunk meg egységesen kiállni. Így alakult ez. Jó volt őszintétlen beszélgetéseket folytatni egy kollégával. Nem olvassuk egymást, nem ismerjük egymás darabjait, de kurvára megvan a véleményünk. Voltunk tizennégyen, mondtam, hogy írjunk egymásról megismerő esszét. El is jutottunk odáig, hogy Jászai Mari kalapjából kihúztuk a neveket, épp az volt a lényege, hogy ne a barátomról írjak, hanem adja ki a véletlen. Négyen írtuk meg a dolgozatot, ez volt az első ütés, hogy ez nem működik. Nem vagyunk egymásra kíváncsiak igazából, de akkor ne tegyünk úgy, mintha egy közösség volnánk. Még egy ilyen apró atrocitás volt, aztán elköszöntem. Kétségtelen, hogy voltak jó dolgok is, például az azóta megjelenő pályázatokra pénzek születnek, több kortárs bemutató lett. Nem mondom, hogy ez rossz dolog volt. Mindenki ír, hogy „az én darabomon több a színész, mint a néző, a pincében játsszuk.” Lehet, hogy oda való, ki tudja ezt? Meg kell próbálni természetesen nyitni. Hála Istennek több magyar szerzőnek több darabját játsszák Magyarországon is, meg a romániai színházakban is, kétségtelen, hogy segített a Deszka, csak épp én gondoltam úgy, hogy inkább hazamegyek. Meg is kaptam érte a magamét.

K. P. J.: – A Dzsordent kéziratban olvastam, nagyon bízom benne, hogy a Noran Kiadó ki is adhatja valamikor. Érintettük a musicaleket is. Megsértődsz, ha azt hallod, hogy vonzalmat érzel a könnyű műfajok iránt? Egyáltalán, ez egy könnyű műfaj?

H. P.: Bizonyos értelemben igen. Az operetthez kicsit jobban értek. Szeretem a zenét, az legalább jó. Mesteremberek muzsikája, és az operettekben általában nem halnak meg, maximum a Víg özvegyben a férj, még valamikor a történet előtt, mert mikor hozzánk elér, már víg. Vagy nagyon aranyos a Csárdáskirálynő, ma már nem tudja senki, de hihetetlen felháborodás volt, tiltakozás, be akarták tiltani a szirupos muzsikával tálalt kurvát. Erős társadalmi felháborodást keltő remekmű volt. Az operett a nagy francia forradalom idején született abszolút forradalmi műfajként, ma retrográf műfaj. Én szeretem, ha szól a zene könnyedén, nem teszi fel az élet nagy kérdéseit. A musical ugyanebbe a kategóriába tartozik, vannak zseniális, meg kevésbé jók is, mint mindenben. A zenés darabokat mindig is szerettem. Kell hozzá szakértelem, de az a csavar benne, hogy szakértelem nélkül, rosszul előadva is óriási siker. Ezért is tart ma az operettjátszás Európában ott, ahol. Nem kell hozzá semmi. Az embernek van egy hihetetlen találmánya, a négyes fogat, amiben ott van a primadonna, a csodálatos szépségű nagyságos asszony, mindenki szerelmes belé. Aztán ott a szubrett, egy locsi-fecsi nő, bár én, a bonviván a primadonnába vagyok szerelmes, de mindenképpen megkefélném a szubrettet. Ott a táncos komikus, aki finoman mondva más érdeklődésű férfi, de ettől függetlenül a nők őt hurcibálnák az ágyba. Az összes operettnek ez az alaptörténete, ez nem hagyja hidegen a nézőt. Könnyed, fülbemászó dallamokat énekelnek. Magyarországon a humor abszolút harmadrendű dolog, Karinthy éppenhogy befér a Parnasszusba. Ha nevetünk, az mindig könnyed. Én csak a derű óráit számolom. Nagyon sokan nagyon jól látjuk az összes bajt, nem kell ahhoz nagy szerzőt olvasni. De mi a jó? Azt kell megtalálni. Én szeretem a derűt, a könnyű műfajt, bevallom.

K. P. J.: – Mi Péterrel nagyon régen ismerjük egymást. A szigligeti Esterházy-kastélyban találkoztunk, éveken keresztül minden szilvesztert ott töltöttünk. A gyerekeink mindig ott voltak,  Péter szervezett a gyermekeknek programot, megrendeztek együtt egy darabot. Este leültek a szülők és megnézték az előadást. Péter hihetetlen türelemmel fordult a rendetlenkedő gyerekek felé.

Kevesen tudják, hogy egy időben Péter írta a Szabó család című hangjátéksorozatot. Mesélj róla. Amikor gyerek voltam és láttam a szüleimet keddenként leülni a rádió elé, akkor borzasztóan utáltam és menekültem el. Felnőttként meg elkezdtem szeretni.

