Ha Nagyvárad a Nap, Berettyóújfalu a Hold
Konrád György írta a címként szereplő kijelentést, és ezt vallom én is. A két város nemcsak összetartozik, hanem a művészei hatnak is egymásra. A magyar kultúra napját több mint két évtizede ünneplik együtt, de a művészet sok ágát felölelő, ismét szorosra fűzött kapcsolat immár harmincéves múltra tekint vissza.
Az idén a magyar kultúra napján – Tóth István nagyváradi fotóművész kiállításán – Lisztes Éva, a Nadányi Zoltán Művelődési Ház vezetője köszöntőjében emlékeztetett a jeles nap ünneplésének határon átnyúló kezdeteire: „2001. január 22‑én – a Himnusz születése napján – délelőtt 10 órakor az emeleti Erdélyi Gábor termünkből indult útjára a magyar kultúra napjának Nagyváraddal közös megünneplése egy kerekasztal-beszélgetéssel. A Kárpát-medencében a mi rendezvénysorozatunk volt az első, amelynek során – határon innen és túl – közösen emlékeztünk meg a bennünket összetartó kulturális örökségről. Azóta minden évben január 21‑én a berettyóújfalui rendezvények nyitóeseménye egy-egy tárlatnyitó. Most határon túlról érkező fotóművész kiállítása nyílik nálunk, mi pedig ebben az évben Nagyváradra vittünk alkotásokat. Az ottani közönség Kolozsvári-Donkó Rebeka Szűcs Sándor Madárkereső királyfiak című mesekönyvének illusztrációit tekinthette meg az egykori Léda-házban.”
A vernisszázst követően Porkoláb Lajos, a művelődési ház korábbi vezetője emlékeztetett arra, hogy már 1989 decemberében felkeresték képzőművészek Nagyváradról: szeretnének Berettyóújfaluban kiállítani. Ezt a kezdeményezést tette teljessé a színházzal, majd a Tavirózsa Fotóegyesülettel való együttműködés, majd a Tibor Ernő Galériával is kiteljesedett a közös munka. Azokat kértem meg, hogy emlékezzenek a kezdetekre, akiket legalább harminc éve ismerek.
Az első kiállítás szervezése már 1989 decemberében elkezdődött. Az 1990 szeptemberi tárlat alkotói közül Mottl Roman már nem él, de Ujvárossy László grafikusművész és Holló Barna textilművész szívesen megosztotta velünk emlékeit. A Munkácsy-díjas grafikus így emlékezett:
– Az emlékezés korát élem, ami nem baj, hiszen az „emlékezés: a rombolás ellenfele”, írja Balassa. Ha nem lenne alkalom a történetek visszaidézésére, akkor azok elszállnának, akár a darvak, magukkal vinnék az élet fontos pillanatait, és meg nem történtté tennék a múlt egyes eseményeit. 1989 után körülöttünk minden megváltozott. Esterházy szavaival élve: ha továbbra is abban a „totális hazugságban élünk… nyilván úszóhártya nőtt volna az ujjaink közt…” Ezt megúsztuk, de a fiatalságom alatt csak kétszer engedtek a határon túlra: 1978-ban diákként a nemzetközi grafikai biennálét látogatni Krakkóba és 1984-ben a Hajdúböszörményi Művésztelepre. Amint megszabadultunk a szellem és a megaláztatás börtönéből, a nagyváradi Képzőművészek Szövetségének nevében – Mottl Roman és Holló Barna szaktársaim társaságában – első utunk Nyugatra, Berettyóújfaluba vezetett, ahol Porkoláb Lajos, a művelődési ház akkori igazgatója szívélyesen kávéztatott, s ami különösen meglepett, művészeknek nézett, és pillanatok alatt barátságába fogadott. Egy kiváló művészeti menedzsert fedeztünk fel benne, aki hosszú távú programjában nagyváradi kiállítások sorát valósította meg. Nem volt kétséges, hogy ezt a sort velünk kezdi, hiszen Romi az idős nemzedékhez tartozott ugyan, de szeretni való, jó kedélyű, fesztelen, fiatalokat megszégyenítő módon nyitott alkata az igazgatót is elbűvölte. 