Arról, hogy mi a normális

Azt játszom az emlékeimmel, hogy ők meglépnek, s mint megbomlott, részeg óriások gurulnak le a mélybe. A csalást ők kezdik: magukkal rángatnak.

Jól jönne már egy kis egyszemélyes vízözön! A fosztóképző díszszemlét tart: könnyű leszek, majdnem vigyoroghatok a nehézkedésen. De addig is tornyot csinálok a sínekből: feje tetejére állítom a világot. Reklámmal dicsérem a napot, s nyugtával dolgozok, hogy egyszerű legyen az elszámolás. Nem akarok kötéltáncoskodni alig-kötélből levő magam-idegein, de az én pofámra is ragasztgatja lemezeit miurunk, a forma, s csak ha nagyon akarom, akkor tart a lom.

Ideje hát másként nézni magamra, mint ahogy eddig nem néztem. Mert például bejött Mr. Doktor, s közölte velem, hogy megpróbált utánanézni, mi a helyzet a szüleimmel.

– Na, és mi? – kérdeztem.

– A szüleid, hogy is mondjam…

– Sehogy!

– Fölöttébb furcsa emberek, alig…

– Na ne mondja! Nem vagyok kíváncsi a véleményére!

– De értsd meg, ez sok mindent megmagyaráz!

– Utálom a magyarázatokat. Fáradt leszek tőlük. Különben sem akarom, hogy bármit is megmagyarázzon. Nem kérek belőle. Nem szeretek bólogatni. Féltem a fejem. Nem bólogatásra termett.

– Ez igaz! – helyeselt Mr. Doktor.

– Na ugye, milyen szépen egyetértünk! Feltűnően szépen.

– Ne játszd túl magad! – komolykodott.

– Ohó! Csak idáig tartott a békesség? De elég is volt belőle!

– Figyelmeztetlek: komolyan próbálok veled beszélni.

– De elég nehezen megy, mi? – néztem rá együttérzéssel.

– Kár…

– Dehogy kár, felejtse el! – szakítottam félbe –, nincs még annyira befejezve a dolog!

– Ahogy akarod! – Ezt ingerülten mondta.

– Na végre! – ezt én is ingerülten mondtam.

Ekkor fogta magát, s kiment. Nem mondta, hogy még visszatérünk a témára. Szerintem elege volt belőle. Nekem is. Nem bírok tárgyalni Mr. Doktorral. Azt hiszi, ő a Nagy Főnök, de a békepipát nem szívná el velem. Ha megkérném, biztos azt mondaná, hogy nem dohányzik, vagy most próbál leszokni róla. Igazi kecmec ő, abból a fajtából, aki hálósapkával alszik, s naphosszat hatféle gyógyteát kortyolgat. Kiráz a hideg, ha rágondolok.

Nem tudom, hogy mi baja a szüleimmel. Tán az, hogy nem élnek úgymond elvszerűen?

Szerintem ez a legjobb bennük.

Csöpp. Anyám tesz-vesz, morcos, apám ennek a felsőfoka. A nővérem zárórát jelentett, s begubózva hallgat. Én. Idillikus családi összkép. Tessék mosolyogni! A főtéma a személyem, néminemű elégedetlenségek kútfője. Apám elém áll, beszélni akarok a fejeddel, mondja. Okoskodva makogom lapos mondatom: hagyd a kobakom, papa, abban nem akad adat. Ezzel pillanatnyi sikert érek el, de aztán mégis összecsapnak a hullámok a fejem fölött.

Már csak a szüleim evickélnek…

***

A fiókomra mindennap lepakolt holmikkal együtt rendszeresen kaptam egy adag előre gyártott bezártság-érzést is. Bosszantó volt, hogy hozzám bármikor bejöhetett akárki, de én nem mehettem kísérő nélkül sehová. Persze nem volt megtiltva, mégis benne volt a levegőben, hogy a Tízparancsolathoz csatolt tizenegyedik:

„Ne hagyd el az ágyad!”