H. P.: – Negyvenezer forintért csináltam. Azt mondják, hogy a legbiztosabb ihlet az előleg. Én azt gondoltam, hogy megreformálom a Szabó családot. Előtte volt egy Daráló nevű ifjúsági hangjátéksorozat, amit a barátaimmal hoztam össze. Három évig csináltuk. Aztán jött ez a lehetőség. De nem úgy van, hogy az író írja az anyagot, hanem az anyag írja az írót. A Szabó családot nem lehet jobban írni, adottak a szereplők, a helyzet, de nagyon igyekeztem olyan részeket írni, amiket élveznek felolvasni. Négyen írtuk másfél évig, ezeket össze kellett egyeztetni, például én azt írom, hogy Icu halálosan szerelmes Jóskába, négy epizód múlva meg az jön, hogy „á, én azt csak úgy mondtam.” Aztán megint a nagy szerelem jön vissza. Az egymás elleni harc nagyon szórakoztató volt. Nem tartom írói munkásságom kimagasló részének azokat a Szabó család-részeket, de hihetetlen írásbiztonságot adott. A gyerekem, Sanyi tizenhat éves volt, amikor a Darálót írtam. Jön a gyerek, hogy „figyelj apa, ez szar.” Akkor a gyerek megírt egy részt, baromi jó lett. Mondtam neki, hogy reggelre le kell adni két részt. A gyerek kijön éjjel fél egykor. „Hát ezt így nem lehet, elfáradtam.” Reggelre megírtam én, na, de akkor az a gyerek egy picit elismerően mondta, hogy hát, „ha szar is, de megírta.” Na, tehát egy írásbiztonságot ad az, hogy másnapra le kell adni. Csináltam egy ideig a Blikk elején másfél évig tévékritikát. Akkoriban tört ki a háború, és én minden kritikám elején arról írtam. Na, de kellett hozzá valami ürügy. Pontosan, mindig be kellett olvasnom azt a tizennyolc sort. Meg a Szabó család felvétele sem állhatott le, mert a művész úr nem készült el az anyaggal.

Fiatal íróként, voltam vagy harmincéves, volt már vagy három kötetem, és az Élet és Irodalomnak írtam interjúkat. Bementem egyszer a rádióba, hogy a szórakoztató osztály vezetőjével készítsek interjút. Mondtam neki, mondja el, amit érdekesnek gondol. Azt válaszolta nekem ez a szürke öltönyös, nekem, az írónak, hogy menjek el a könyvtárba és keressem elő azokat a lapszámokat, amikben ő már nyilatkozott, „készüljön fel és akkor majd én várom”. Az Élet és Irodalomban mondtam, hogy nem tudom leadni, megyek a könyvtárba. Így is volt, visszamentem utána a rádióba Petúr Istvánhoz, elnézést kértem, mondtam, most már tudom, hogy ő kicsoda, felkészültem. Ma meg már az van, hogy „bocsánat, Jóska, mivel foglalkozol? Hogy írod a Kőrössit? Írogatsz?” És ezért fizetést kap, mert őt nem küldte el Petúr István a könyvtárba.

K. P. J.: – Ez úgy történik, hogy fölhívnak telefonon, megbeszélitek a helyszínt, kijön, eléd teszi a mikrofont, és azt mondja, hogy „én nem olvastam a könyvet, mondja el”. De beszéljünk a könyvről, ami az idei könyvhétre jelent meg, ez a Bogárvérrel. Ahogy említettem, nekem az az érdekes benne, hogy nincsenek benne önéletrajzi elemek. A történet a középkorban játszódik, egy árva gyerek a főhőse, Nyulacska, aki enyhén szólva kripli, de van egy nagyon jó képessége, hogy mindent azonnal, szó szerint megjegyez és bogárvérrel írja történeteit. A történet akkor játszódik, amikor Mátyás király utódját keresik, és ebben a város és az egyház rivalizál. Selmecbányán játszódik a történet.

H. P.: – Életemben volt két-három nagyszerű tanárom. Márta néni Szegeden tanított engem művészettörténetre és grafikára, az ő kedvence volt M. S. mester. Velünk is megszerettette. Egyrészt a képeit szerettem meg, másrészt nagyon izgatott, hogy ki is ez az M. S. mester, aki gyönyörű oltárképeket készített. Harminc évig terveztem regényt írni róla. Nagyon sok előtanulmány kell hozzá, nagyon nehéz munka, ezért meséltetem el egy félhülye gyerekkel, ha valami nem hiteles, hát akkor „rosszul hallotta”. Ő volt M. S. mester segédje. Elkezdtem ezt megírni, na, de a négyszázötven oldalas regény végén kerül szóba egyszer M. S. mester. Ez a könyv egy Nyulacska nevű srácról szól, aki csak egy aprósággal szeretne tisztába jönni az életben, méghozzá azzal, hogy miért van ő a világon. Ilyen szempontból mélyen a rokonunk. A válasz teljesen mindegy, de ő meg szeretné érteni, hogy mi a dolga. Nagyon irigylem Csontváry Kosztka Tivadart, aki gyógyszerész volt. Egyszer megszólalt egy hang a fejében, hogy nagy festő lesz, megőrült és elment Libanonba cédrusokat festeni. Én egész életemben arra vártam, hogy az én fejemben is megszólaljon egy hang. Arra gondoltam, hogy Nyulacska is ilyen, főleg akkoriban, amikor kitárul a világ, az emberek előtt saját sors, személyiség lehetősége nyílt meg. Addig úgy volt, hogy én ide születtem, ide állított az Úr, itt maradok. Szó nincs arról, hogy boldog legyek vagy olyan szakmát válasszak, amit akarok. Egy ilyen helyzetben van egy srác, aki nagy szerencséjére bekerül a helyi domonkos kolostorba. Keresi az összefüggéseket, a sorsát. Az élet forgatagában egy kis kém lesz belőle.