1990-ben egy személygépkocsival hoztuk át munkásságunknak egy részét. Romi ragyogó akvarell csendéleteket festett, sikerét tetézte a fenti kiállítás is, Barna gyimesi népművészeti inspirációból szitanyomtatással készített textíliákat hozott, én pedig a Böszörményben fogant, Hozomány című sorozatomból fekete-fehér linóleummetszettel készített hímzésmintákat mutattam be. Ezek életem legjelentősebb élményéből ihletődtek, a feleségem terhességének és a lányom születésének emlékére 1984-ben tervezett lányos házunk metaforikus hozományai voltak; ezek hímzett változatát csak most, nyugdíjas koromban, a járvány alatt valósíthattam meg. Hármunk véletlenszerű válogatása annak ellenére, hogy nem volt egy szakmai siker, számunkra azért is fontos volt, mert – amint mondani szokás – a bemutatkozással megfürödhettünk mások arcában, barátságok születtek, és a kapcsolatunk folytatásában később kipróbálhattuk magunkat kiállításszervezőként, mai szóhasználattal élve kurátorként. Azt joggal mondhatom, hogy ez volt a Nyugatra járásom első lépcsőfoka. Még ugyanannak az évnek a nyarán másodszor vehettem részt a hajdúböszörményi alkotótáborban, ott többek között a finnországi Reija Remesszel, a debreceni Madarász Gyulával, a Vajdaságból áttelepült Torok Sándorral és az egri F. Balogh Erzsébet festőművésszel tartós barátságba, levelező kapcsolatba kerültem. Évek múlva Erzsébet kitüntetett bizalmával, így a Berettyóújfaluban rendezett kiállítását én nyithattam meg. Emlékszem, annyira izgultam a nagy közönség előtt, hogy az már zavaró volt. Nem is vállalkoztam hasonló tisztségre, csak a 2000‑es évek után. Utólag köszönettel tartozom Porkoláb Lajosnak, hiszen a kezdeti jó élmények után a folytatás zökkenőmentesen tart mind a mai napig.
Holló Barna textilművész rendszeres visszatérője a bihari kisváros kulturális életének, ő is örömmel emlékezett.
– Ezerkilencszázkilencvenet írunk. Új szelek fújnak minden irányból. Fellazul a határzárlat a szomszédos országokkal. Sokan eszeveszett módon igyekszenek élni, olykor visszaélni a lehetőségekkel. Számomra, akárcsak más, higgadtan gondolkodó kollégám számára, egy új irány keresése lett fontos. Fontolóra vettük a szomszédaink felé való nyitás lehetőségét is. Fontos eseményként kell említenem egy premierszámba menő meghívást Porkoláb Lajos, a berettyóújfalui Városi Művelődési Központ igazgatója részéről. A nagyváradi képzőművészek képviseletében hárman mutatkozunk be ’90 szeptemberében a berettyóújfalui közönség előtt. Nagyon jó kezdetnek bizonyult, ugyanis megvalósult egy élő kapcsolattartás lehetősége. Sokat köszönhetek az akkor megtapasztalt vendégszeretetnek, amit mai napig is élvezhetek. Az idők folyamán lehetőségem nyílt egy-egy nagyváradi képzőművész kollégát bemutatni, s ebben mindig oroszlánrésze volt Porkoláb Lajosnak. Lassan-lassan már a szakma pozitív üzenetét különféle kulturális rendezvényeken érzékeltethettem mind Berettyóújfaluban, mind Nagyváradon. Így kerülhetett sor arra is, hogy a magyar kultúra napján neves művészek érdemeit méltathattam, mint például Kristófi János festőművészt Nagyváradról vagy Kárpáti Gusztáv festőművészt Berettyóújfaluból. Nem kerülhetem meg a mai napig élő odafigyelést a berettyóújfalui, most Nadányi Zoltán Művelődési Ház vezetősége részéről, és ezt nagyon szépen köszönöm. Az emberi vonások személyes megtapasztalása mindig üdítőleg hatott. Köszönet mindazoknak, akik életben tartják eme nemes tettet, mivel a kultúra ébrentartásáról van szó.
