„Semmilyen határban sem hiszek”

Bús bluesok, Hendrix-dalok és rock’n’roll. A. G. Weinberger énekes-gitáros, akit a romániai blues királyának is neveznek, több év szünet után újból szülővárosában, Nagyváradon koncertezett. A Rhédey kertben megtartott fellépésen Póka Egon magyarországi basszusgitárossal lépett föl. A Weinberger – Póka Egon Supergroup után Deák Bill Gyula és zenekara vette birtokba a nagyszínpadot. Volt olyan zeneszám is, amelyiknél Weinberger is „beugrott”, szájharmonikázott és énekelt kicsit Bill kapitánnyal. A. G. Weinbergerrel a koncert után beszélgettünk.

Váradi blues címmel szép és szomorú dalt írt váradi fellépésére időzítve.

Ez a dal a fájdalomról szól. Fáj, ha erre a városra gondolok. Mert ellopták tőlem. Legalábbis nincs meg az a város, amelyikben felnőttem, amelyiknek köszönhetem azt, akivé lettem. És ez nagyon bánt, mert hozzám tartozott ez a város, úgy érzem, ellopták ezt a részemet. Azért található egy ilyen sor ebben a dalban, hogy: „egy ismeretlen zűrzavar”. Meg hogy „Bábel tornya itt a szép”. Mert a bábeli zűrzavart próbálják itt bátorítani. Meg kell jegyezzem: nem vagyok demokrata szellemű ember. Nem hiszek a demokráciában. Inkább a köztársaságban hiszek. Amerika például nem a demokráciát jelenti, pedig sokan ezt hiszik. Az amerikai alkotmányban egy szó sem esik a demokráciáról. A demokrácia arról szól: 51 százalék meghatározza, hogyan éljen négy évig 49 százalék. Ha az az 51 százalék kicsit kevesebbet tanult meg olvasott, mint én, akkor nehogy már meghatározza nekem, milyen legyen a következő négy év. Ezért rossz a demokrácia, egy nagy humbug, marketingeszköz. Amerika egy köztársaság. Az, ami Nyugaton van, azért néz ki szebben, mert a századok folyamán azok a népek átmentek egy csomó metamorfózison. Az itt élő népek nem mentek át ezeken az átalakulásokon, hanem a szolgalelkűségi viszonyokból kapták a technikai csodákat, rögtön elkezdtek vásárolni mindenfélét. Nem haladtak lépésről lépésre. A demokráciát csak mollban lehet játszani.

Hogyan látja Várad átalakulását?

Engem a városvezetőség ezelőtt négy évvel nagyon megsértett. Ebből a jelzésből arra következtethettem, hogy ide másfajta mentalitás költözött be. Váradon teljesen másfajta közösség volt, románokból, magyarokból, egymás nyelvét tudtuk, szépen, irodalmi nyelven beszéltek az emberek, most meg tele van tájszólással az egész város. A polgári társadalomnak vége van. Lehet, én vagyok maradi. Váradból provinciális, kispolgári határ menti város lett. Nem tudom, mennyire maradtak meg itt az álmok. Milyen arányban álmodoznak az emberek? Mire vágynak? Mennyire akarják meghódítani a világot? Gondolok itt a velenceiekre a reneszánsz korból. A velencei polgárság feltérképezte a nagyvilágot. A váradi polgárság ma miről szól? Hol vannak Adyék? A holnaposok körében volt jövőbe látás. Mertek álmodni, mertek remélni. Fáj most nekem ez a föld.

Mit lehet tenni, hogy ez jó irányba változzon?

Ez mentalitás kérdése. Ha az embereknek van elegendő bátorságuk, ha van egy olyan méltóságforrás, ami ezt a bátorságot fel tudná fejleszteni, lehet valamit tenni, változtatni. Egy ilyen nagyszerű helyen lévő város, mint Nagyvárad, megérdemelne egy szervezettebb támogatást. Össze lehetne hozni egy nagyszerű regionális fesztivált is. Jobban kellene régiókban gondolkodni. Jó példa a Gărâna Jazz Fesztivál. Kinőtte magát 18 év alatt. Kertésznek kell lennünk. Ha elvetjük a földbe a magot, az nő, és ha a növényt gondozzák, valamikor gyümölcsöt is ad.

Milyen gyakran van alkalma hazalátogatni?

Nem voltam itthon már vagy négy éve. Amióta a város vezetősége megsértett. Nekem akkor volt a pályakezdésem harmincadik évfordulója. Fölmerült egy ötlet, hogy jöjjek haza játszani, s a városnap keretében adjam vissza a városnak mindazt a jót, amit kaptam tőle. Ám az akkori vezetőség megsértett. Be lett tervezve a jubileumi koncert, s végül visszaléptek, de csúnya módon. Azt mondtam, akkor inkább bebújok a könyveim közé Bukarestben.

Mennyire sűrűn koncertezik?

Eléggé visszafogtam a tevékenységemet, mert nem tudok egyetérteni azzal a rendszerrel, ami kialakult a showbusinessben. Nem tudom mindezt a nevemmel erősíteni. Ez a közömbösség fasizmusa. Ennek az áldozata az emberek többsége. A közömbösség fasizmusa azért is veszélyes, mert még ideológiája sincs. Több összetevője is van a közömbösségi fasizmusnak, mégpedig: műveletlenség, alattomosság, korrupció, bűnöző szellem. Mindenütt más-más arányban léteznek ezek az összetevők a koktélban. Kolozsvár például profi alattomos város, Várad amatőr alattomos város, Brassó profi korrupt város. Bukarest profi mindenben, alattomos, korrupt, átkozott, minden, de színes, ott legalább van dinamizmus, mozgás. Pár napja hazajöttem. Azt tapasztaltam, hogy a város este fél tízkor már alszik. Sétáltam a főutcán, alig volt mozgás. A pincér úgy tesz, mintha szívességet tenne, amiért megengedte, hogy leültem a teraszára. És nincs mosoly. Csak pökhendiség. Valahogy nincsenek összefüggésben a dolgok. Ami elég veszélyes a jövőt illetően. Mert mi lesz így a város közös polgári nyelvezetével, mentalitásával?