A legidegesítőbb az volt, hogy magától értetődően alávetettem magam a parancsnak. Olyan megadóan feküdtem az ágyon, mintha egész életemben azt gyakoroltam volna, és többnyire meg se fordult a fejemben, hogy mi lenne, ha felkelnék, s kimennék. Elvégre az ajtó nyitva van, járni meg tán csak tudok!

Valahányszor bejött valamelyik illetékes hozzám, babonás röstelkedés fogott el, nem voltam képes megkérdezni, hányadán is állunk.

Tán féltem is kimenni… egyszerre túl sok lenne… azért is nem erőltettem a dolgot. Mr. Doktor erre azt mondaná, hogy mindent a maga idején, én nem mondok semmit, főleg azért, mert ettől a mondástól mindig föláll a szőr a hátamon, és borzolódik. Nem tagadom meg majomőseimet, bár lehet, hogy ők örömmel megtagadnának engem. Szívesen bocsánatot kérnék tőlük mindenért, szemlesütve, de az a gyanúm, nem állnának szóba velem. Ez a tudat frusztrálttá tehetne, de akkor Perspektivusz vagy Mr. Doktor azt mondaná, hogy marhaság, s amit ők megmondanak, az meg van mondva: nem lehet apellálni. Ők a tudati szelekció netovábbjai. Egyébként másban is szelektívnek vélem őket, például Perspektivusz egyszer kioktatott, hogy egy igazi férfi hallása szelektív, csak az igent hallja meg, ezért a nő egy igazi férfinak nem is mondhat nemet. Persze, én bólogattam, miközben nemhogy igazinak, még férfinak sem éreztem magam.

***

„Kicsi nékem ez a ház”, jutott eszembe egy régi dal szövege, még kisgyerekkoromban hallottam nagyapámtól, akkor nem értettem, most, hogy a bőrömön tapasztalom, annál inkább. Kilibbentem volna akárhova, mivel nem tehettem, bánatosan meredtem a szemközti falra, arra könnyebb volt, mintha a mögöttem levőre akartam volna hátrapislogni; kényelmemről pedig ilyen kritikus időszakban sem akartam lemondani.

Akár egy rab madár, kérem szépen, jutott eszembe a hasonlat, és röhögnöm kellett. Rabnak rab, de hogy madár?

Végül is nem lett volna olyan rossz ez a hely, ha nem lett volna olyan hülyén berendezve.

– A berendezést rongálni tilos! – jelentették ki már az elején.

– Rendet tartani!

Már majdnem beleszoktam, csak néha idegesített, ha kellemetlenkedő hangulatban voltam.

Még az akasztott ki, hogy este mindig bejelentették:

– Ébresztő reggel hatkor!

Miért kell ezt folyton elmondani este?

A szennyes begyűjtése kapkodva folyt, mégis emberségesen, „a tisztaság fél egészség” jeligével. A kaja bőséges volt, a szabadfoglalkozás is.

Néha az jutott eszembe, ha nem vigyázok, még meg is szeretem itt. Elvégre a rendrakást el lehetett hanyagolni, az ébresztés sem történt meg mindig hatkor, mert néha – eddig még ki nem derített okból – elaludt az ébresztő is.

Hát nem kellemes?

Kezdtem rádöbbenni, hogy szinte csak unalmamban zsörtölődök. Itt mindenem megvan, semmi felelősség; ami kicsi dolgom akad, azt könnyen el tudom végezni; s ami pedig a nem kívánatos dolgokat illeti, pl. Mr. Doktor és a teóriái?

Ne legyünk már olyan kényesek, kérem!!!

Túl tudom tenni rajtuk magam; ha nem gondolok rájuk, nem is idegesítenek. Nem vagyok ideges típus, csak könnyen idegesíthető; ez korántsem ugyanaz. Ha nincs, ki felidegesítsen, egészen nyugodt vagyok és kiegyensúlyozott: épp kötéltáncosnak való.