Meleg Vilmos színművésszel is hol Újfaluban, hol Váradon botlunk egymásba, de 2015-ben közös műsorral emlékeztünk Kosztolányi Dezsőre és Nadányi Zoltánra. Legközelebb március 14‑én találkozunk, akkor Csepei Róberttel mutatják be Idvez légy, szép hajnal! című ünnepi műsorukat. Meleg Vilmos így emlékezett:
– Mindig felnéztem azokra a kollégákra, akik jó „könyvelők” is egyben, és a pályám elején én is elkezdtem lejegyezni a fellépéseket. Aztán a mindig sokrétű színházon kívüli tevékenységem miatt a lista valahogy abbamaradt. Ilyenkor mindig sajnálom, hogy nem tudom felütni a fellépéseim jegyzékét, hogy könnyedén áttekintsem az elmúlt 32 év történéseit. Most is csak az emlékeimre hagyatkozhatom azzal a veszéllyel, hogy sok minden csak később, a megjelenés után jut eszembe, vagy akkor sem. Egy szó, mint száz, pontos leltárt nem tudok készíteni a Berettyóújfaluhoz kötődő jelenlétemről, de nagyon sok és nagyon szép emlékem köt oda. Igen, barátokká lett személyiségek (művelődésszervezők, politikusok, polgármesterek, művészek, tanárok, televíziósok) és intézmények. Volt szerencsém eleget tenni a polgármesteri hivatal, az iskolák, a könyvtár, a múzeum, a népfőiskola, a református egyház és főként a művelődési ház meghívásainak különböző alkalmakból és különböző helyszíneken, egyedül vagy társakkal, színházi előadással vagy versekkel, prózákkal. Remélem, a nézők-hallgatók is szívesen idézik fel ezekből az együttlétekből az emlékeket. Számomra egészen biztos, hogy megmaradt egy különös dolog, már a rendszerváltást követő években is, de ma is: az otthonérzet. Hogy mit értek ezen? Azt, hogy együvé tartozónak éreztem magam, bár a határ túloldaláról jöttem. Nem csodálkoztak el azon, hogy milyen szépen beszélünk magyarul, mert tudták, hogy magyarok vagyunk mi is, a határ innenső oldalán is, magyarok, nem idegenek. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ez nem volt természetes mindenütt Magyarországon. Aztán megtudtam Porkoláb Lajos barátomtól – akinek fellépéseink, meghívásaink zömét köszönhettem –, hogy az ottani közösség – csaknem általánosan – Váradot tekinti szellemi központjának. Átjártak, már az átkosban is, ismerik Nagyváradot és kulturális életét. Lajos aztán bekapcsolt minket is a népfőiskolán és a művelődési központon keresztül abba a sokrétű tevékenységbe, amit munkatársaival – akik közül sokat ma is barátomnak érzek – szervezett, bonyolított le Berettyóújfaluban és környékén, és hamarosan Nagyváradon is. A kultúra napja sikeres „exportálásával” elindítottuk (én a színház bevonásával járultam hozzá) azt a folyamatot, ami azóta is töretlenül működik, és hála Istennek, egyre bővül Erdély-szerte. Sok odakötődő élményem közül az egyik meghatározóvá vált. Egy konferencián lehetőséget kaptam – ott helyben, nem előre egyeztetve, ami felkészülési lehetőséget adott volna – nemcsak a Himnusz elmondására, hanem egy-egy versidézet erejéig összekötő lenni az előadók között. Ez rögtönzés volt, de én is csak akkor csodálkoztam rá, hogy nagy költőink nyelvről, nemzetről, hitről, megmaradásról fogalmazott gondolatai mennyire összeillenek. Azóta készítek füzérszerű versműsorokat e témákban, amik a gondolati-érzelmi egységre törekednek, és – úgy tűnik – nem sikertelenül.