K. P. J.: – Igen, ráveszik, hogy kémkedjen, pedig tudja, hogy veszélyes terep. Nemcsak kihasználja őt az egyház, hanem használja is. Jól gondolom?

H. P.: – Nemcsak az egyházról van szó, hanem van, mondjuk, a plébánia, ami a hierarchikus egyházhoz tartozik, és vannak a különböző rendi kolostorok. Ezek nem tartoznak igazából a katolikus egyház függelmi rendszerébe, hanem bizonyos szabadságjogokkal bírnak. Ezek évente változtak, mindenféle paktumoktól függően.

K. P. J.: – Elég sok kegyetlenség történik, de hát a középkorban vagyunk. Hogy jutott eszedbe az, hogy bogárvérrel írjon?

H. P.: Nem tudom már. Azt tudom, hogy egyszer Eszter kislányommal boncoltunk néhány bogarat. Mindig maradt egy kis zöldes valami utána. Ha nagyon akarom, lehet vele írni. Aztán azt hallottam ellenőrizetlen forrásból, hogy voltak valami zsidó, kabbalisztikus iratok, amiket egy bizonyos bogár vérével írtak a középkorban. Szerencsére sok blöfföm van, amiről kiderül később, hogy igaz, így volt a szarcsiszár foglalkozás felfedezésével is. Kitaláltam egy ilyet, aztán kiderült, hogy tényleg volt. Az ember nem áll múlt nélkül, mi csak folytatás vagyunk, ha ezt az ember megérzi, akkor ez lesz. Az Atlanti-óceánon hajóztam egyszer, volt szerencsém, és akkor megértettem ezt, amit nem lehet. Tökéletesen ugyanabból az anyagból vagyunk, mint a hajó, a hal, az éjszaka. Csak nem kell nagyon akarni, és akkor befogad a mindenség.

K. P. J.: – Milyen feladatot kap Nyulacska?

H. P.: – Divat vagy szokás volt például egy tehetős bűnös kivégzésekor megbízni valakit, hogy a bűnös nevében zarándokoljon Spanyolországba. Ezt a feladatot kapja Nyulacska. Ekkor már meghalt Mátyás király, nem tudjuk, hogy ki fog kijönni jól ebből a rettenetes hatalmi harcból. Itt marad abba a történet. A srác elindul Compostelába. Útközben éri az üzenet, miszerint nem kell elmennie, hanem menjen Krakkóba, egy festőt kell kísérnie Selmecre. Itt jön a képbe M. S. mester, és itt volt az a pont, amikor történetileg már nem működik a linkelés.

K. P. J.: – Akik olvasták, azt mondták, az az érzésük, hogy a szerző meg akarja gyilkolni Nyulacskát, és kértek, hogy szólítsam fel Pétert, hogy ezt ne tegye meg.

(Horváth Péter felolvas a Bogárvérrel folytatásából.)

K. P. J.: – Nemrég voltál a feleségeddel Londonban. Színdarabot néztetek.

H. P.: – Meg akartam mutatni a kislányomnak az Oroszlánkirályt, mert tizenöt évvel ezelőtt a másik lányommal már megnéztem. Az ember úgy van, főleg ha egy könnyedségeket kedvelő egyén, akkor szereti megnézni, hogy mi a színvonal. Hatalmasak ezek a színházak, gyönyörűek. Most lesz egy nagy fesztivál a Globe színházban, minden országban készítenek Shakespeare-darabokat és viszik Londonba. Melyik ország nem készít ilyet? Magyarország. A lényeg, hogy megkértem ott az idegenvezetőt, engedje meg a feleségemnek, aki színésznő, hogy tegyen a színpadon pár lépést. Nem engedte, de a legjobb az egészben, hogy a díszletmunkások ott járkáltak. Nem engedték, és kész, ilyenek az angolok.

K. P. J.: – Te igen-igen küzdesz az egzisztenciátokért, keresed a munkákat. Nagyon tudom tisztelni az olyan embert, aki ekkorát tud áldozni, hogy lássa a szakma legjobbjait. Köszönöm, hogy itt voltál!

Nagyvárad, 2011. december 10.