***

Egyik szokásos villámlátogatása alkalmával Miss Fehérke kivett egy tollat és néhány papírlapot a zsebéből, s azt mondta, Mr. Doktor arra kért, hogy írjak le mindent, bármit, ami eszembe jut.

Hogyhogy, kérdeztem értetlenül, de Miss Fehérke csak bólogatott, és kiment. Nem oszlatta el értetlen zavaromat.

Írni jó, szeretek, de mi az, hogy mindent, bármit? Úgy éreztem, ez meghaladja képességeimet. Vajon mit gondol Mr. Doktor? Szerintem semmi jót, legalábbis viselkedéséből úgy érzem. Nem tudom, most megint mit tervel. Gyanúsnak tűnik a kérés. Még hogy írni, mindent, bármit? A fene tudja, mire jó.

Rég megtanultam a papírlapot besötétíteni, állítólag a nehezén túl vagyok. A cél a nehezén innen lenni, hátra arc, előre kép. Örök bújócska. Sok a kiaknázott búvóhely, a többi aláaknázott. Mindenik akna alatt egy-egy halhatatlanság tanyázik. Az öngyilkosság a negatív mellékhatások miatt nem javallott. A megközelítésnek egyébként nincs módszere, egyesek belefáradtak a módszer kidolgozásába, mások kidolgoztak néhány módszert, míg rájöttek, hogy tényleg nincs módszer. Ezzel is letettek valamit az asztalra, csak az nem akadt, aki onnan elvegye.

Kezembe vettem a tollat, forgattam, nézegettem. Írni egyelőre nem próbáltam.

…Csak én, ez a toll, a besötétített szoba: zsugorodás…

***

A transzcendentális egyedüliség egy fogalom. Nekem egyébként fogalmam sincs róla. Ez bántó. Transzcendentális bánatom örök, mert örökölt, mint a lőcslábam.

Dobálózni viszont tudok, ezt különben mindannyiunknak megtanítják. Életeink egy-egy morbid hógolyócsata. Még fáradtságot sem érzünk: maximális alkalmazkodóképesség. Ebben messze leszivarozunk mindenkit, úgy, hogy nem is támad ellentmondás belőle.

Öltözet… Megunni nem lehet, el sem szakad, igaz, ezzel kimerülnek az előnyei.

Negatív… Kézről kézre jár, esetleg elkopik közben egy kicsit, de ez nem lehet észrevétel tárgya: felérne egy autopofonnal, s ahhoz pedig senkinek sincs képe.

Csak semmi elégedetlenség! Egy kicsit mi is akarjuk, más se tiltakozik ellene, jut hát mindenkinek bőven belőle, a marakodás mégsem marad el.

Hát… Megy minden a magam útján, de így is több az út, mint a kolbász. Ebből még nem lesz éhínség, más következmény nem feltűnő. Nem akarok feltűnősdit játszani, mert nem szeretnék következménnyé válni. Az túl hátul van a sorban, akkor sosem győzném kivárni magam. Legszívesebben valahol az eredendő bűn elé állnék be. Akkor én képezném a sort, nem az engem. Akkor nem lenne bennem belső kényszer a legfontosabbnak lenni.

Próbálok kívülről… Az ablak lesötétítve, hasztalan kopogtatok.

És aztán csak írni, írni, összezsugorodva, begubózva, összecsavarodva, becsavarodva, mindent bezárva, kizárva.

****

Legnagyobb meglepetésemre újra meglátogatott Béla, azaz Perspektívusz. Most persze egyedül jött, Fári nélkül. Gondolom, neki elég volt, amennyit először látott. Tán sok is. Erősen csodálkoztam volna, ha üzent volna valamit. Magam előtt láttam, ahogy elhúzza a száját, ha rám gondol. Nocsak! Bánja a fene. Nem tudok haragudni rá. De egyéb se. Sose volt generátora agytekervényeimnek. Fári pangó víz, ablakán be-benéz egy-egy elpillant halacska. Helyben állva. Simogatni is könnyű volt őt, belelógott a tenyerembe, úgy kellett kituszkolni belőle. Egy bizonyos szint után már nem bírtunk egymásra nézni, a különbség csak annyi volt, hogy én szerettem bizonyos szint után lenni, ő pedig nem.