Tóth Istvánnal is több évtizedes az ismeretség, és a fotó miatt szoros munkakapcsolat alakult ki közöttünk. Nemcsak a művészi munkája, munkabírása figyelemre méltó, hanem építő jellegű kezdeményezései is. Néhány éve összeterelte a hajdú-bihari és a Bihar megyei fotóriportereket, s azóta is összejönnek minden esztendőben. Ő így emlékezik a közös múltra és jelenre:
– Sokáig semmit sem hallhattunk a Váradtól csupán néhány tíz kilométerre lévő Berettyóújfaluról. Röviddel a rendszerváltás után adódott a lehetőség az első találkozásra a várossal, művelődési központjával, illetve ennek vezetőjével, Porkoláb Lajossal, aki első perctől kezdve felkarolta az együttműködési szándékunkat. Ennek köszönhetően 1991-ben nyitottuk meg a Nagyváradi Fotográfusok Tavirózsa Klubja első kiállítását, s a megnyitón több nagyváradi klubtagunkkal részt vettünk. Emlékszem, hogy itt tanultam meg először üveget vágni a tárlat előkészítése alkalmával! Különleges hangulata volt a rendszerváltás utáni első határon túli kiállítás megnyitójának, amikor a határon való átlépés még különleges ceremóniát és elpocsékolt időt jelentett. Mindezt az akarat minden esetben legyőzte! 1998 januárjában került sor a Berettyóújfaluban megrendezett első egyéni kiállításom megnyitójára. Az ezredforduló első napjaiban megnyitottuk a Tavirózsa fotóklub második kiállítását, majd 2001. január 20‑án az én második, In memoriam Bihari Sándor című tárlatomat a magyar kultúra napjára; ennek ünnepélyes avatóünnepségén megjelent Kapy István, Nagyvárad akkori alpolgármestere is. A Varadinum vonósnégyes kellemes zenei műsorával tette még kellemesebbé a tárlat hangulatát. Az általam 46 éve vezetett fotóklub, illetve a 14 éve létrejött Euro Foto Art Nemzetközi Egyesület számos európai és ázsiai útra szólított, így Berettyóújfalun mindig csak szép emlékekkel haladtam át. Az elmúlt évtizedekben újfalui alkotóknak is adtunk bemutatkozási lehetőséget Nagyváradon, 2021-ben pedig Berettyóújfaluban, a Bella Costa Étteremben is megrendeztük a Bihar – Hajdú-Bihar Eurorégió fotóriportereinek kiállítását. Az idén Lisztes Évának köszönhetően a magyar kultúra napján is részt vettünk. Porkoláb Lajos nyugalmazott igazgatónak a jubileumi kiállításom megnyitóján mondott lélekmelengető beszéde arra enged következtetni, hogy ő is úgy élte meg a közös munkát, ahogy én: az eltelt három évtized csodálatos időszak volt, érdemes volt megélni és megtölteni tartalommal.
Nyitóképen: Kiállításmegnyitó 2001-ben Berettyóújfaluban, a magyar kultúra napján. Ülnek: a Varadinum vonósnégyes tagjai; állnak: Porkoláb Lajos, Kapy István és felesége, Szeifert Ferenc polgármester, Szilágyi Péter országgyűlési képviselő, Balláné Veres Ilona és Pálfi István alpolgármesterek, Tóth István fotóművész és felesége
Galériabeli fotók: Rövid hír a Hajdú-bihari Naplóban a váradi képzőművészek rendszerváltás utáni legelső újfalui tárlatáról; Meleg Vilmos is közreműködött 2018-ban a magyar kultúra napján a Tibor Ernő Galéria alkotóinak a Szent László emlékezete című tárlata megnyitóján a Mozi Galériában, Berettyóújfaluban; Holló Barna megnyitja 2021. augusztus 20‑án Kárpáti Gusztáv emlékkiállítását Berettyóújfaluban, a Biharvármegye Galériában; A magyar kultúra napjának záróképe 2022-ben. Debrecen és Margitta városa 2016-ban csatlakozott az együtt ünneplést kezdeményező kettőshöz. A testvértelepülések küldöttei Berettyóújfaluban
(Megjelent a Várad 2022./3. számában)