Hol érzi magát otthon?

Sehol. A legjobban Amerikában éreztem magam. Megbántam, hogy visszajöttem. Amerika nem egy jó ország, jó kontinens, Amerika egy elv, amely mindenkinél működik, de csak ott. Az egy princípium.

Mi az, ami ott leginkább megragadta?

A mondás: „Élj, és hagyd a másikat is élni.” Ott nincs ilyen kicsinyes provinciális alattomosság, ami itt tapasztalható. Ott, ha maffiózó vagy, profi módon vagy maffiózó, ha bérgyilkos vagy, profi módra vagy bérgyilkos. És ha zseni vagy, profi módon vagy zseni. Ha zenész vagy, profi módon vagy zenész. Bármi vagy, profi módon lehetsz az, ami. Megvan a lehetőség, hogy az lehess, aminek magadat felvállalod. Ez egy másik érdekes téma. A bátorság, hogy valaki önmagát felvállalja. A felvállalás bátorsága. És ez fáj, ha Váradra gondolok, hiszen innen indultam. Akkor még itt volt Gáspi, Sall Laci, Szabó Barna, s még sorolhatnám. Volt Kortárs Színpad, Ady kör, ezek mind méltóságot sugárzó, saját magadat felvállaló bátorságiskolák voltak.

Melyek a kedvenc váradi helyei?

Az Arany János utcában nőttem föl. Aztán itt a Rhédey park, ahol most koncerteztünk. Ide jártunk játszani, itt volt az első csók. És a színház, az iskola, az Ady líceum, más iskolát nem ismerek. Az Ady múzeum. Jó hely volt még a Dacia cukrászda. Szerettem kijárni Félixfürdőre. Írok mostanság egy könyvet. Gyűjtök váradi képeket. Írok verseket, esszéket, zenéket. Afféle interaktív könyv lesz. Nem tudom, ki lesz-e nyomtatva valaha. A címe az, hogy Singular. Románul írom.

Tervezi, hogy párhuzamosan magyarul is írja a könyvet?

Vissza kell állnom arra, hogy magyarul írjak. Zsidónak születtem, magyarként nőttem fel, románul élek, de angolul dolgozom és zenélek. És emiatt borzasztó identitászavarom van. Hogy ki és mi is vagyok tulajdonképpen.

Mi az, ami ihletet ad a zenéléshez, íráshoz, alkotáshoz?

Szituációtól függ. Például ha valamelyik színháznak dolgozom, megmondják, milyen jeleneteket képzeltek el, s aszerint írok zenét. Amikor írtam a Váradi bluest, a fájdalom ihletett meg. Sokszor jól működnek a rutin dolgok. Amikor a szakmádat gyakorlod. Amikor írsz egy verset, már nem szakmát csinálsz. A színházaknak szakmát csinálok. Több teátrumnak is dolgoztam már. ’83-ban a váradi színházban kezdtem, Az esőcsináló című előadáshoz komponált zenével. A legutóbbi színházi munkám a közös produkció Maia Morgensternnel: De la muntele Sinai la muntele lui Venus. A két világháború között élt romániai zsidó író, Morgen Berger szövegeiből lett összeállítva. Került bele Radnóti-szöveg is. Azelőtt meg a Bulandra Színháznak írtam muzsikát a Prokrusztész-ágy című előadáshoz (Camil Petrescu regényéből). Nagy sikere lett, három kontinensre eljutott, bejártuk vele a fél világot. Van egy állandó egyéni akusztikus előadóestem is, a Gringo de România.

Mi az, ami a blues bűvkörébe vonta? Romániai blueskirálynak, a blues misszionáriusának is nevezik. Egyáltalán, kell-e címkézni? Vagy összemosódnak a műfajok közötti határok?

Én gitáros vagyok. A ’90-es évek elején ragasztották rám ezt a jelzőt, tőlem senki meg se kérdezte. Nincsenek határok. Zenei határok. Nem hiszek a műfajokban. Létezik egy univerzális zenei nyelvezet. Semmilyen határban sem hiszek.

Kérem, meséljen a Póka Egonnal való barátságáról.

Öt-hat éve találkoztunk először egy lengyelországi fesztiválon. Zsűritagok voltunk. Persze, hogy a rockosabb zenekarokat tettük meg nyerőnek. Azután a Visegrádi Blues Band meghívott néhány koncertre. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Így, ebben a formában még nem muzsikáltunk együtt. E-mailen küldtük egymásnak a számokat, állítottuk össze a repertoárt. Mindenki, amit tudott. Tegnap a szállodában játszottunk, próbáltunk először.

További tervek?

Nemrégiben jelent meg egy lemezem. Akusztikus anyag. Van egy székely nagybőgősöm, egy kubai ütősöm, és én gitározok. Nagyon érdekes album lett, a címe Singular.

Akárcsak a könyvé.

Összefügg minden.

Lehetne Váradon is tartani lemezbemutató koncertet.

Persze, csak legyenek meg hozzá bizonyos feltételek. Nem feltétlenül a pénz. Legyen érdeklődés, komolyság és minimális technikai feltételek, egy színpad pár hangszóróval, néhány mikrofonnal. Elsősorban legyen érdeklődés iránta. Valaki akarja ezt ide. Én nem fogom ráerőltetni magam senkire. Az mindig rosszul sül el.