Látogatóm magabiztosan állt meg az ágyamnál, én persze most is jól voltam, a kaja nemkülönben, Fáriról nem kérdezősködtem, de annál többet K. K-ról és Sipiről. Sajnálta, de „jószágaim”(ezt ő mondta így) a hiányomban elkallódtak.

– Az Isten tudja, mi lett velük!

Látszott rajta, egy csöppet sem bánja a dolgot, sőt, inkább örül. Nem állhatta a csapatomat. Bolondnak tartott velük együtt. Szerintem irigykedett, akárcsak Fári.

– Tényleg nem tudjátok?

– Nem. Egyszerűen eltűntek, nem tudtunk vigyázni rájuk.

– Szóval nem tudtatok… Arcomba szökött a vér.

– De vigasztalásul elhoztam Jenőkét, a bárányomat, igaz, lent kellett hagynom a parkban, nem engedtek feljönni ide vele.

– Jenőkét, K. K.-ék helyett…

– Igen, kicsit tiltakozott, amikor megfogtam, de sikerült jobb belátásra bírnom.

Önelégülten mosolygott („ugye, milyen rendes vagyok?”).

Irtó kedves, gondoltam, jött, hogy hasba rúgjam, annyira sajnáltam K. K.-ékat. Bosszúsan a falnak fordultam, s már aludtam is. Legalábbis számára.

Egy ideig még köszörülte a torkát, de amikor észrevette, hogy nem vagyok hajlandó reagálni, megfordult, s kiment. Tudtam, többet nem dugja ide az orrát. Valahogy nem tudtam bánni. Gyűlöltem, amiért szélnek eresztette „jószágaimat”. Kellett egy adag szadizmus hozzá. A kis kéjenc! Mennyi sajnálattal tudta mondani: Eltűntek! Eltűntek, mi?! Te meg besegítettél! A fene korcsolyázzon a hátadon!

Végül is Jenőkével is hétmérföldes ismeretségben voltam, de ez semmi K. K.-ékhoz képest. Mindent összevetve klassz bárány volt. Autoritásáról szerintem még regényeket fognak írni. Én ezt nem tehetem.

Jenőke szeretett az asztalra csapni, még ha nem volt is asztal kéz alatt, még ha nem tudott is egyetlen asztal létéről sem. Ez máris fölülmúlja minden elvárásunkat, amely egy bárányhoz kapcsolódhat. Temperamentuma feljogosította volna egy sereg zászlóalj vezetésére, mivel ez nem adatott meg neki, az eredmény: frusztráltság és morcosság.

Diagnoszticizáló hajlamomnak eleget téve ki kell jelentenem, hogy Jenőke viselkedése egyrészt minősíthetetlen, másrészt a szőre sem hull, sem egyéb. De tavaszi balladákat sem gyárt víg füvelgetések közepette. Sőt, a pásztordalok jókedvű áradásától mindig borsózni kezdett a háta, utált is minden pásztort, dalt. Morcossága befelé forduló, de elviselhetetlen.

Nagy bánatára nem indulhatott a Húsvéti Bárány-kategóriában sem. Végeredményben ettől lett Jenőke, ami szuggerálja, hogy attól ő még bárány.

Jött, hogy felszökjek, az ablakhoz rohanjak, és kikiáltsam neki, hogy tudok a jöttéről, számon tartom, gondolok rá. Biztos örülne. Tán még a morcossága is alábbhagyna. Az jót tenne neki: újra bárányosabb lenne, Perspektivusz legnagyobb bánatára.

