Túlélő
Most már teleraknám a szobád, hófehér liliommal,
Hogy dögölj már meg végre,
Legfehérebb halált adnám neked!
Volt idő, mikor számoltam, hány szót ejtek ki egy nap alatt
És a remegésben működött a vágy.
Von Gloeden fotóin prostituált istenképekben hittünk.
Elhagyott horizontokon, dögszagú szobákban,
Nyakát hátrafeszítve figyelte kinagyított fényképeken szerelmeit szerelmeikkel,
A sötét fehérre fehér hangjait.
Utáltam és untam néha, mert
Olyan volt, mint pávák és dívák soha el nem rohadó húsa.
Most csak nézi, a hófehér kivarrt csipkefátylat,
Ami idővel megfeketedik,
Eszköz lesz, ami ápol és eltakar,
Aztán halála után egy férfi ráfeszíti egy egyméterszer egyméteres négyzetre,
Ráír, majd arannyal festi át.
Az anyagot magához szorítja majd a tömény festék.
Szövegekre fest, aktokra, csak az elfedést mutogatja.
Hogy nézz valamit, amit sose láthatsz!
Nézd, mintha bőrödet néznéd,
Hogy fedi el a szívverést, vért, csontot, betegséget,
Megkímél a nézhetetlentől, eltakar majdnem mindent,
Csak azt hagyja kint, ami még elviselhető.
Minél inkább nem vagyok sehol, annál inkább érzem közelét,
Szobánkba hordott dörömbölő álmai zaja ringat.
Leszek még egyszer érzékeny talán.