Nem szöktem fel, nem rohantam az ablakhoz, nem kiáltottam ki…

Rájöttem, hogy nekem se kiáltotta senki…

***

Az indusztrializmus csapágyat csempészett belém, így haladok a korral, igaz, egyébbel nem. Bármikor készen állok mozdulni, de a környezetem maga a mozdulat. Az utójáték lagymatag hangulata ez – az aktus különben is elmaradt.

Sietve végzett bólogatásom belső ritmus diktálta beleegyezés. A véleményem amúgy nem kérték. Sőt, egyáltalán: nem is kértek. Ennek tudata akár frusztrálttá is tehetne, de ezt a szerepet már rég betöltötték mások. A szereposztás főnöke, a rendező, az Elv a titokzatosság jótékony homályán lovagol, különben sincs mit sokat lovagolni rajta, mert törvényszabta tabutéma. Szép lassan semmi se maradt, amin lovagolhatnék, hacsak vissza nem szokok a lovakra. Az pedig szerfölött furcsa lenne, a kor szelleme röhögne rajtam, éjszakánként pedig kísérteni járna a lovakhoz, hogy megtérítse őket.

Szinkronban kell hát lenni az új idők légmozgásaival, amelyek a „haladás” gyűjtőnév alatt állomásoznak, innen tesznek sikeres kiruccanásokat „a haladás titka az, hogy haladni kell” – jól bevált recept alapján.

A mai haladás vérbő, utódnemzése szabályos, vackát féltve óvja, genetikailag nem mutat korcsosulást.

Csak túlhaladott.

***

Halad, Mr. Doktor, felém, jól, valamit akar, tán tőlem, mosolyog, kezét nyújtja, valamit kér, vibrál, nem is tudom, hogy hol van pontosan, markát várakozóan tartja. Megmozdul a kezem, és alázattal teszi bele a nyitott tenyérbe a tollat és a papírlapokat.

– Leírtál mindent, ami eszedbe jutott? – hallottam váratlanul a hangját. Szinte fenyegető volt, legalábbis számon kérő.

– Igen, mindent – néztem rá megszeppenve.

– Akkor jó. És nehezen ment?

– Majd meglátja. Nem tudom.

– Na lám!

Olvasni kezdett. Bedugtam a fülem, nem bírtam hallani, amit felolvas, mert rájöttem: ez még nem írás, még nem tudok írni. Mégis bemászott a fülembe minden szó, Mr. Doktor kissé csúfondáros hangja:

„Mi a tyánk?

Ki! – vagy a mennyekbe!

Szentel, tessék meg a te neved,

Jő Jönel, a te országod,

Le Gyen, meg a te akaratod!

Mi kén a földön! S úgy?! – a mennyekben is?

A mi mind n na  p ki nyerőnk? (et ad megnae cunc) Ma!

És bocs’, ásd megavétkeinket,

Mi’k éppen (mi is), meg Bocs Átunk

Az ellenünk… Vae Töknek!

És ne így mink’! Eta, ki sért, és be…

De szab AdyCs, meg a gonosz tol,

Mert ti. éd az orzagh, a 6 alom,

A dics’ ős ég mind örök „É”,

Á, nem!

Mr. Doktor kérges, mosolytalan arccal tekintett föl a lapból. Szeme kifejezéstelen volt.

Nem mondta, hogy „nem ezt vártam”, vagy „igen, jól van”, vagy hogy „csak ennyi tellett tőled?”. Nem mondott semmit. Tán nem is gondolt. Tán nem is figyelt arra, amit felolvasott. Tán… Ó, a fenébe ezzel az írással, Mr. Doktorral, mindennel. Nem tudom, mi szükség van erre a cirkuszra. Ha akarok, nélküle is írok, ha nem, leimádkozhatja a csillagokat az égről, akkor se.

Csak nehogy azt higgye, hogy érte írtam!

Csak mondana már valamit…

Halkan hümmentett, megcsóválta a fejét, sarkon fordult, és kiindult. A tollat, a lapokat az ágyamon hagyta. Kommentár nélkül. Idegesítő volt szótlansága. Kezét zsebre vágva, könnyedén és magabiztosan ment, arca nyugalmat sugárzott, míg én majd megőrültem.

Az ajtóból még visszaszólt:

– Azt a bárányt el kellett távolítsuk a parkból, mert egyfolytában verte az óriásteknősöket.

***

Folyik a víz, zúdul a hátamra, a nyakamra, a leveket elnyeli a lefolyó. Síkos a szappan, szorítom, mosom a testem, mosom magam, kezeimet. Zubog a víz, a szappan síkos, mossuk magunkat összeszorított szájjal, egymásra nem nézve. Csillognak a testek.

– Magaddal törődj!

Habzunk, sikálunk, súrolunk kipirult arccal.

Kintről bekiáltják: Sietni!

Felmordulunk, sietünk, de nem azért, hogy gyorsabban készen legyünk. Kezem felfedez, játszik, hozzáér, nem ér hozzá, felpillantok, ugyanazt látom másokon, de komor tekintettel, bezárkózva.

– Vigyázz!

Vigyázok, hogy még véletlenül se érjek hozzá másokhoz. Hozzám sem ér senki. Ha megérintenék valakit, az szentségtörés lenne, biztos kiközösítenének, persze csak a testükkel.

– Add már!

A szappant is úgy nyújtjuk egymásnak, hogy kezünk ne érjen össze, és türelmetlenül várjuk, hogy visszaérjen hozzánk. Minden idegszálunk körülötte tapogatózik. Imádjuk. Tehetetlenségünkből fakadó kéjencséggel. Visszatartott lihegéssel.

Kintről bekiáltják: „Kész, kijönni!”

Egyszerre állítjuk el a vizet, és lépünk ki a tus alól, tolongás még sincs. Denevéres tájékozódás, különben a felségterület elvével is tisztában vagyunk.

Törülközők, kopottak, fonódnak testünkre, haraptatjuk a vizet, hátracsapunk a derekunkra, a hátunkat dörzsöljük egymásra nem nézve, mégis ugyanúgy. Szalagmunka szalag nélkül.

– Ne oda!

Összecsomagoljuk szennyeseinket, még egyszer végignézünk magunkon, az arcok kissé ellazulnak, egy-két halvány mosoly, lehetőleg azonnal cenzúrázva, titkolt elégedettség. Letakart lombok, forróságillat. Enyhe ernyedtség.

Elhagyjuk a helyiséget, tódulunk kifelé a szokatlanul tágra méretezett ajtón. Kopottan, csiszoltan, megkönnyebbülve, hamis mosollyal.

Elfekszünk az ágyunkban, s felvesszük a megszokott pózt. Mintha mi se történt volna. Jön, hogy tapsoljak jólsikerültségemben. A fejem búbjáig bizsereg a talpam. Hálás vagyok mindenkinek, és boldog. Remeg a szempillám tőle. Szép a világ, gyönyörű, párja nincsen. Én is szép vagyok. És vidám, és boldog, mindenestül. Nem látok ki magamból, nem is akarok.

Mosolygok, mosolygok nyitott szájjal, vérmesen, szégyentelenül. Jóllakottan. Mindent megkaptam.

Egy-két utólagos lüktetés tör ki belőlem, nem kívánom szégyellni.

***

Bejött Miss Fehérke, szokatlanul sokat időzött nálam, kissé zavartan igazgatta a takarómat, szeme szomorú volt, fehér, kissé klórszagú kezével végigsimított a homlokomon, anyáskodóan, és mintha sajnálkozva.

Nem tudtam mire vélni ténykedését. Mozdulatai, épp a szándékolt anyáskodás miatt, erőltettetnek, ugyanakkor visszafogottnak tűntek. Mintha elterelő hadműveletnek szánta volna őket.

Nem tudtam eligazodni rajta, ez mások esetében is gyakran megtörténik velem. Találgatni – fennhangon – nem mertem, nem tartottam illendőnek. Miss Fehérke életre keltette bennem a jólneveltség elbuggyant csíráit. Ez egy kicsit zavart, de mint minden újdonság, kellemes is volt.

Tudtam, hogy értem van itt, és éreztem, hogy van valami a levegőben, amit mi ketten raktunk oda, szinte észrevétlenül.

– Ugye nem mondott semmi jót Mr. Doktor rólam? – kérdeztem.

Lesütötte a szemét, nem válaszolt.

– Ugye azt mondta, nehéz eset vagyok? Nem lenne újdonság, más is mondta már.

Mosolygott.

– Milyen viszonyban vagy Mr. Doktorral? – faggattam tovább.

– Kérlek, hallgass! – mondta csöppet sem ideges, inkább tényleg kérlelő hangon.

Hallgattam hát.

– Szeretném, ha mesélnél nekem Fáriról – szólalt meg egy idő után –, de úgy, mintha a barátod lennék, jó? Most nem Miss Fehérke vagyok, hanem csak egy nő, mondjuk Fehérke.

Hogy állítását megpecsételje, levetette köpenyét.

– Tényleg akarod?

Bólintott.

– De vajon emlékszem-e még? – tettem fel a játékosan komoly kérdést.

Fehérke biztatóan mosolygott.

Megpróbáltam beszélni (csak jussanak eszembe a szavak), eleinte dadogtam, de aztán belejöttem, folytak ki a szavak a számon, már nem is Fehérkének beszéltem, ő eltűnt, de én csak mondtam, mondtam, kibeszéltem magam (valahová), csutkáig égett gondolataimat szivaroztattam. A füstjét nem mindig esett jól beszívni.

***

Amikor először meghallottam Fári szájából, hogy „én mindjárt annyit sírok”, elhatároztam, hogy vonz engem. Az elhatározás egészen lefoglalt, ezért nem vehettem észre, hogy egy szemernyit se sírt, nemhogy annyit!

Következetes ember vagyok, elhatározásaimhoz szoktam tartani magam, Fári megnehezítette ugyan a dolgomat, de az örök nőiesség furcsaságán annyira nem, hogy megbánásra gondoljak. Nőiességének tudatában kezelt engem, de magát is, s ennek aztán meg is lett az eredménye. Olyannyira, hogy kénytelen voltam gyakorta a tyúkszemére lépni, amit ő azonban nem vett észre, annyira el volt foglalva magával. Mikor egyszer meggondolatlanságomban ezt a fejéhez vágtam, rám csodálkozott:

– Ennyire faragatlan lennél, drágám?

Drágám! Ezzel megadta a döfést. Akartam még mondani, hogy vigyázzon, ne eressze túlságosan szélnek magát, vagy ne vesse el annyira a sulykot, mert nem lesz, aki utánamenjen, de aztán jobbnak láttam hallgatni.

– Bocs, nem úgy gondoltam – visszakoztam enyhítésül –, csak…

Közbevágott:

– Jó, hagyd, ne magyarázkodj, gond egy szál sincs.

Sarokba állíttattam…

Lágyan, könnyedén csevegett, egyszerre mindenről, néha puszikat osztogatott, éjszakánként kegyesen ki is engedett a sarokból. Egyszer elhatároztam, hogy többé nem leszek méltó ellenfele, inkább kicsit fölkezelem, ezzel tudtára adva, hogy nyugodtan lekezelhet, mert én nem vagyok több, mint…

Életünk úgy ment ezek után, mint a karikacsapás. A karikát szinte naponta cseréltük, mert tönkrement. Más gond nem volt.

– Tudod, én viszolygok minden bonyolultságtól – fejtette ki egyszer tudományos igénnyel.

– Ez meg is látszik rajtad – akartam mondani, de csak bólogattam.

– Szeretem, ha minden gördülékenyen megy! – tett pontot elvkifejtésének végére.

Hát ment is minden gördülékenyen, csak azt nem akartuk észrevenni, hogy a gördítés állati nehéz.

Csak néztem az eget rossz katona módjára, de persze csak olyankor, ha ő nem volt kéznél. Egyszer megpróbáltam az ő jelenlétében is, de következményei lettek, én pedig nem szeretem a következményeket.

– Nem vagy boldog, szívecském? – robbant rám nyomban.

– Jaj, drágám, hogyne lennék!

Mit mondhattam volna, mikor szerinte ez volt az egyetlen lehetséges válasz?

– Akkor jó, én is az vagyok.

És megpróbáltunk szerelmesen nézni egymásra.

Együttléteink mohók voltak. Valamit át akartunk adni, hogy cserébe megkapjuk a nekünk kijáró hasonló, de lehetőleg ugyanolyan valamit. Pontosabban szólva körömszakadtáig ragaszkodtunk ahhoz, hogy az a valami, amit kaptunk, ugyanolyan intenzitású és megnyilatkozású legyen, mint amit adtunk. Ez volt a fő játékszabály. Be nem tartása hisztit, sértődést eredményezett, tehát rosszabb, mint a mosatlan gyümölcs.

Túlságosan magasra nőttek bennem a gátak vele szemben. Önvédekező mechanizmusom erősebb lett, mint önmagam, így gyakorlatilag ellenem fordult. Ez olyan, mint a diagnózis az orvos szájából: a beteg nem érti, csak mosolyog kényszeredetten, sápatagon. Ha író lennék, írnék egy regényt a kapcsolatunkról A krónikus büszkeség krónikája címmel. Egymáshoz való viszonyunkban is úgy fennhordtuk az orrunk, hogy majdnem belecsöpögött az eső! Megpróbáltunk együtt egy csomó mindent, nem ment, s automatikusan egymást kezdtük hibáztatni érte.

Nekem szükségem volt valakire, akire átruházhattam (beruházhattam) a bennem felgyűlt szeretetet. Fári a célnak nagyon megfelelt, mert ő is ebben a cipőben járt. De amikor ezt kinőttük, már vakarhattuk a fejünket, sőt az egymásét is, hogy valami nincs rendben, el is volt rázva minden. Kiutat azért nem találtunk, mert nem tudtuk, hogyan igényelhetnénk vissza a beruházottakat; nélkülük nem hagytuk volna el a helyszínt semmi pénzért. Gyávák voltunk, s a gyávák gonoszsága alattomos. Titokban akartunk intézkedni, de ez lehetetlen volt, mert a másik előtt minden nyilvánvaló volt.

Abban hallgatólagosan megegyeztünk, hogy velem van több baj; ez tetszett nekem, mert szabadon gáncsoskodhattam. Néhányszor megpróbáltunk tisztázni mindent, de én nem szerettem a tisztázásokat; logikám szerint a tisztázás azt jelenti, hogy elismerem mocskosságomat, amit nem szabad tenni, még ha úgy is van…

Eleinte görcsösen igyekeztünk közeledni egymáshoz, de mindketten a magunk módján, a két mód pedig alapvetően különbözött egymástól. Én sem engedtem a magaméból, ő se a magáéból, pedig nem is voltunk igazán tisztában azzal, hogy miből nem engedünk. Felváltva hol puhítgattuk egymást, hol egymás lelki tyúkszemére léptünk. A romlottság összképét adtuk. Vérünkben volt. Mint mindenkinek. Ez akkor a legizgalmasabb, ha szadomazochista. Mint mindenkié, csak akkor épp rajtunk volt a sor.

Azt hittük, a mindennapi romlottságunkból ki tudjuk sajtolni az örök jót, sajnos hiedelmünk tévesnek bizonyult.

Képtelen voltam beismerni magam előtt tévedésemet, mert már nem az első volt. Rossz lóra tettem: nem tudott futni, tehát még arra se számíthattam, hogy kiszalad alólam (mégis kikecmergett). Az emberiség jóságában és tisztaságában hittem (furcsa szavak, értelmükkel nem vagyok egészen tisztában), de abban nem, hogy valaha képes leszek megtanítani futni rossz lovamat!